Halál Vörös Vonala

Az elmúlt napokban az oldalunkon járt egy külsős szerkesztő, aki később lehet, hogy írástechnikai előadónk is lesz. Játékból megtestesítette a Halál Vörös Vonalát. Az írókörök, írástechnikával foglalkozó csapatok jól ismerik ezt a kukacoskodó szerkesztői vörös vonalat.

Jó tudni, hogy a profi írók is elvéreznek rajta. A kérdés csak az, hogy az első sornál vagy az ötödik oldalon. 🙂

Természetesen a lent következő gondolatoknak nincs kihatása a pályázat értékelésére, pusztán csak egy írástechnikai érdekesség.

(Aranymosó)

***

Az amerikai Clarion a világ leghíresebb írótábora fantasztikus irodalomban utazó szerzőknek. A hathetes (!) „kiképzésen” alaposan kiveséznek minden írást, elemeire bontva, vitázva, mi jó, mi nem, és legfőképpen: miért. A Clarion része az is, amikor az instruktorok meghúzzák „A Halál Vörös Vonalát”, megmutatva, szerintük meddig olvasta volna el a történetet egy magazin szerkesztője. Hol van a pont, ahonnan nincs tovább.

Ez a kis összefoglaló nem szerkesztési célokat szolgál, nem is szolgálhat. Némileg más lesz a vonalhúzás funkciója is, mint eredetileg, bár annál nem kevésbé igazságtalan és kegyetlen. A „módszerem” egyszerű: az első orrba vágó hibánál feladom. Nem ott hagyom abba, ahol a szerkesztő tenné. Egy szerkesztő ugyanis esetleg továbbolvasna, abban a reményben, hogy kigyomlálhatók bizonyos dolgok, és a végére összehozható egy vállalható(?) kézirat. Olvasóként a helyzetem sokkal kényelmesebb. Elképzelem, hogy a könyvek megjelentek, mégpedig abban a formában, ahogy a honlapra felkerültek. Egy könyvesboltban sétálok, és az Aranymosás standjánál megállok. A reklám azt hirdeti: íme, a második körbe jutott szerzők művei! Egyik könyvet a másik után a kezembe veszem, felcsapom az első oldalon. Melyik marad a kezemben?

Csobán Zsuzsa

„Rozzancs Rozi egy matek dolgozattal, irodalomfeleléssel és egy tesi q-perrel a háta mögött ült kedvenc helyén, a martonvásári park zöld tavának partján, egy rusztikus, mohával párnázott kőpadon.”

Nem nekem íródott a történet, és ez nem biztos, hogy azt jelenti, rossz is, csak engem nem érdekel Rozzancs Rozi és a világa: zavaróan laza stílus keveredik „rusztikus” jelzőkkel, és a főszereplő neve is elriaszt.

 

Bálint Endre

„– És a nők? Hogy állsz a nőkkel, Joy? Áruld el, mikor szeretkeztél legutóbb?”

Nálam elvérzett a hiteltelen párbeszéden és az erőltetett (poéncélú?) archaizáló részeken.

 

Diara Fancy (már az álnév miatt is hátrányba kerül nálam, ami a könyvespolcról levételt illeti)

„A napok egyformán teltek. Én dolgoztam, apa ki tudja hol múlatta az időt, anya pedig semmit nem csinált azon kívül, hogy általában már délelőtt kiütötte magát. Ennek köszönhetően, hazaérkezésemkor az első dolgom az szokott lenni, hogy feltakarítom italozása gyomorforgató nyomait. Sajnos ez is egy olyan dolog, amit nem tudtam a húgom elől elrejteni, tekintve, hogy a tanítás végeztével mindig csatlakozott hozzám a melóhelyen és együtt indultunk haza.”

Vesszőhibák, szóismétlés, stílusváltás. Jelenet helyett mesélés, „az szokott lenni”, pedig a felütés szinte kiált a jelenetben megírásért.

 

Andrew Lucas McIlroy (erőltetett álnév)

„Ja, és persze kísértetek is látogatják, azon szerencsétlenek szellemei, akiket a pogány időkben áldoztak fel, a kútba hajították őket.”

Már az „Árnyból az angyal” kezdés sem győzött meg, de végül ezen a ponton adtam fel. A mondatokat laposnak találtam, a szöveg olykor átcsapott közvetlen, társalgási stílusba („Ja, és persze…”).

 

Rajczy Mátyás

„A tengeri gyermekek itt mulatták végig a napot a hullámparipák lovaglásával, hogy aztán minden este a homokfövenybe fúrva a fejüket, álomba szenderüljenek.”

Elképzeltem, amint a „gyerekek” lába – fuldoklásuk közben – kalimpál a levegőben, a fejük meg betemetve. Ennél jobb (modern) mesékkel is találkoztam már. (Feltételezem, ez mese lenne, ugye? A meséket külön versenyeztetném, mert nagyon mások a követelményei, mint egy felnőtteknek, vagy akár tinédzsereknek szóló fikciónak).

 

Demeter Attila

„Belépett a gyerekszobába, ahol rettenetes kép tárult a szeme elé. A fia félrenyaklott fejjel hevert a falnak dőlve, testéből vékony patakban csordogált a szőnyeg rojtjai felé a vér, a sisakja két méterrel távolabb, a szerte szétszóródott roncsok között hevert a padlón.”

A hatásosnak szánt felütés széteső, nehézkes. Csak azért olvastam tovább, mert kíváncsi voltam, kiderül-e két-három bekezdésen belül, hogy valami virtuális térben vagy ahhoz hasonlóban járunk-e, és tessék: „Angéla sóhajtva a géphez ment, és kikapcsolta.”

 

Silenne A. Morte (Valami olyan álnév kell, gondolta a szerző, ami szó szerint halálos. És van benne rövidítés, mert az menő, és a keresztnév pedig legyen többféleképp kiejthető, angolszász, de mégis extravagáns. Ez a három így együtt már meggyőzne róla, hogy a szerző nem nekem ír).

„Pislogtam párat.”

Na, jó, ez az első mondat volt. Megnéztem a következőt.

„A karjaim és lábaim, a fejem és minden tagom egyszerre moccant meg, mintha valami furcsa görcs rántott volna össze.”

Páros szerveket a magyar nyelv nem szeret többesben használni, főleg, ha a mondat amúgy is túlírt. Most akkor összerántotta a görcs, vagy valami furcsa görcsszerűség, de az is csak mintha?

 

Inez E. Martin (Megint az a bizonyos három tag. És egyébként is, van már a nemzetközi piacon egy bizonyos Martin.)

„Az orromban van annak meleg párája, ahogy anyám ráncos kezei közül elfogadok egy bögrével.”

A betűket teljesen átitató pátosztól az egész első bekezdést hiteltelennek találtam. A páros szervre írtak ide is vonatkoznak.

 

Rácz Tibor (Tetszik a címválasztás, Mese Re-Habbal)

„Csak a járdát nézem, és rohanok.” – Vigyázz, oszlop!

 

Kutus Bence

„Alig–alig emlékszem már korábbi életemre, s korábbi gondolataim is erőteljes enyészetnek indultak.” – Szinte érzem is.

 

Rita Horseyes (hogyan válasszunk magunknak kiejthetetlen, megjegyezhetetlen álnevet; a cím pedig – Viharpárduc – nagyot, ám semmitmond)

„Bár szegény megboldogult nagynénje csinos kis summát hagyott rá és testvérére örökségként, mostanra nem sok maradt a pénzből.” – mi másként hagyta volna rá, mint örökségként? (Túlírás).

 

H. Rajk Tünde

A történet három mondattal indul, amolyan „mottó helyett”, mellyel a szerző gyorsan és velősen (kényelmesen) elhelyezi az olvasót térben is időben. Nem túl szerencsés megoldás, de az ezt követő első bekezdést még elolvastam:

„A fácánkakas riadtan rebbent fel a csipkebokor mellől, pedig már nem volt, amiért tartson. A vadászkutyák ugyan még megugatták, de a hajtók már feléje sem néztek, és a hátuk mögött lovagló nemesifjak is csak mosolyogva pillantottak utána. Véget ért már a vadászat.”

Ez lenni nem magyar egészen. A tördelőt pedig, ha lesz neki olyan, már előre sajnálom a párbeszédek jelölése miatt (a tabulátor tiltott gyümölcse). (Ez egyébként nem csak ennél a szövegnél – puszta ránézéssel megállapítható – hiba).

 

Chrystal Morrison (flancos keresztnévhez egyszerű vezetéknév, de ha Morrison, akkor Jim).

„Balról öreg nénike úszik a látómezőmbe. Erőltetnem kell a szemem, hogy rájöjjek, hol ér véget a fal, és hol kezdődik ő; szürke öltözéke, ön­nön szürkesége egybefolyik a málladozó betonnal.”

A kicsinyítő képzőnél már abba kellett volna hagynom, hibáztam. Rendkívül túlírt, és a jelen idő meg az oda nem illő szavak használata miatt a szöveg bárgyú, erőltetett lesz.

 

Lola Franck (tökéletesen megjegyezhetetlen tucat álnév)

„Halk, undorodó nyögéssel vált el tőle, ágya szélére ült, tenyerébe temette arcát, majd megborzongott.”

Először nyög. Aztán ül. Utána temet. Majd borzong. A felütés pofon egyszerű, a megfogalmazásnak is olyannak kéne lennie. Ha egy ilyen, nem túl érdekfeszítő cselekvés leírását nem sikerül gördülékenyen megoldani, milyen lesz a szöveg később? Ráadásul olyan unalmas felébredő szereplővel indítani. Vissza a polcra.

 

Kae West (nem a Mae)

„Magasra tornyozott, hosszú ősz haja és csöndes méltósága mindenestől annak az úrnőnek mutatta, akinek Valian címezte, felszabadult viselkedése miatt mégsem tűnt megközelíthetetlen dámának.”

A Mordiniumnál már megremegett a léc, és az ifjú démonféleség dagadó izmainál is, de a szöveg egészen eddig az értelmezhetetlen mondatig magával vitt. Aligha nekem íródott, a felütés, hangulat alapján azt feltételezem, a mostanság népszerű, nagy mélységbe nem feltétlenül ereszkedő ifjúsági fantasyk sorát gyarapítja, és mint ilyen, nagy, ámde múlandó rajongótábort jósolok neki.

 

Radácsi Genovéva

„Ez New York: a város, amely soha nem alszik.”

Átlendültem az első mondat második szavában rejlő helyesírási hibán, és adtam időt az első bekezdés végéig, ám az élettelen leírás nem győzött meg, hogy ez tényleg New York. (Kevés, hogy tülkölnek a taxisok – mindenütt tülkölnek –, kevés, hogy felhőkarcolókat emleget a szerző – más városokban is akad belőlük elég –, furcsa, hogy a város „sötétségbe borul”, először azt hittem, gigantikus áramszünet van, de aztán nem utalt rá semmi más, a „bárok, kaszinók és egyéb szórakozóhelyek” pedig általános, semmitmondó odavetés csupán. Ráadásul nem csak ez a város nem alszik soha, de ugyanezt mondják Buenos Airesről, Tel-Avivról, Belgrádról, Madridról stb.).

 

Felicity Somnis (Álmos Boldogka /angol-latin eredetű név/).

„Közhelynek hangzik, de amikor valami véget ér egy új veszi kezdetét.”

Nem csak annak hangzik, az is, vesszőhibástul.

 

Artair McKnight (amúgy lehet választani olyan álnevet, ami sokkal eredetibb, nem tűnik körmönfontnak, ugyanakkor megjegyezhető is)

„Szürkefalú, málladozó kastély úszott holdfényárban a hegyormon. Én az erdőben futottam. Lihegtem, mint egy agyonhajszolt agár a kutyafuttatáson. Fogalmam sincs, hogy ki, de valaki biztosan követett.”

Az első mondat helyesírása és szórendje furcsa, kezdésnek pedig lapos. Sajnos úgy is folytatódik, egyáltalán nem érződik a hajszoltság, a lihegés, a menekülés, a rettegés, ráadásul a főszereplőt is csak valami arctalan idegen követi. Nagyon kevés ahhoz, hogy magával ragadjon (hogy elhiggyem, tényleg lélekszakadva rohan egy valós veszedelem elől).

 

Lovranits Júlia

„A lány teljesen egyedül volt hát az esőben, a kör közepén és várakozott.”

