Harka Sára: A vajazókéses

Marja a szememet a füst, orrlyukamat eltömíti a hamu, és eszelős vehemenciával perzseli a bőrömet a kemence lávavörös tüze. Vagyis egy szokásos szerda reggel számomra a pokolban. Kaszás vagyok, illetve leszek majd, remélhetőleg. Egyelőre csak egy arasznyi, közepesen életlen vajazókéssel büszkélkedhetek – tizenöt évesen elég ciki –, aminek még annyi haszna sincs, hogy legyezhessem vele magam a kánikulában, ugyanis a fém nyele átforrósodik.

Nyikorogva nyílik az ajtó, felkapom a fejem. A füstfelleg kitódul a kemencéből, lassan tisztulni kezd a látásom, és kiveszem egy mumus körvonalát, amint tűhegyes lándzsáját rám szegezve lebeg az ajtóban.

– Mozogj, te vajazókéses, a Sátán hívat – jelenti be.

Körülnézek, hátha máshoz beszél, pedig egy évtizede vagyok a kemencében, egymagam.

– Engem? – tátom nagyra a csontos szám.

– Igyekezz! – szól, és a lándzsája hegyével megböki a vállam.

Tántorogva lépek ki az ajtón, a csuklyás ruhám ujjával megdörzsölöm a szememet, majd teleszívom a tüdőmet a pokol poshadt szagú levegőjével. Hmm, valóságos megváltás!

A mumus előre csörtet, próbálom tartani vele a lépést, de jócskán lemaradok. Elszoktam már ettől, hogy idekint minden lépésnél beleragad a lábam a padló taknyába, és az sem segít, hogy bébi csótánykák csiklandozzák a nyakamat, és húsos patkányok futkároznak a lábaim között.

– Mi lesz már? – rivall rám a mumus.

– Sietek – mondom, és kirángatom a bal lábam a trutyiból, aztán a jobbat is, de mire sikerül, addigra ismét rángathatom ki a balt.

Hosszú folyosón csatangolunk végig, a büntetendő pokolfajzatok számára kijelölt kínzókamrák mellett: tarantulák barlangja, lódarazsak kaptárja, állandó lefejezés és pengék szalonja. Az emberek részlege még pompázatosabb lehet, de ott még sosem jártam.

A folyosó végén elérünk Az Ajtóhoz, ami A Trónterembe vezet. A mumus kitárja az ajtót és félreáll, hogy bemehessek. Óvatos, hangtalan léptekkel járulok beljebb, és összerezzenek, mikor mennydörgésszerű csattanással becsapódik mögöttem a súlyos vasajtó. A Sátán lakosztálya koromsötét, nincs egyetlen pötty világosság sem benne. De egy ponton a sötétség a kátrányfeketénél is feketébb, ezért arrafelé fordulok és térdre ereszkedek.

– Állok rendelkezésedre akaratod szerint, ó rettenetes Sátán – Homlokomat a földig hajtom.

– Hah! Még hogy állsz rendelkezésemre? – horkan fel, izzó hangja, mint egy felforrni készülő erőleves. A csontjaim is beleremegnek, nem merek felelni, úgyhogy megkukulva várok. – Úgy látom, elfelejtetted, miért zárattalak a kemencébe – morogja.

– Kitörölhetetlenül emlékszem, ó rettenetes Sátán, hogy megszegtem a parancsodat, mikor ötéves koromban elküldtél egy tengerimalacért a Földre.

– Késleltetni próbáltad a halálát! – csattan fel. – Sőt, mi több, megakadályozni!

– Hát mert nézett rám azokkal az imádnivalóan nagy szemeivel, meg az icur-picur, rózsaszín…

Egy ostor mar a hátamba, de olyan fénysebességgel, hogy előbb érzem az ütést, mint hallom a csattanást.

– Aúú! – szisszenek fel. – Te sosem bocsátasz meg, ó rettenetes Sátán.

– Nem bizony – sötét büszkeség cseng a hangjában. – Ezúttal is azért hívatlak, mert nincs más választásom. A Földön háborúk dúlnak, a nők világszerte abortálnak, a népesség öt százaléka rákos, két százaléka AIDS-es… vagyis rengeteg a haláleset. Hát még a Covid! Hála nekem, gőzerővel tombol. Minden kaszásom foglalt, kénytelen vagyok téged küldeni.

– Mi az a kovid? – kérdem, és átjár az izgatottság, amiért újra feladatot kapok.

– Hallgass! – kiáltja, és ismét rajtam csattan az ostor. – Hacsak egyetlen perccel is megpróbálod késleltetni az általam rendelt halált, vagy bármilyen módon akadályozni mered a munkámat, akkor…

– Gondolom, mehetek vissza a kemencébe ugrálni – mormolom.

Egy pillanatra elgondolkodik, csak utána válaszol:

– Nem, nem, ennyi forróság után talán jólesne megmártóznod a hűvös vízben.

– Ó, rettenetes Sátán, ugye nem? – Végigfut rajtam a borzongás és nagyot nyelek.

– Jól sejted, a rájamedencébe doblak.

Még mélyebbre hajolok, az orrom a taknyos padlót söpri, és azt mondom:

– Ígérem, ezúttal nem okozok csalódást!

Erre csak egy kutyaszerű morgással válaszol, olyan kilencven kilós, éhes bernáthegyi félével.

– Esetleg megtárgyalhatnánk a fegyverem upgradelését? Elég ciki ez a vajazókés. Én egy negyven centis macsétára gondoltam, vagy egy visszafogott kis fűkaszácskára.

– Kotródj innen! – parancsolja.

Nyílik az ajtó mögöttem, úgyhogy sűrű pukedlizésekkel kiaraszolok a teremből.

– Hű, mindig ilyen stresszes az öreg? Hasznát vehetné egy jó wellnessezésnek – súgom a bejáratnál szobrozó mumusnak, és oldalba bököm, de csak egy vicsorgással válaszol.

A folyosón elhalad mellettünk egy csapat ovis, alig érnek fel a combomig, és mindegyik ugyanolyan szerencsétlen vajazókést szorongat a markában. A sor végén totyog a legkisebb, térdmagasságú, lehet vagy kétéves, fekete bababody-t visel, és kilóg alóla a pelenkája. És a töpszlinek, öcsém, bicska van a kezében! Éles bicska, rendes fanyéllel, nem ilyen nyomoronc vajazókés.

– Hé, te törpehalál! Ezt meg hogy szerezted? – kérdezem.

– Jetaposztam egy pijjangót! – kiáltja, és kettő életévének minden büszkeségével a magasba lengeti a bicskáját.

– Add csak ide, cseréljünk – mondom.

– Nyeeem! – visít, és a mellkasához szorítja a bicskáját.

Ekkor dobbantok egy nagyot a lábammal, mire felsír, és a kését szorongatva sietve a többiek után tipeg. Vihogva nézek utána, de a mumus megragadja a grabancomat, és lekever egy akkora pofont, hogy egy pillanatra minden elsötétül. Aztán hirtelen az emberek Földjére kerülök.

*

Egy étteremben találom magamat, süppedősre párnázott székben ülök egy asztalnál, pár hosszú páfránylevél lóg az arcomba, velem szemben egy fiú és egy lány ülnek egymás mellett, beszélgetnek.

A fiú az irányomba kapja a fejét, aztán visszafordul a lányhoz:

– Mi ez az égett szag? Te nem érzed?

Erre a lány is elfintorodik.

A levegőbe szagolok, én nem érzek semmi szokatlant.

Az étterem kifejezetten hangulatos, és nem csak a kemencéhez képest, amiben idáig vesztegeltem, hanem emberi mércével mérve is. Dzsungelszerűvé alakították, óriás pálmák és filodendronok magasodnak az asztalok fölé, a plafonról pedig makramé virágtartókból lógnak különféle burjánzó növények: futókák, pletykák, meg… meg többi zöld, aminek fene se tudja a nevét.

Sok vendég fura, lapos kütyüt nyomogat a kezében, az ilyesmik még vaskosabbak voltak gyerekkoromban, mikor utoljára az emberek Földjén jártam. Evőeszközök csörömpölése, poharak koccanása, halk csevej tölti be a teret, és mellé ínycsiklandó illatok egyvelege: szaftos oldalas, sült zöldségek, cheddar sajtszósz, banán flambé. Egy közeli asztalnál a pincér pezsgőt nyit, a dugó hangosan pukkan, az asztalomnál ülő fiatal páros összerezzen, aztán elnevetik magukat.

