H.R. Polack: Szabadulás

A fogkefe szüntelenül szúrja a csípőmet.

Az őrök épp a reggeli fogmosásom közben zavartak meg, hogy bejelentsék, megjött a húgom. A fogkefe nem maradhatott a kezemben. Valahová tenni kellett.

Mit mondhatnék? Ragaszkodok a bevált dolgokhoz. Minden nap két új fogkefe, mindkettő a kukában végzi anélkül, hogy használnám. Ezt a régit szeretem. Kissé szétállnak a sörtéi, és ez így jó, mert puhán öleli körbe a fogaimat, ahogy kell. És épp kézre áll.

Hazaviszem. Kétségtelen, hogy hazaviszem, mert ma hazamegyek.

Emily eljött. Megígérte, és most itt van. Annyi levélváltás, annyi távol töltött idő után. Én mégis csak a nadrágom belső felére szétkenődő fogkrémre tudok gondolni, és a lágyékomba bökő nyélre.

Pedig élveznem kellene ezt az utolsó andalgást a zárkák előtt, mindent jól megbámulni, még utoljára. A felcsempézett falakat, a tág-fehérre meszelt kicsiny szobákat, a borotvált fejű lakótársakat, az ágyak széléről bágyadt, ölelésbe fáradt karokként lefittyedő szíjakat.

Régóta ugyanaz a látvány. Most azonban vége.

Sorban magunk mögött hagyjuk az összes cellát. A szabadság felé még hét masszív, rácsos ajtó vezet.

Az a fogkefe mégis nagyon bököd. De hát hogy igazgassam meg a nadrágomat feltűnés nélkül? Mit mondok, ha valamelyik gardedámom felvont szemöldökkel néz majd rám? Ne bámuljatok! Ez csak egy fogkefe. Valahová tenni kellett. Zsebem pedig nincs, ugyebár. Erről sem én tehetek.

Két oldalamon kullognak a felvigyázóim, akár a megvénült, hű ebek. Arcuk megereszkedett a puhányságtól, hangosan szuszognak a legkisebb mozdulattól is, és minden csak hanyagul lóg róluk: a toka, az ing alatt hullámzó felkarháj, az övükről a gumibot.

Rájuk mosolygok, mint mindig. Akit Jobbnak hívok, elmosolyodik, de amint elfordul, le is kenődik az arcáról a kifejezés. Bal nem mosolyog. Ő okosabb. De nem eléggé. A fogkefét sem vette észre. Pedig épp annyira tiltott magunknál tartani, akár egy cipőfűzőt vagy egy pillangókést.

A folyosón mindenhol maró fertőtlenítő- és áporodott testszag. Testszag és fertőtlenítő. Mintha egyik szag üldözné a másikat, és mégis mindig megmarad mindkettő. A véget nem érő, gigászi küzdelem, amiben ismét a civil áldozatok szenvednek.

Kinyitják az első rácsos ajtót, belépek, oldalamon a két őrrel. Egy lépést sem tesznek nélkülem.

Én sem tehetek egy lépést sem nélkülük. Tény, hogy a karperecemre kötött vezetőszárnak is szerepe van ebben. Mintha félnének, hogy ezek a kezek képesek lennének helyrehozhatatlan dolgokat művelni. Ismét.

Minden nap ugyanazok a tekintetek kísérnek itt, amik azt suttogják, tudják, mit tettem. Undorodó pillantások, az övükről lógó sokkoló és gumibot felé ránduló ujjak. Pedig én csak azt tettem, amit kellett.

Becsattan mögöttünk a súlyos ajtó.

Egy Mississippi. Két Mississippi.

Csörögve kinyílik az előttünk lévő kapu, majd végre újból csönd. Csak a hat láb ütemes trapp-trappja. A fűző nélküli, gumitalpú lábbelim az ócska műgyanta padlóhoz érve sikongva felelget a gardedámok keménysarkú cipőinek koppanására.

Nem a szokásos sorra kanyarodunk. A lőrésszerű ablakokon át látom a plexifallal két félre szelt látogatófülkéket, de mi a nagy társalgó felé menetelünk, ahol a helyi zsargon szerinti „könnyű esetek” szoktak összegyűlni délutánonként.

