Haranghy Géza: Ki volt Hüm Brek? – 2. részlet

Előző részlet

EGYEDÜL

Egy vihar utáni napon ott sütkéreztünk a parton, velünk volt a Nagytó összes békája. Előző este hatalmas jégeső zúdult a tájra, egészen átfáztunk, még remegtünk az előbukkanó napfényben.

Egyszer csak Pepi bácsi hatalmasat ugrott, és soha nem hallott csobbanással csapódott a vízbe. Azután ugrott sorban mindenki egymás után. Nagyapa rám kiáltott: Pöttöm!

Akkor már én is ugrottam, de valamiben megakadtam, és hiába küzdöttem, nem tudtam kiszabadulni, mert az a valami fogva tartott. Egy furcsa hang ezt kiáltotta: – Most megvagy szépségem! – Közben, mintha mosolygott volna, de mosolya rémes volt és iszonyú. Azután kimarkolt a hálóból egy erős szorítással, és a zsákjába dobott. Még hallottam, amint Nagyapa fájdalmasan kiáltotta: – Pöttöm!

Később egy vagonban tértem magamhoz, csigák és más békák között, ketrecbe zárva.

Nagyon sokáig tartott az út. A vagonban hideg volt, egészen kiszáradtam és átfagytam. Úgy látszott, senki sem foglalkozik velünk, senkit nem érdekel a sorsunk, hogy egyáltalán élünk-e még. Később a különböző állomásokon mindenfelé átraktak bennünket, mígnem egy fényes, meleg, csörömpölős helyen találtam magamat, ahol égett a tűz, és sütöttek, főztek. Egy vendéglő konyhája volt, ahol borzasztó dolgokat láttam. Tudtam, hogy innen menekülnöm kell, mégpedig az első adandó alkalommal. Ráadásul ügyesnek kell lennem! A kellő pillanatra vártam, amely már nem is volt oly messze. A szakács felnyitotta a ketrecünket, és én egy óriási ugrással repültem a szabadság felé. Éreztem, hogy minden erőm a lábamba gyűlik; pattantam, mint a rugó. Már a vendégek között jártam, amikor egy izmos tenyér elkapott és felemelt. – Hová, hová csúf szökevény? – kérdezte, s amikor felnéztem rá, egy szintén csúf kínait pillantottam meg, aki kárörvendőn az arcomba mosolygott. A helyiségben mindenki hangosan nevetett, csak én voltam iszonyúan megrémülve. A szakács már ide is ért a konyhából. Engem akart! A kínai a zsebébe nyúlt és megvásárolt engem. Erre még hangosabb nevetés tört fel a vendégekből.

– Sanghaj megvette a békát! Sanghaj megvette a békát! – kiabálták harsány hahotázások közepette. – Megsüti magának! – És nagyokat kacagtak rajtam, miközben a kínai kért egy jó erős papírdobozt és zsineget a szakácstól. A doboz tetejét kiszurkálta néhány helyen, engem belepakolt és átkötötte a dobozt. Azután így szólt.

– No, te, csúf szökevény tőlem nem szöksz meg! – Én meg csak gubbasztottam a sötét dobozban és nem tudhattam, mi vár még rám.

Végtelen hosszúnak tűnt az idő, de egyszer csak felkapta a kínai a dobozt, és elindultunk.

Talán egy hajókikötőnél lehettünk, mert nagyon közelről hallottam a hajókürtök üvöltését, miközben Sanghaj hóna alatt zötykölődtem a dobozban.

Végre megérkeztünk valahova, Sanghaj beszélt valakikhez.

– Megjöttem, kicsinyeim. Hoztam nektek valamit.

Kezdtem magam ismét nagyon rosszul érezni. Vajon, mi vár még rám?

Ekkor egy borzasztó hang szólalt meg. – Sanghaj megjött! Sanghaj megjött! – kiabálta.

Nem láttam, de biztos voltam benne, ez csak egy szörnyű papagáj lehet. Azt is kiabálta: – Szigfrid! Leander! Szigfrid! Leander!

Most már kissé lenyugodtam, nem én rám vártak.

Már csak a kínai ehet meg.

Amint kinyitotta a dobozt, máris nyakon kapta Pöttömöt és egy pintyeknek való kalitkába zárta.

– No, te csúf szökevény ! Ezután itt fogsz lakni. Itt vannak a barátaid – mondta, és bemutatta a társaságot.

– Ő Ruti – és a nagy csúnya papagájra mutatott, aki már is rákezdte – Ruti, az ügyes! Ruti, az ügyes!

Sanghaj alig tudta lecsendesíteni. Azután a polcon elnyúló két hosszúszőrű, beképzelt macskára mutatott.

– Ez a csodás fehér, Leander, és ez a még csodálatosabb fekete, Szigfrid. Majd segítenek neked megtanulni a rendet – tette még hozzá a kínai.

Egy mikrobuszban laktak. Pöttömnek most volt csak alkalma szétnézni. Úgy tűnt, a kínai, akit mindenki csak Sanghajnak szólított, itt él ebben a kis buszban a két macskával és Rutival, a papagájjal. Bár volt még egy üres ágy is ott, amelynek nem látszott gazdája.

Vajon mivel foglalkozhat Sanghaj? – gondolkodott el Pöttöm.

Már félálomban volt, amikor észrevette, hogy a kisbusz elindult velük. Valószínű, egész éjszaka utaztak, mert rázkódásra ébredt. No, meg arra, milyen jó lenne már enni valamit! Este a kínai csak a régi kedvenceinek adott enni.

Lehet, nem is tudja, hogy a békák is szoktak enni? – töprengett Pöttöm.

Miután reggelre megérkeztek valahová, a gazda bezárta a kocsit és szinte egész napra eltűnt. Már estefelé járt az idő, amikor visszatért, s eközben megérkezett egy meseszép, fiatal indiai lány, akit Ruti a papagáj hangosan üdvözölt.

– Amati hello! Amati hello! – kiabálta förtelmes hangján, de Amati láthatóan örült a szokatlan üdvözlésnek, és megsimogatta Ruti fejét. Ezután a macskák következtek, akik ásítozva várták, hogy Amati megsimogassa őket is. Annál lustábbak voltak mintsem, hogy felkeljenek.

Sanghaj az érkező lánytól csak ennyit kérdezett:

– Minden rendben?

Amati a szüleit látogatta meg a városban, akik egy jobb élet reményében költöztek ide Indiából.

* * *

A TÁNCOT TANULNI KELL

A kicsi busszal hamarosan újra elindultak. Rövid kocsikázás után a kínai egy nem éppen fényesnek mondható vendéglő előtt leparkolt. Megkezdődött a kipakolás. A gazda látta Pöttöm csodálkozó tekintetét, ezért csak úgy mellékesen odavetette a békának: – Mindent figyelj meg, te csúfság, mert most tudod meg, mi vár rád!

Pöttöm hatalmasakat pislogott a pintykalitka rácsai mögött és iszonyúan korgott a gyomra. Már nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára. Sanghaj közben különös dolgokat pakolt elő a kocsi rejtekéből. A legfeltűnőbb, egy lábakon álló lapos, billentyűs hangszer volt és akadt ott néhány kisebb dob is.

Rutinak egy állványt rakott a vendéglő bejárata elé, amit a papagáj rögtön el is foglalt és időnként hangosan megszólalt, mint egy hangszóró.

– Megjött Sanghaj, a világszám! Megjött Sanghaj!

A kínai a békagyereket is bevitte a vendéglőbe. A felállított billentyűshangszer mellé helyezte kalitkáját. Amati jegyeket árult a vendégeknek. A békafiúnak fogalma sem volt arról, mi fog történni vele. Ekkor a gazda elkezdett zenélni. Gyönyörűen játszott. Valami fájdalmas indiai zene szólt a hangszerén, amelyre Amati hihetetlen finomsággal, ahogy csak az enyhe szél tudja rezdíteni a leveleket, úgy kezdett el táncolni. Olyan hajlékony volt, olyan lágyan ringott, hogy Pöttömnek minden szomorúsága szemébe gyülemlett.

Teljesen elérzékenyült. Övéi jutottak eszébe, ám a zene hirtelen elhallgatott. Sanghaj pillanatok alatt egy mini focipályát varázsolt az asztalok közé. Zsebéből apró labdácskát vett élő, miközben Amati behozta Szigfridet és Leandert, a két angóra macskát.

Ruti, a papagáj is beljebb került és szokásához híven már is kiabálni kezdett förtelmes hangján.

– Fogadás! Fogadás a legjobbra! -A vendégek már is fogadásokat kötöttek a fehér és fekete macskára.

Ki lesz a győztes? Ki tud jobban focizni? Melyik macska az ügyesebb? Ki nyeri meg a fogadást?

Sanghaj már bedobta a labdát, és megindult a nagy játék. Leander és Szigfrid között igazi kemény harc folyt a labda megszerzéséért, miközben Sanghaj – a helyzetnek megfelelően – halkan pörgetett apró dobjain. A macskák hatalmasakat pofoztak az apró labdán és igyekeztek azt az ellenfél kapujába beütögetni. Szigfrid azonban hirtelen szájába kapta a labdát, és berohant vele Leander kapujába.

A közönség felzúgott. – Szabálytalanság – kiáltották többen is. Sanghaj fütyült, majd Leander elé tette a labdát, aki aztán egy hatalmas ütéssel a kapuba talált.

– Egy null a fehérnek! – kiabálták a Leanderre fogadók.

Végül a mérkőzés döntetlennel zárult. Újra Amati következett, de most nem volt annyira szomorú a zene. Így a béka is egy picit jobb kedvre derült.

Tetszett neki a játék, de leginkább a lány tánca nyűgözte le. Sohasem látott még ilyen szépet. Amikor vége lett a műsornak, Sanghaj egy kevéske vacsorát adott Pöttömnek, miközben megjegyezte. – Ez a művészet, szökevény. Neked is meg kell tanulnod valamit, ha jól akarsz lakni!

Pöttömnek most gondolkodni sem volt ereje ilyen komoly dolgokon. A békafiú mély álomba merült. Talán ez volt az első nyugodt éjszakája hosszú idő után. Most úgy érezte, nincs már mitől félnie, csak nagyon hiányzott az otthona.

Az a csodálatos Nagytó! És Nagyapa!

„A Nagyapám tapasztalt béka volt.

Ismerték a vizek, régi lápok.

Esténként neki ragyogott a Hold.

Bejárt sok helyet. Világot látott.

Nekem elmesélt sok furcsaságot.

Kaland volt tán’ az egész élete.

Ám övéit óvta, védelmezte.”

Pöttömöt a Nagytóra gondolva nyomta el az álom. Gondolatai ott jártak azon a helyen, ahol az élet számára olyan édes volt, olyan csodálatos. Álmodott.

Reggel Ruti hangja hasított a csendbe.

– Ébresztő! Hétalvók, ébresztő!

A békának úgy tűnt, Rutinak kifejezetten tetszik, hogy a hangjával bosszanthatja. Szigfrid és Leander ásítozva nyújtózkodtak. Már várták a reggelijüket. A békafiúnak Amati hozott egy állatkereskedésből valamilyen lárvákat. Azonban alig adott néhányat a békának, Sanghaj már is rászólt. – Csak egészen keveset kaphat, mert mindjárt tanulunk.

Egy kiadós reggeli igazán jólesett volna Pöttömnek. Amati kimondottan finomat hozott neki. A béka fájdalmasan nézett az indiai lányra az utolsó falat lenyelése után.

Sanghaj nem sokat teketóriázott, reggeli után megkezdte Pöttömmel a tanulást. A kínai a pici asztal mellé ült, ölében egy apró dobbal. Pöttömöt egy székre tette.

– No, most figyelj te, csúf szökevény! – kezdte a tőle már megszokott stílusban. Balkezének ujjaival finoman dobolt az ölében levő pici hangszeren, a jobb keze két ujjával meg úgy tett, mintha táncolna az asztalon a dob ütemére. Közben egyre csak ezt hajtogatta:

– Figyelj és táncolj! Figyelj és táncolj!

Pöttöm nehezen értette meg, mit is szeretne tőle a kínai. Megpróbált két lábra állni. Ez nem volt túl nehéz, mert a régi életében is gyakran ágaskodott, ha szükség volt rá. Sanghaj azonban nem érte be ilyen kevéske tudománnyal. Egyre csak pörgetett a dobján és táncolt ujjaival az asztalon, miközben Pöttöm szemébe nézve szinte szuggerálva mondta: – Figyelj és táncolj!

Pöttömnek végre sikerült néhány tánclépést megtennie. A kínai tapsolt és egy nagy szúnyoglárvát lógatott a béka szája elé, aki azt rögtön be is kapta. – Bravó! Bravó! – mondta Sanghaj és újra felhangzott a dobszó.

Pöttömnek beindultak az emésztőnedvei a finom csemegétől, így most egy újabb falat reményében kezdte el a táncot, a gazda pedig egyre nehezebb figurákat mutatott neki.

„Az itt most a fontos kérdés,

mikor lesz majd jó a lépés?

Béka lába girbe-gurba,

nem fér bele a ritmusba.

Ám, ha jó lesz ez a tánc,

eltűnik az összes ránc.

A dobos a békával kezet ráz.

Akkor lesz ám jó vacsora!

Béka bendő álmodj róla!”

Estére mindketten teljesen kimerültek, de ennek ellenére most már a békagyerek elégedett volt. Végre jóllakhatott, és úgy érezte, az ereje is visszatért. Most jutott csak eszébe, egész nap nem is gondolt a Nagytóra, az övéire. Az esti koncertnél biztosan gondolnak rám – és maga elé képzelte Pötyit, Csutit, Nagyapát és a többieket. Így érte el az álom, ezekkel a szép gondolatokkal.

A reggel, mint mindig, most is Ruti hangjára ébredt. S azt követte a reggeli. Az evés után pedig tánc, tánc és tánc.

Sanghaj szerint még egy pár nap, és menni fog a tánc nekem -idézte fel magában tegnapi beszélgetésüket a kínaival.

Munkával, kemény gyakorlással teltek a napok egymás után. Csak Ruti tudta igazán jókedvre deríteni. Maga sem értette, miért, de megkedvelte ezt a korábban utálatosnak vélt madarat.