H. Rajk Tünde: Ítéletidő – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/iteletido” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/h-rajk-tunde-iteletido-1-resz-1606.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

A mulatság már javában tartott. Az asztalokra már felszolgálták az illatozó húsoktól roskadozó hatalmas tálakat, mellettük pedig óriási kancsókban méregerős vörösbor piroslott, de sorakozott ott szép számmal söröskorsó is.
Levente éhes volt, de nem bírt enni. Egy kupa bort kortyolgatott, de már maga sem tudta volna megmondani, mennyi ideje. Túl sok minden foglalkoztatta most, ami lekötötte a gondolatait, így rá sem hederített a bőséges vacsorára. Klárát várta minden pillanatban, hogy megjelenjék, de nem hagyta nyugodni a nagybátyjával folytatott délutáni beszélgetés sem. Köcski Sándor túlságosan is titokzatos volt, ami pedig nem volt rá jellemző, de Leventét zavarta a hirtelen támadt utazás terve is. Vajon hová akar ilyen gyorsan és sürgősen elmenni és miért? Megpróbálta kifaggatni a nagybátyját, de csak kitérő válaszokat kapott.
–    Említetted bátyám, hogy el szeretnél utazni. Megtudhatnám, hogy hová tartasz és milyen céllal?
Köcski mosolyogva nézett unokaöccsére.
–    Hidd el, jobb, ha nem tudod.
Leventének rosszul esett ez a titkolózás. Megszokta már, hogy nagybátyja teljes bizalmát élvezi, és most nem értette, miért nem akarja beavatni a terveibe.
–    Nem bízol bennem bátyám? – kérdezte kissé bánatosan.
Köcski még jobban elmosolyodott, ha nem ilyen komoly dolgokról lett volna szó, még fel is nevetett volna. Rátette a kezét az unokaöccse vállára, és egyenesen a szemébe nézett.
–    Te is tudod, hogy nem erről van szó – mondta szelíden. – Téged akarlak védeni. Számodra az a legbiztonságosabb, ha nem tudsz semmiről.
Levente Kőszegi Andrásra pillantott, aki tőlük távolabb a házigazdával beszélgetett.
–    Tőle tartasz bátyám?
Köcski követte unokaöccse tekintetét, de amikor visszanézett rá, nem válaszolt, csak a szemével hunyorított. Levente megértette.
–    Beszélgettem Kőszegi András fiával, Csabával – suttogta halkan a nagybátyjának. – Azt mondta, hogy az apja attól tart, a király hamarosan hadat fog viselni ellenük. Ezzel kapcsolatos a dolog bátyám?
Köcski Sándor szemmel láthatóan zavarba jött. Körbenézett, majd megköszörülte a torkát és hangosan köhögött. Közelebb hajolt Leventéhez.
–    Biztosra veszem, hogy a király megpróbálja majd megtörni a Kőszegiek uralmát itt, Vas megyében és Szlavóniában is. Nagy küzdelmek fognak még itt zajlani, és nekünk minél előbb döntenünk kell, hogy kit fogunk támogatni. Ez most szimatolni jött ide – intett a fejével Kőszegi András felé. – Tudni akarja, hogy kik hűségesek hozzá és kik a királyhoz. Óvatosnak kell lennünk, nehogy gyanakodni kezdjen.
Levente elképedt. Villámcsapásként érte a felismerés, hogy nagybátyja szakítani akar a Kőszegiekkel, és át akar pártolni a királyhoz. Sejtette ő ezt már eddig is, de még konkrétan soha nem beszéltek róla. Maga a nagybátyja is várakozó állásponton volt idáig, figyelte, merre billen a mérleg nyelve: a király vagy ellenségei felé. Úgy tűnik, most azonban végleg elhatározta magát.
Hirtelen azonban ráébredt arra is, hogy veszélyben vannak. Tudta jól, hogy viselkednek a Kőszegiek a hozzájuk hűtlenekkel: sokuknak feldúlták már a birtokait, egy részüket meg is gyilkolták. A félelemmel együtt azonban valami más érzés is kavargott Leventében: a veszély érzete, ami izgalommal töltötte el, és a tudat, hogy egy összeesküvés részese a gyűlölt Kőszegiekkel szemben, vakmerővé tette.
–    Hadd tartsak veled, bátyám – könyörgött a nagybátyjának. – Kettesben biztonságosabb, és… és hadd vállaljak én is tevékeny szerepet!
Köcski kedvtelve nézett az unokaöccsére: tetszett neki, hogy nem ijedt meg a fiú, hanem épp ellenkezőleg, bátran szembe akar nézni az ellenféllel. Mégis ellent mondott neki.
–    Nem – rázta meg a fejét. – Te most itthon maradsz. Te vagy az egyetlen, akire rábízhatom a családom védelmét. Lesz még alkalmad cselekedni, én pedig – nem leszek egyedül.
Levente hallgatott. Jólesett neki a bizalom és a rábízott nagy feladat – Köcskinek fiatal felesége volt és egy pár esztendős kisfia, rájuk kellett vigyáznia – mégsem bánta volna, ha a nagybátyja magával viszi, habár azt sem tudta, egyelőre kikkel akar szövetkezni.
Nagybátyja oldalba bökte.
–    Nézd! – intett a terem ajtaja felé. – Foglalkozz te most mással.
Levente megdermedt: Klára lépett be a terem ajtaján, sugárzóan, akár a napsugár. A fiút valósággal elvakította a szépsége, annyira elbámult rajta, hogy teljesen elfeledkezett magáról.
–    No, eredj – lökte meg tréfálkozva a nagybátyja. – Ne bambulj itt, hanem cselekedj valamit.
Levente észhez tért, felállt a székéről, és határozott, szilárd, léptekkel elindult a lány felé. Útközben el kellett haladnia a házigazda és Kőszegi András háta mögött, és beszélgetésük megütötte a fülét.
–    Nem is tudtam, hogy a leányaid már ennyire felnőttek – mondta Kőszegi András, miközben Klárát és Ilonkát nézte. – Gyönyörű teremtések!
–    Köszönöm nagyuram – válaszolt Budai László, és büszkén nézett a gyermekeire. – A két nagyobb valóban hajadonná serdült már, a legkisebb azonban gyermek még.
–    Fiad nincs, Budai uram?
–    Nincs nagyuram. Ez a három leányom van.
–    Azok viszont annál szebbek! Sőt, a két nagyobb eladósorban is van már! Mikor akarod férjhez adni őket?
–    Nem siettetem a házasságukat. Szeretnék becsületes és jó férjet látni mind a három mellett.
Ártatlan beszélgetés volt, Leventét mégis kellemetlen érzés fogta el. Rossz előérzete támadt. Az nem lepte meg, hogy Klárát más is szépségesnek tartja, mégis bántotta, hogy pont Kőszegi András tette ezt szóvá. Megpróbálta elhessegetni magától a kellemetlen gondolatokat, de nem sikerült, és emiatt dühös lett magára.
Micsoda ostobaság, mérgelődött, akárki más is beszélhetett volna erről. És nemcsak Kláráról volt szó, hanem a húgáról, Ilonkáról is, aki, be kell ismerni, szintén csinos leányka. A házasság szóba kerülésekor Budai uram ugyan nem említette meg Leventét, de hát miért is említette volna? Nem jegyese még Klárának, és különben is, Kőszegi Andrásnak semmi köze hozzá.
Levente próbálta magát megnyugtatni, mégis benne maradt egy nyomasztó gondolat, amit meg sem tudott pontosan fogalmazni, hogy mi az, mégis folyamatosan felvillant a fejében és szúrta, mintha tüske lenne.
Annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette a körülötte megforduló embereket, és véletlenül nekiment Osli Lőrinc egyik fiának, aki már kissé bódult volt a bortól.
–    Nini – mondta vidáman dülöngélve Osli László. – Még két részeg!
Körülötte kitört a hangos kacagás, három testvére nevette ki, akik mellette álltak. Nyilvánvaló volt, hogy derék fivérük az elfogyasztott italmennyiségtől látott duplán. Levente is elmosolyodott. Miklós, a legidősebb fiú átkarolta a vállát.
–    Miért vagy rosszkedvű barátom? Mindenkinek örülnie kéne egy ilyen szép estén!
–    Nos, remélem hamarosan én is felvidulok – mondta sejtelmesen Levente, és Klárára pillantott.
Miklós követte a tekintetét.
–    Szóval a kis Budai lány fog megörvendeztetni? Takaros teremtés, bár szerintem a húga csinosabb.
–    Szemrevaló lány ő is, de Klára… Klára más… – Levente nem tudta szavakkal kifejezni azt, amit érzett.
–    Mit szólsz a társaságunkhoz? – kérdezte hirtelen témát váltva Miklós, és fejével Kőszegi András felé intett.
Osli Lőrincről és a fiairól köztudott volt, hogy elkötelezett hívei a királynak. Levente mégsem akart nyíltan beszélni még előttük sem, pedig a fiatalabb Osli fiúk, Zoltán és Péter is kíváncsian néztek rá.
–    Beszélgettem a fiával. Szerinte a király hamarosan ellenük tör.
–    Nocsak! Nem is gondoltam volna, hogy a Kőszegiek még tartanak a királytól – dünnyögte kissé megvetően a második fiú, Zoltán.
–    Túlságosan is nagyhatalmúnak érezték magukat – tette hozzá a legidősebb, Miklós. – Azt hitték, hogy Károly Róbert nem mer majd ellenük fellépni.
Ellenszenvük nyilvánvaló volt a Kőszegi-család iránt. Leventét nem lepte meg a véleményük, ismerte már őket régről.
–    Sajnos megvolt az okuk a magabiztosságra– jegyezte meg halkan. – Sokan tartanak tőlük, még a saját szövetségeseik is.
–    Ne csodálkozz rajta, azok után, amiket tettek. Hosszú a karjuk, elég sokáig elér, és kegyetlenül lecsapnak arra, akire úgy gondolják – morogta a foga között Miklós, és undorral megrázta a fejét.
Levente fejében megragadtak ezek a gondolatok, az agyában cikáztak még akkor is, amikor már Klárával táncolt. A lánynak feltűnt a szótlansága, és óvatosan, de kedvesen megkérdezte:
–    Bánt valami Levente? Remélem, nem én vagyok az oka.
Levente feleszmélt, és gyorsan tiltakozni kezdett.
–    Ugyan, dehogyis! Csak tudod… azt hiszem, hamarosan háború lesz… Ezen gondolkodtam.
Klára szép arca elborult.
–    Apám is ezt emlegeti már régóta… De én annyira reménykedtem benne, hogy elkerülhető lesz… – a fiúra mosolygott, és megpróbált bizakodó maradni. – Imádkoznunk kell, hogy az Isten megsegítsen minket.
–    Én nem kérek semmi mást az Istentől, csak téged – mondta szerelmesen Levente, és a lány szemébe nézett.
Klára elpirult, és lesütötte a fejét, de egy pillanat múlva már fel is emelte, és boldogan ragyogva viszonozta a fiú pillantását. A tánc véget ért, és Klára észrevétlenül kisurrant a teremből, Levente pedig szorosan a nyomában maradt. Kint elkapta a lány kezét, és két kezébe fogta.
–    Valld meg őszintén: hozzám jössz, ha megkérlek? – kérdezte komolyan, és várakozón nézett Klárára. A szíve hangosan a torkában dobogott, és úgy érezte, az élete függ a választól.
Klárának elakadt a szava, sokáig nem is tudott szólni.
–    Apámtól kell megkérned – nyögte ki végül.
–    Én téged kérdezlek először. Szeretlek Klára – szorította meg a lány kezét, és esdekelve nézett rá. – Te is szeretsz?
–    Szeretlek – mondta a szemébe Klára. – És hozzád megyek, amikor eljössz értem.
–    Megígéred?
–    Megígérem.
–    Szentül fogadod?
–    Szentül megfogadom.
Egymásra néztek, sugárzóan, szerelmesen, s mindketten úgy érezték, hogy nem kell több a boldogsághoz.
–    Olyan régóta várok már erre – suttogta Levente, és karjai közé fogta a lányt. – Olyan bolond, változékony világban élünk. Te vagy a biztos pont az életemben.
Klára arcán sötét árny futott végig, és megborzongott. Eszébe jutott a közeledő rémség, a hamarosan eljövendő háború, és oltalmat keresve bújt Leventéhez.
–    Ne gondolj most erre – kérte a fiút. – Mi akkor is itt leszünk egymásnak. Ez a fontos.
–    Sajnos gondolnunk kell rá – sóhajtotta csüggedten Levente. – Lehet, hogy ez a harc hamarabb ki fog robbanni, mint vártuk. Lehet, hogy még azelőtt, mielőtt megesküdnénk… Én pedig nem hagyhatom cserben a nagybátyámat. Hadba kell vonulnom nekem is. Mi lesz akkor?
–    Mi lenne? – kérdezte szelíden Klára. – Én megvárlak, te pedig visszajössz hozzám.
–    Ennyire egyszerű lenne? – tudakolta mosolyogva Levente.
–    Hát persze. Hinnünk kell és imádkoznunk. Az Isten jó. Majd megsegít minket.
Levente nagyot sóhajtott, és magához szorította a lányt. Elszomorodott, amiért még ezt a boldog pillanatot is beárnyékolja ez a zűrzavaros idő, ami körülfogja őket.
Egy perc múlva Klára kibontakozott öleléséből. Kissé zavarban volt, hiszen ilyen szoros fizikai közelséget még soha nem engedtek meg maguknak.
–    Vissza kell mennem… – magyarázkodott. – Feltűnő lesz, ha sokáig távol maradok…
Levente bólintott, mégsem engedte el a lányt, két kezével még mindig átkarolta a derekát. Mélyen a szemébe nézett, közelebb húzta magához, és hosszan, gyengéden megcsókolta.
Mikor szétváltak, Klára elvörösödött a füle hegyéig, kisiklott a fiú öleléséből és mélységes zavarban, szégyellősen elszaladt. Levente mosolyogva nézett utána.
Nem volt lehetőségük többet kettesben maradni, de egész este bizalmas, boldog pillantásokat váltottak egymással, és másnap, mikor Levente és Köcski Sándor elköszönt a házigazdától, Klára is megjelent elbúcsúzni.
–    Ne feledd, mit ígértél! – súgta oda lopva, bensőségesen a lánynak.
–    Hogy feledhetném? – kérdezte mosolyogva Klára, és szerelmes pillantása elkísérte a fiút, míg csak látta távolodó alakját.
Kőszegi András és a fia egy nap múlva intettek búcsút Sárvárnak. Köcski Sándor akkor már úton volt. Még hajnalban elindult, és kelet felé vette az irányt.