Hajós Erika: Tilinkóci meséi – 2. részlet

Előző részlet

Muzsikobold Muzsitanodája

 A tarka, kerek tisztáson, minden este vidáman daloltak Tilinkócival a koboldok. Tilinkóci tilinkója hamarosan felkeltette több kobold figyelmét is, egyre többen szerettek volna megtanulni játszani rajta. A frissen kinevezett Muzsikobold pedig szívesen tanítgatta őket. Kezdetben csak pár egyszerű dalt tervezett megtanítani az érdeklődő koboldoknak, illetve a tilinkó helyes használatát, melyet ő már kitapasztalt. Ám egy idő után kezdett túl nagy lenni a felfordulás, nem fértek, lökdösődtek, egymás kezéből kapkodták ki a tilinkót – Én következem! Én következem! – kiabálták, Tilinkóci alig bírt rendet teremteni a bakalódó koboldok között.

Szegény kis koboldnak kezdett elege lenni a sok civakodásból, így aztán egy napsütötte reggelen, újabb ötlettől vezérelve, kis fakunyhója jobb oldali szobájából, nagy hévvel elkezdett kihordani mindenféle kacatot. Már régóta csak raktárnak használta ezt a szobát. Ám ezúttal nagy dologra készült. Miután kiürítette, majd alaposan kitisztította, csak a nagyon fontos dolgokat hordta vissza, s hosszasan rendezgette, tologatta a bútorokat. Amikor úgy érezte mindennel elkészült, elégedetten állt meg szobája ajtajában és mosolyogva nézett be rajta. Majd olyat tett amit még soha. Kulcsra zárta szobája ajtaját és nagy titokzatosan elment otthonról. Koboldmama, aki a közvetlen szomszédságában lakott, a köré gyűlt kíváncsiskodó koboldokkal együtt, tátott szájjal néztek utána. Nem azt furcsállották, hogy elment otthonról, hiszen mostanában is sokat kószált, hanem azt, hogy bezárta maga mögött az ajtót. Minden háznak volt ugyan kulcsa, de a koboldok még soha nem zárták be házuk ajtaját.

–          Biztosan egy új dallamot megy keresni – mondták egyesek

–         Nem, ha dallam jár a fejében nem így lép és olyankor mozog a füle is – állapította meg koboldmama.

–          Valamire készül – súgták az okosabbak

–          De vajon mit titkolhat? – aggódott koboldmama

Tilinkóci pedig ment, amilyen pici volt, olyan peckesen, büszkén, sejtelmes vigyorral kicsi száján. Majd hirtelen megállt egy kunyhó előtt és határozott mozdulattal bekopogott. A koboldok csodálkozva néztek egymásra – mit kereshet Fakobold fakunyhójában?

            A faajtó kinyílt és Fakobold kedvesen behívta Tilinkócit. A kint rekedt kíváncsiskodók, csak azt hallották, ahogy Tilinkóci nagy hévvel magyaráz valamit Fakoboldnak, majd fúrás faragás, fűrészelés, csiszolás hangja szűrődött ki a faház résein. Nagy sokára végre újra kinyílt az ajtó, és kilépett Tilinkóci, hóna alatt egy vászonba bugyolált valamivel. Már szinte minden kobold Tilinkócit figyelte, tekintetükkel végig követték, míg haza nem ért. A kulcs megcsördült, a ház kinyílt. A valamit bevitte a szobába, majd kijött újra, létrát hozott a ház mögül, a falnak támasztotta, felmászott és bevert az ajtó fölé két szöget. Visszamászott, kihozta a titokzatos valamit, felcipelte a létrán, felakasztotta a szegekre és végre leemelte róla a vásznat.

Egy tábla állt az ajtó fölött, rajta szép, faragott betűkkel a következőket írta:

Muzsikobold muzsitanodája

A koboldoknak nagyon megtetszett Tilinkóci tanodája, megkönnyebbült kacajok közepette boldogan tapsolták, majd dalra fakadtak és tánccal ünnepelték a tanoda megnyitóját.

            A következő napokban, sokan jelentkeztek Muzsikobold Muzsitanodájába, beiratkoztak Tilinkócihoz tanulni, és jártak is szorgalmasan. Már nem volt tolongás, órarendet írtak, és mindenki be is tartotta a sorrendet. Volt, aki csak pár gyermekdalt szeretett volna megtanulni a kicsik kedvéért, volt aki kedvtelésből tanult és voltak páran, akik szerettek volna minél többet megtudni a tilinkóról is, elsők közt Fakobold. Ugyanakkor volt egy-két tehetséges kobold, akik nagyon hamar ráéreztek a muzsika ízére, ők már néha zenélhettek is Tilinkóci helyett esténként.

A koboldok oly hamar megszokták és megszerették a zenét, hogy már régen nem a csend volt a természetes a tarka kerek tisztáson, hanem a muzsika, az ének, a tánc.

            Tilinkóci viszont amikor csak tehette, ugyanúgy kijárt az erdőbe mint régen. Új dalokat szerezni mindig segített neki a suhogó szél, a hajladozó fák, akikhez az utóbbi időben csatlakozott a csörgedező patak is. Persze barátai sem hagyták soha cserben, Kincső, a kis feketesapkás széncinke, Kálmán a kakukk és Koppánd a fakopáncs is minden alkalommal boldogan csatlakoztak a vidáman muzsikáló koboldhoz.

Csendes őszi délután volt, amikor Tilinkóci újra, új dallamok után kószált a tarka erdőben. Szerette az avart zörgetni, a zörgést meghallva a kakukk, a cinke és a fakopáncs is közelebb jöttek hozzá

–          Szia Tilinkóci – szállt vállára Kincső vidáman fütyörészve.

–          Rég láttunk, kakukk, kakukk – repdesett fölötte Kálmán.

–         Láttam a muzsitanodádat, igazán szólhattál volna, szívesen segíttetem volna a táblát díszíteni. – morcoskodott Koppánd és koppantott párat egy közeli fába.

–         Sziasztok – köszöntötte barátait Tilinkóci kedvesen, majd Koppándhoz fordult – még nincs kész a tábla, arra gondoltam, hogy körbe, a szélére, lyuggathatnál valami szép mintát.

–         Tényleg rám gondoltál? – kopp-kopp – Jaj hogy is kételkedhettem! – kopp-kopp – Mikor megyünk? – kopácsolt izgatottan össze vissza a szeleburdi fakopáncs.

–         Hamarosan Koppánd, hamarosan, csak előtte még daloljunk egy kicsit, kifogytam az új dallamokból – csitította Tilinkóci.

Nyomban el is kezdtek fütyörészni mindannyian. Kócit körülrepdesve daloltak, mely dallamra a fák hajladozni kezdtek, a szél az ágak között táncolva süvített, a patak vígabban csörgedezett, a kis muzsikobold pedig velük együtt forgott, pörgött, majd tilinkózni kezdett.

Ám egyszer csak amint a széllel együtt forgott, ruhája beakadt egy szúrós bokorba és visszarántotta Tilinkócit, aki megtántorodott és kiejtette kezéből a tilinkót. Amint visszanyerte egyensúlyát, a ruháját kezdte cibálni, próbálta kiszabadítani a bokor tüskés fogságából. A barátai is abbahagyták a dalolást és segítségére siettek. Kálmán húzta jobbra, Koppánd rángatta balra az ágat, Kincső pedig piciny csőrével a ruhát cibálgatta.

–          Csak óvatosan – kérlelte őket Tilinkóci – széttépitek a ruhámat!

–         Ne aggódj, mindjárt kiszabadítunk – füttyentette Kincső és abban a pillanatban egy utolsó csőrrándítással valóban ki is szabadították Tilinkócit a tüskék fogságából.

A kis kobold megvizsgálta ruháját, hogy nem szakadt-e el, majd korholni kezdte volna a bokrot, amiért félbeszakította a zenélést. Ám mikor szemöldökét összehúzva szigorúan a bokorra emelte tekintetét, látta, hogy egy hecserli bokor kapaszkodott bele, a friss piros bogyók szinte mosolyogtak rajta. Szeme felcsillant, haragja rögtön elszállt, kedvenc lekvárja ugyanis a hecserli lekvár volt!

–         De szép vagy! – szólt a bokorhoz oly lelkesen, mintha egy pillanatig sem haragudott volna rá.

–         Nagyon sok a termésem, és a dér is megcsípett már, örülnék, ha könnyítenél rajtam – válaszolta a bokor kertelés nélkül.

–         Örömmel – ugrándozott Tilinkóci és kosárkája után nyúlt.

Az utóbbi időben mindig volt nála kosár, ha netán gombát, vagy valami más finomságot talál, leszedhesse, mert nagyon szerette az erdő kínálta ínyencségeket.

Neki is látott nyomban, Kincső és Kálmán is buzgón segédkeztek, vígan dúdolgatva szedegették a bogyókat.

A szorgalmas madárkák segítségével hamarosan színültig telt a kosárka. Tilinkóci boldogan köszönte meg és búcsúzott a bokortól, ám amikor lehajolt, hogy felvegye tilinkóját, nem akart hinni a szemének. Ezúttal a kosárkát ejtette el, lehuppant a földre, kezébe vette tilinkóját, majd keservesen sírva fakadt.

– Mi baj? – repült vállára rögtön a két aggódó barát, a fák lehajtott ágaikkal, körülölelték, vigasztalni próbálták a kis zokogó koboldot, bár még senki nem tudta igazán, mi történhetett.

– A tilinkóm – mutatta nekik Tilinkóci szomorúan. A madarak csodálkozva látták, hogy a tilinkó valóban kicsit furcsa, tele lett lyukakkal.

Ebben a drámai pillanatban Koppánd is odaröppent és igencsak büszkén kijelentette:

–          Én lyuggattam ki! Ugye szép munka?

–          Hiszen tönkretetted! Hogy tehettél ilyet? – kapta fel immár dühösen a fejét Tilinkóci

–          Csak meg akartalak lepni – hökkent meg a fakopáncs.

–          Sikerült – sóhajtott a kis szomorú muzsikobold

–         De csak arra gondoltam, hogy így biztosan még szebben fog szólni, legalább próbáld ki – kérte a sértődött Koppánd.

–         Háááát – sóhajtott bizonytalanul Tilinkóci, de azért mégis szájához emelte tönkretett tilinkóját és belefújt.

Másképpen szólt mint az eredeti tilinkó, mégis szép hangja volt. Tilinkóci kissé megenyhülni látszott, tovább próbálkozott, majd rájött, hogy sokkal több dallamot lehet az újfajta tilinkóval játszani, mint a régivel.

Az erdő, látva, hogy Tilinkóci kezd újra dallamok után fülelni, megmozdult. Kincső rögtön segítségére sietett és trillázni kezdett, Koppánd még mindig durcásan, de a ritmust kopogta, Kálmán felborzolta tollait és vidám kakukkolásba tört ki, a szél pedig csendesen a fák ágait és az avart zörgette, a patak csendben csobogott. Hamarosan mindenkibe visszatért a jókedv és újra vígan daloltak együtt. Koppánd lassan abbahagyta a kopácsolást és óvatosan Tilinkóci vállára telepedett.

–          Nem haragszol? – súgta a kobold fülébe.

–         Nem, tényleg szép hangszert faragtál, legközelebb azonban szólj, ha meg szeretnél lepni – válaszolt Tilinkóci kesernyés mosollyal arcán, majd kissé csendesebben hozzátette –  azért hiányzik a tilinkóm is…

–         Ezt az újat gondoltam elnevezhetnéd furulyának, hiszen sok lyukat fúrtam rá, majd pótolni fogja a tilinkót, meglátod! – harsogta a fakopáncs büszkén, mit sem törődve Tilinkóci bánatával.

–         Hát jó, legyen furulya…- hagyta rá Tilinkóci, majd újra játszani kezdett, játékától az őszi erdő tarka ruhája is színesebben ragyogott.