De most reggel nyolc van. Látogatási időn kívül. Mert ilyen jól viselem magam a mocskos vádak ellenére, mert én nem tartozom ide, és mert megérdemlem.

A terem meglepően nagynak tűnik, így, hogy nincs itt egy félkegyelmű sem. A már bent álló hat őr szétszórva, tisztes távolból figyeli a közeledésünket. A nyugtatóan zöldre festett falak unottan bámulnak vissza rám, rajtuk mértani pontossággal képek sorakoznak. Festmények olcsó, utánnyomott másolatai: Monet, Manet, de a legtöbb Van Gogh.

Reménykeltés volna, vagy csak önirónia?

Emily, a húgom már itt vár. Ő és az a pite-képű ügyvéd, Warren Bader úgy ülnek a terem közepére tolt kerek asztalnál, akár a megszeppent óvodások.

A húgom most laza lófarokba fogta a haját. Akár gyerekként. Néhány rendbontó tincs a füle környékén antennaként ágazik szét, kezei között gyűrögeti a kistáskáját. Elmosolyodik, ahogy megpillant. Állát felszegi, de az ujjai továbbra is úgy marnak a ridiküljébe, mint egy sas karmai.

Most nem lesz köztünk plexi, mint legutóbb, mikor láthattam. Megígérték, és betartották. Érezni fogom a hajának illatát. Barack. Barack illata kell, hogy legyen.

A szekrényajtón át keskeny sávban hasít be a napfény. Akár egy ujj, ami néma árulóként felénk bök. A saját zaklatott zihálásom. Emily pihegése. Fakókék szeme. Tágra feszült pupillája. Fejét a nyakamhoz fúrja, apró keze az enyémbe mar. Barackos samponjának illata körbeölel minket, ahogy összehúzzuk magunkat a szekrényben és várunk. Odakint a padló nyög a súlyos léptek alatt. És valami elállja a fény útját.

Jobb lecsatlakozik rólam, Bal viszont egészen a székig kísér, nehogy egyedül kelljen bajlódnom a leüléssel.

– A székeket nem tolhatják közelebb, nem változtathatnak helyzetet az asztal körül. Ha ki akarnak menni, jelezniük kell – szavalja Bal, miközben Emily-ék felé mered kifejezéstelen basset hound szemével. – Végig itt leszünk.

Szorítani kezdenek a bordáim, a koponyám, mintha kinőttem volna őket.

Emily a húgom. Az én saját húgom. A másik meg az én ügyvédem.

Pár pillanatig nem látok senkit és semmit, csak Balt. A bárgyú képét, a tohonya testet. Elképzelem, ahogy hozzácsapom az élettelen-zöld műgyanta padlóhoz. Az feloldaná a szorítást, újra levegőhöz juthatnék, újra gondolatokhoz juthatnék, csak ennyi kéne, egy kis megkönnyebbülés, hogy végre ne kelljen visszafognom magam, hogy végre egy kicsit lehessek valaki más is, nem az, akinek már olyan hosszú idő óta lennem kell.

Az ujjaim önkéntelenül begörbülnek. A fogkefére gondolok, ahogy az egyik bamba basset hound-szembe mélyesztem.

De itt van Emily. Végre itt van. Ő az egyetlen, aki még emlékeztet rá, hogy ki is vagyok valójában. És az egyetlen, aki kivihet innét.

Mosolyogva fordulok Bal felé. Az nagyot nyel, úgy néz rám, mintha a tekintetemből olvasná épp ki, mire gondoltam az imént.

– És ez itt? – emelem fel a két kezem, mire a fal mentén többen megrándulnak, és Bal is hátrébb lép.

Megzörgetem a fénylő karpereceimet összekötő láncot.

Bal csak a tokáját rázza, szavak helyett valami halk nyöszörgés szalad ki a száján.

Hát ilyen könnyű egy rókának sarokba szorítani egy kopót? Elég, ha közelről meglátja a narancssárga szerelésemet, és máris a gazda lábához szaladna vissza.

Csak a fogkefére tudok gondolni. Kényelmetlen. Bök. Szúr. Az az átkozott szúrás.

Bal határozott arckifejezést igyekszik magára erőltetni, miközben elhátrál. Követem a tekintetemmel.

– Húsz percük van, Mr. Talon – mondja Jobb a fal mellől, bal kezét az övén tartja.

A mosoly leolvad rólam, a harag pedig vörösen karmolja bele magát az elmémbe.

– Milyen húsz perc? Arról volt szó, hogy kimegyek innét! – hördülök fel, jobbra fordulok. Egy pillanatra emelkedek csak fel a székről, mire, akár a boruló dominósor, az összes őr mozdul, az övéhez kap.

– Maradjon a helyén, Mr. Talon, különben le kell fújnunk a látogatást! – feleli tagoltan Jobb, és közelebb lép. – Ha minden jól megy, most írja alá a szabadulást. Ne tegyen meggondolatlanságot!

A szám sarka akaratlanul is megrándul, visszafordulok Emily-hez és az ügyvédhez. Ők épp egymásra pillantanak. Bader azt az egyetlen dolgot csinálja, amihez igazán ért: izzad. De kegyetlenül.

Emily tekintetében viszont megcsillan valami régi. Valami ismerős. Valami feledhetetlen.

Rám néz a nagy kék szemével, keze még az enyémet szorítja, nehezen hámozom le magamról az ujjait, mint egy kismacska ragaszkodó karmait. Mutatóujjamat a szám elé emelem, ő viszont egyre hangosabban szipog. Apánk így meg fog hallani. Emily arca még fel van püffedve, szája sarkát rágcsálja, de nem ott, ahol felrepedt, hanem a másik oldalon.

– Gyertek elő, vagy szíjat hasítok belőletek! – harsan Apa alkoholbűzös szarvasbőgése. Csörömpölés. Dolgok törnek a kezében, dolgok zuhannak a padlóra.

A szorítás a mellkasomban egyre erősebb. Bár fel lehetne oldódni. Átszivárogni a szekrény résein. Elszállni a levegőben lengő porral. Behunyom a szemem, mindkét kezem a markolatra fonódik. Túl nehéz, hogy megemeljem.

Túl nehéz, hogy megtegyem.

– Aláírni? – kérdezem.

Összefonom az ujjaimat az ölemben, nehogy a kezek megránduljanak. A kezek, amik most legszívesebben fellöknék az asztalt. A kezek, amiknek olyan nehéz parancsolni.

Emily megigazgatja a haját, félrenéz.

– Mit aláírni? – kérdezem. – Azt ígérted, kiviszel.

– Azon vagyunk, Mr. Talon, de ez azért körülményes az ügyet elnézve, és hát… – hadarja Bader, miközben a homlokát törölgeti egy megsárgult vászonzsebkendővel.

Ránézek. Legszívesebben beletömném azt az átizzadt rongyot a szájába. Ahogy felemeli a fejét és a tekintetünk találkozik, nyomban elhallgat.

– Lionel – szól Emily.

A hangja halk és bársonyos. Kihúzza magát.

– Mindent megpróbáltunk, hidd el. De csak ez az egy megoldás van, Lio! – mondja, a hangja csaknem könyörgő.

– Lio! – Hangja akár az egércincogás.

– Nem hagyom, hogy többet bántson, Emily – suttogom.

– És sosem hagysz cserben úgy, mint Anya? – kérdezi.

– Soha.

– Én sem hagylak cserben, Lio. Csak legyen vége, legyen vége – suttogja.

A kezem remeg, és csak két kézzel megy, de végre felhúzom a kakast. Reszelős kattanása visszhangzik a fejemben. Apa léptei döngenek. Meghallotta. Feltépi a szekrényajtót. Megcsap a whiskybe oltott verejtékszag. Mellkasomon összezárul egy óriás láthatatlan marka.

Matat valamit az ölében, majd egy dossziéból papírt vesz elő, és áttolja az asztalon hozzám.

– Mi ez? – Nem nézek a lapra, csak Emily arcának rezdüléseit figyelem.

Pár pillanatig állja a pillantásom, majd a ridiküljére mered.

– Kérelem, hogy a pszichiáter hivatalosan megállapíthassa, hogy nem vagy… felelős a tetteidért.

– Ezen már túl vagyunk – ciccegek. – Nem vagyok őrült.

– Fellebbezést nyújtunk be a szakvélemény ellen – mondja Bader vigyorral a képén. – A vizsgálat nem volt jogszerű, mert nem teljesítette a Texas állambeli követelményeket.

Vár. Ajkán megremeg a vigyor, még inkább verejtékezni kezd, majd nehézkesen folytatja.

– Fékezhetetlen indulatok. Szükség van ennek a vizsgálatára is, hogy jogerős legyen. Csak alá kell írnia a fellebbezést, és hogy felülbírálást kér…

Elhallgat. Halk torokköszörülés.

Elnevetem magam.

A hahotázás visszhangzik a sápadt falakról, mintha velem együtt nevetne az egész intézet, a falak, a képek, amik végignéztek már annyi összeroppanó reményt ebben a szobában, hogy már csak nevetnek és nevetnek, és velük nevetek és kicsordul a könnyem.

– Emily, érted te azt, mit jelent a szabadulás? – kérdezem.

Mindenki engem néz, még a festményeken kavargó virágcsokrok és fehérbe öltözött, légies, elmázolt nőalakok is, de senki sem szól pár nyálkásan lomhán kúszó pillanatig.

– A bíró rendelte el, hogy idehozzanak – felel Emily. – De nem tudták megállapítani a beszámíthatatlanságot. Érted, amit mondani akarok? Holnap lejár a határidő, és beszámíthatónak leszel elkönyvelve.

– Az vagyok, ami – mormogom.

– Méreginjekció – vágja rá foghegyről. – Átszállítanak. Kihirdetik az ítéletet. Az esküdtszék ellened van, és a bizonyítékok…

– Nem vagyok őrült.

– Lio – suttogja a fejét csóválva, a szemébe könnyek gyűlnek.

– Azt tettem, amit tennem kellett – felelem.

Hátradől, ajkai egy keskeny vonalat formáznak.

– Ez a pszichiáter nagyon megbízható – locsog közbe Bader, majd lehalkítja a hangját, és egy elővigyázatos körbepillantás után közelebb hajol. – Megállapítja. Erről már… gondoskodtunk.

Én csak Emily-t nézem, a bánatoskék szemét, ami némán átkoz engem.

Hálásnak kéne lennie. Mintha nem emlékezne rá. Mintha elfelejtett volna engem is.

– Ms. Talon mesélt neki, tudja, a gyerekkorukról. Az apjukról. A doktor azt mondta, ezen teljesen jól el lehet indulni – folytatta Bader.

– Meséltél… Apáról? – kérdezem Emily-hez fordulva.

A szívem a bordáimnak verődik, mintha ő maga akarná kitépni Bader nyelvét, csak hogy hallgasson el végre. Lehetőleg örökre.

– Sokat segített. Hogy beszéltem – feleli Emily.

– Tudod, mi segített? – kérdezem.

A hangom magasabbra hág, mint akarom. Akár egy megbokrosodott ló. Minél lejjebb akarom húzni, annál magasabbra.

– Az, hogy már nincs többé. Hogy már nem tehet semmit! Én vagyok őrült? – kérdezem, és látom, hogy az őrök közül többen az övüknél matatnak, de nem érdekel, hadd matasson az összes beszari csótány, amelyiket megijeszt egy felkapcsolt villany. – Én voltam az egyetlen épelméjű abban a házban!

Anyánk, aki végignézte, ahogy az apánk nevelés címén a hajunknál fogva rángatott át minket az előkerten. Ahogy másnap a szomszédoknak azt ecsetelte, hogy a zúzódások csak azért vannak, mert elestünk biciklivel. És az apánk, aki megteremtette a bibliai poklot, amivel egész gyerekkorunkban riogattak minket.

Emily még túl kicsi volt, hogy a kezébe vehesse a sorsunkat. Nem tehettem mást.

– Lio – suttogja. – Ez már több mint húsz éve volt. El kell ezt engedned!

– Ne! Ne! – sikítja Emily, amint Apa a hajába markol és kirángatja a szekrényből. Üvöltök, de Apa nem figyel rám. Tekintete homályos paravánján csak az ittas őrület sugárzik át. Innét már hallom anyánk zokogását, aki a konyhaajtónak rogyva rimánkodik, talán Istenhez, talán apánkhoz. Talán mindkettőhöz. Talán a kettő ugyanaz.

