Hajós Erika: Tilinkóci meséi – 1. részlet

 Tilinkóci és a dallamok

                Kerek lomberdő közepén, tarka kerek tisztáson éltek a kis erdei koboldok. Szorgalmas, csendes kis koboldok voltak mindannyian, csupán egy picurka volt közöttük, aki más volt, mint a többi.

Annak idején, minden koboldnak nagyon pici füle volt, szinte alig lehetett látni. Kócinak azonban, hegyes füle nőtt. Furcsállották is a többiek. Kóci szinte egész nap az erdőben kószált, szerette nagyon hallgatni a madarak fütyörészését, sokszor találgatta, vajon melyik milyen madár lehet.

Egyik nap, egy kis cinege szállt a vállára és megszólította:

–         Szia, én Kincső vagyok. Láttam, hogy gyakran jársz az erdőben és hallgatod a dalunkat. Szeretnél velem énekelni? – kérdezte a kis fekete sapkás cinege.

–         Szia Kincső, én Kóci vagyok. Sajnos nem tudok énekelni, de szívesen hallgatom a dalod.

Hamar összebarátkoztak, és ezentúl, amikor Kóci az erdőben járt, Kincső gyakran röppent a vállára és dalolt neki. Igen ám, de ahányszor Kóci Kincső dalát hallgatta, füle mintha egyre csak nőtt volna.

Társai is észrevették, azt hitték, valami csúnya betegséget kapott el, hogy annyit kószált az erdőben, sajnálták is szegényt:

–          Jaj, jaj, szegény Kóci. – mondogatták, amikor csak látták.

Kócit is zavarta ugyan a füle növekedése, de nem tudta megállni, hogy ne járjon az erdőbe. Szerette a szél suhogását hallgatni, a zörgő faleveleket, szeretett pörögni az avarban és főként a madárfüttyöt szeretette.

Egyik nap, amint Kincsővel sétálgattak, egy nagyobbacska, szürkés madár szállt másik vállára és így szólt hozzá:

–         Már régóta figyelem milyen jó barátok vagytok. Csatlakozhatok hozzátok? Szívesen dalolnék Kincsővel együtt. Én Kálmán vagyok, a kakukk.

A két jó barát megörvendett a kakukknak és így szóltak hozzá:

–          Persze, gyere velünk, éppen a szélhez tartunk.

Így hát hármasban indultak tovább. A szél hamarosan eléjük sietett, köréjük tekeredett, majd megzörgette a fák leveleit, a madarak dalra fakadtak, Kóci pedig táncra perdült.

A fejében egyre több dallam született, füle pedig továbbra is csak nőtt, nőtt. Társai egyre jobban sajnálták szegényt, nem elég, hogy egyre nagyobb füle lett, de egy idő óta folyton topogott, ugrált, néha pedig úgy vonaglott, mint a fák lombjai, ha erősen fúj a szél. A koboldok el nem tudták képzelni, mitől mozog szinte folyton keze, lába, feje ennek a kis koboldnak, sőt, néha még kis hegyes fülei is kalimpáltak.

–          Jaj, jaj, szegény Kóci. – mondogatták továbbra is.

Kóci sokszor próbálta megmagyarázni a többieknek, hogy az a furcsa mozgás csak egyszerűen tánc. Nem értették miről beszél, a dallamok csupán Kóci fejében szólaltak meg. A koboldok a madárfüttyön kívül soha más muzsikát nem hallottak, az pedig nem volt számukra több, mint egy természetes zaj az erdőben, akár a szél suhogása, vagy az eső zuhogása.

Kóci bánatában újra az erdőbe menekült, barátai mindig segítségére siettek. Kincső is, Kálmán is vigasztalni próbálták, vidáman fütyörésztek körülötte, amikor egyszer csak egy fakopáncs röppent a közeli fára, majd lekiáltott:

–         Nincs szükségetek egy dobosra? Koppánd vagyok az erdő dobosa! – kiáltotta büszkén. Kócinak tetszett a piros sapkás madár, visszakiáltott neki:

–         Halljuk mit tudsz!

Koppánd megpödörte csőrét és munkához látott. Kincső és Kálmán is segítségére siettek, mindhárman muzsikálni kezdtek.

Kóci pedig csak fülelt, fülelt, mígnem egyszer csak úgy érezte, mintha valami a torkából ki szeretne bújni. Ijedten szorította össze száját, már majd megpukkadt, amikor az a valami mégis kitört.

–          Lálálá – dalolta Kóci, maga is meglepődve hangján.

A madarak egy pillanatig elhallgattak, majd örvendezve fütyülték:

–          Kóci énekel! Kóci énekel!

Kóci boldogan szaladt haza, a tisztásra, hogy a többieknek is megmutassa új tudományát. Vidáman állt meg a tisztás közepén és dalolni kezdett, táncra perdült. Nagy hegyes fülei, furcsa mozgása, furcsa tátogása láttán a koboldok bebújtak házaikba. Piciny fülükön nem hatolt át a dal, megijedtek. Csupán vezetőjük, Kobak kobold merészkedett oda hozzá:

–         Ejnye Kóci, te megbetegedtél. Ne menj többet az erdőbe. – Mondta a kis koboldnak és szomorúan átölelte.

A többiek a házakból kukucskálva sopánkodtak, sajnálkoztak.

–          Jaj, jaj, szegény Kóci – suttogták. – Megbolondult, mint a nagyapja, Rőt kobold.

Kóci, amikor látta, hogy hiábavaló minden próbálkozása, Kobak kobold tanácsa ellenére még gyakrabban kószált az erdőben, sokszor elbújt egy-egy korhadt fa odújában és csak magának dúdolt.

A tarka erdő szerette a muzsikát, így mindig szívesen fogadta Kócit, aki ezúttal csendben bóklászott. A szél, látva a bánatos kis koboldot, köré tekeredett, és vigasztalni próbálta. Kóci, miután a széllel együtt pörgött párat, újra eszébe jutott bánata, tovább indult lassan, az avart rugdosta, közben a különféle madárfüttyöket figyelte. Barátai hangját is felismerte. Kincső szállt a vállára hamarosan és a fülébe füttyentett.

–            Kicsiny piciny Kóci, mitől olyan morci? – topogott a kis cinke Kóci vállán, sárga tollait a szél felborzolta, úgy nézett ki mint egy kerek pompon.

Kóci, felé fordította fejét:

–            Szia Kincső – köszöntötte szomorkás mosollyal – hát tudod, a többiek nem hallják a zenét – lógatta tovább orrát a kis kobold.

–            Adj nekik még egy kis időt – dalolta Kincső, és tovább toporgott türelmetlenül Kóci vállán – gyere, inkább énekeljünk együtt – füttyentette.

–            Kukucs, kakukk, dalolhatunk? – száll ekkor egy közeli fa göcsörtös ágára Kálmán, a kakukk, is.

–            Hát nem is tudom, most mintha nem lenne semmi a fejemben – búslakodott még mindig a kis kobold, ám ekkor egy harmadik hang is megpróbálta kizökkenteni szomorúságából.

–            Kipp kopp, hipp, hopp – ugrándozott immár Koppánd, a fakopáncs is a kakukk mellett – nyisd ki kerek füledet, engedd be a dalocskát – kopogta.

Erre már Kóci is elnevette magát.

–            Soha nem tudtál normális rímeket faragni – mondta továbbra is mosolyogva, majd lehuppant az avarba és hálásan vigyorgott barátaira. Eközben Kincső is felröppent a fára, letelepedett a göcsörtös faágon a nagyok mellé, majd mindhárman dalolni kezdtek.

A madarak mindig fel tudták vidítani, bármilyen szomorú is volt ez a pici kobold, egy idő után újra dalolni, táncolni kezdett. Ezúttal sem történt másképp, a tarka avar zörrenése, a madarak fütyörészése, a szél suhogása újabb dallamot hallatott meg Kócival. Táncra perdült a hulló, sárga falevelek között, a széllel együtt suhant a hajladozó fák között, az avart már ritmusra rugdosta, majd pörögni kezdett egyre gyorsabban és csak pörgött, pörgött mígnem megbotlott és elesett.

Mérgesen morogva állt fel és sepregette le magáról a rátapadt száraz avart, majd dühösen az ág felé készült rúgni, amiben megbotlott. Ám ahogy az ágra pillantott, még mielőtt belerúghatott volna, megállt a levegőben a kicsi kobold lába. Egy pillanatig fél lábon állt, majd óvatosan odalépett az ágnak hitt botszerű valami mellé. Az erdő elcsendesedett, a madarak elhallgattak, csak Kincső bökdöste izgatottan a többieket. A szél sem fütyült, nem borzolta tovább a madarak tollát, a fák ágai sem zörögtek már, mindenki feszülten és kíváncsian figyelte Kócit, vajon mit talált. A pirinyó kobold kezébe vette, forgatta, nézegette a botot. A bot fából volt, hiszen minden bot fából van, csakhogy ez lyukas volt és sima – állapította meg – nem olyan göcsörtös, durva, szúrós, mint egy átlagos bot. Majd észrevett még egy furcsaságot, a két vége is lyukas volt és egyik végén bele lehetett fújni, mint egy sípba. Persze Kóci még soha nem látott sípot, így erről a fadarabnak hitt hangszerről sem tudta, mi lehet. Valamiért mégis lassan a szájához emelte és óvatosan belefújt. Csoda történt! – mosolyodott el izgalmában. A bot megszólalt, ráadásul nagyon szép, fülbemászó hangja volt, akár egy madárfütty. Ekkor Kóci megpróbálta úgy is megszólaltatni, hogy befogta rajta a lyukat. Kicsit másképp szólt, ám szintúgy nagyon tetszett Kócinak. Sokféle hangot adott ki a bot, attól függően hogyan fújt bele és ez egyre jobban tetszett a kis koboldnak. Egyszer csak boldogan ugrott egy nagyot és felkiáltott:

–            Megvan!

Rájött ugyanis, hogy a dallamokat, melyek eddig csupán az ő fejében léteztek, ennek a botnak a segítségével most a többieknek is meg tudja mutatni. Az erdő újra megmozdult,  a szél süvített, a levelek zörögtek, a madarak élénkebben fütyörésztek, mint valaha, mindenki  segíteni próbált Kócinak, a pirinyó koboldnak, hogy megtanuljon muzsikálni a bottal. A szél, a madarak, a falevelek, mind daloltak, miközben körbetáncolták Kócit. A kis kobold pedig addig-addig próbálkozott, míg végre sikerült egy dallamot úgy eljátszania, ahogy az a fejében megszületett.

Már szürkülődött, amikor hazaindult, boldogan integetett a tarka erdőnek, a madaraknak, a szélnek.

–            Sok sikert – fütyülték barátai, és titkon egészen az erdő széléig kísérték. Kicsit aggódtak, hátha mégsem fogják meghallgatni Kócit a társai.

Ő nem vette észre settenkedő barátait, azon töprengett, minek nevezze el ezt a füttyös botot, hiszen bebizonyosodott, hogy valóban nem közönséges bot. A hangja alapján, tilinkónak nevezte el. Tetszett neki ez a szó: „Tilinkó, tilinkó”– énekelgette hazáig, boldogan ugrálva.

A tisztáson már aggódva szervezték a kereső csoportokat, hiszen Kóci ilyen későig még soha nem maradt el. Ám amikor meglátták, hogy ugrándozva, énekelve megérkezik, boldogan ölelgették. Soha így nem örült még senki a kis furcsa koboldnak, koboldmama még összeszidni is elfelejtette örömében.

Lett viszont nagy zúgolódás, amikor Kóci megkérte a koboldokat, hogy hallgassák meg, mert végre meg tudja mutatni, milyen az a muzsika, amitől ő topogni és táncolni szokott. Lelkesen mutogatta tilinkóját:

–            Nézzétek mit találtam! Ez egy tilinkó! – emelte magasba büszkén szerzeményét, és vigyora hegyes füléig ért kicsi fején.

Kobak kobold közelebb jött hozzá, elvette tőle a botot, nézegette, forgatta, majd az izgatottan várakozó szemecskékbe nézett.

–            Hiszen ez csak egy bot, Kóci – mondta őszinte sajnálkozással tekintetében.

–            De ez nem akármilyen bot, ez egy füttyös bot! – kiáltotta még mindig lelkesen a kis kobold.

–            Kóci, a botok nem fütyülnek – próbálta csillapítani a lelkesedést a bölcs Kobak kobold, mert félt, nehogy újra csalódás érje a kicsit. Ám Kóci ezúttal nem adta fel.

–            Kérlek, csak hallgassátok meg mi az a zene, a dal, a muzsika! – kiáltotta tilinkóját a magasba tartva, csillogó kerek szemei reménnyel és várakozással telve néztek társaira.

A kis kobold lelkesedését látva végül mégis csak megenyhültek a zúgolódók, és hagyták, hadd ugráljon, játsszon, végül is a lényeg, hogy előkerült.

Kóci szájához emelte tilinkóját, szemét becsukta és játszani kezdett. A koboldok eleinte csak a szájukat húzták, mint mindig, majd lassan kezdett a szemük kikerekedni. A dallam bekúszott füleiken, átsuhant a fejükön, onnan a kezükbe, majd a lábukba osont, mígnem a koboldlábak mozgolódni kezdtek. Rövid időn belül az összes kobold a tarka, kerek tisztás közepén táncra perdült, majd vidáman tapsolták meg Kóci táncát a széllel és a madarakkal.

–          Tilinkóci – kiáltotta valaki a sokadalomból, majd egyre többen visszhangozták – Tilinkóci! Tilinkóci!

Erre már Kóci is elnevette magát, tetszett neki új beceneve.

A koboldok nagyon megszerették a zenét, hálásak voltak Tilinkócinak, hogy kitartó volt és minden zúgolódásuk ellenére mégis megismertette velük az igazi muzsikát. Olyannyira magával ragadta őket a sok dallam és a tánc, hogy alig tudták abbahagyni. Tilinkóci, legnagyobb meglepetésére aznap nem csak új becenevet kapott, hanem újabb dalolás, és nagy ünnepség keretében ki is nevezték: MUZSIKOBOLDNAK.

A csendes, tarka, kerek tisztás, vidáman daloló, tarka, kerek tisztássá változott. Az újabb dallamokat, amelyek Tilinkóci fejében születtek nap mint nap, már mindenki hallhatta, dúdolhatta. Ettől kezdve sokkal vidámabban, dalolva folyt az élet a tarka, kerek tisztáson, esténként pedig a legkisebb koboldokat, már nem csak koboldmesével, hanem muzsikobold dalaival altatták szüleik.