A lány teljesen egyedül volt tetszőleges testtájék az esőben…

A tréfát félretéve, ekkorra vált több minden értelemzavaróvá számomra, egyrészt, hogy eleredt-e már az eső, vagy nem, és ha igen (úgy tűnik, igen), akkor miért porba rajzolja a bűvös kört? Semmi információt nem kapunk arról, miért éppen viharban jönnek a boszorkányok; mitől alakult ki a főszereplőben a meggyőződés, hogy a viharban megláthatók? Az is furcsa volt, hogy a szereplőt Teónak hívják, és csak két bekezdéssel később derült ki, hogy lányról van szó…

 

Sylvia Drummer (aki akár Dobos Szilvia is lehetne, csak nyilván a Szilvia Sylviaként, angolszász vezetéknévvel sokkal menőbb)

„Inea lépteit megnehezítette a teher. A déli nap erősen sütött, szinte perzselt. Árnyék sem akadt az utcán. A vállán átvetett rúdon két teli vödröt egyensúlyozott. A kútról jött éppen, érzékeny válla, karcsú dereka sajgott a víz súlyától. Nem volt gyenge lány, de a teste, karcsú tagjai, finom bőre még mindig nem szokta meg a kemény fizikai munkát. Még így, a nehéz teherrel is valami módon kecsesen mozgott, fejtartásában némi büszkeség és nőies báj látszott.”

Ez a teljes első bekezdés. Szóismétlések, az információ nem túl frappáns adagolása és a túlírt, modoros szöveg nem késztetett továbbolvasásra. (Pl.: „megnehezítette a teher” – „nehéz teher”; „karcsú dereka” – „karcsú tagjai”. Túlírás: „erősen sütött, szinte perzselt”; „a nehéz teherről” pedig legalább háromszor értesülünk.)

 

Jász Veronika (milyen szép név, a regénycím viszont már nem eredeti)

„Ez tűnt a legjobb ötletnek, és jobb volt nem gondolni arra, amitől legjobban félt.”

Kiemelés tőlem.

 

Kocsik András (mivel útleírásról van szó, és nem fikcióról, gondolkodtam, ide vegyem-e egyáltalán, végül a nem mellett döntöttem – az egészet kéne elolvasni, hogy lássam, van-e valamiféle rendező elve a lineáris mesélésen kívül).

 

Wolner Annamária

„De tévedés! Az emberek mennek el! Az ő életük múlik. Az idő ezzel szemben végtelen.”

Egyszerre sok, még éppen az utolsó pillanatban továbbolvasásra késztető hangulatot vitt fel jó színekkel a palettára a szerző, csak aztán az egész befulladt egy közhelyes, filozofikus barnaságba. Az alaknál kellett volna maradni, mert bár az is rettentő statikus volt, de akkor is, az olvasó kezdéskor eseménybe vagy karakterbe kapaszkodik.

 

Gábor Endre

„Az áldozat nem láthatta a szerszámokat, de a mozdulat teatralitása sokkal félelmetesebb volt, mint a kínzóeszközök látványa. Ahogy a csipke fehérnemű sokkal izgatóbb, mint a csupasz test.”

Én pedig nem szeretem, ha a számba rágják mindezt.

 

Jager Luca

„Lassan megingatta fejét.”

Eleve nem értettem, miért képvisel a nem túl nagy mélységekbe nyúló versszerűség egy önálló fejezetet, de mottónak vettem, és – mint a többi ilyen kezdésnél – az első bekezdésre ugrottam. Megingatta a hatalmát, megingatta a hitét, de a fejét?

 

Elinor Welles (muszáj ismert írók vezetéknevét választani?)

„Colas-nak hívták. Egyszerűen csak így: Colas.”

A Colas „csak így egyszerűen” nem mond semmit, amiért ezt hangsúlyozni kellene, és hacsak nem úgy kell ejteni, hogy pl. „kolá”, a kötőjeles megoldás nem jó.

 

K. László Szilvia

„Szőke hajú, kék szemű kisfiú volt, aki családjával egy kicsi, sárga színű házban lakott.”

Tényleg számít, hogy néz ki külsőleg a kisfiú? Kíváncsiságból továbbolvastam, de megint hamar megakadtam:

„Időnként morcos volt, meg durcás, meg dühös is sokszor, de azért nevetős is, meg jókedvű, sőt még kedves és rendes is tudott lenni.”

