Hegedűs Mónika: Útvesztők

December 12. – Az első találkozás

-­­- Emlékszem szegény dédanyámra, ahogy a kanapén ül a homályos szobában, és ujjai közt buzgón peregnek rózsafüzérének gyöngyei. Félhalkan motyogja a Mi atyánkat, akár egy gép. Gyorsan, monoton, hit, átélés és érzések nélkül, mintha gondolatai már a másnapi rétessütés körül járnának.  Akárha világbajnoki címre, vagy a Rekordok könyvében egy róla megjelenő fejezetre hajtana: az idős nő, aki a világon a legtöbb imát hadarja el tíz perc leforgása alatt. Felette egy megfakult kép, ahogy büszkén és ájtatosan áll egy templom előtt, akár egy faszent, maga előtt összekulcsolt kezekkel, fejkendőben.

Volt is miért imádkoznia annyi káromkodás után! Tette mindezt horvát nyelven, ahogy gyermekkorában beszéltek a határ menti kis falujában, s hitte, hogy így nem érti a jó Isten.  Egy „picku materinu”¹, egy Mi atyánk. Káposztás, tökös-mákos. Egy „jebati vrag”², egy Üdvöz’ légy. Almás, meggyes. Egy „tata hladno”³, egy Hiszek egy…Túrós. Egy sima, egy fordított és csiribú-csiribá, bűneink megbocsátást nyernek. Semmissé válnak, feloldódnak, akár az instant leves a bögrénkben.

Kérjétek, és megadatik, meg tiétek a mennyek országa, nem igaz, Atyám? Hallja? Mi az ítélet? Kérem, közvetítse a Főnöke szavait, köztünk ugyanis egy ideje megszűnt az összeköttetés.

 

Harminc Mi atyánk, húsz Üdvöz’légy, tíz Hiszek egy… elég lesz? Na, mi van, nem mond semmit?

—Nem a mennyiség számít, gyermekem. Elegendő egyetlen imádság is, ha az őszinte megbánásról tesz tanúbizonyságot. Nincs szükséged hozzá sem imakönyvre, sem Bibliára. Tárd ki szíved az Úr előtt, saját szavaiddal valld meg Istenbe vetett hitedet és bizodalmadat, kérd a feloldozást bűneid alól, és meglásd, meghallgattatásra találsz. A Mindenható nyájába az eltévedt bárányt is visszavárják.

–A feketét is?

—Természetesen.

–És ha ezek csupán üres szavak? Nincs őszinte megbánás, nincs hit, nincs semmi, csak a kurva nagy valóság? Akkor elkárhozom a pokol legmélyebb bugyrában? Tudja Atyám, már rég nem hiszek az effajta mesékben, de még ha igaz is volna, sem tartanék tőle. Megjártam én a poklot már a Földön is, az életemben. Nem hinném, hogy túl nagy lenne a változás, esetleg kicsit jobban izzadnék.

—Csak annak lehet segíteni, aki kéri és hagyja, hogy segítsenek neki.

— És mi van a „segíts magadon, Isten is megsegít” dumával? Most akkor kérjek, vagy oldjam meg magam és jön a feloldozás?

—Valójában miért akart velem beszélni? Mit vár ettől a találkozástól?

— Nem tudom. Mindent. Semmit. Jobb, mint a könyvtárban olvasni. Maga szórakoztatóbb bármely könyvnél. Tudja például, milyen fájdalmasan vonaglik az arca, amikor egy illetlen szót szövök a mondandómba? Csessze meg!

 

Arcvonásaimat fürkészte, és valószínűleg azt látta, amire számított, mert ezen a ponton kéjes vigyorgásba kezdett, ami csakhamar keserű röhögésbe csapott át. De legalább magáz, gondoltam. Holott nagyjából egyidősek lehetünk. Jó ez így, megmarad a távolság. Tisztelet híján ennyivel kell beérnem.

Itt ért véget az első találkozásunk. Nem tartott tovább tíz percnél. Majdhogynem kimenekültem a szobából, mint egy bika, akinek tüzes vassal pecsételték meg a nyakát. Az én arcomat is úgy égette a pillantása, akkor is, amikor elhagytam a fogház területét, és visszafelé tartottam a parókiára. Még nem tudtam, visszamegyek-e valaha, látom-e újra. Azt gondoltam, az ördöggel találkoztam, vagy legalábbis valakivel, akit megszállt. Nagyon ügyes, nagyon ügyes. Egy törékeny női testben jött megkísérteni. Apage satanas!⁴Nem hátrálhatok meg, vissza kell mennem – bizonygattam magamban.