Megnézem magamnak őket is, a fiúnak kócos, petrezselyemszerű a haja, és egy percre sem venné le a tenyerét a lány kézfejéről, vagy a szemét annak az arcáról. A lánynak szögegyenesre vasalt a frizurája, időnként elnéz a távolba és megtörli a kipirosodott, szipogó orrát a szalvétában. A fiú előtt sör, a lány előtt víz.

Oké, és most melyiküknek kell meghalódnia? Mégis honnan tudjam, hogy mi a feladatom?

– Apám szerint tönkrevágnám vele az életemet. Meg a tiédet – mondja a lány.

– Viszont ez nem apád döntése, hanem a tiéd. A miénk.

– Abban viszont igaza van, hogy mégis miből fogjuk felnevelni?

– Majd dolgozok!

– És az egyetem?

– Majd halasztok, vagy csinálom a kettőt együtt. Kitalálunk valamit… jó?

– És velem mi lesz? Még le sem érettségiztem.

A fiú az egyik tenyerét a lány asztalon pihenő keze alá csúsztatja, a másikat ráhelyezi, így a két keze közé fogja a lányét.

– Figyelj, szerelmem. Az az igazság, hogy kegyetlenül nehéz lesz. Erőt próbálóan, kegyetlenül nehéz. – A lány felsóhajt. – De nem lehetetlen, úgyhogy megoldjuk valahogy. Ezt szeretnéd, nem?

A lány fél percig nem válaszol, aztán azt motyogja:

– Barnabás.

– Mi? – kérdez vissza a fiú.

– Erre a névre gondoltam.

A fiú hümmög egyet.

– Ez egy egész normális név.

– Tetszik? – kérdezi a lány, és mintha élettelibb szín gyúlna az arcába.

– Persze, a vezetéknevemhez is illene.

Azon kapom magam, hogy figyelmesen hallgatom őket. A francba! Nem szabad, hogy kötődjek hozzájuk! De az az igazság, hogy egyiküknek sem kívánom a halálát. Körbepillantok, hátha akad itt valaki, aki ránézésre is gonosz, különben is halálos beteg, és legalább kilencvenkilenc éves. De mintha minden vendég tenyérbemászóan energikus és boldog lenne. Kár.

Ekkor észreveszem. A fiú felett egy gigantikus kaktusz lengedezik, a tartófonalak szakadoznak, pillanatokon belül le fog esni, egyenesen a fejére. A kaspó a földdel van vagy tizenöt kiló, a kaktusznak van vagy százezer tüskéje… ami összesen annyit tesz, hogy… igen, határozottan ő fog meghalódni. Agyoncsapja egy kaktusz, ez mekkora már! Tutira Darwin-díjas halál, kivéve, hogy a fiú nem magának köszönheti.

– Kicsit fázom – szól a lány, és összehúzza magát. – Nagyon jön itt a sarokból a légkondi.

– Cseréljük helyet – javasolja a fiú.

– Neee! – kiáltok fel, de persze nem hallanak, ahogy látni sem látnak.

Helyet cserélnek, és a makraméból még egy apró szál elszakad. Basszuskulcs! Nem. Nem szabad, hogy törődjek velük, nem érdekelhetnek, és legfőképp: nem szabotálhatom a küldetésem. Ezek emberek, még csak nem is imádnivaló tengerimalacok! Lehunyom a szemem, és elképzelem, milyen lenne a rájamedencében. Édes, aranyos, cuki kis vérszomjas ráják úszkálnak körülöttem, sorban megcsapkodnak az édes, aranyos, cuki kis farkukkal. Testemet rázza az áram, örökkön-örökkön-örökké. Igen, ez elviselhetetlen lenne. Vagy mégis kibírnám? Hiszen a fájdalmat érzem, de meghalni úgysem tudok.

Felnyitom a szemem, és egy elnyújtott, ősemberes üvöltéssel az asztalra vetem magam. Kirántom a zsebemből a vajazókést, és átsuhintok vele a levegőn. Kár, hogy nem látnak – főleg, hogy nem lassított felvételben –, mert fantasztikusat alakítok. A vajazókésemmel hadonászva ledöntöm az üvegpoharakat, rájuk dőlnek, kiömlik a sör és a víz, amitől a két fiatal felpattan a székükből. Amint felugranak, elenged a plafonon a makramé, lezuhan a növény, a kaspó a fejemre csapódik, darabokra törik rajtam, a kaktusz pedig ráborul a hátamra. Apró, éles szúrások hatolnak át a csuklyámon, és a bőrömbe fúródnak. Tévedtem. Nem csak százezer tüskéje volt.