A szoba megfordul körülöttem. Csak az őrök, és a falra felaggatott képek, a higgadtzöld falrészletek, Emily, Bader, a székek, az asztalok ismétlik egymást, akár egy véget nem érően ismétlődő filmes háttérdíszlet.

– Megmentettelek – mondom. – Megcsináltam. Értünk.

– Egyszer – bólintott Emily. – De most hét gyilkosságért vagy itt, Lio. Tudod, mit mondanak? Tudod, minek neveznek téged a lapok?

– Azt tettem, amit kellett.

Összeszorítja a szemét, mint aki nem is akar rám nézni. Mint aki nem akarja látni az igazságot.

– Amit Aidannel tettél… Nekem kellett beazonosítanom. Istenem – csuklik el a hangja, egyre csak a fejét rázza.

Bader együttérző verejtékezés közepette lapogatja meg a vállát. A kezem megrándul, ahogy nézem, hogy hozzáér. Szinte látom, ahogy azt a kart visszafelé hajlítom, oda, ahová tartozik.

– Megütött – felelem tagoltan. Alig hiszem el, hogy ezt nekem kell mondanom. – Megütött téged.

– Mind hibázunk, Lionel, ez… ez nem ok…

– Meg kellett védjelek, ha már olyat választottál magadhoz, mint Apa! – szalad ki a számon.

– Te meg olyanná váltál, mint Apa! – kiáltja. Apró, dühödt nyálcseppek röppennek felém az ajkáról, szeme vöröses izzással mered rám a könnyek mögül. – Mi van a másik hattal, Lio? Hm? Ki vagy te, hogy ítélkezz felettük?

A terem hirtelen zsugorodik körém. A zöld falak elkomorulnak, bezáródnak, akár egy sötét, poros szekrény.

A fogkefe egyre jobban bök. Szúr. Csak az átkozott szúrás. Óvatosan megigazgatom a nadrágom, de nem segít. Nem szűnik.

– Nem vagyok… olyan. Nem vagyok – mondom.

Minden szavammal próbálom távolabb tolni a felém dőlő falakat, a plafont, ami bármelyik pillanatban leereszkedhet, hogy belepasszírozzon a padlóba.

A kezem megremeg, ezért a másikkal szorítom, mintha kiszoríthatnám belőle mindazt, amit tenni akar a saját akaratom ellen.

Emily lassanként összeszedi magát, kézfejével letörli az arcáról a könnyeket.

– Alá kell írnod, Lionel. Nem fogom végignézni, ahogy kivégeznek.

– Inkább bezárnál egy diliházba? – kérdezem könnyedén, de a szavak megkeserednek a nyelvemen.

– Ezt nem szokták már manapság így nevezni, Mr. Talon – kezdi Bader.

– Pofa be, Bader – vakkantom, de nem veszem le a tekintetem Emilyről. – Azt mondtad, nem hagysz cserben. Megígérted.

– Szeretlek, Lio – mondja, de szinte látom a fogaskerekeket a fejében, ahogy adagolják a szájába a szavakat, egyiket a másik után, akár egy kicseszett PEZ cukorka adagoló. – És nem hagylak cserben.

– Apa! – sikítja Emily. A fülem még cseng, a homlokomon egy csíkban csorog a vér ott, ahol a cső visszacsapott. Mintha egy ló rúgott volna meg. Senki sem mondta, hogy ilyen lesz.

Apa pedig csak fekszik. A dörrenés után elhalt a kiabálása, csak nagy dübbenéssel elterült a padlón, szörcsögött, köhögött, majd azt se.

A szorítás a mellkasomban nem szűnik. Miért nem? Mikor jön már a fellélegzés?

Emily csak sikít és sír, anyánk közelebb támolyog hozzá, átöleli. Anyánk tekintetében a rettegés, Emily-ében a könnyek: mindkettő vádlón rám mutat.

