Harka Sára: Petra és a farkas, meg az a nyomorult furulya

Ahogy sétálok az utcán, le-lecsukódik a szemhéjam, képes lennék állva elaludni. Ha ez így megy tovább, hamarosan meghalok végkimerülésben.

Meglátom a hangszerboltot az út túloldalán. Ablakain zongorát imitáló, fekete-fehérre festett spaletták, a kirakatában egy grandiózus hárfa trónol aranyszínű égősorral körbetekerve. A hárfa mögött a mennyezetről apró, fából faragott hangjegyek lógnak, némelyik ráérősen himbálózik vagy forog körbe-körbe.

Amilyen hívogatón fest, annyira nem kívánom betenni a lábam. Elfog a kísértés, hogy inkább hazamenjek, és aludjak legalább egy órácskát, mielőtt Zsomborért kell mennem a bölcsödébe. De valamikor muszáj lesz elintéznem ezt is. Bemenjek? Vagy ne?

Elhessegetem a kísértést, nagy levegőt veszek, és elindulok a bolt felé. Kikerülök egy férfit, aki a hátát egy oszlopnak döntve cigarettázik, fekete kapucnija az arcába húzva. Ahogy elmegyek mellette, megcsap a kannásbor émelyítő szaga.

Benyitok a boltba, az ajtó feletti csengő halkan csilingel. Odabent meleg van, csend, és citrusos illat kering. A plafonról egy régi trombitákból hegesztett csillár lóg, a hangszerek tölcsérében egy-egy villanykörtével. Az egyik falon fúvós, a másikon vonós hangszerek sorakoznak, a sarokban egy fényes fekete zongora, mellette karosszék a hallgatóságnak. Annyira hangulatos az üzlet, hogy a bennem uralkodó zaklatottság is csendesül. Az embernek kedve lenne bekuckózni, és örökre itt maradni.

– Jó napot! – köszönök.

Egy őszhajú, szakállas bácsi áll a pult mögött, gömbölyű orrán szemüveg. Mintha csak a télapó őszi verziója állna előttem.

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kérdi.

– Valami hangszert szeretnék.

– Akkor jó helyen jár – mosolyog rám. – Pontosan milyenre gondolt?

– Valami hülyéknek valóra.

Felnevet, mélyről jövő, dörmögős nevetése van. A fehér szakállával, mosolygó szemével és piros orcájával egy Szent Pétert ábrázoló festményre emlékeztet. Péter Apostol, így nevezem el a bácsit magamban.

– Van egy pöttöm, szivárványos xilofonom, ha gondolja. – Felmutat az egyik polcra. – Pelenkás vásárlóim közül tízből tíz virgonc örömét leli benne. De kétlem, hogy ez lenne az önnek való. Kérem, akassza fel a kardigánját és a táskáját, aztán meséljen!

Megteszem, amit mond, és a fogasra pakolok. Akkor veszem észre a pulton álló világítótorony formájú kerámia párologtatót, benne egy mécsessel. Szóval innen árad ez az isteni illat!

– Nemrég kezdtem az óvodapedagógia szakot a főiskolán – sóhajtom. – Van egy tárgyunk, ahol a féléves feladat, hogy megtanuljunk játszani egy hangszeren.

– Hát ez pompás!

– Inkább egy újabb teher, amit a hátam közepére sem kívánok.

– Mitől van így leterhelve, kedvesem? – Vastag keretes szemüvege mögül, csokoládébarna szemeivel fürkészően néz rám, úgy, mintha tényleg érdekelné a válaszom.

– Van egy másfél éves kisfiam, mellette teljes állásban takarítok és vasalni járok. Plusz elvégzem az egyetemet, hogy mire a fiam iskolába megy, lehessen egy „tisztességes állásom”, ahogy anyám mondaná.

– A kedves férje nem segít?

– Olyan nekem nem jutott.

Ahelyett, hogy válaszolna, hátat fordít nekem, és percekig kotorászik a pult mögötti szekrényben. Sorra húzza ki a fiókokat, míg a végén diadalmasan felkiált.

– Tessék – Egy hosszúkás vászonzsákot ad a kezembe. – Ez az, amire szüksége lesz!

Kikötöm a zsák száját, és kicsúsztatom belőle a fehér furulyát.

– Ilyen germán c-szoprán furulyát szoktak vinni az óvodapedagógusok általában. Ez a legkönnyebben megtanulható hangszer. Persze, ha valami különlegesebbre vágyna, szívesen ajánlanék…

– Ez tökéletes lesz! Mennyivel tartozom?

Megfordítja a hangszert a kezemben.

– Ha megnézi itt a végét, van rajta egy sérülés. Hold alakú. Látja? Szállítás közben ütődhetett meg. Szerintem csak emel a szépségén, viszont így nem adhatom el. Magácskának viszont szívesen odaadom, ajándékba.

Épp kezdenék tiltakozni, mikor legyintve megrázza a fejét.

– Fogadja el, ragaszkodom hozzá! Ez az én uradalmam, úgyhogy itt én rendelkezem.

– Köszönöm.

Belefújok a hangszerbe, ami éles, fülsértő hangon sipít fel. Péter Apostol tenyere reflexből az arca mellé lendül – gondolom, hogy a fülére tapassza – de aztán leereszti a kezét.

– Igen, ez az önvédelmi szimfónia. Remekül játszotta, ezzel bármilyen támadót képes elijeszteni! Ám szívesen bemutatnám önnek az alapvető fogásokat. Amennyiben nem próbálkozik tovább efféle sajátos zenei elemekkel.

– Biztosan ráér? Nem szeretném feltartani.

– Mint látja, üres a bolt, nekem pedig egy hegedű lakkozásán túl nincs egyéb teendőm mára. Magácska viszont fejjel lefelé tartja azt a gyámoltalan hangszert, tragikusan áll a kezében. Úgy, úgy, a sok luk legyen felül! Tagadhatatlanul segítségre szorul. Úgyhogy örömest megismertetem önnel eme furulya csínját-bínját, hogy aztán kitűnőre vizsgázzon a főiskolán, minden-minden nehézségen felülkerekedjen, és szíve vágya szerint hódítsa meg a világot!

– Maga minden vásárlónak bátorító beszédet tart?

– Csupán az arra méltóknak, kedvesem. – A bácsi kicsoszog a pult mögül. – Úgy napi tizenhét-tizennyolcnak.

– És hány vásárlója van egy nap?

– Hát, úgy napi tizenhét-tizennyolc.

Elmosolyodom. Csilingel egyet a csengő a hátam mögött, meglegyinti a nyakamat a beáramló hűvös fuvallat, aztán olyan erővel csapódik be az ajtó, hogy összerezzenek.

– Fel a kezekkel! – hallom, mire megfordulok.

Egy fekete csuklyás férfi állja el az ajtót. Talpig beöltözve, csak a szeme látszik ki. Pont olyan sapkája van, amilyennel gyerekkorunkban betörőset játszottunk! Két karját előre nyújtva szorít valamit. Valami szürkét. Fényeset. A szívem kihagy egy dobbanást. Egy pisztoly. Egy pisztoly van a kezében, ránk szegezi. Péter Apostol felemelt kézzel lép elém.

– Fel a kezekkel! – hallom újra.

Beletelik pár másodpercbe, míg felfogom, hogy hozzám beszél. Némán felemelem a karom. A bal tenyerem üres, a jobbal a furulyát markolom. Ahogy a férfi közelebb lép, megérzem a kannásbor ismerős, émelyítő szagát.

– Jó napot kívánok, miben segíthetek? – szól Péter Apostol, a hangja váratlanul kedvesen és higgadtan cseng.

– A hegedűt! A széfből. Amit tegnap hoztak lakkozásra.

– Az sajnos nem eladó. Mutathatok esetleg valami mást?

– Azonnal ideadod azt a kicseszett hegedűt!

A bácsi visszaoldalazik a pult mögé, közben leereszti a karját.

– Nem teszed le a kezed! Mondtam, hogy fent tartod!

– Csak gondoltam, esetleg el kívánja tulajdonítani a pénzt a kasszából.

A férfi kissé oldalra dönti a fejét, mintha nem hinné el, amit hallott. A bácsit méregeti. Én nem mozdulok. Nem veszek levegőt. Nem emelkedik a mellkasom. Mintha itt sem lennék.

– Mennyid van?

– Rögvest megszámolom, ha megbocsát. – Lassan leereszti a karját. Egyik kezével pötyög valamit a pénztárgépen, másikat a zakója zsebébe nyomja. Pár másodpercig matat a zsebében, majd kihúzza a kezét. A férfire pillantok, ő a pénztárgépre szegezi a szemét. Közben kinyílik a kassza. Péter Apostol egyenként kisimítja, majd egy kötegbe rendezi a papírpénzeket.

– Negyvenhétezer forint, tessék. Szerény bevétel a mai, nem a legjobbkor jött. Hawaii-ra ígyse-úgyse jutok el belőle, úgyhogy mindegy is. Az aprót is kéri?

A férfi kitépi a bácsi markából a pénzt, és a farzsebébe gyűri. Aztán közelebb tolja a fegyvert Péter Apostol fejéhez.

– Csináld, amit mondtam!

– Fiatalember, ön berontott a hangszerboltomba, pont ide, a Rónavári utca negyvenhárom per bébe. Köszönés nélkül! Pisztolyt fog rám és a kedves vásárlóra, és egy bizonyos hegedűt követel. Felettébb udvariatlan, mondhatom.

– Hatvan másodperced van, hogy ideadd!

– Roppantul sajnálom, de nem tehetem. A művészúr a hétvégén koncertezik vele, egy teltházas aréna színpadán. Számára ez a mesterhegedű nélkülözhetetlen.

– Ötvenkilenc, ötvennyolc, ötvenhét…

– Bármi mást elvihet innen, amit kíván. Nézze csak, milyen szépséges klarinétjaim vannak! Ott fent a falon, balra! Nem tudja melyik a klarinét? Az a fényes fekete botocska a fém bütykökkel. Vagy ajánlhatok egy príma oboát? Az a zongora a sarokban sem rossz darab, félmilliót is kaphat érte.

– Úgy nézek ki, mint aki elcipel egy zongorát a hátán?

– Őszintén szólva elég nagydarabnak tűnik, már ne vegye sértésnek. Akkor egy bűbájos kis szivárványos xilofont? Úgy vélem, az éppen önhöz illő hangszer volna.

– Kinyitod a széfet és odaadod a hegedűt, de azonnal! – ordítja. Olyan düh érződik a hangjából, mintha nem is egy embertől jönne. Talán nem is az, hanem egy vadállat. Aztán hangosan a levegőbe szippant, akár egy girhes farkas, a pisztolyt még mindig a bácsira szegezi.

– Mi ez a szag?

– Kubeba.

– Mi?

– Kubeba illóolaj, ezzel párologtatok, pompás fertőtlenítő! És nyugtató hatású. Kellemes, igaz? Azt is elorozná? Csak egy bontott üvegcsém van, de szívesen odaadom. Persze, csak akkor, ha használná is. Hogy aztán a szemétbe dobja, azért sajnálnám kárba veszni.

– Szétloccsantom a fejed, ha tovább pofázol! – Belerúg a pultba. Felkapja a párologtatót, és hozzávágja a hangszeres falhoz. Több klarinétot lever a polcról, amik esés közben magukkal söprik az alattuk levőket is. Csattanás. Csörömpölés. A csillogó réz hangszerek szanaszét gurulnak a padlón. A bácsi alig hallhatóan felszisszen.

– Ahogy kívánja. – Péter Apostol megvonja a vállát. – A széfet viszont akkor sem fogja tudni kinyitni.

Mindketten megállnak. Szemtől szembe, Péter és a farkas. A bácsi állja a férfi tekintetét.

– Látja, ez egy patthelyzet. Úgyhogy kénytelenek leszünk kulturáltan megtárgyalni. Egyébként mi a terve a hegedűvel? Pusztán kíváncsiságból, tényleg érdekel. Hiszen kétségkívül milliókat érő, páratlan darab, de pont az egyedisége teszi ilyen értékessé. Nem töltheti fel csak úgy Jófogásra, vagy hol üzletelnek maguk, hiszen rögtön felismernék.

– Azzal te ne törődjél!

– Jól sejtem, hogy nem ön áll a terv mögött? Magával bizonyára csak a piszkosmunkát végeztetik. Mennyi jutalékot ajánlottak magának az akcióért? Párszázezret? Hmm? Ennyiért kockáztatná a becses szabadságát?

– Nekem már minden mindegy, érted?

– Nos, nekem is minden mindegy, ha így állunk. A hetvenedik születésnapomat még szívesen megéltem volna, de hatvankilenc szép évvel a hátam mögött is nyugodtan főbe lőhet. Akkor sem adom ki a kezemből, ami másé.

A férfi erre felém fordul, rám szegezi a pisztolyt. Közelebb lép, és az arcomtól egy arasznyira tartja.

– Fiatalember, kérem, hagyja elmenni a hölgyet! Egy kisbaba várja otthon.

– Pont leszarom.

– Engedje el a kedves…bocsánat, hiszen be sem mutatkoztunk. Mi a neve, aranyom?

Mindketten engem néznek. Annyira hangosan kalapál a szívem, hogy visszahangzik tőle a fejem. Dödöm. Dödöm. Dödöm. Mint egy dobszóló, egy felgyorsult dobszóló. Név. Hmm. Mindenkinek van. Nekem is van. De mi is?

– Pe-Petra – dadogom.

– Örülök, hogy megismerhettem – biccent felém Péter Apostol.

A férfi a homlokomnak nyomja azt a rettenetet. Hideg, hideg fém, égeti a bőrömet! Végigfut rajtam a remegés. A lábujjiamtól felkúszik a vádlimon, végigszurkálja a gerincemet, és a szám is beleremeg. Reszket az állkapcsom. Csatt, csatt, csatt! Hátborzongatóak az egymásnak koccanó fogak. Rosszabb, mint mikor valaki végigcsikarja a körmével az iskolai táblát.

