H. Rajk Tünde: Ítéletidő – 1. rész

Amikor Magyarországon 1301-ben, III. András halálával kihalt az Árpád-ház, a hatalom tényleges birtokosaivá a tartományurak váltak. Az új királynak, Károly Róbertnek őket kellett legyőznie, hogy uralmát megszilárdítsa. Közülük az egyik legnagyobbaknak a Kőszegi-család tagjai számítottak, Nyugat-Magyarországon és Szlavóniában…

 

 

Egy szövetség ára                                                                                                  

A fácánkakas riadtan rebbent fel a csipkebokor mellől, pedig már nem volt, amiért tartson. A vadászkutyák ugyan még megugatták, de a hajtók már feléje sem néztek, és a hátuk mögött lovagló nemesifjak is csak mosolyogva pillantottak utána. Véget ért már a vadászat.

Egyikük ugyan még gyorsan az íja után kapott, de mellette ügető társa rátette a kezét a karjára:

–          Ugyan, hagyd! Kell, hogy maradjon vad az erdőn is.

Levente bosszúsan lovagolt a többiek között. Komoran pillantgatott messze előre, ahol a nemesurak lépdeltek lovaikon, a fiatalokat hátrahagyva. Valami komoly megbeszélnivalójuk lehetett, és Leventét bántotta, hogy ő kimarad belőle. De nem tudott mit tenni, mert a nagybátyja ráparancsolt, hogy maradjon le ő is a többi fiatallal, pedig a rokona idáig mindig bevonta őt társalgásaiba. Hogy most nem így történt, annak jelentős oka lehetett, és Levente sejtette, hogy mi, pontosabban ki is lehet az az ok.

A sárvári várnagy, Budai László vendége volt az itt egybegyűlt nemesi társaság, és csak ideérkezésük után derült ki, hogy Kőszegi András, Vas vármegye főispánja is a meghívottak közé tartozik. Levente ki nem állhatta a Kőszegieket, és tudta, hogy legfőbb gyámolítója, a nagybátyja is már régen elhatárolódott tőlük, annak ellenére, hogy politikai pártállását tekintve az ő hívük volt. Ezt a hűséget a rokoni kapcsolat magyarázta: Levente nagybátyja Köcski Sándor volt, a köcski gróf, aki távolról a Kőszegiek hozzátartozójának vallhatta magát.

Ez a kötelék azonban úgy látszott, mostanában szakadozni kezdett. Köcski Sándor egyre többet emlegette unokaöccsének az új király, Károly Róbert sikereit a gazdag tartományurakkal szemben, főleg mióta három éve a király megverte Rozgonynál az északi főméltóságokat, Aba Amádé fiait és Csák Mátét.

Habár Köcski Sándor színleg Károly Róbertet tartotta uralkodójának, tetteiben eddig nem támogatta, de most úgy látszott, ez meg fog változni.

Leventét emiatt is bántotta különösen Kőszegi András látogatása. Mélységesen nyomasztotta a gondolat: minek jött ez most ide? Talán megsejtett valamit?

–          Gyönyörű ez a vidék! Ritkán járok erre, habár apám fennhatósága alá tartozik.

–          Tessék?

Leventét Kőszegi András kisebbik fia, Csaba verte fel merengéséből.  A fiú annyira el volt mélyedve gondolatiban, hogy hirtelen azt sem tudta, ki és miről beszél hozzá.

–          A legtöbbet akkor utaztam ezen az úton, mikor a rokonainkat látogattuk meg Szlavóniában – fecsegett tovább a kis Kőszegi. – De akkor még gyerek voltam, sok mindenre már nem is emlékszem… Ezért is kértem meg apámat, hagy kísérjem el őt.

Levente kissé bambán nézett Csabára; idő kellett hozzá, míg felfogta, amit a másik mondott.

–          Atyád kissé gondterheltnek látszik – elegyedett szóba Csabával Levente. –  Talán bántja valami?