Olyan mélyen elmerültem gondolataimban, hogy már csak arra figyeltem fel, mardos a hideg téli szél, és összébb kell húznom magamon a kabátomat. Mintha álomból ocsúdnék, úgy néztem föl a csillagos égre. Beesteledett. Ismeretlen, kihalt utcák kövein vadul kergetőztek a száraz, zizegős levelek, és a kezemben egy szelet meggyes rétest szorongattam…

  

December 14. – A második találkozás

 — Hát, újra eljött?!

 Hát elmentem. Isten látja lelkem, leginkább a kíváncsiság – akár egy mézes madzag – volt az a vezérfonal, amelyet követtem, és még csak véletlenül sem a kötelesség -, vagy hivatástudat, legkevésbé pedig a hit. Persze leadhattam volna ezt a szolgálatot valaki másnak is, én pedig elmegyek ételt osztani a hajléktalanoknak. Valójában mindegy, milyen önkéntes, önzetlen munkát vállalok, de Vince atya kifejezett kérése volt, hogy miután visszavonul a börtön lelkészi hivatástól, én lépjek a helyébe. Nem mondhattam nemet, hisz mindig is mellettem állt, akkor is, mikor kételyekkel küzdöttem, amikor lázadtam, vagy elégedetlenkedtem. Mindig visszaterelt a helyes ösvényre, táplálta bennem a hitet. S most itt vagyok. Bedobott a mély vízbe. Tőlem várják az útmutatást, holott sokszor még én is a sötétben tapogatózom.

Bizonytalan, óvatos léptekkel haladtam a folyosón. Torkomban éreztem szívem dobogását, cipőm kopogását elviselhetetlen, éles zajként visszhangozták a cementlapok. Nem tudtam, mi vár az ajtón túl, de erőt vettem magamon, utolsó nagy levegőt, és beléptem…

 —Dicsértessék!

— Na, hagyjuk ezt a szentfazék dumát, lazítson! Olyan, mintha egy babszemet dugtak volna fel a seggébe. Nekem nem kell a sóder, nem misét jött celebrálni.

—Ma miről szeretne beszélgetni?

–Próbálja elengedni a füle mellett a sértéseket és önuralmat tanúsítani, mi? De én átlátok a csuhán Atyám, látom, hogy belül kibaszottul retteg, mint egy ijedős kisgyerek. De mitől fél? Nem bánthatom. Nézzen körül: mindenhol őrök, meg rácsok. Hacsak…

Jesszusom, maga a szavaktól fél! Mindegyik egy arcul csapás. Verba non sunt verbera⁵. Látom, meglepődött, de érti. Hát persze, hogy érti, hisz tanult latinul. Nos, talán az érte váratlanul, hogy én is tudok egyet, s mást. Nem mindig az voltam, akit most lát.

—Ki volt akkor? Meséljen arról az énjéről!

–Anyám, ilyen lehet egy pszichológus kanapéján ülni. Ne akarjon az agyamba férkőzni, mert amit ott találna, az nem ijedős kisfiúknak való. Tudja, hogy kérhettem volna pszichológust is?

—Miért nem kért?

— Mert mindig az óráját nézegetné, alig várná, hogy végre kiszabaduljon ebből az áporodott levegőjű szobából, és beszálljon a gyönyörű kocsijába, hazavezessen a tökéletes házához, ahol a tökéletes családja vár rá, hogy az otthona meghittségében elfogyassza jól megérdemelt, ízletes vacsoráját . Én meg csak egy félig kész jellemrajz lennék egy fehér papíron, amit félre lehet tenni, mint egy tárgyat, és újra elővenni, ha éppen akad rá némi idő. Maga más. Nem faggat. Csak meghallgat. Nem akarok mást. Gyónni, ha úgy tetszik. Egyszer végre valakinek őszintén elmondani az igazságot, hogyan jutottam idáig, ki is vagyok valójában.