– Maga most aztán már minden határon túlment! Felszólítom, hogy engedje el a vásárlót! Hiszen neki semmi köze hozzá, ezt velem kell megtárgyalnia.

Úgy reszket a karom, hogy az a nyomorult furulya kalimpál a levegőben. Mintha karmester volnék, és a pálcámmal vezényelném a hangversenyt. De ezt a performanszot nem én irányítom. Fénytelen, mocskos szempár nyomorgat a pillantásával. Lehunyom a szemem, csak hogy ne kelljen az övébe néznem!

– Rendben. Rendben. – Péter Apostol hangja megremeg. – Odaadom a hegedűt, csak a hölgynek ne essen bántódása.

– Ez a beszéd.

Lépések, lépések, mormogás, valami kattan. A szemhéjam mögött teljes a sötétség. Akkor hallom meg a szirénát. Fékhang, az üzlet előtt leáll egy autó.

– Dögölj meg, te csicska vénember! – kiáltás, aztán lövés.

Dobhártyaszaggató dörgés, az univerzum is belereng. Cseng a fülem. Megsüketültem? Kinyitom a szemem. Péter Apostol a vállához kapva hátraesik, a pult takarásában puffan a teste. Pöttyök. Vörös pöttyök. A pulton, a falon, mindenütt. Valaki sikít, de még mindig cseng a fülem. Női sikítás. Ez az én hangom?

A farkas a pult mögött áll, lefelé néz, aztán felém fordítja a nyakát. Akkor fogom az egyetlen dolgot, ami a kezemben van, azt a nyomorult furulyát, és meglendítem. Megpördül a levegőben, és a férfi állának csapódik. Az ütéstől feljajdul, és elejti a pisztolyt. A fegyver a pulton koppan, aztán a felém eső oldalon bukfencezik a padlóra. Utána kapok, és két kézzel markolva felemelem. A férfi mozdulatlanná dermed, engem szuggerál. Már nem félek a sötét szemétől. Féljen ő az enyémtől!

Akkor csapódik ki az ajtó, és lép be a rendőr, mögötte kettő másik. A pisztoly kiesik a kezemből. Aztán minden olyan gyorsan történik. A férfit hátrabilincselt kézzel kivezetik. Engem elfog a hányinger, forog körülöttem az üzlet, dülöngél a világ. Csellók, tubák, szaxofonok, fuvolák keringőznek a levegőben, aztán egybeolvadnak. Hátamat a falnak döntve lerogyok a padlóra, átkarolom a felhúzott térdemet, és ráhajtom a homlokom.

– Mentőt kérünk. Súlyosan sérült idős férfi. Vállon lőtték. Fiatal nő. Vélhetően traumás sokk – hallom a foszlányokat.

Lépések, lépések, nyüzsgés, nyüzsgés. Valaki a vállamra teszi a kezét.

– Jól van?

 Felnézek, egy rendőrnő áll előttem. Bólintok.

– Kérem, hozza a holmiját, és jöjjön velem! Fel kell vennünk a jegyzőkönyvet.

Minden porcikám belesajdul, de felállok. Leakasztom a kardigánom és a táskámat a fogasról. Két mentős épp a hordágyra szíjazza fel Péter Apostolt. Egy rendőr telefonál, a másik kint cigarettázik, a harmadik engem vár füzettel és tollal a kezében.  Hogy lett itt ennyi ember egy pillanat alatt? Az előbb még…

– A furulyát – suttogja Péter Apostol. – Vigye a furulyát is!

– Most ne beszéljen – szól rá egy mentős.

Tiltakozva megrázom a fejem.

– Többé a kezembe nem veszem azt a nyomorult furulyát.

– Pedig a magáé. Vigye el, és emlékezzen arra, amit mondtam! A világmeghódításról és egyéb lárifáriról – mondja, miközben kitolják a hordágyon. – De kénytelen lesz egyedül boldogulni. Félő, hogy többé nem lesz alkalmam tanítani.

Csendesen figyelem, ahogy beemelik a bácsit a mentőkocsi hátuljába. Annyi mindent mondanék, de elfogytak a szavaim. A rendőrnő sürgetően néz rám. Visszamegyek a pult mögé, leguggolok. Az impozáns hangszerek szilánkok, törmelék és vér között hevernek a padlón. Kezembe veszem a Péter Apostoltól kapott furulyát, egy újabb karcolás keletkezett rajta a hold alakú sérülés mellett. Sokat megélt, meggyötört darab, de úgy hiszem, ezek után is képes zenélni. Minden-minden nehézségen felülkerekedik. Letörölgetem és a kardigánom ujjába bugyolálom, úgy követem a rendőrt.