–          Valóban – komorodott el a kis Kőszegi. – A király új lépéseitől tart. – Csaba lehalkította a hangját. –  Most, hogy az északi uradalmak egy részét megtörte és visszafoglalta Károly Róbert, apám attól tart, hamarosan ellenünk fordul.

Kissé elhallgatott.

–          A király úgy véli, apámék túl nagy hatalmat birtokolnak itt nyugaton – bökte ki végül.

Helyesen véli, gondolta Levente, de szólni nem szólt. Az, hogy a Kőszegiek nagy hatalommal bírnak, csak egy dolog, tűnődött tovább. De ezt a hatalmat nem jól használják fel: zaklatják a parasztokat és a kereskedőket, valóságos rablógazdálkodást folytatnak, félelemben tartják még a nemesembereket is. A rajtuk esett legkisebb sérelmet is véresen megtorolják. Kinek jó ez?

Meglepte viszont Csaba őszintesége. Elnézte a kis Kőszegi fiút: nyílt arcú, rokonszenves, nagyon fiatal gyerek volt még; barna szemével barátságosan tekintett mindenkire. Levente idáig csak Kőszegi Andrást, és annak nagybátyját, – a család fejét – Jánost ismerte személyesen, aki gőgös és kegyetlen ember volt – nemhiába hívták a háta mögött Farkasnak. Levente számára ezért most különösen furcsa volt, hogy ebből a családból kikerülhet egy ilyen egyszerű, kedves fiú is.

Mégis óvatos volt. Habár Csabán nem vett észre semmi hátsó szándékot, gyanította, hogy András biztosan kikérdezi fiát arról, miket hallott az ifjúság körében. Ha igaz, amit az előbb a királyról említett, akkor a Kőszegieknek szükségük lesz minden szövetségesükre. Lehet, hogy ezért is jött ide, nyilallt Leventébe a felismerés, meggyőződni arról, kire számíthat biztosan – a vonakodókat pedig megfenyegetni.

Igyekezett más irányba terelni a beszélgetést.

–          Jártál már ezelőtt Sárváron?

–          Nem – ingatta a fejét Csaba. – Rohoncon és Szalónakon már többször megfordultam, de itt még nem.

–          Ritkán hagyod el Kőszeget? – Levente tudta, hogy a kőszegi vár a család székhelye.

–          Mostanában igen. Zivataros időket élünk – mondta kényszeredetten mosolyogva Csaba. – Biztonságosabb ilyenkor a megerősített vár.

–          És, Sárvár hogy tetszik? – érdeklődött tovább Levente, csak hogy témát váltson.

–          Nagyon – vidult fel Csaba. – Kisebb, mint Kőszeg, de szép. És – tette hozzá kissé elgondolkodva – szerintem csöndesebb és otthonosabb is. Nekem tetszik.

–          Azt meghiszem – mondta nekividámodva Levente is. – Magam is gyakran időztem már itt a nagybátyámmal. A várnagy, Budai uram kitűnő vendéglátó. Majd meglátod, most a vadászat után biztos lesz egy díszes vacsora lesz ünnepséggel. Ismerem már Budai uram szokásait. Meglátod, jól fogod érezni magad!

–          Biztosan így lesz – mosolygott Csaba.

–          Már látszik is a vár – mutatott északi irányba Levente, ahol már előtűnt a vár háromszintes lakótornyának teteje.

Mindketten a lassan kirajzolódó várat nézték. Csabát lenyűgözte a táj természeti szépsége, ezért nagyokat hallgatott, Levente azonban jókedvűen fütyörészni kezdett. Örült, hogy már közelednek a várhoz. Farsang óta nem járt itt. Az igaz, hogy Budai László szeretett a kedvében járni a vendégeinek, Leventét azonban mégsem a leendő mulatság érdekelte. Sokkal inkább a várnagy legidősebb lánya, a szépséges és csöndes Klára vonzotta őt ide újra és újra, és úgy tűnt, érzelmei viszonzásra lelnek a vár kis úrnőjénél. Habár konkrét lánykérés még nem történt, Levente úgy vette észre, nagybátyja nem zárkózik el az elől, hogy feleségül kérje unokaöccsének Klárát. A fiú nősülhetett már: tizennyolc éves volt, a lány egy évvel fiatalabb.

Levente tehát szívdobogva várta a találkozást Klárával, a mai nap még nem volt alkalma rá, hogy köszöntse, mert a vadászat hajnalban kezdődött, amikor a vár úrnői még nem mutatkoztak, most pedig már erősen délutánra járt az idő.

Hamarosan hozzácsapódtak a többi fiatalhoz: Osli Lőrinc, a kanizsai főnemes négy fia, valamint Rezneki Herbort nemesember fia és unokaöccse. Vidáman társalogtak a sikeres vadászatról és a leendő vacsoráról, de Leventét most nem kötötte le a várható színes vendéglátás.

Alighogy beértek a várkapun, már le is ugrott a lováról, és szaladt volna, nagybátyja azonban valahonnan előtte termett és az útját állta.

–          Nono – figyelmeztette mosolyogva. – Csak ne olyan sietősen.

Levente megadóan bólintott, de a tekintete a távolban járt, mint aki keres valamit – vagy valakit.

–          Nem maradunk sokáig fiam – mondta neki halkan Köcski Sándor. – A mai napot még megvárjuk, de holnap reggel visszatérünk Köcskre.

–          Miért? – ámult el Levente, és kissé gyanakodva, aggódón körülnézett, majd halkan megkérdezte:

–          Talán történt valami?

–          Nincs semmi baj – rázta meg a fejét mosolyogva Köcski Sándor. – De sietünk haza. Azt hiszem, hamarosan elutazom otthonról, és szeretnék minél előbb elkészülni és elindulni.

Magára hagyta unokaöccsét, és visszatért a főurakhoz. Azok továbbra is külön vonultak: Kőszegi András, Budai László, Köcski Sándor, Osli Lőrinc, Rezneki Herbort voltak a csoport tagjai, és élénken vitatkoztak valamiről.

Leventét megzavarta az előbbi jelenet a nagybátyjával, érezte, hogy valami nincs rendben, de egy pillanat múlva már elfelejtett mindent, mert a vár délnyugati sarkában megpillantotta Klárát a két húgával és az édesanyjával. A lakótorony tövében ültek, élvezték a meleg, simogató tavaszi napsütést, és közben malomjátékot játszottak. Klára kitűnt közülük ébenfekete hajával: két testvére és anyja mézszőke hajkoronával büszkélkedtek, a legidősebb lány azonban apjuk fekete tincseit örökölte.

Levente izgatottan tartott a nők felé; közeledtére a két kisebb lány halkan összenevetett, Klára azonban szemlesütve, szégyenlősen lehajtotta a fejét és elpirult. Mindannyian tudták, hogy miért jött oda a fiú, aki földig hajolt a vár úrnői előtt.

–          Még nem volt alkalmam köszönteni úrnőmet és leányait – mondta kissé szertartásosan Levente még mindig meghajolva. – Ezúton szeretném pótolni, amit elmulasztottam, és egyben megköszönni a szíves vendéglátást.

Fölegyenesedett, és kipirultan, de bátran nézett szembe a vár asszonyával. Klára anyja, Mária, mosolyogva fogadta köszönését.

–          Üdvözlünk, és szeretettel látunk otthonunkban fiam – válaszolt kedvesen, anyai szeretettel, és a lányaira pillantott.

Azok észbe kaptak, és gyorsan, mindannyian meghajoltak ők is Levente előtt – bájosan és kecsesen, ahogy igazi hölgyekhez illik.

–          Régen járt már nálunk – korholta meg szelíden Budainé. – Már azt hittük, elveszett.

A két kisebb lány megint kuncogott, érezték a játékos csipkelődést anyjuk hangjában, Klára azonban nem nevetett velük; csendesen, fejét lehajtva, a szeme sarkából nézte a fiút. Levente a fejét rázta.

–          Ó, higgye el, én nem szoktam csak úgy elveszni! Ahhoz több kell.

–          Hát, remélem is – nevetett fel az asszony, és felállt a helyéről. – Ugye megbocsát, de köszöntenünk kell a többieket is. Csatlakozzon hozzánk bátran.

Azzal megindult a meghívott férfi vendégtársaság felé, a lányai szorosan utána, Klára azonban kissé lemaradva Levente mellé csapódott.

–          Valóban régen láttalak – mondta ő is szelíden Leventének, de hangjában nem volt szemrehányás, épp ellenkezőleg, melegen és szeretetteljesen csengett.

–          Ha tudtam volna, hogy ennyire vársz, rohantam volna – súgta Levente. – Hiányoztam?

Klára nem válaszolt, de elpirult, és nem mert a szemébe nézni. Levente elmosolyodott.

A formális köszöntések hamar lezajlottak. Levente szeretett volna kicsit négyszemközt beszélgetni Klárával, de nem nyílt rá alkalma. A vár asszonya hamarosan visszavonult a lányaival, bizonyára a leendő vacsorára készültek elő.

Klára valóban a lakótoronyba vonult vissza, annak második szintjén volt a szobája. Ott már ki volt készítve, ágyára leterítve ünnepi ruhája, amit a vacsorára akart felvenni. Gyönyörű, sötétzöld bársonyból készült ruha volt, gyöngyökkel díszítve, hozzá való remekbe szabott, kis, könnyű cipővel.

Klára izgatottan készülődött. A drága ruhához remekül illő, arannyal átszőtt fátylat kötött, a fülébe pedig bizánci mintás arany fülbevalót rakott, más ékszert nem viselt. Szép akart lenni, tetszeni akart Leventének. Farsangkor találkoztak utoljára, aminek már több mint két hónapja, és Klára őszintén bevallotta magának, hogy hiányzott neki a fiú. Szerette Leventét, és úgy vette észre, szülei is szívesen fogadják az udvarlását. Anyja biztos volt benne, hogy Köcski Sándor szüretkor megkéri a lányuk kezét unokaöccse számára, hogy következő farsangkor megtarthassák az esküvőt – igaz, Klára már a gondolattól is elpirult.

Bekopogtattak hozzá, majd a nagyobbik húga, Ilonka nyitotta rá az ajtót.

–          Mit piszmogsz annyit? Igyekezz, már csak te hiányzol!

Ilonka szintén kitett magáért, ezüstlevelekkel díszített, halványkék ruhát viselt, nyakában vékony aranylánc csillogott, hajába pedig egy szál virágot tűzött. Eladósorban volt már ő is, a télen töltötte be a tizenhatodik évét, és apjuk már számára is vőlegényt keresett.

Ilonka végignézett a nővérén, és őszintén, meleg hangon mondta:

–          Szép vagy.

Klára elmosolyodott, jólesett neki a dicséret.

–          Levente biztosan elámul majd – tette még hozzá a húga, és jót mulatott azon, hogy Klára mennyire elvörösödött. – Nem szabad ennyire szégyenlősnek lenni!

Klára belátta, hogy Ilonkának igaza van.

–          Jól beszélsz. Meg kell tanulnom természetesnek maradni akkor is, ha Levente itt van – vagy akár csak beszélünk róla.

–          Hamarosan férjhez mész. Szokj hozzá a gondolathoz – mondta neki komolyan Ilonka.

Klára bólintott, és megfogta a húga kezét. Jó testvérek voltak, szerették egymást. Ilonka őszintén kívánta, hogy nővére megtalálja a boldogságot Levente mellett. Kézen fogva, csöndben mentek ki az ajtón, de a lépcsőn már összenevettek, és szaporán, egymással versenyezve lépdeltek lefelé.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/iteletido”] A szerzőről[/button]