Azt gondolnám, egyszerűbb, lényegre törőbb – és gördülékenyen fogalmazott – felvezetéssel meg lehet ragadni a figyelmet, ami már csak azért is fontos, mert az óvodás gyerekeket (ezt csupán feltételezve, mivel a kortársukról szól a meseként hirdetett történet) összezavarhatja a sok információ.

„Marci alagutat épített a kockából, sorba állította az autóit, és időnként riadtan nézte a tévéből áradó szörnyűségeket.”

Akkor ez most felnőtteknek szóló nem is tudom, sztereotip „példázat” volna, vagy gyerekről gyerekeknek szóló reality: Marcival ingerülten beszél az anyja, majd többször is nevelési hibát vét… Nem értem.

 

Veva Widdor

„Bölény most az egyszer hálát adott a Napnak, hogy Kisasszony olyan egyszálbélű leány; könnyedén áthúzta barátját a meghajlított rácsok között, és átadta egy mellette termő nővitézének az eszméletlen, összevert vajákost.”

Túl azon, hogy már megint felébresztett szereplővel kezdünk, a szerző nem tudta elhitetni velem, hogy valóban börtönben vagyunk, egy csata (?) hadifoglyai (?) között, ahol a tisztek, közkatonák együtt vannak összezárva, huszonheten, és úgy tépkedik le láncaikat, hajlítanak el rácsokat, mintha nem is vasból lenne (egyet kivéve, amit nyilván varázslat véd). A szomszéd cellában meg csak úgy, mellékesen köztörvényesek ülnek, akik közé szintén bedobtak olyat – egy nőt –, aki közülük való. És aki ugyan össze volt verve, de éppen akkor kezdték csak taperolni. Hát, aligha vártak volna az erőszakkal annyit… A déliek, északiak és egy bizonyos Vasszív emlegetése pedig egy egész más történet emlékeit hívja elő bennem. Nem mondom meg, melyikét, a rejtvény igen könnyű.

 

Laural Delarmée

„Fejem hátra-hátrarántva menekülök, bár tudom, esélyem sincs.”

…kezdetű bekezdést elolvastam, mert mókás volt elképzelni, amint a jelen időben lélekszakadva rohanó E/1-es szereplő (roppant ismerős ez a kezdés is, nem tudom honnan) hátra-hátra rántja a fejét. Úgy értem, ahogy az írva vagyon. Tehát nem vissza-visszanézve…

 

Emri Nóra

„Nem volt konkrét terve, mit csinál, ha már van ott valaki. Úgy gondolta, talán leül valahol a közelben, és amint feláll az olvasó, ő észrevétlenül elfoglalja a helyét. Szerencsére azonban az asztal rá várt.”

Nagyon körülményes megfogalmazás, és ez fáraszt.

 

Összefoglaló

Tulajdonképpen az „olvashatóság” szintjét nálam két történet ütötte meg, ezekben jutottam fél oldalnál tovább: Kae West és Andrew Lucas McIlroy írásában (aláhúzással jelöltem).

Főbb hibák? Érdektelen kezdés: nem jól választott jelenet (a dramaturgiai érzék hiánya), felébresztett szereplő, valami elől rohanó szereplő… Állandó stílusváltás: oda nem illő szavak, szlengbe vált, máskor kiszól a szerző.

Túlírás: körülményes mondatfűzés; százszor ismételt információ más szavakkal elmondva, miközben lényeges dolgok kimaradnak; szóismétlések.

Erőltetett párbeszédek. Közhelyesség, pátosz. Önmaga paródiájába forduló, hangulatgyilkos leírások. Regényíráskor ezekre mind figyelni kell…

 

Aranyrög (szemcse), vagy csiszolatlan gyémánt az én rostámon nem akadt fenn. A hozzászólásokat félig-meddig követtem, és úgy látom, a többség még nagyon-nagyon az elején jár egy különleges utazásnak, ezért mindez, amit itt írtam, (szubjektív) pillanatfelvétel csupán. Kérdés, hol tartanak majd a pályázók öt-hat év múltán, sokmillió leütéssel a billentyűzetükben.

 

(Halál Vörös Vonala)