– Aú – nyögöm halkan, aztán megint minden elsötétedik.

*

Érzem a félelmetes, dicsőséges közelséget körülöttem, ezért összekuporodom a padlón, és homlokommal a földig hajolok. Még a csukott szemhéjam mögül is érzékelem, hogy szokatlanul világos a környezet.

– Kívánnál-e a szolgálatomba állni? – hallatszik egy magasságos, minden csontot átható hang, hasonló a végtelen tengerek zúgásához és magasról lezúduló vízesésekhez.

Kinyitom a szemem, és elvakít a világosság. Nem látok semmit, csak csupa fényt, mintha egyenesen a Napba, vagy egy melegfényű, ezeregyszáz lumenes villanykörtébe kerültem volna.

– Istenbácsi? Te vagy az? – kérdezem hunyorogva.

– Vagyok, aki vagyok – hangzik az égzengésszerű válasz.

Nem látom a padló vonalát, hol kezdődik vagy hol ér véget, se semmit, csak a nagy fehérséget alattam, felettem és minden irányba. Aztán feltűnik, hogy már nem érzem a szúrásokat a hátamban.

– Ez nagyon megtisztelő, ne értsd félre… de nem lenne ciki neked együtt dolgozni egy magamfajta rémséggel?

– Én vagyok a szívek vizsgálója. Nem származás szerint ítélek, hanem mindenkivel úgy bánok, ahogyan élete és tetteinek gyümölcse szerint megérdemli. Kedves előttem, aki az igazságot cselekszi, bármely nép fia legyen is.

– Hú, oké, ez rendes tőled. És mi lenne a feladatom?

– Vigyázz a gyermekemre minden útján, állj őrt felette jártában-keltében. A hét hónap múlva születendő Barnabás mellé rendellek, mert már bizonyítottad a hűségedet iránta.

– Hogy én, mint őrangyal? – Különös, minden sejtemet betöltő öröm jár át, sosem éreztem hasonlót. Felugrok, amitől kiesik a ruhámból a vajazókés, csörömpölve bukfencezik pár métert a végtelen padlón. – Szívesen vállalnám, Főnök! De se kvalifikációm, se felszerelésem nincsen hozzá.

– Már bizonyítottad, fiam – zeng a válasz –, hogy egy igazi hősnek az életmentéshez elegendő egy jóakaró szív, meg egy közepesen életlen vajazókés.

Nekem pedig be kell látnom, hogy igaza van. Az elgurult fegyverem után hajolok, hogy magamhoz vegyem az én kis drágaságomat. Végül is a tengerimalac beszorult lábát is ezzel szabadítottam ki a ketrec rácsaiból. Talán egy bombát is hatástalanítani tudnék vele, hátha a kis Barnabást ilyen veszély fenyegetné, vagy visszatéríteni egy terroristák által elfoglalt repülőt, sőt…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (25 votes cast)
8 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Ez nagyon jó! Van humora, és van üzenete! Jó az ötlet, jó a kivitelezés. Szinte látom, hallom Adam Sandler-t ahogy megkérdezi: „Istenbácsi? Te vagy az?” Gratulálok! Tetszett! 🙂

  2. Ez nagyon tetszett! A stílusa, a humora. De főleg a vége! Egy kis mosoly manapság ráfér az emberekre. Köszönöm, hogy olvashattam!

  3. Egyet értek Rékával, én is imádtam már elsőre is. 😀 Szórakoztató, a főhős választása egyedi. Gratulálok!

  4. Nagyon tetszett – ez is 🙂 lassan azon kapom magam, hogy minden nap felnézek, hátha tesznek ki tőled egy új novellát 🙂 szeretem az írásaid 🙂 könnyedek, mégis mély mondanivalójuk van 🙂 szórakoztatóak, de el is gondolkodtatnak 🙂 csak gratulálni tudok 🙂

  5. Egy csomó csillagot szerettem volna szavazni, de nem tudom, hányhoz érhettem hozzá… (béna a szavazófelület).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük