Harka Sára: Visz a vonat, mennék utánad

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

Aranka a legkopogósabb cipőjében sétál előttem, és az aluljáró kőpadlója minden lépését robbanás-hangerejűvé erősíti. Volt szerencsém pár durranáshoz a háborúban, és egyik sem okozott olyan halláskárosulást, mint ez a pár gyöngyös körömcipellő itt. Az idegeimen táncol vele, másrészről viszont összeteszem a két kezem még a kopogásért is, hiszen Ő itt van velem. Nélküle nem bírnám ki ezt az utat.

Halványkék, szoknyás kosztümöt visel, hozzá pedig egy behemót virágos, tüllös, habos-babos kalapszerű micsodát. Mintha egy cukormázas emeletes tortát egyensúlyozna a fején, nem is értem, hogyan lát ki alóla. De bizonyos, hogy kilát, mivel céltudatosan robog előre, és az is bizonyos, hogy az ő lába – az enyémmel ellentétben – fiatalos erőben van, pedig hat évtizedet lejárt már ezen a földön.

– A pénztár arra van, virágom – szólok utána, mikor a rossz irányba kanyarodik.

– Még nem vettél jegyet? – fordul hátra.

– Hogy az ördögbe vettem volna, mikor csak most értünk ide?

– Hát az elvirán.

– Tessék? Hogy jön ide a szomszéd nő?

– Az interneten, te.

Erre olyan na ne nevettess pillantással nézek rá, mire ő a te ne nevettess engem pillantásával néz vissza, ami jócskán kenterbe veri az én nézésemet, úgyhogy lesütöm a szemem.

– Jaj, Vilmos, még mindig nem tanultad meg használni a telefont?

– Megmondtam, hogy látni sem akarom azt a világító palacsintát!

Erre kacagni kezd. Hangját visszaverik a kopár falak, csilingelő nevetésétől visszhangzik az üres és sötét aluljáró. Majdhogynem hangosabb, mint a kopogás, de ez jó, ezt örökké tudnám hallgatni.

– Miért hívod világító palacsintának? – kérdi nevetve.

– Folyton világít, pittyeg, rezeg, és olyan lapos, akár egy palacsinta. És még gyümölcs is van a hátulján!

Elindulok felfelé a helyes irányba vezető lépcsőn, Aranka a nyomomban kopog és csilingel.

– Okostelefon az ostobáknak való – dünnyögöm. – Ha így folytatódik, lassan mindent gépek és robotok irányítanak, és az emberre már nem lesz szükség.

Ahogy kiérünk a felszínre, hunyorognom kell a hirtelen világosságtól. A kora reggeli sugarak fénybe borítják az állomást, megcsillannak a vasúti síneken. Még csak hét óra van, így a peronokon tizedannyi utas sincs, mint ahány úri mód sétálgató galamb. Körülöttünk csend és békesség. Még tűrhető is volna, ha nem lennének azok az átkozott vonatok.

– Meg kell tanulnod haladni a korral – szólal meg Aranka. – És boldogulni nélkülem.

– Boldogulok – válaszolom.

A szemem sarkából látom, ahogy végignéz rajtam, így ösztönösen kiegyenesítem a hátamat.

– A zakód gombját meg kéne varrni, és az inged sincs kivasalva. Fogadni mernék, hogy mióta elköltöztem, egyszer sem vetted elő a vasalódeszkát – jól sejtem?

Aranka az egyedüli, akinek a szájából az efféle bosszantó szavak is olyan szeretettel hangzanak, hogy az ember alig bosszantja fel magát rajtuk.

– Viszont minden nap főzök magamra – válaszolom.

Erre felvonja a szemöldökét. Sejtettem, hogy meglepődik.

– Valóban, és mit főztél tegnap?

– Levest.

– Milyen levest?

– Vifont.

– Azt ma csináltad.

– De tegnap is – mondom, míg beállok a pénztárhoz. – Mesélj inkább te, hiszen olyan ritkán látlak!