 Még egy darabig csendben ültünk egymással szemben. Méregetett. Nem tudom, mire gondolt. Talán, hogy megbízhat-e bennem. De tudja, hogy köt a gyónási titok, még ha ez nem is éppen hivatalos, akkor is köztünk marad. Meg aztán, milyen titka lehet még, amiért nagyobb büntetést rónának ki rá, ha napvilágra kerülne, mint amiért már amúgy is itt van? Valószínűleg ő is erre a következtetésre juthatott, mert egyszerre megtörte a csendet:

 –Úgy kellene kezdenem, hogy sanyarú gyermekkorom volt. A bűnözőkről általában ezt feltételezik, máskülönben mi okuk lenne rá, miért tennék. Szegénység, hátrányos helyzet, éhezés. Apjuk veri, anyjuk feslett, a gyerekeket meg koldulásra kényszerítik, aztán elveszik tőlük azt a kis pénzt, amit azoktól kaptak, akik megszánták a maszatos arcú, csontos, könnyes szemű, rongyos kis kölyköket, és étel helyett alkoholt vesznek belőle. Később galerikbe tömörülnek, cigiznek, majd drogoznak. És mikor mindenből elegük lesz, és nincs több zsé szerre, akkor szereznek. Egységben az erő, és a bátorság. Általában a legújabbat, vagy a leggyengébbet lökik oda, áldozzák fel. Ha sikerül neki, Kánaán, nirvána. Ha nem, Istenem, hulljon a férgese. Meg aztán kiskorú, még nem büntethető. Jön a javító intézet, esetleg nevelőszülők, majd újabb gyámok, aztán felnőttként megindul a visszaesések sorozata, egyenes az út a börtönig.

     Nos, így talán együtt érzőbb, megértőbb lenne. Elnyerhetném a szimpátiáját és észrevétlenül máris az oldalamra állna, és elnézőbben fogadna minden egyes vétket. Néhány hónapja valószínűleg ezt a manipulatív taktikát követtem volna. De megfogadtam, nincs több hazugság, még a kegyes fajtából sem. Hisz mindig így indul; elég egy apró, jelentéktelen, ártalmatlannak tűnő füllentés, amit egy nagyobbacska követ, hogy az előzőt fedezze. A hópihéből hógolyó kerekedik, gurulni kezd a lejtőn, mígnem hatalmas lavina formájában maga alá temet mindent és mindenkit, aki a környezetében tartózkodik. A túlélés szinte kizárt, ám ha mégis megesik valakivel, az azt kívánja, bár meghalt volna inkább. Bár meghaltam volna…

Nos, valójában semmivel sem volt sanyarúbb gyermekkorom, mint a nagy átlagnak. Egy a helyi kórházban nővérként dolgozó anya, és egy esztergályos apa gyermeke voltam. Alsó középosztálybeli család sarja. Lényegében mindenem megvolt, mégsem volt semmim a világon. Kisgyerekként is éreztem már, hogy valahogy nem jó helyre tett le a gólya, és ez a mélyről jövő sejtelem,a sehova sem tartozás, a gyökértelenség ösztönösen hajtott a megismerés felé.

     Mint már említettem, mindenem megvolt: szülők, nagyszülők, tiszta, meleg otthon, étel, ruhák, játékok. Egy család, ami sokaknak csak elérhetetlen álomkép.  Alaposan kipárnázott, kényelmes aranykalitka. Ebből az aspektusból nézve cseppet sem meglepő, hogy ismét rácsok mögött találtam magam. Olybá tűnik, ez a természetes közegem.

     Úgy éreztem, számomra túl szűk a világ, ahova zártak, és mint a repülni tanuló kismadár, kétségbeesetten próbáltam felreppeni, kitágítani környezetem határait, és oly erős volt kitörni vágyásom, hogy észre sem vettem, miközben szárnyaimmal csapkodok, véresre sebzem azokat, és bemocskolok magam körül mindent.

Eszembe jutott egy eset, még az óvodából:

Az óvó néni egy isteni finom csoki tojásokkal teli gömbbel állított be húsvét táján. A csoport létszámával megegyező pici tojás volt benne.  Mindenki vehetett belőle egy szemet. Én is mohón kaptam a magamé után, amikor rám került a sor. Kibontottam a kéken-fémesen csillogó papírból, és hamm, már el is tűntettem. Minden csokoládék csokoládéja volt! Ahogy olvadt a számban, az ízlelőbimbóim ismeretlen, egzotikus táncot jártak.

Csakhamar elmúlt a varázsos pillanat. Lenyeltem. Vége. Megszállottan szerettem volna, sőt hisztérikusan akartam újra és újra érezni azt az ízt a számban. Körülnéztem. Akadtak gyerekek, akik nem ették meg azonnal a sajátjukat, hanem gondosan elrejtették a szekrényükben.  Eltették későbbre. Belőlük lesznek az előrelátó, kuporgató felnőttek.  Az olyanokból, mint én pedig azok, akik elveszik tőlük, és kiélvezik helyettük is.

Egyszóval összeállt a terv. Már gyerekkoromban is rossz alvó voltam. Nem az a hánykolódó típus, aki szenved attól, hogy nem jön álom a szemére. Én kifejezetten élveztem, és a mai napig élvezem azokat a pillanatokat, amikor minden elcsendesedik körülöttem. Ilyenkor olyan dolgok, események tanúja lehet az ember, amit elszalasztana, ha aludna, lemaradna róluk, soha nem is szerezne tudomást létezésükről. Vagyis a nem alvás kiváltságos helyzet, és a ránk szabott idő maximális kihasználása. Tudja, hogy életünk hatalmas részét alvással töltjük? Micsoda pazarlás!

Amikor alszunk, nem élünk. Tetszhalott állapotba kerülünk.  Nem beszélve arról, hogy ilyenkor védtelenek, és rendkívül kiszolgáltatottak vagyunk.Aki pedig éber marad, míg mások alszanak, helyzeti előnybe kerül, és kiszolgáltatottból kizsákmányolóvá léphet elő. Ezért választják a rablók, a gyilkosok és általában minden bűnöző az éjszakát tetteik végrehajtásához. Senki sem figyel, és az éj leple átláthatatlan fátyolként hull mindenre.

Sosem aludtam a csendes pihenő alatt. Hallgattam társaim szuszogását, megfigyeltem, ki milyen pozitúrában alszik, kinek csorog a nyála, és ki tud csak úgy elaludni, ha valami nyavalyás plüss állatot, vagy babát szorongat. Akadt, aki álmában a párnája csücskét rágcsálta, volt, aki nyüszkölt, mint egy kis kutya, akit hosszú időre egyedül hagyott a gazdija, s persze bepisilőkkel sem voltunk híján.

     És még valamit megfigyelhettem. Erre egy harmadik érzékszervemre hagyatkozhattam, és annyira élveztem, hogy önkéntelenül lehunytam a szemem és mélyebbeket szippantottam a levegőből. Lassan kúszva, alattomban becsúszott az ajtórésen át az a gőzölgő, aromás, frissen főtt kávéillat, amit azóta is úgy imádok, és akár egy babonázó óriáskígyó, félreérthetetlen hívó szóként  tekeredett az óvónők köré, mert óvatosan felálltak, és halk, puha léptekkel osontak a konyha felé, hogy fel ne ébresszék az álomszuszék bandát.

     Vártam néhány másodpercet, majd én is hasonlóan óvatos léptekkel elindultam a másik irányba, a folyosó felé. Az apró szekrények sora hívogatóan tárult elém. Hangtalanul, sorra kinyitogattam őket, és kifosztottam mindazokat, amelyek csokoládétojást rejtettek. Konfettiként hullott körülöttem a földre a sok színes papír. Aztán összeszedegettem az árulkodó bizonyítékokat, és gondosan elrejtettem az öntözőkannában. Majd visszaosontam a terembe, nyugodtan elhelyezkedtem az ágyamban, és egyenként elszopogattam a csokoládékat.

Amikor délután kezdtek szivárogni a szülők a gyerekekért, és pakolták össze a holmijukat, tűnt fel nekik, hogy lába kélt az édességnek. A szórványos hüppögésből csakhamar kollektív bömbölés kerekedett. Én is sírni kezdtem. Mit lehet tudni? Hátha kapunk még egy csokit kárpótlásul – gondoltam.

     Másnap az óvó néni azzal indított, hogy maga köré gyűjtötte csibéit, és tyúkanyó hangján kotkodálni kezdett, miszerint jelentkezzen az a kis csibe, aki elcsente a csoki tojásokat. Amennyiben önként teszi ezt, nem lesz semmiféle baj, de ha nem vállalja tettéért a felelősséget, akkor délután behozza a férje a rendőrkutyáját, aki azonnal kiszimatolja a bűnös kilétét, és bizony lehetséges, hogy nem tudja majd visszatartani attól, hogy egy nagyot harapjon az illetőbe. Ezt a horrorisztikus képet olyan jóságosan és mosolyogva festette le, mintha éppen egy nagyon cuki mesét olvasna fel.