– De alá kell írnod. Ha nem teszed… – Sóhajt. Hazug sóhaj, látom magam előtt, ahogy a tükör előtt begyakorolja, hogy minél könnyebben ejthesse ki: csak elestek a biciklivel. – …gondnokság alá vetetlek. És akkor én írom alá helyetted. Te vagy az egyedüli családom. De hidd el, hogy én sem akarom ezt. Azt akarom, hogy te dönts így. Halálsor, vagy pszichiátria, Lio?

Hallom a szavakat. Hallom az őrök piszmogását, akik elégtétellel figyelik, ahogy huszonháromszor mélyed a hátamba a kés. Mégis, csak a fogkefére tudok gondolni, és arra, ahogy bök, szúr. Szúr. Ahogy szúr. A nadrágom övrészét igazgatom.

A papírt nézem, az írás hosszas tömbjeit, de a szavak a szemem előtt csak annyit formálnak: maradsz. Maradsz. Maradszmaradszmaradsz. És az aláírás helye, ami mohón tátong, akár egy örökké éhes fióka csőre.

Torkom reszelőssé válik.

Nincs más választásom.

– Rendben – felelem.

– Tényleg? Igazán, Lio? – Emily arca felderül.

– Egy feltétellel – mormolom.

Kérdőn néz rám.

– Ha megölelhetlek – mondom.

Bizonytalanul pillant Baderre, majd az őrökre, majd vissza rám.

– Csak egy ölelés. Csak ennyit kérek. Olyan régóta vártam erre. Rád… És aláírom – mondom, és elmosolyodok.

– Ms. Talon, nem jó ötlet, hiszen… – hebeg hátrébb Bal, mozdulna, de Emily gyorsabb. Feláll, elém lép.

– A bátyám – mondja szelíden, meghullámzó mosollyal megáll az asztal mellett. – Ő a bátyám.

Felkelek. Lassan, hogy meg ne riasszam a fal mentén sorakozó csótányokat, akik közül többen közelebb lépnek.

Szinte el sem hiszem. Milyen régen tarthattam már a karomban! Már alig emlékszem rá, a pehelyszerű, szőke fürtökre, a barackillatra, nyakamon a pihegő leheletre.

Elém lép, átbújik a megbilincselt kezeim között, átkarol. Egyik karom a derekán, másik a válla fölött. Kisebb nálam, de már nem olyan kicsi. Már nem kisgyerek.

Fejét a vállamra teszi, érzem, ahogy a lassan csordogáló könnyei foltot áztatnak az ingemre. Arcomat a hajába fúrom.

– Már csak te vagy nekem, Lio – rebegi.

– Csak te emlékeztetsz rá, ki vagyok valójában – súgom vissza.

Mély levegőt veszek, és megkönnyebbülésnek kellene jönnie.

De…

Az illata. Valami nyamvadt virág. Valami egyszerű, ócska virág, talán pacsuli, talán orgona. Kit érdekel.

– Barackillatúnak kellene lennie – suttogom.

– Mi? – Elhúzódna a kezem alól, de a karommal a nyakamhoz nyomom az arcát.

– Barack – suttogom, és az ingujjamba átcsúsztatott fogkefe kihegyezett végét a nyakába döföm.

Megrándul, de nem engedem el, egyre jobban szorítom. A karomat melegség áztatja.

Üvöltések a háttérből, de tompák, akár egy lehalkított film háttérzajai.

Ütés a hátamon, a térdhajlatomban. Összecsuklok, kirántom Emily nyakából a fogkefét és a földre ejtem.

Mielőtt lenyomnának a padlóra, még látom az asztalon álló papírokra fröccsenő vércseppeket. Betömik a fióka éhes száját.

 A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (9 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Fú, az első mondattól kezdve gyomorgörccsel olvastam, sorról-sorra nőtt a feszültség, mégsem tudtam nem végigolvasni. Remek írás.

  2. Elborzasztott, de tetszett.
    A végén a csattanó szerintem nem várt lezárást adott, de végiggondolva a főszereplő motivációit és lelkiállapotát, azt hiszem, az egyetlen elfogadható megoldást jelenti.
    A fogalmazás, a hasonlatok, a metaforák abszolút elém vetítik az eseményeket, a hangulat érzékeltetése szerintem teljes mértékben sikerült!
    Csak gratulálni tudok, de azt őszintén 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük