Hebert Márta: Nizzában bármi megtörténhet – 1. részlet

1.

Már megint az anyámmal álmodtam. A telefon csörgése ébresztett fel. Régóta csöröghetett, hangja beépült az álmomba. Együtt vásároltunk a hatalmas, világos plázában, és végre megtaláltam az utolsó harmincnégyes méretű lila miniszoknyát, amikor a vállfa megcsördült a kezemben. Az álmok logikája szerint épp a fülemhez akartam emelni az akasztót, amikor felriadtam, és kábultan tapogatóztam a mobilom után. A párna alatt találtam meg, ismeretlen számot jelzett. Nem volt erőm felvenni, mert ekkor már tudtam, hogy semmi jót sem jelenthet ez a kora reggeli hívás. A barátaim ilyenkor fekszenek le aludni, a munkatársaim még nem értek be a szerkesztőségbe, a telefonos kérdezőbiztosok sem a munkahelyükre.

Tegnap a szokásosnál korábban jöttem haza, mert végül is nem volt olyan jó ötlet bulival ünnepelni a válásomat, mint két héttel korábban tűnt, amikor utoljára néztem utána a bíróság előtt a távolodó exem hátának. Mindig is szép háta volt, izmos, széles vállakkal és keskeny csípővel, jól állt rajta az öltöny. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még nem láttam a hibáit. Érzelmi alapú rövidlátásban szenvedtem. Dávid az a fajta férfi volt, aki minden nőnek tetszett, és aki ezt ki is használta. Házasságunk elején abban reménykedtem, hogy idővel majd tompulni fog szenvedélyes érdeklődése a női nem iránt, de az idővel csak az én optimizmusom tompult. Eleinte még azt gondoltam, hogy szemet tudok hunyni örökös kimaradásai fölött, hiszen előnyösebb egy jó befektetésen többekkel osztozni, mint egy rosszat egyedül végigcsinálni. Nem számítottam arra, hogy ő fog otthagyni engem.

A telefon megint felcsipogott, üzenetem érkezett. Ilyen korai hívás semmi jót sem jelenthetett, nem siettem meghallgatni.

Nekem az anyámon kívül nem volt más családom, nem volt unokatestvérem, nem volt nagynénim, és főleg, nem volt apám. Az álombeli közös vásárlás természetesen soha nem történt meg a valóságban, nem az ő világa volt, szokta mondogatni anyám. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor találkoztam utoljára vele. Hetente-kéthetente felhívtam telefonon, rendszeresen meg is hívtam magamhoz, amivel ő általában nem élt. Karácsony volt az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, mert karácsonykor be kell temetni a lövészárkokat. Ilyenkor anyám is felszállt a kimondhatatlan nevű Scarbantia IC-re, és összeszorított szájjal elkísért a Bazilikába, éjféli misére, főleg azért, hogy utána mindenkinek elmesélhesse a háza előtt, a padon, hogy kiket ismert fel a tévéből. Az ünnepi vacsorán a test eledele mindig rácponty volt, a szellemé pedig az egyedülálló, önző fiatal nők szapulása, akik csak a karrierjükre gondolnak, ahelyett hogy unokákat csinálnának, mielőtt kiszárad a méhük. Másról nem sokat beszéltünk persze ilyen alkalmakkor sem. Anyám minden évben egy sállal ajándékozott meg, mert nem öltöztem elég melegen. Én egy parfümmel viszonoztam a szerkesztőség kiapadhatatlan készleteiből. Erős illatúval és sötét csomagolásúval, mert Adorján Margit nem szerette a fiatalos holmikat. Nem az ő korának való volt már ez.

Belefúrtam fejem az ágynemű hűvös selymébe, szívesen maradtam volna így egész nap, az ágyam biztonságos melegében. Megremegett az orrom, a párnán ismeretlen eredetű férfiparfüm kissé állott illatát szippantottam be. Pánikszerűen félrefordítottam a fejem, hogy ellenőrizzem, megbújik-e valaki más is a hatalmas ágyban. Nem, senki sem feküdt mellettem. Átfutott az agyamon, szólnom kellene a bejárónőnek, hogy cserélje le az ágyneműt. A hirtelen ébredéstől megfájdult a fejem. A szám íze olyan volt, mintha egy meztelen csiga belemászott volna oda az éjszaka folyamán, aztán kényelmesen elterpeszkedett, és most már örökre tanyát ütött ott.

Nehezen emeltem fel a fejemet, belepillantottam a tükörbe, ami szinte az egész falat elfoglalta az ágy mellett. Még a hajam színe is fakó volt, nem hasonlított arra az elegáns méz szőkére, ami minden hónapban egy kisebb vagyonba került, pedig a magazin fodrásza nem kért teljes árat tőlem. Homeopátiával kellett volna bulira készülnöm, mint máskor, de az utóbbi idők  kapkodásában kiment a fejemből. Majdnem újból elaludtam, de a telefon teljesen megvadult, idegesen csipogni kezdett, nem viselte el, hogy késlekedtem. Már tíz perc is eltelt azóta, hogy üzenetem érkezett, és még mindig nem hallgattam meg. Lomhán kimásztam az ágyból, még félig csukott szemekkel teát készítettem, erős, fekete teát. Bedobtam a kapszulát a gépbe, és vártam, hogy lecsorogjon a speciális, hőtartó bögrébe a forró ital. A lapnál dobták össze a pénzt a többiek, hogy a születésnapomra meglepjenek ezzel a szuperszonikus teafőzővel. Természetesen nem lehet kapszulát kapni hozzá Magyarországon, interneten keresgélhettem, ha elfogyott. Soha nem ittam kávét, eleinte csak azért, mert nem szerettem az ízét, de aztán észrevettem, hogy ez nagyszerű beszédtémaként szolgál bármelyik társaságban, és ismerkedéshez is kitűnő. Leültem a fehér, minimalista ebédlőasztalhoz, és a kilátás sokadszorra is lenyűgözött. Nyolc éve laktam ebben a lakásban, a Duna parton, de még mindig ugyanolyan hatással volt rám a panoráma. A Lánchídon már szorgos hangyaként sorakoztak az autók, a város egyik fele Budára tartott Pestről, a másik Pestről Budára. Nem oldották meg olyan békésen vonulásukat, mint az ízeltlábúak, a nyitott ablakon hosszas dudálás, időnként artikulátlan ordítás hallatszott be. A Margit hídon egy sárga villamos araszolt át háborítatlanul, mint egy ráérős százlábú.

Belekortyoltam a teába, végre képes lettem meghallgatni az üzenetet. Kovácsy Soma hívott, akinek már nem emlékeztem a hangjára, és ezzel ő is tisztába lehetett, mert bemutatkozott. A kórházból hívott, ahol dolgozott, és lényegre törő volt, mint mindig. Rövid üzenetet hagyott, amiben tudatta velem, hogy az anyám agyvérzést kapott, kórházba került, és jó lenne, ha minél előbb hazautaznék. Érződött, hogy nem először kellett ezt bejelentenie a betegek hozzátartozóinak, a hangjából hiányzott az együttérzés, közömbös és fáradt volt, nem hasonlított arra lelkes fiúra, akit gyerekkoromból ismertem.

Anyám elpusztíthatatlan kősziklának tűnt a szememben, biztos voltam benne, hogy egy kis agyvérzés meg sem kottyan neki, pár napon belül kimászik a kórházablakon, és hazáig gyalogol a kis bőröndjével, ha nem talál senkit, hogy hazavigye. Soha sem gyengélkedett, valószínűleg még ezt a szót sem ismerte. Amióta csak emlékszem rá, egy napot sem töltött ágyban betegség miatt, mindenféle kór messziről kerülte.

Somával több mint tíz éve nem találkoztam, mert legalább ennyi ideje nem tettem be a lábam a faluba, ahol születettem. Nagyon rendes kis hely volt Öregtó az Isten jobb könyöke és az osztrák határ között, pedig nevével ellentétben nem büszkélkedhetett semmilyen állóvízzel sem. A könyv megjelenése óta jobbnak láttam, hogy ne menjek haza. Azt is csak anyám mesélte, hogy Soma megvalósította az álmát, és orvos lett a szomszédos kisváros, Hanságvára kórházában.

A minimalista, átlátszó műanyagból készült dizájn szék kényelmetlen ülőkéje visszarángatott a bámészkodásból a valóságba, fészkelődni kezdtem, megfájdult a fenekem. Ennyi pénzért, amennyibe ez került, legalább kényelmesebbre tervezhették volna. Tudtam, hogy hamarosan indulnom kell, nem halogathatom tovább. Gondolkodtam, kit kellene értesítenem távozásomról. A szerkesztőségben semmi sürgős dolgom sem volt, őket csak később akartam a megváltozhatatlan tények elé állítani, ezen kívül csak Botond jutott az eszembe. Botondnál rosszabbul senkire sem illett a neve, cingárnak, nyeszlettnek, vagy gebének kellett volna hívni. Az egyetemen ismertem meg, és az akkori barátaim közül csak őt nem nyűttem el. A barátnők hamar elkoptak mellőlem, de Botond tántorítatlanul úszott utánam az élet tengerén, és idővel dobogós helyezést ért el a legjobb barát versenyen. Időközben webmester lett belőle, egy nagy reklámcégnek dolgozott, de ugyanaz a reménytelenül rendes ember maradt, aki annak idején minden lányra rásegítette volna a kabátot, aki minden nő előtt kinyitotta az ajtót. Napjainkban erre sincs nagy kereslet, mert Botond facér maradt. Felhívtam, de nem csengettem sokáig a telefonját, mert ő is későn feküdt le, nyilván nagy felbontású képekről és 3D animációkról álmodott, és ilyen korai órában úgysem venné fel.

Előszedtem egy bőröndöt, és elkezdtem válogatás nélkül belehajigálni a ruhákat. Körülnéztem a lakásban, gondolkodtam, mire lehet még szükségem Öregtón. A fürdőszobában a tükörképemre meredtem, meggyőző arcot vágtam, és elmondtam, mint minden reggel: te vagy a legszebb, te vagy a legokosabb, bármire képes vagy, nyerésre születtél. A mantrám most nem működött, nem éreztem jobban magam tőle. Kinyitottam a szekrényt, találomra kiválasztottam két-három parfümöt a megszámlálhatatlanul porosodó üvegcsékből. Sietve becsuktam a laptopomat, belecsúsztattam a bőröndbe, majd az urnán akadt meg a szemem. Az urna a bioetanol kandallón állt, amit még a belsőépítész erőltetett rám, azokból az időkből, amikor még azt hittem, hogy nem lehet élni bioetanol kandallók és belsőépítészek nélkül. Régebben néha bekapcsoltam, de manapság már ahhoz sem volt kedvem, mert örökmécseshez hasonlított a pislákoló lángja. Az urnában Lakmusz cica hamvai lapultak, akit még Öregtóról hoztam magammal a városba, és hosszú ideig a családomat jelentette. Magamhoz öleltem az urnát, felvettem a bőröndöt, még egy utolsó pillantást vetettem a cserépben haldokló kaktuszra és becsaptam magam mögött az ajtót.

Az utcára érve feltettem hatalmas napszemüvegemet, feleslegesen ugyan, mert az emberek közömbösen haladtak el mellettem. Kinyitottam az autóm csomagtartóját, megint megállapítottam, hogy oda csak egy retikül férne be, a bőröndöt betuszkoltam a hátsó ülésre, az urnát meg hosszas gondolkodás után az anyósülésre tettem, és a biztonsági övvel bekötöztem. Legalább nem utazok egyedül.

Minden út Öregtóra vezet, ráhajtottam a Hegyalja útra, és rögtön a szülőfalumba menő autópályán voltam. Az út szinte üres volt még ebben az irányban, megörültem neki, hogy mindenki fedezékbe húzódott, és hagyták, hogy egyedül bitoroljam a pályát. Nem akartam kettesben maradni a gondolataimmal, rövid kotorászás után találtam egy régi Péterfy Bori cédét a kesztyűtartóban. Sokkal tartoztam Péterfy Borinak a jó zenén kívül is. Neki köszönhettem, hogy megbékéltem a nevemmel, és már nem kolomppal a nyakamban képzeltem el magam, mint egy békésen legelésző tehén, hanem trendi cicalányként.

Megszólalt a kihangosítóra állított telefonom, Perge Helka hívott, aki egykori barátnőből egy jó ideje átvedlett munkatárssá, sőt fő-inkvizítorrá. Rápillantottam a műszerfal kijelzőjére, csak kilenc óra volt, tudtam, hogy Helka ilyenkor szokott beérni a könyvkiadóba. Fontos dologról lehet szó, ha engem hív először, futott át az agyamon, ráadásul attól sem fél, hogy felébreszt.

− Hahó Bori! Hol vagy? Mi ez a zaj? Valami baj van a telóddal? Vagy tömegközlekedsz?

−   Nem, vezetek.

−   Nyaralni mész? Nem is mondtad tegnap. Olaszba? Vagy görögbe?

−  Nem, az anyámhoz. Agyvérzést kapott az éjjel.

Néhány másodpercig csak a hálózat recsegését lehetett hallani, Perge Helka habozott, de mégis belevágott.

−            Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont az életedben, de már régóta halogatom, hogy felhívjalak. A kiadóvezető kéri, hogy beszéljek veled a regényrészletről. Ez így nem jelenhet meg. Át kellene írnod, a történet lapos, a szereplők nem élnek. Te ennél többet tudsz, ezt így nem lehet kiadni, a te érdekedben, az olvasóid mást várnak.

            Hallgattam.

− A mágikus realizmus túlhaladott irodalmi irányzat, napjainkban a kutyát sem érdekli. Az emberek elfogadják Marqueztől vagy Rushdie-től, de igazából nem szeretik ezeket a bizarr szereplőkkel teli, érthetetlen, barokkos történeteket. Te más vagy, te egy vidéki fiatal nő vagy, akinek sikerült a kitörés, a nagy ugrás, hívd, ahogy akarod. Nem gondoltál pikareszk regényre? Ezekre most megint nagy kereslet van, elutazol egy egzotikus helyre, írsz pár szót a couleur locale-ról, egy kis szerelmi szálat is beleszőhetsz, külön szerencse, hogy nő vagy, a hangodat már nem kell keresni.

Szerencsére elég ritka volt az életemben az olyan hét, amikor a regényem visszautasítása csak a második lehetett a legrosszabb hírek listáján.

− Majd gondolkodom rajta – nyögtem ki nehezen.

− Ja, és ne felejtsd el, a művészek minél többet szenvednek, annál jobb műveket alkotnak. Termékeny időszak előtt állsz, használd ki. Jó író vagy, nem kell bizonyítanod nekünk, engedd ki a szellemet a palackból.

−            Ezt az Aladdinból vetted? Le kellene állnod a Disney-kel, hosszú távon káros az agysejtekre.

            Helkának sem volt gyereke, ebben legalább hasonlítottunk, és az ebből származó emocionális űrt amerikai rajzfilmek nézésével töltötte ki. Felröhögött, mély, kancanyerítésre emlékeztető hangján. Már az óvodában is nyihogva üdvözölte a többi gyerek, hosszúkás arcán nem tudott változtatni, de előrenyúló fogait fogszabályzóval próbálta ráncba szedni. Szinte láttam magam előtt, ahogy Perge Helka szilajul megrázza göndör, rakoncátlan sörényét.

− Ne vedd a szívedre Borka, mindenkinek vannak hullámvölgyei, hívjuk ezt a te esetedben alkotói válságnak. Az igazi író feltápászkodik, és kimászik a gödörből. Írj, az lesz a legjobb gyógyszer a bajra.

            Tovább hallgattam, azon töprengtem, hogy egyáltalán még írószámba vehettem-e magam. Semmi érdemlegeset sem vetettem papírra időtlen idők óta, és nem is érlelődött bennem semmi.

− Meddig maradsz előre láthatóan?

− A temetésig, vagy az intenzív osztály elhagyásáig.

− Bori, pozitívabban kellene hozzáállnod ehhez a helyzethez, a végén még bevonzod a legrosszabbat. Lelkileg veled vagyok  – hadarta Helka – hívlak majd.

            Perge Helka közvetítésével jutottak el hozzám a legújabb ezoterikus irányzatok, már nem először célzott arra, hogy az én kizárólagos hibám, ha rossz dolgok történnek velem. Nem értettem egyet vele, én az anyám hibájából kezdtem el írni, mert ha ő nem lett volna, olvasni se kezdek el. Az írásra az alapozás kitartó olvasással kezdődik, és erre még anyám kényszerített rá zsenge gyermekkoromban. Tiltotta a tévénézést, így jobb híján a könyvekre fanyalodtam. Ez még abban az időben történt, amikor az anyáknak volt ebbe beleszólása. A kor és a technológia is kedvezett, a tévében csak két érthető csatornát lehetett fogni, és néztünk még négy-öt, németül bejövő adót a hóesésen keresztül. Manapság már nem lenne ilyen könnyű dolga, a szabadidő nagy részét felemészti a céltalan kószálás a kibertérben, sőt, tudatosabban élő emberek a videojátékokra, vagy akár a közösségi oldalakra is eljuthatnak. Az járt a fejemben az egyetem utolsó éveiben, a hospitálással töltött hosszú, krétaporos órák alatt, hogy mihez kezdek majd, ha ennek egyszer vége lesz, és felnőttnek nyilvánítanak. A gyakorló órákból csak egy dolog derült ki számomra egyértelműen: tanítani nem akartam, és szinte bármire hajlandó voltam, hogy elkerüljem a búbánatos véget, amit az egyetem tartogatott nekem. A sok olvasással eltöltött, passzív év után az ujjaim szinte magától nyúltak toll után, annyi történetet olvastam, hogy el kellett mesélnem a sajátomat.

Nem kellett sokat gondolkodnom a témaválasztáson, amikor írásba fogtam, kizárásos alapon választottam. Nem akartam éveket tölteni azzal, hogy orkokkal népesítsek be egy nem létező világot, vagy a rendőrségi jelentéseket bogarásszam egy jó krimi ötletére vadászva. Elég volt egy jól ismert közeghez, a faluhoz visszanyúlni, ahol nap mint nap megestek olyan dolgok, amiket vétek lett volna elhallgatni. Persze nem gondoltam, hogy ez lesz belőle, hogy az emberek megőrülnek majd az utolsó gimnazista nyaramnak a történetéért. Mindez még kétezerben történt, túléltük a világvégét, a szívünk tele volt derűvel. Még nem pukkadt ki az ingatlanlufi, büszkén álltak a Word Trade Center kettős tornyai, a világgazdaság vidáman dübörgött. Mindenki gondtalanul költekezett hitelből, senki sem gondolt a jövőre, és a könyvkiadók mertek tenni nyeretlen kétévesekre. Persze az is sokat segített, hogy a legjobb egyetemi barátnőm, Perge Helka a tanulmányai befejezése után egy kiadónál talált munkát, mint mindenes és kávéfőző. A kiadóvezető utólag bevallotta, hogy csak azért döntött a felvétele mellett, mert gyűjtötte a különleges keresztnevű, oroszlán jegyű munkatársakat.

A kiadó marketingesének látomása volt, és a pár száz darabban kinyomott regényből elküldött tíz ingyen példányt a falu aprócska könyvtárába egy kedves levél kíséretében, hogy még véletlenül se érthessék félre a gesztust. Amikor a szomszéd kisváros könyvesboltosa rendelt belőle kétszázat, már tudtuk, hogy nyert ügyünk van. Mindenki meglepő könnyedséggel azonosította magát valamelyik szereplővel, aki kimaradt a regényből, azért haragudott meg, aki meg benne volt, azért. A botrány lassan dagadt, először csak a Kisalföldben cikkeztek róla, de amikor többen be akartak perelni rágalmazásért, sőt, a felháborodott helyiek peregyesület szervezésébe kezdtek, az országos lapok is átvették a hírt. Az első cikkek után a regény, az Egy gimnazista emlékiratai elkezdett felfele kúszni a Libri eladási listáján, majd egy ideig megtorpant a hetedik-nyolcadik helyen, de ekkor színre lépett volt iskolám igazgatónője, Barabás Emília, az egész falu Emi nénije, és erőteljes ellentámadásba lendült a médiában. Emi néni az a fajta energikus pedagógus volt, aki nem érti, hogy az életben miért nem engedelmeskednek neki úgy az emberek, mint a nebulók az iskola négy fala között. Sokat köszönhettem neki, néhány harcos kirohanása után a regény egészen a második helyig emelkedett az eladási listán, és nem is mozdult el onnan nyolc hétig. Csak a Harry Potter negyedik kötete tudta kiütni ezekből az irodalmi magasságokból. Ha az az angol munkanélküli családanya nem adja írásra kétségbeesett fejét, ki tudja, meddig bitorolhattam volna ezt az annyira áhított pozíciót.

Pályaválasztási gondjaim egy csapásra megoldódtak, az élet leterítette előttem vörös szőnyegét. A női lapok egymás után kerestek meg kecsegtető ajánlataikkal, mert trendi lettem, nevem, az Adorján Bori név összeforrott a tehetséges, öntudatos, értelmiségi nő képével, aki még vidékről is képes volt felküzdenie magát. Egyszóval branddá váltam, amit a legtöbbet ajánlónak adhattam el. Kiválasztottam a legtöbb pénzzel és legkevesebb munkával járó állást, ahol aztán a regény megfilmesítése után szép lassan megkövesedtem, mint egy, a történelem előtti idők mocsarába ragadt őscsiga. Persze nem véletlenül maradtam itt, a munkahelyemre nem kellett sem túl korán, sem túl gyakran bejárnom, és ezt a lakást is megvehettem. Eleinte én voltam a szerkesztőség sztárja, és mindezért cserében harminc napom volt arra, hogy megírjak egy kétflekkes cikket az engem foglalkoztató problémákról, meg összehozzak egy interjút egy-egy, nálam éppen divatosabb művésszel. Mivel főleg a saját gubancos magánéletem foglalkoztatott, havonta egyszer minden különösebb fejtörés nélkül találtam egy, az egész generációm megszólítására alkalmas témát. Az egyetlen gondot az okozta, hogy apránként ez az egy oldalas terjedelem gúzsba kötött, legalábbis úgy éreztem. Képtelen lettem hosszabb terjedelmű írásaimat befejezni. Az utóbbi időben elkezdeni is. Az íróknál az első mű gyakran önéletrajzi ihletésű, a másodikban igazolják tehetségüket. Rettegtem attól, hogy mint az egyslágeres énekesek, egyregényes író maradok.

Messze volt már az az idő, amikor a saját regényem forgatókönyve miatt dühöngtem, mostanában inkább statisztálni jártam a költségkímélés miatt nálunk készülő amerikai filmek forgatására. Időnként még oda tudtam tolakodni egy-egy képre, ami megjelent a bulvárlapokban, amiket lelkiismeretesen áttanulmányoztam minden héten.

Helka, aki jó szimatának köszönhetően időközben szerkesztő lett a kiadónál, rendszeresen felhívott, hogy beszéljünk az irodalmi terveimről. Gyors felfogású lány volt, nem kellett neki sok idő, hogy megértse, két hívása között általában nem sok minden történik, de mivel elszánt emberré vált az írókkal töltött hosszú évek során, legutóbbi beszélgetésük során elérte, hogy átküldjem neki készülő regényem első fejezeteit.

Újból felhangosodott az autóban Péterfy Bori üvöltése, hajolj bele a hajamba, Győrig ezt hallgattam, aztán jobban kellett koncentrálnom a vezetésre. Az összes fehér furgon vezetőjének szuicid hajlamai voltak, vidáman szlalomoztak a keskeny úton két sorban araszoló autók között. Megkönnyebbültem, amikor végre lekanyarodtam a főútról a névtelen, üres utacskára, ami a faluba vezetett. Úgy tűnt, az utóbbi évtizedekben senki sem foglalkozott a karbantartásával. Még így is örülhettem a hatalmas, eső mosta krátereket kerülgetve, hogy nem kellett előhúznom a bozótvágó kést, hogy utat vágjak magamnak a faluig az útra behajló platánfák és vérző liliomok között.

Már csak pár kilométerre jártam Öregtótól, amikor tudatosult bennem, hogy milyen autóban ülök. Viszonyom ambivalens volt az autómmal, egyik nap imádtam, másik nap zavarban voltam miatta. Nem akartam arra gondolni, hogy ez esetleg egy kezdődő bipoláris depresszió jele lenne, ezért a Minire fogtam az egészet. A képszerkesztőnknek a lapnál autófóliázó vállalkozása is volt, egyénre szabott dekorációkat találtak ki az ügyfeleiknek. Sikerült egy gyenge pillanatomban meggyőznie, hogy Gustav Klimt nőalakjai teljes mértékben kifejezik az egyéniségemet. Nagyon jó ötletnek tűnt ez akkoriban, de már nem voltam biztos benne, hogy  lelkileg is alkalmas vagyok az autó keltette feltűnés elviselésére. Időnként irigykedve néztem a forgalomban az unalmas Suzuki és Fabia tulajdonosokat, félénken rájuk mosolyogtam, és éreztem, hogy belül én is közéjük tartozom. Felbukkant emlékezetem mélyéből anyám egyik távoli, aranykezű unokatestvére, aki még a nyolcvanas években Lamborghini-vörös sport Skodájára felülről nyitódó pillangó szárnyakat szerelt, évtizedekig vállalva ezzel a falu bohócának a szerepét. Összeszorítottam a számat, és arra gondoltam, hogy csak a családi hagyományokat ápolom, az Adorjánoknak vérükben van az autós feltűnősködés.

A gyomrom kemény csomóba rándult, amikor megpillantottam Öregtó tábláját. Lassítottam, amikor beértem a faluba, hiába tudtam, hogy ezzel reménytelenül városi lúzernek tűnök majd, a helyiek zavartalanul vágtattak át összes lóerejükkel a település szűk útjain. Lassan kellett mennem, mert nehezen választottam ki gyerekkorom színhelyét a sok egyforma kockaház közül. Az sem segített, hogy szinte mindenki átvakoltatta a házát az utóbbi években, és láthatólag senki sem akart a szomszédjára hasonlítani, a pasztellszíneket pedig kategorikusan száműzték a palettáról. A sok piros, zöld, kék ház között el kellett ismerni, hogy anyám mindig is ésszerűen élt, hiszen a szinte unalmasnak mondható sárgát választotta. Ám nyilván nem akart lemaradni a szomszédai mögött, így a falak az éretlen banánra emlékeztető, UV árnyalatban pompáztak. Minden házról eszembe jutottak anyám legfrissebb információi, amiket soha sem mulasztott el a tudtomra hozni, hogy ne szakadjak el teljesen a gyökereimtől. A piros házban nincs otthon az apa, mert annyit mutyizott mint határőr, hogy még mindig a börtönben ragasztja a zacskót, pedig a határt már rég megszüntették. A kékben az anya zugivó, az utóbbi időben nyugtatót is szed hozzá, a zöldben az egy szem fiú lett kényszeres kézmosó.

A szülőházam előtt álló cseresznyefák hatalmasra nőttek, lombkoronájuk jótékonyan takarta el a pszichedelikus színekben tetszelgő házat, pedig létezésüknek ennél jóval prózaibb oka volt: Margit minden négyzetcentimétert ki akart használni egy hektáros kertjében, így a gyümölcsfáknak már csak az utcán jutott hely.

            Megálltam a ház előtt, kiszálltam az autóból, egy lélek sem járt az utcán, de úgy éreztem, figyelnek. Gyorsan körbepillantottam, és még éppen észrevettem, hogy a függönyök vadul hullámzottak a szomszéd házak ablakain. A kíváncsiság volt az egyetlen tulajdonság, amiben Öregtó összes lakosa osztozott. Kivettem a kulcsot a kapu melletti nagy kő alól, ahol mindig is hagytuk. A kulcs belerozsdásodott ugyan a kő alatt töltött hosszú évtizedekbe, de így is könnyedén fordult el a zárban. Beléptem a házba, ahol már olyan régóta nem jártam, és nem hittem a szememnek, anyám a fürdőszobán kívül az összes helyiséget mennyezetig sötétre pácolt lambériával burkoltatta, kényelmes medveodúvá alakítva így át az otthonát. A bejárattal szemközti falról az ő szülei néztek le rám szigorú tekintettel aranyozott keretű esküvői képükről. Nem ismertem őket, a születésem előtt meghaltak, de láthatólag nem voltak rólam jó véleménnyel. A fennmaradó helyet a falakon még mindig több száz népművészeti köcsög és tányér borította be, amiket egy gondos, pszichopata kéz tökéletesen szimmetrikusan szögezett fel az örökkévalóság számára. Megremegtem, eszembe jutottak gyermekkorom végeláthatatlan hétvégéi, amiket a bögrék, kancsók, butellák mosogatásával töltöttem, és a hétvégék legnehezebb pillanata is felötlött benne, amikor a törékeny holmikat vissza kellett tennem a falra, természetesen pontos helyükre. Soha sem voltam képes hiba nélkül megoldani a feladatot. Anyám minden apró eltérést észrevett, retinájába beleégett a népművészet remekeinek pontos elhelyezkedése, és nem tűrte az ettől való legkisebb elhajlást sem. Azóta nem tudtam elviselni a lakberendezésben a harmóniára való legcsekélyebb törekvést sem, még éjjeli lámpákból is különbözőeket választottam a saját lakásomba.

            Körbejártam a házban, benéztem a gyerekkori szobámba, nem is lepődtem meg, hogy minden a helyén porosodott, gyerekkorom összes emléke csöndesen várta a végítélet harsonáinak megszólalását a sötét lambériás falak között. A régi búcsúban nyert óriási, kifakult Mickey egér szomorúan nézett rám, gombszemében megcsillant a fény, mintha azt gondolta volna, miért hagytál itt kisgazdám. Megborzongtam, becsuktam régi szobám ajtaját, képtelen voltam a saját emlékmúzeumomban aludni, a vendégszobában tettem le a holmimat. Az urnát gondosan az éjjeli szekrényre helyeztem, majd benyitottam a konyha melletti éléskamrába. A kompótok árnyékában megállt az idő, a kamra polcai roskadoztak a cseresznye, szilva befőttek, eper, málna lekvárok és szörpök súlya alatt. Anyám fanatizmusát a spájzban élte ki, ha világunk egyszer eltűnik az örök tél országában, ha fákról lefagy az összes rügy, ez a helyiség akár még zarándokhellyé is válhat, persze csak ha nem védi egy hatalmas Kalasnyikovval. Óvatosan betettem az ajtót magam után, nem akartam megzavarni a szundikáló befőtteket, és bementem a fürdőszobába. A vécén ülve nyugodtan elmerültem az új, méregzöld, márványerezetű csempe csodálatában, amikor kiabálás riasztott fel. Valaki volt a házban, egymás után nyitogatta ki az ajtókat, és vészesen közeledett a fürdőszoba felé.

−  Van itt valaki? Helló! Ki van itthon?

Kétségbeesetten kapkodtam, ügyetlenül a vécépapír után nyúltam, leverve néhányat anyám féltve őrzött, porcelán szárnyasaiból, amikkel a helyiséget próbálta választékosabbá tenni.

− Jövök, rögtön jövök! – Emeltem fel remegő hangomat, hogy az ismeretlen betolakodó is meghallja, miközben idegesen, két kézzel rángattam fel a bugyimat. Csak magamban átkozódtam, hogy minek költenek itt kapucsengőre az emberek, hiszen senki sem használja.

−   Leülök a konyhában, nem kell sietned Boriskám.

Neszti néni volt, anyám legjobb barátnője, egyben szomszédja is, most már megismertem a hangját. A gyerekkoromra emlékeztető megszólítástól varázsütésre, újból ott termett nyakamban a súlyos kolomp, és lassan, vészjóslóan himbálózni kezdett. Neszti néni semmit sem változott az utóbbi időben, amióta nem láttam, még mindig ugyanolyan kékes színűre daueroltatta a haját, fülében ugyanazok a nehéz, arany lencsi fülbevalók függtek, a nyakában lógó hatalmas aranykeresztet egy nyolckeri rapper is megirigyelhette volna. Még mindig tetőtől talpig feketében járt, no, nem azért, mert az előnyösen slankít, hanem szegény urát gyászolta, aki húsz éve boldogult meg. Ruházatán kívül más nyomot nem hagyott rajta a gyász, a legvígabb özvegy volt, akit valaha is ismertem. Most mégis megbicsaklott a hangja.

− Hát hazajöttél…

Hozzám lépett, átölelt, mint egy árvát szoktak.

−            Én találtam meg. Átjöttem hozzá kávézni, mint minden reggel. Szegény uram halála óta azzal indítjuk a napot, hogy megiszunk együtt egy jó kávét. Neki kellett volna hozzám jönnie, de hétkor sem érkezett meg, akkor már tudtam, hogy baj van.

            Könnyek futották el a szemét.

− Itt feküdt a földön. Hívtam azonnal a mentőket, a Jónás Laci fia jött ki, az, aki kettővel járt feletted. Nagyon rendes volt, de az sem segített. Az intenzíven van, kómába esett. Az orvosok csak a hozzátartozókkal akarnak beszélni, nekem semmit sem mondtak. Megadtam Somának a számodat.

            Neszti néni bánatosan sóhajtott fel, de a könnyein keresztül jobban szemügyre vett.

−   Nahát, a batmanes ruhádat vetted fel?

Végignéztem fekete, testhez álló bőrruhámon, ami olyan kényelmes viseletnek tűnt az utazáshoz nem sokkal korábban. Grimaszoltam egyet, meglátszott, hogy Neszti néninek csak fiúunokái voltak.

−   Inkább Catwoman szerelésnek mondanám, nagyon praktikus viselet, megvéd az ártó tekintetektől.

    Hirtelen az utca felől fülsiketítő üvegcsörömpölés hallatszott, mind a ketten megremegtünk, és együtt indultunk a hálószobák irányába. Az Egy gimnazista emlékirataiból hevert egy példány a vendégszoba betört ablakában.

−   Már észrevették, hogy hazajöttél. Húzd le redőnyt, majd később kicserélteted az ablakot. Nem kellene az utcán hagyni az autódat sem. Ja, és öltözz át, mielőtt elindulunk a kórházba, nem elég hatékony a ruhád – mondta Neszti néni, rám sem pillantva.