– Így is gyakrabban jövök, mint kellene.

– Akkor mesélsz? – kérlelem. – Arról, hogy veled mi van.

Felnéz az égre. Bár nem tudom, mennyit lát belőle a fején cipelt tüllcsodától.

– Velem semmi.

– Semmi? Az ég világon?

– Semmi. Az ég világon. És jobban tennéd, ha nem is rágódnál azon sokat, hogy velem mi van.

– Már hogy ne rágódnék rajta, mikor közel negyven évig voltál a feleségem!

Sorra kerülök a pénztárnál, és Aranka elhallgat. Sosem beszél, ha mások is közel vannak. Idegenek között Arankának kifut a szín az arcából, egészen elhalványul.

– Biztosan ne vegyek neked is? – kérdem, de ő megrázza a fejét.

– Én csak úgy fellógok – súgja mosolyogva.

– Mondja, hány óra lesz az út? – kérdezem a pénztáros leányzót.

– Nagyjából hét – hangzik a válasz.

– Ó, Uram irgalmazz! És ezt merik gyorsvonatnak nevezni?

– Készpénz vagy kártya?

– Nyilvánvalóan készpénz! – vágom rá a kelleténél erőteljesebben. Azt várhatja a kisasszony, hogy egy lapocskán tartsam a pénzem, ő meg fizetéskor annyit húzzon le róla, amennyit akar! Magyar kártya, francia kártya, na azoknak van értelme! Bankkártya az ostobáknak való.

Miután fizetek, visszacsúsztatom a pénztárcát a helyére: a zakóm bal belső mellzsebébe, pont a szívem fölé. Aranka addig a fejdíszét babrálja. Megigazítja a tüllt, szorosabbra húzza a masnit, és lesimítja a kalap szélét. Nem lett jobb.

 – Minek ez a habos-babos kalap? Nem vagy te angol.

A szája széle megremeg és lefelé görbül. Remek, most megbántottam!

– Nem tetszik?

– Szerintem egy kissé kirívó.

– Hát aztán? – Felszegi az állát. – Úgysem legelteti rajtam a szemét senki.

Senki, csak én, válaszolnám legszívesebben.

– Különben pedig nagyon csinos vagy – mondom.

Ez igaz, tényleg nagyon csinos. Tavalyelőtt töltötte a hatvanat, és egy percet sem öregedett azóta.

Amíg a vágányunkhoz sétálunk, arra gondolok, hogy másfél éve siettünk utoljára így együtt ehhez az átkozott vonathoz. Azóta a tempóm semmit sem változott, ugyanis a lábam egyenes arányban romlott annyit ez idő alatt, amennyivel könnyebb most a cipelendő csomagom. Régen Aranka holmija tette ki a bőrönd túlnyomó részét, most már csak magamnak pakolok.

A vágányon már bent áll a vonatunk, azzal a kiégett és rideg ábrázatával, láthatóan a háta közepére sem kívánja, hogy minket utaztasson. Az érzés kölcsönös, kiráz a hideg már a látványától is. A nehezen nyíló ablakok, amik mögé zárva alig kapsz levegőt. A megszámlálhatatlanul sok súlyos, fekete kerék, amik futótűzként robognak előre a síneken, átgázolnak bármin, ami az útjukba kerül, és ha rögtön meg kell állni, hát nem tud rögtön megállni. A kopott, piros festék az első kocsin, mintha régi, száradt vér volna. De önmagában nyomasztó a vonat mérete is, hiszen olyan végtelenül hosszú, hogy az első kocsinál állva nem látsz el az utolsóig, és aminek nem látod a végét, az kevés jót ígér.

– Valami baj van? – kérdi Aranka.

– Én… én rühellem a vonatokat.

– Tessék?

– Azóta nem ültem vonaton. Tudod, mióta…másfél éve…

Kotorászni kezdek a táskámban. Hol az ördögben van az a tégely?

– Annak semmi köze nem volt a vonatokhoz. Megtörténhetett volna bárhol. Mondjuk egy buszon, vagy egy virágboltban.

– Most miért mondod ezt, mikor tudod, hogy ma még buszra is kell ülnöm és virágboltba mennem?

– Vilmos, semmi nem fog történni.

Felé fordulok, egyenesen a szemébe nézek. A szemébe, ami fiatalkorában életteli kék volt, most pedig hamuszürke.

– Ugye végig velem jössz? – kérdem, és remélem, hogy hallja a hangomból, mennyire fontos ez nekem.

– Természetesen! Ha már idáig eljöttem. Én éppannyira szeretném látni Zsomborka ballagását, mint te!

Kihalászom a gyógyszeres tégelyt a táskámból.

– Csak egyet! – Aranka szigorú tekintetet villant rám.

Kettőt a tenyerembe öntök.

– Add azt ide!

Megpróbálja kikapni a markomból, de elhúzom előle. Bosszús arcot vág, mire felé nyújtom a kezem. A nyitott tenyeremet – benne a két fehér pirulával – az arca elé tartom.

– Tessék, vedd csak el. Ha tudod.

– Nagyon humoros – mondja, és grimaszt vág, amin jól szórakozom. – Te semmit sem változtál.

– Te sem – mondom, bekapom a két pirulát, és nagyot nyelek. Van gyakorlatom, lecsúsznak már víz nélkül is.

A szomszédos vágányra befut egy vonat, több tucat utas száll le, akik mellettünk haladnak el a kijárat felé. Beszélgetések zsivaja, bőröndkerekek éles csikorgása a kövön, az emberek túl közel jönnek, szinte súrolnak a vállukkal. A forgatagban elveszítem Arankát a szemem elől. Hová tűnt? Az előbb még… az előbb még itt állt mellettem. Kutatom a szememmel, ide-oda forgatom a fejem, nincs sehol. Talán elment, itt hagyott. A pulzusom emelkedik, egy pillanat alatt lever a víz. A szívemhez kapok, és kitapogatom a pénztárcát mellzsebemen. A tárcám a helyén van, rendben. Akkor meglátom Arankát, a vonat lépcsőjén áll, a vaskorlátba kapaszkodik.

– Jössz? – pillant hátra.

– Jövök.

Felszállunk, átcsörtetünk az ülések közötti szűk folyosón a vonatkocsi végébe. Leellenőrzöm a számot, ez lesz az enyém, ez az ablak melletti, átkozott, fekete műbőrülés.

Felteszem a táskát, és megint meglepődöm, mennyire könnyű. Régebben olyan nőies marhaságokkal volt tele, mint hajszárító, naptej, esernyő vagy papírzsebkendő. Idegesen megrángatom a tartórácsot, hogy nem fog-e a fejemre zuhanni. Stabilan áll, meg sem moccan. Szerencséje!

Bemászok a belső ülésre, és épp Aranka is leülne mellém, mikor közénk furakszik egy srác. Egy afféle srác, akiről első pillantásra megmondom, hogy rosszban sántikál. Olyan idétlen karika lóg az orrából, mint a disznóknak, és a felmosórongyszerű kötelekbe sodrott haja meg aztán tényleg felháborító! Mikor észreveszi, hogy nézem, rám vigyorog.

– Szevasz, Papuska!

– Mit képzel? Nem ülhet ide!

– Pedig ide szól a jegyem. – Előkapja a telefonját a farzsebéből, és az arcomba tolja. – Látja? Száznyolcas ülés.

– Vigye az orromból ezt a világító palacsintát! A jegyét mutassa inkább!

– Ez a jegyem.

– Ez nem jegy.

– Dehogyisnem, Papuska. Épp annyit fizettem érte, mint maga. És épp ide szól.

– Valószínűleg a százhármas hely a magáé. Tudja, a hármas és a nyolcas nagyon hasonlóak, és aki nem figyelt az iskolában, az gyakran összekeveri őket.

– Ez hót biztos, hogy egy nyolcas, Papuska.

– Szerintem pedig egy hármasra hasonlít.

– Akkor ideje lencsét cserélni a pápaszemén.

– Rendkívül tiszteletetlen, fiacskám! Maguk, fiatalok, egyáltalán nem tisztelik az idősebbeket! Ide figyeljen, nekem szükségem van erre a helyre magam mellett.

– Mer?

– Hogy miért, abba ne üsse bele az orrát.

A fiú hátradől az ülésben, két kezét összekulcsolja a tarkóján. Bizonyára a lábát is feltenné, ha lenne hova.

– Rajta, győzzön meg! Mondjon egy elég erős indokot, és átadom a helyem. Különben is, mit akar ide ültetni?

– A tárcámat – mondom.

A fiú vihogni kezd.

– A tárcáját?

– Azt.

– Hát ez jó – vigyorog.

Tehetetlenül a levegőbe csapom a kezemet. Te elhiszed ezt? – üzenem a nézésemmel Arankának, de ő meg sem szólal.

A srác kotorászni kezd a terepmintás hátizsákjában, ami feltételezhetően kábítószerrel van tele.

– Mitől olyan feszült, Papuska? – kérdi, előhúz egy bumszli fejhallgatót, és visszacipzározza a táskát.

– Rühellem a vonatokat.

– Azt látom, Papuska. Lazítson!

Felteszi a fejhallgatót. Olyan hangerővel bömbölteti a fülébe zenét, illetve ezt a rémes gépzajt, hogy nekem is hallgatnom kelljen. Esküszöm, ez még a cipőkopogásnál is elviselhetetlenebb! Ő a legtenyérbemászóbb fráter, akivel valaha találkoztam.

– Tudtam, hogy két jegyet kellett volna vennünk! – sziszegem Arankának.

– Ne butáskodj! Én majd állok itt, igazán nem bánom.

A vonatkerekek megnyikordulnak, és a kocsi megmozdul alattam. A szívemhez kapok, kapkodva veszem a levegőt. Ezeken az átkozott vonatokon pillanatok alatt elfogy az oxigén!

– Vilmos, semmi okod aggódni.

A vonat megáll, ezek szerint csak előrébb gurult egy kicsit. Kifújom a levegőt. Kinézek az ablakon és az állomást pásztázom, attól kevésbé érzem magamat bezárva. Aztán az eget nézem, eső jelei után kutatok. Még csak az hiányozna, hogy eleredjen! De az égbolt élénk és tiszta, sehol egy felhő. Szerencséje!

Lassan érzem, hogy a görcs oldódik a gyomromban, és kezd hatni a nyugtató.

– Talán nem is bánnám – szólalok meg. – Ha történne valami.

– Vilmos…

– Tudod, akkor mi… újra…

– Fejezd be! Badarságokat beszélsz!

Továbbra is kifelé nézek az ablakon.

– Ideje mennem – szól Aranka csendesen.

Felé kapom a fejem. Ettől a mondattól rettegtem a legjobban.

– Ne! Kérlek, maradj!

– Nem jó, hogy itt vagyok. Buta gondolataid vannak miattam.

– És mi lesz a ballagással? Hát nem akarod látni?

– Én fentről is nézhetem.

– Aranka, könyörgök! Kérlek, kérlek, maradj itt velem.

– Hagynom kellene, hogy éld az életedet tovább, nélkülem – suttogja.

Ekkor elindul a vonat, és mintha az egész világ kicsúszna alólam. Egyik kezemmel a karfába markolok, másik kezemmel az asztalkába kapaszkodom. Remeg a karfa, remeg az asztal a kezem alatt, vagy én remegek?

A srác leveszi a fülhallgatóját.

– Papuska, jól van?

Megrázom a fejem.