     Körbejárattam a tekintetem. Mindig akad egy-két balek, aki annak ellenére színt vall, hogy teljesen ártatlan. Nem tudni, miért teszik, talán annyira megijednek a hosszú és gyötrelmes várakozástól, míg kiderül az igazság, hogy inkább elébe mennek a dolgoknak, jobb rajta minél előbb túllenni, mintegy kikerülik a szenvedést, ami bizonyára mindenképpen rájuk várna, hisz a homlokukra van írva, hogy lúzer. Pechemre ebben a csoportban nem voltak ilyen balekok. Még egy mentő ötletem volt: ráfogni a nyuszira.

Persze ez igencsak kidolgozatlan tervnek bizonyult.

Bár gyanakvóan fogadtam a kutyás sztorit, mégsem mertem megkockáztatni. Őszintén, azért tele lett a gatyó.Kiléptem a tömegből. A magányos hős, ki megbánta bűneit, és a nép ítéletére és jóindulatára bízza magát. Mondanom sem kell, megbánásról szó sem volt.

Furcsa mód nem emlékszem sem az óvónő, sem a többi gyerek arckifejezésére, hogy vádló volt-e, vagy csupán meglepett. Valószínűleg azért, mert nem mertem a szemükbe nézni.

Természetesen délután elmondták anyámnak a történteket, rábízva a büntetést. Rettenetesen szégyellte magát miattam, és helyettem. Hazáig egy szót sem szólt hozzám. Elképzelhető, hogy éppen sokszor tízig számolt magában, hogy ne indulatból döntsön, mert mint azt tudjuk, a harag rossz tanácsadó.

Hazaérve meglepően nyugodt volt. Komótosan levette a kabátját, betette a cipőjét a szekrénybe. A bevásárolt ételeket a nejlonszatyorból a konyhaasztalra pakolta és nekiállt elkészíteni a vacsorát. Mindezt egyetlen árva szó nélkül. Tüntetőleg hallgatott, mint később oly sokszor, ha nem tudta, mitévő legyen, vagy nem akart konfrontálódni. Akkor persze még nem tudtam, hogy részéről ez egy taktika. Ugyan rossz, és az esetek többségében eredménytelen taktika, de azért kétséget kizáróan taktika. Később kiderült, hogy számára az élet egy hatalmas terepasztal, ólomkatonákkal, színterekkel, fegyverekkel, és azon múlik a túlélés, és hogy milyen eredményesen játszod az Élet nevű játékot, hogy mennyire hatékony stratégiával rendelkezel. Meglepő módon, neki mindig is pocsék volt a stratégiája, pedig ő alkothatta a szabályokat, formálhatta őket kénye-kedve szerint. Persze, egy csatában mindig kell lennie áldozatoknak is. Csak egy van, aki mindent tarol: a győztes. Ő pedig, pechjére, született vesztes.

Aztán asztalhoz ültünk, és mielőtt nekiláttunk volna az evésnek, csak annyit kérdezett: — Miért tetted?

Mintha maga a tény, hogy megtettem, hogy loptam, nem is annyira eget rengető, mint annak okának nem ismerete.

—Valóban, miért tette?

— Miért, miért? Hát mert egyedüli gyerek voltam, mert mindenem megvolt. Soha, senkivel, semmin sem kellett osztoznom.  Mert nem tudtam mi az, hogy nincs, elég, nem szabad. Mindent magamnak akartam és azonnal, mert nekem az járt. Kellett és kész. És ha szép szerivel nem adták, megszereztem úgy, ahogy tudtam. Nem válogattam az eszközök között.  S ha az elején ez okozott is némi lelkiismeret furdalást, annak később nyoma sem maradt. Egyre ügyesebb, ravaszabb és merészebb lettem. Bárkit, bármikor átvertem úgy, hogy közben angyali arcom senkiben sem ébresztett gyanakvást.

     Persze akkor, ott a konyhaasztalnál nem ezt mondtam anyámnak. Bár éreztem magamban mindezeket, de még nem kristályosodott ki. Nemsokára. Fokozatosan.

–Csak úgy. Nem tudom. — ezt feleltem. Meg egy vállrándítást.

Anyám meg csak mereven nézett maga elé. Nem is tudom, mit láttam a szemében: bánatot, csalódottságot, kétségbeesést? Zavart. Igen, leginkább nagy, szürkés-zölden, nedvesen hömpölygő zavart. Mintha szótlan, lemondó, fáradt szemei azt sugallnák: nem értem. Kire ütött ez a gyerek? Nem erről volt szó. Nem erről.

Ez van. A családját ugyebár nem választhatja meg az ember. A lényeg, hogy ennyivel megúsztam. Se pofon, se dádá, se játék-, vagy tv megvonás. Ja, kérem, ha büntetlenül lehet bűnt elkövetni, mégis mi vagy ki akadályozna meg?

     Olyan lettem, mint a gaz. Biztosan ismeri a jelenséget, amikor egy kezdő hobbikertész gyomot írt a virágágyásban. Van, amit azonnal felismer, mert terjeszkedik, kúszik, vagy az egekbe szökken, beeszi magát mindenhova, mint a parlagfű, a szulák vagy az acat. Már tépi is ki hevesen, ügyelve, hogy gyökerestül irtsa, nehogy visszanőjön, de legalább is ne olyan gyorsan. Ezek ostoba, elővigyázatlan gazok. Mondhatni kérkednek a gazságukkal, így hát hamar lebuknak. Aztán halad tovább a kertész az ágyásban és meglát egy szép virágot. Sejti, hogy nem ő ültette, hogy csak úgy vadon burjánzik, de mégiscsak szép. Miért ne maradhatna? Marad. Ám bármilyen szép is, azért csak gaz. Megfojtja a nemes virágok gyökerét, rájuk tekeredik, elszívja előlük a tápanyagot és a nedvességet, s míg azok egyre halványabbak és kókadtabbak, úgy válik az intelligens gaz erőteljesebbé, ragyogóbbá és már-már elpusztíthatatlanná, mígnem átveszi az ágyás fölött a teljes uralmat. Nos, ez volnék én. Intelligens gaz. Konkoly, búzavirág, pipitér, selyemfű. És higgye el, amíg akadnak figyelmetlen, óvatlan és hiszékeny kertészek, mindig lesz helye a gaz-embereknek is.

     Azt hiszem, mára elég is ennyi.  Lefáraszt ez a visszaemlékezés. Maga is eméssze az elhangzottakat. Vagyis inkább még se. Rágja meg, forgassa a szájában, ízlelgesse, de ne nyelje le! Mérgez. Nem akarom megmérgezni, szükségem lesz még magára. Köpje ki! Ne tévessze meg a pompázatos virág és mézédes illatával csalogató nektárja, mert csak arra vár, hogy magához édesgetve szirmaira repüljön, és elnyelje feneketlen tölcsére. Kérem, legyen ellenálló. És most menjen. Lejárt az időnk. Menjen már a picsába!

 

Még hogy legyek ellenálló! Mi vagyok én? Valami harci alakulat tagja? Vagy forradalmár? Mást sem tettem egész eddigi életemben, csak ellenálltam. Ellenálltam a kísértéseknek, a gonosznak, a nőknek és egyéb világi élvezeteknek. Nem volt könnyű, de sikerült. Majd éppen neki nem fogok ellenállni?! Ugyan mire vehetne rá engem a rácsok mögül? Miféle kísértésbe vihetne?

És még mi mind azt hisszük, hogy a gyermekek ártatlan, romlatlan virágok. Azok után, amit ma hallottam, e felől elég erős kétségeim támadtak. Nem holmi ártatlan csínytevésről beszélünk, hanem tudatosan felépített, manipulatív magatartásról. Azt hiszem, ez a későbbiekben megér majd egy tanulmányt…

Ki ez a nő? Intelligens gaz. Micsoda hasonlat! Végül is nem kell tudnom, ki ő, csak meghallgatni és kész. Ennyit kért, és én ennyit ígértem.

Furcsa mód egyvalamiben azért hasonlítunk egymásra. Én is azt éreztem, mint ő: hogy rossz helyre hozott a gólya…

———————————-

1 szerb-horvát, jelentése: anyád picsája

2 szerb-horvát, jelentése: basszon meg az ördög

3 szerb-horvát, jelentése: apád fasza

4 latin, jelentése: Távozz tőlem sátán!

5 latin, jelentése: A szavak még nem ütlegek.