– Könyörgök, maradj! Ma még utoljára – rimánkodok Arankának. Nem érdekel, ha a kölyök is hallja.

– Kihez beszél? – kérdi a fiú.

Szédülök. Behunyom a szemem, hátha jobb lesz. A szemhéjam mögött sötétség vár, de a vonat mozgását így is érzem, felfordul tőle a gyomrom. Nem lett jobb. Kinyitom a szemem. Mindketten engem néznek, legalább Aranka még itt van.

–  Kihez beszélt? – szegezi nekem a srác újra a kérdést.

– A feleségemhez – mondom, és Arankára nézek. A fiú is Aranka irányába fordítja a fejét, aztán visszanéz rám.

– És ő hol van?

Erre nem válaszolok. Mit is mondhatnék, ha ő nem látja?

– Mondd el neki. Mondd el neki nyugodtan – szól Aranka.

Magamon érzem a fiú tekintetét, ez a fráter nem fog leszállni rólam.

– A tárcámban – válaszolom.

A fiú összeráncolt szemöldökkel sandít rám, ahogy sejtettem.

Előveszem a tárcámat a mellzsebemből, kipatentolom, kihajtom az oldalát, és óvatosan a remegő tenyerembe csúsztatom a fényképet. Aranka a teraszon, pöttyös kendővel a haján, ruhákat tereget a szárítókötélre. Mosolyog, de belepislog a képbe. Az utolsó kép, ami készült róla.

– Ő a feleségem. Illetve volt.

– Mi történt vele?

– Ahhoz magának semmi köze.

Bólint, nem válaszol. Felsóhajtok.

– Hirtelen szívhalál, másfél éve – szólalok meg. Nem is tudom, miért árulom el neki, de már mindegy. – Ugyanezen a vonalon, két megálló között, ugyanilyen nyamvadt, fekete, lepattogzott műbőrülésen. Mire a vonat megállt, addigra a szíve is.

A srác hallgat, ami jóval kellemesebb, mintha valami őszintétlen sajnálkozó szöveget hablatyolna, ahogy az emberek általában.

– Azóta én elég nehezen viselem a …. a vonatokat – mondom. – Maga pedig végképp az őrületbe kerget az idegtépő zenéjével!

Erre előveszi a telefonját, nyomogatja egy kicsit, míg én próbálom lenyugtatni a légzésemet.

– Most, hogy jobban megnézem, mégiscsak hármas – szólal meg.

– Na ugye! Mondtam én! Maguk fiatalok sosem hallgatnak az idősebbre, pedig…

– Igaza van, Papuska!

Feláll, és a hátára kapja a táskáját. Szánalmat várok a szemében és gúnyt, de csak mosolyog, szinte már rokonszenvesen. Rokonszenves lenne, ha nem meredne ki az a förtelmes karika az orrából.

– Köszönöm! – mondom, mire biccent és elmegy. Talán mégsem ő a legtenyérbemászóbb fráter, akivel valaha találkoztam.

Miután a fiú elment, Aranka felsóhajt, és leül mellém az üresen maradt helyre. Egyikünk sem szól, én pedig újra az ablaküvegen át pásztázom a világot. Aztán Aranka a vállamra hajtja a fejét. Mintha még érezném is a fejének a súlyát a vállamon, de lehet, hogy csak képzelődöm.

– Ma még utoljára – mondja, mire megkönnyebbülök.

Aztán csendben utazunk tovább. Bár rühellem a vonatokat, de be kell ismernem, van valami andalító ebben a ritmusos zakatolásban. Ahogy a rohanó fákat és épületeket figyelem, lassul a lélegzetem. Háttal ülök a menetiránynak, azt a tájat nézem, amit már elhagytunk. Visszafele már egyedül fogok jönni, akkor majd menetiránnyal szemben ülök, és előre fogok tekinteni. Legalábbis megpróbálom.

*

Publikációim és eredményeim a www.sara.harka.com oldalon megtalálhatók.