A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
I. fejezet
– Viszlát, Mr. Royce! Jó utat! – mondta Darrell, azzal belelökte a hullát a folyóba.
Royce halványkék ingje felfúvódott az alászorult levegőtől, akár egy buborék. A test lebegett pár pillanatig, majd lassan alámerült. Ez alapján együttműködőbbnek bizonyult holtában, mint éltében. Pár kilométerrel lejjebb a folyóág beletorkollik az Amazonasba, de ha el is jut odáig a test a sodrással, már nem lesz felismerhető.
Nem mintha egyszerű dolga lenne annak, aki azonosítani akarja. Ezek az erdők tele vannak névtelen orvvadászokkal, meg azokkal, akik pálmaültetvényeket próbálnak telepíteni az őserdő titkon leégetett részeire. Értük kevesen hullatnak könnyeket. Mire rájönnének, hogy a tetem a világ másik feléről került ide, már senkinek sem fog számítani. A helyi törzsek nem fognak egy kósza hullával foglalkozni. Akad ennél nagyobb problémájuk is.
Mr. Royce egyébként sem örvendhetett túl nagy népszerűségnek. Több ellenséget szerzett, mint barátot. Családja nem volt, és a beosztottjai sem valószínű, hogy hiányolnák.
Darrell többet nem tudott a magánéletéről, de nem is számított. Nem az ő dolga. El kellett tennie az útból, ennyi volt a feladat.
Megint a víz folyásiránya mentén. A magas fák sűrű koronája között élesen kurjongattak a korán kelő madarak.
A parttól pár méterre Darrell kiszemelt egy mohával vastagon benőtt kidőlt fát, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy egy percre megpihenjen és ellássa a sebét. Odabaktatott, átgázolva a málladozó part fövenyén, majd lehuppant, arcát a folyó torkolatának irányába fordítva.
Épp kelt fel a nap. Az időeltolódás áldása. Bárhol is járt épp a sötét éjszakában vagy a Quondamon mindent beterítő, éles napsugarak alatt, csak egy térugrás választotta el attól, hogy a nap bármelyik pillanatában átélje a napkeltét vagy a napnyugtát. Bár több időt szentelhetett volna neki! A kötelesség azonban előbbre való volt.
A válla a szíve ritmusára lüktetett. Nehezen vette rá magát, hogy foglalkozzon vele. Lepillantott az ingére. A vér ormótlan, sötét foltot festett rá. Hát, ez sem fog kijönni belőle. Az átszakított anyag rojtos széle beletapadt a sebébe. Elfintorodott.
A nyakából leakasztott polaroid fényképezőt maga mellé tette, akárcsak az övét, majd kibújt a hónaljtokból is. Kigombolta az ingét, és kihúzta a vérbe tapadt szövetet. Ökölbe szorult a keze, és a combjára csapott. Bele sem akart gondolni, hogy ha már ez ennyire fájt, mi lesz utána.
A hónaljtok zsebéből előkotorta a sebfertőtlenítő port.
Rettenetesen fáradt volt, így valamilyen szinten hálás lehetett a fájdalomnak, hogy ébren tartja. A feladat teljesítése előtt most sem ment vissza a Quondamra. Harmadik napja egyhuzamban a Földön tartózkodott, alig aludt, alig evett. A nehézségeket mégis könnyebben viselte, mint Mr. Helel elmarasztaló tekintetét, ami szavak és telepátia nélkül is egyértelművé tette a véleményét Darrell teljesítményéről.
Már csak egy ember volt hátra, az utolsó tényezője az eseményláncolatnak, ami a nem kívánt jövőbe vezethet. Az a nyomorult újságíró, gondolta bosszúsan. Gyorsan kellett végeznie, és ezt nem szúrhatta el. A válla lüktető sajgása eltörpült a mellkasa mélyén pangó kínhoz képest, amit az a tudat lobbantott fel, hogy hibázott.
Mikor az emberek elkezdtek vakon tapogatózni a kvantummező irányába, még ők se tudhatták, hogy ilyen messzire eljuthatnak. Eleinte csak az a röhejes vitalitásmérő létezett, ami az átlagemberek között is inkább csak nevetség tárgya volt, mint különleges felfedezés.
Az elmúlt két évtizedben viszont megszaporodtak az átjárók a Föld és a sok ezer fényévnyire lévő Quondam között. Az új felfedezés a küszöbön állt, és csak idő kérdése volt, mikor teszi fel valaki a megfelelő kérdéseket, amikre az események válaszul szolgálhatnak. A féreglyukak megismerésétől csak egy lépés volna már a kvantumszintű hullámkeltés. Mr. Helel ezt természetesen nem akarta megvárni. Erre a tudásra nem állt készen az emberiség. Talán sosem fog.
Mr. Royce a lassú, emberi felfogásával talán fel sem mérte, mibe mászik bele, mikor pénzelni kezdte a kutatást. Azt viszont már sejthette volna, hogy Mr. Helel elől nem lehet elrejtőzni.
A firkász nála is ostobább volt. Lepergett róla az előzetes figyelmeztetés, és nem látta meg az intő jelet sem a munkatársai eltűnésében. Az is lehet, hogy csak nem érdekelte. Az emberek becsvágya mindig előrébb járt az eszüknél.
Darrell elővette az öngyújtóját, a tőr pengén futatta a lángot majdnem fél percen át. Levett övét félbehajtotta, majd gyakorlott mozdulattal ráharapott. Bal keze ujjaival kitapogatta a sebet. Fogai összezárultak a bőrövön, majd a még meleg pengével a sebbe nyúlt, és kipiszkálta a lövedéket. Fogai belemélyedtek a bőrszíjba, az inak megfeszültek a nyakában a fájdalomtól, de ez sem tartotta vissza. A golyó a földre hullott, és el is tűnt a lábainál kanyargó kúszónövények sokaságában.
Beleszórta a sebbe a fertőtlenítőt. Úgy érezte, a fájdalom csontig rágta magát a testében. Még mindig az övet harapva tompa üvöltést hallatott összezárt ajkai közül. Amint a kínzó érzés némiképp enyhülni látszott, remegő kézzel előkotorta a kötszert hónaljtokjának zsebéből, és óvatosan elhelyezte a seben. A fájdalomtól elzsibbadt kezének ujjait hol behajlította, hol kinyújtotta, majd felállt. Nem volt vesztegetni való ideje.
A nap meleg fényeket vetített a szürke tömegként hömpölygő vízre. Az erdő is csak ott öltötte fel a jól ismert zöld árnyalatait, ahová elértek a még alacsonyan kúszó napsugarak.
Energiára volt szüksége, hogy gyógyuljon és kibírja az utolsó feladatot is, így a folyó lekanyarodó, keskeny ágát követve megindult a folyásirány mentén, míg meg nem hallotta egy kis zúgó halk csobogását.
Menetközben a fák koronájára sandított. A szélből még hatékonyabban tudna energiát felvenni, de a lombok kiábrándítóan rezdületlenek maradtak.
A fák törzsébe kapaszkodva ereszkedett egyre lejjebb a part meredélyébe, ujjai alatt finoman váltakozott az érdes kéreg és a puha, nedves moha.
A kusza növényzeten túl meglátta a zúgót, odaérve belemártotta kezének ujjait. Megkönnyebbült mosolyt csalt az arcára, ahogy a víz kvantumjai között feszülő elemi erőtől csaknem elzsibbadt a karja.
Minden csepp energiáért meg kellett küzdenie, nem úgy, mint Mr. Helelnek. Remélte, hogy idővel ő is képes lesz eggyé válni a forrásokkal, és akkor nem szorul majd rá, hogy így koslasson a felvétel lehetőségei után, mint valami állat.
Mr. Helel gondolatára felerősödött a mellkasában érzett szorítás.
Nem csak a jövő alakulás miatt számított. A saját érdeke is volt a kutatás megállítása. Az emberek enélkül is elég problémát okoztak Mr. Helelnek – ezáltal pedig Darrellnek is –, de egy ilyen tudás birtokában bármikor felbukkanhatna valaki, akinek a képességei túlmutatnak az egyszerű Homo sapiensekén. Darrell pedig a legkevésbé sem vágyott vetélytársra.
Ekkor neszt hallott maga mögül. Apró zaj volt csupán, amint egy talp óvatosan elhelyezkedik a talajt borító növényi korhadékon. Darrell lassan felegyenesedett, hátrafordult. A fák és a bokrok sűrűjében meglátta a pirossal körbemázolt szemű, alacsony őslakost. Orrát hosszú, vékony pálca döfte át, ám amennyire ki tudta venni, valami ócska márkautánzat emblémájával ellátott pólót viselt, és gyanakvó tekintettel méregette őt. Mögötte két másik alak is megjelent, akik kíváncsian nyújtogatták a nyakukat.
– Hello – mondta Darrell félszegen, majd megeresztett feléjük egy vigyort. – Szép smink.
Úgy rándultak össze, akár az ideges pulykák. Meregették a szemüket, és a három fej bizonytalanul követte Darrell mozgását.
– Hagytam nektek egy ajándékot a kidőlt fán. Hátha megtaláljátok vele az isteneiteket.
Vagy emeljetek oltárt a polaroid istenének.
Neki többé nem volt szüksége a gépre. A firkász az utolsó.
Nem várta meg, hogy végérvényesen ellenségnek bélyegezzék, inkább nyitott egy átjárót maga előtt, mit sem törődve a szemtanúkkal. Az amazóniai őslakosok aligha rohannak az otthonaikat leigázó fehér emberhez az élménnyel.
Keze aprót rándult, majd a levegő vibrálni kezdett előtte, akárcsak nyaranta a felforrósodott aszfalt fölött. A reszkető folt lassan túlnőtte Darrellt, majd a két síkot összekötő átjárón keresztül átlépett a napfényes amazóniai reggelből a bűzlő nagyváros éjszakájába.
A sosem alvó város fényei vöröses derengést vontak a horizont fölé. Itt mindig emberektől nyüzsögtek az utcák, még ha visszafogottabban is, mint napközben. Darrellnek sikerült egy félreeső zugba nyitnia az átjárót, így nem keltett feltűnést.
Egy málladozó homlokzatú, emeltes bérház előtt állt. Megigazította a vállán a hámot, hogy ne vágja annyira a sebét, majd lendületes léptekkel megindult fölfelé a ház lépcsőjén.
Az áporodott szagú folyosón egyformának látszó, kopott, sötétzöld ajtók sorakoztak egymás mellett. Darrell megfontoltan lépdelt el előttük, ám amint meglátta a fénye vesztett, ferdén felszögelt hatos számot, megtorpant.
A lépcsőházban csak a rosszul záródó ablakok közt befütyülő szél hallatszott, egy légáramlat az arcába fújt egy szőke tincset. Határozott mozdulattal simította ki, majd közelebb lépett az ajtóhoz. Innen már érzékelte a firkász agyhullámainak felismerhető, egyedi rezgését, ami épp olyan jellegzetes volt, akár az ujjlenyomata. Biztosan jó helyen jár, nem volt idő késlekedni.
Közelebb lépett a dohos szagot árasztó ajtóhoz. Tenyerét a zár elé tartotta.
Lassan fújta ki a levegőt, tenyere egyre jobban felhevült. Az energiahullámok lassan elmozgatták a zár belsejét. Megtalálták a legérzékenyebb hengercsapokat, amiket leggyakrabban mozdított el az ajtót nyitó kulcs, épp, ahogy a víz is megtalálja az útját a legapróbb repedéseken át.
A zár pattant egyet, majd az ajtó nyelve is visszahúzódott egy pillanatra. Darrell teste megfeszült, majd a vállával belökte az ajtót.
A kis, lelakott szobában épp az ajtóval szemközt egy nyitott ablak alatt állt egy íróasztal. Egy asztali lámpa borította fénybe a rajta elhelyezkedő papírokat, amik fölé egy alak görnyedt. A hirtelen huzat felborzolta a lapok széleit, az alak pedig – egy vékony, szikár férfi – ösztönösen utánuk kapott, majd csak ezután pillantott fel ijedten a belépő Darrellre. Halovány arcából kifutott a maradék vér is.
– Ki maga? – hebegte. – Mit akar itt?!
Darrell határozott léptekkel megindult felé, hátralendülő bal kezével belökte maga mögött az ajtót. Állát megemelve próbálta a válla fájdalmának minden jelét magába fojtani.
Elfintorodott a szoba penészszagú levegőjétől, fanyalogva nézett körbe a foltos falú szobában.
– Tudom, ki vagy! Te voltál azzal az öltönyössel! – hadarta elfúló hangon a férfi.
– Az az öltönyös megmondta, hogy mit közölj le, és hogy tartsd magad távol az ügytől – mondta Darrell színtelen hangon. A teljes figyelmét a férfira összpontosította.
– De azt nem lehetett úgy. Azt nem engedték volna, hiszen az a tények meghamisítása! A karrierem végét is jelenthetné!
– Senki nem tudta volna, hogy hamisított információ – vágta rá Darrell lekezelően.
– Senki? Csak mindenki, akivel együtt dolgoztam! – köpte oda önérzetesen a szikár fickó. – Mr. Royce, Dr. Miller, Dr. Allan, Derrick, mindenki!
Darrell összeszorította az ajkát, lekicsinylően pillantott rá. Ennél okosabbnak hitte. Beletúrt a farzsebébe, és előhúzott onnan egy köteg fényképet.
– Szóval, volt egyszer egy… Dr… – megfordított egy fotót, hogy elolvashassa a hátoldalán a macskakaparást. – Dr. Allan.
A képet sután az asztalra dobta. A férfi lepillantott rá, de mintha föl sem fogta volna, mit is lát. Darrell közben folytatta.
– Derrick Stewart. Dr. Ambrose Miller. John Royce. – Minden egyes elhangzott név után ledobott egy újabb és újabb fényképet a kupacba. A szikár férfi föléjük hajolt. A fickó szeme elkerekedett, légzése felgyorsult. Remegő kézzel emelt fel egyet a stósz tetejéről.
– Az a Royce nem volt egy ijedős ember – mondta Darrell, látva, hogy a férfi reszketve markolja a fényképét.
Ajka lebiggyedt, de úgy tűnt, képtelen elválasztani a tekintetét a fotóról.
– Olyan gyorsan reagált, mintha valami mindennapos eset lenne, hogy valaki beugrik hozzá hívatlanul. Azonnal kikapta a pisztolyát az éjjeliszekrényből.
Darrell vigyorogva csóválta a fejét, de valójában csak a düh járta át. Royce már akkor rászegezte a fegyvert, mikor épp csak kilépett az átjárón. Mintha előre tudta volna, de ez lehetetlen. Csak önnön gyorsaságának köszönhette, hogy a torka vagy a mellkasa helyett a válla fogta fel a lövedéket.
Darrell megigazította a vállán a hónaljtok hevederét.
A firkász tekintete úgy rebbent a Darrell vállán sötétlő vérfoltra, majd onnét Darrell szemébe, akár egy ijedt kismadár.
– A lövést jó eséllyel az egész környék hallotta, így csak eltörtem a nyakát. A többiekre viszont több időm volt – bökött állával a kupac kép felé.
A férfi föléjük hajolt. Keze, mely eddig a fotót tartott, most ernyedten ereszkedett le az oldalához. Az addig szorongatott fénykép a földre hullott. Óvatosan a képek felé nyúlt, szétcsúsztatta őket egymáson. Kezét a szája elé kapta, mint aki mindjárt elhányja magát, és nekitántorodott az asztalnak.
– De… mi… hogy? – buktak ki a száján a szótöredékek, miközben elfordította a tekintetét. Láthatóan küzdött a rajta eluralkodni kezdő hányingerrel vegyes kétségbeeséssel.
– Royce-nál ezekben a percekben helyszínelhetnek – felelte Darrell. – Nyomok nélkül bizonyára titkosított lesz a nyomozás. A többi két az elmúlt két napból való, még nem érhetett el a híre. Náluk több időm volt, azért is néznek ki úgy, ahogy.
– Ezt nem fogod megúszni – dadogta a fickó, Darrell figyelmét pedig nem kerülte el a rettegő szempárban megbújó düh.
– Tényleg, Lloyd? – kérdezett vissza vidáman. – Szerintem pedig most is rossz lóra teszel, mint akkor, mikor azt hitted, hogy elég, ha átszaladsz az óceán túloldalára, hogy kikerülj a látóterünkből!
Darrell a kezében maradt pakli fényképet is az asztalra dobta.
– A többiek nem voltak túl segítőkészek. Remélem, te okosabb vagy ennél, ezért még most kérdezem: kik tudtak még a kutatásról, kik dolgoztak még a cikken?
A férfi tágra meredt szemmel bámulta, de nem felelt.
– Neveket kértem, Lloyd – affektált Darrell. Bármennyire is ügyelt a vérmérsékletére, a hangja elmélyült a dühtől.
A férfi rémülten pillantott a képekre, de rögtön el is kapta a tekintetét, mint aki nem akarja látni.
– Titkos kutatás volt, mindenki titoktartási szerződést… – kezdte remegő hanggal. Tekintetét Darrellre szegezte, a pupillája kitágult.
Darrell dühe, bárhogy próbálta is visszafogni, belobbant. Amíg több mint egy ember van a világon, addig nincs valódi titok.
– Ne hazudj nekem, Lloyd! Neveket akarok! – bődült el Darrell, tenyerével az asztalra ütött. A válla nyilallni kezdett, a magára erőltetett türelem pedig egy csapásra elpárolgott.
A fickó nagyot nyelt, majd idegesen bólintva az asztal túloldalára lépett és kihúzta a fiókot, mintha keresne valamit.
Ekkor azonban rántott rajta egyet, majd a papírokkal teli fiókot Darrellhez vágta. Félreugrott a váratlan támadás elől, ám ekkor a firkász már fent is termett az asztal tetején és kiugrott a nyitott ablakon.
A rohadt életbe, futott végig Darrell agyán, hiszen nem is a földszinten vagyunk!
Felmarkolta a fényképeket, majd az ablakhoz szökkent. Bal kezével kapaszkodott a keretbe, hogy ne a sérült vállát terhelje. A második emeletről még gond nélkül le tudott ugrani sérülés nélkül, de kinézve az ablakon már tudta, hogy erre nincs szükség. A tűzlépcső futott el az ablak alatt, zengve a menekülő fickó csattogó lépteitől.
Darrell elengedte az ablakkeretet és üldözőbe vette. Futtában felpattintotta a tőrét tartó szíjat.
A távolság egyre csökkent közöttük amint lefelé vágtattak, annak ellenére, hogy a férfi többször ijedten hátrapillantott rá. Épp ezt a cingár firkászt kell kergetnie a sötétben!
Már csak egy létra vezetett volna le az utcaszintre, a férfi azonban hiába rángatta azt kétségbeesetten, nem tudta leereszteni. Lloyd megállt a korlátnál, lihegve hátranézett, űzött vad tekintettel, majd leugrott.
A fene az ugrálós fajtáját az ilyennek, csettintett Darrell a nyelvével. Mire a korláthoz ért, már csak az utca csendjében visszhangzó puffanást hallotta, amit egy fojtott kiáltás, majd egy fájdalmas nyögés követett.
A sikátorban teljes sötétség honolt. Darrell bemérte a távot, nekifeszült, és ugrott.
Betonra érkezett, bukfencet vetve átgördült, majd talpra pattant. A válla éles fájdalommal felelt a megszokott mozdulatra, de egy fintoron kívül nem szentelhetett neki több figyelmet.
Vaksötét volt odalent, a suhancok bizonyára itt is kilőtték az utcai lámpákat. Fülelni kezdett. Lloyd nem lehet messze. Egyértelműen hallotta, hogy megsérült, de ettől még óvatosnak kellett lennie. Nem látott fegyvert nála, de tudta, hogy a lehetőségek hazájában akárkinél lapulhatott egy lőfegyver. Nem akarta ismét lelövetni magát.
Egyre lassabban lélegzett, hogy féken tartsa a futástól megugrott pulzusát. Lassult a szívverése, majd tett pár lépést előre. A cipője talpa sercent a betonon.
Ekkor, ahogy a prédaállatok is, az ő mozgásával egyetemben megmozdult tőle jobbra valami más is. Apró zaj volt csupán, talán átállt egyik lábáról a másikra.
– Ne ronts tovább a helyzeteden, Lloyd!
Ismét lépett egyet, mire Lloyd megindult. Húzta az egyik lábát. Darrell fanyalogva emelte ki a tőrét a tokjából. Ennyire azért nem gondolta ostobának, de hát ő sem tévedhetetlen.
Három ujja közé fogva megemelte a pengét, majd a lassan, de ütemesen csoszogó, lesántult férfi felé fordult.
Túl rizikós, húzta el a száját. Nem ölheti meg azonnal. Ha nem kérdezi ki és nem próbálja meg kiolvasni a fejéből, azzal csak tetézi a hibái listáját.
Mélyet lélegzett. Megemelte a kezét, koncentrált, majd suhintott egyet maga előtt félkörívben. Szükségtelen, rossz berögzülés volt, mégsem tudott leszokni róla. A kvantummező az epifízisének rezgésére reagált, nem a kezére.
A mozgás nyomán parázslani kezdett a levegő körülötte, amint a fotonok más részecskékkel ütköztek. Hullámot vetve szaladt végig a csillogás a sikátor sötétjében, körberajzolva az útjába eső tárgyak körvonalát: a falakat, a járdát, és a menekülő embert.
Felemelte a tőrt, bemérte a férfi combjának alsó részét. Lendítette a kezét, a tőr pedig egy alig hallható füttyszóval hasította maga előtt a sötétséget. A találatról keserves szűkülés adott tanúbizonyságot, majd a test elvágódott a földön.
Húsz méterrel odébb már elért a szomszédos bérház lámpáinak fénye. Darrell határozott léptekkel baktatott a földön heverő, sűrűn pihegő alakhoz. Megragadta a zakójának gallérját, és húzni kezdte a fény felé. Hiába volt vékony fickó, Darrellnek már ez is nehezére esett. A hullámkeltés felemésztette minden erejét. Dühödten fújtatott.
A férfiból felszakadt egy fájdalmas nyögés, de nem volt ideje tiltakozni.
– Talán nem voltam elég egyértelmű, Lloyd? Nem láttad, mit csináltam azzal a Derrick gyerekkel? Vagy talán erre vágysz te is titokban, vagy mi a fene? – ecsetelte neki.
A férfi rámarkolt Darrell kezére, de a szorításában alig volt erő. Lábával kapálta a betont maga mögött, kiáltani azonban nem tudott a nyakára feszülő zakótól.
Mikor Darrell egyre jobban látta az őket körülvevő tárgyak körvonalát, elengedte Lloyd zakóját, aki élettelen szalmabábuként rogyott a földre.
Darrell fölé hajolt. A férfi kinyitotta a szemét. Jó jel, akkor nem ájult el.
– Várom a neveket – mondta mosolyogva.
– Nem tudok, én nem, senkinek nem – sápogta megfáradt képpel.
Darrell elégedetlenül elhúzta a száját. A tőre esetlenül meredt a fickó lábából, úgyhogy odanyúlt és csavart rajta egyet.
Az hörögve üvöltött fájdalmában, és próbált odakapni, de csak egy erőtlen nyeklésre futotta.
Nem volt sok ideje. Nem sokan merészkednek be az ilyen utcákba az éjszaka közepén, a sikátorokba pláne, de meg van az esélye, hogy valaki rájuk hívja a rendőröket, ha sokat üvöltözik még ez a szerencsétlen.
– Kérlek, én nem – lihegte görcsösen.
Darrell eleinte csak olyanokat ölt, akiket akkor és ott látott életében először. Akkor mind csak egy még élő hústömeg. Csak emberek. Ahogy látta az életük szegényes kis darabkáit, hallgatta a könyörgésüket, mégis mindig gombóc gyűlt a torkában. Milyen ostobaság!
Majd ahogy a kezei között elárultak neki mindent, lemondva a titkokról és a méltóságukról, már nem maradt bennük emberi és sajnálnivaló, csak ismét egy hústömeggé vált mind.
Valakinek meg kellett tennie. A többség javáért végig kell nézni annak az egynek a szenvedését. Vagy elő kell idézni azt. Az emberiség sorsának irányításához mindig a legelső láncszemet kellett megragadni, különben már túl késő. Azt a láncszemet pedig össze kellett zúzni.
Lynch halálra vált arca lebegett a szeme előtt, az emlékeiben csak úgy zubogott a sötét, már-már fekete vér belőle. Elködösülő tekintete mögött megfakult a tudat, ahogy elillant belőle az élet.
Lloydra pillantott. Kimerülten pihegett, elfehéredő ujjaival kapaszkodott az aszfaltba, mintha bármikor készen állna a menekülésre. A könyörület megfutamodás a kötelességek elől.
Agyhullámaival Lloydra kapcsolódott, kereste az utat a férfi agyába. A gondolatok érzelmekkel átitatva keringtek benne, akár egy viharfelhő. Széthullott minden információmorzsa, amit próbált megragadni.
Egyszerre azt vette észre, hogy a férfi zihálva őt nézi, de a tekintetében bujkáló félelem dühös daccá érett.
– Megölhetsz engem is, megölhetsz mindenkit… de valaki egyszer majd befejezi, amit Royce elkezdett. Akár tetszik neked… meg annak a rohadt Helelnek… akár nem – lihegte.
Darrell állkapcsa összeszorult.
– Egy valamiben, látod, igazad van, Lloyd – felelte, majd kihúzta a tőrt a férfi lábából, mire az fájdalmasan felnyögött. – Megölhetlek.
A tőr pengéje egy visszataszító reccsenéssel behatolt Lloyd bordái közé, egyenesen a szívéhez.
Darrell a véres tőrt beletörölte Lloyd zakójának belsejébe, majd odatámasztotta a testet a falhoz, ahová csak halványan ért el a lámpák fénye. A fickó arcát kisimította az elillanó lélek.
Nem volt kétsége, hogy helyesen cselekedett, mégis úgy érezte, hogy a tette súlya ott lebeg felette, akár egy cérnaszálon függő penge.
Mennie kellett. A teste üvöltött a pihenésért és a töltődésért, de még nem végzett. A férfi lakásáról el kellett tüntetnie mindent, ami a kutatáshoz kötötte, majd nyitnia kellett még egy átjárót is. Mielőtt ismét belelépdelt volna a bérház felé vezető sötétségbe, egy utolsó pillantást vetett arra, akit valaha Lloydnak hívtak.
***
Mr. Helel sötét tekintetébe csak a kandalló lángnyelvei vittek melegséget.
– Szóval meglőtt. A véred ott maradt a padlón, a ruháján.
– A padlón nem láttam semmit – szögezte le Darrell határozottan. – Royce nem számít, őt nem találják meg.
– Attól, hogy nem láttad, még ott lehet a véred – felelte Mr. Helel. – Ráadásul a dokumentumait sem sikerült megsemmisítened. Nem mondanám, hogy örülök.
Darrell torka reszelőssé vált. Nagyot nyelt.
– Nem mehettem vissza. De bizonyára nem volt közte semmi lényeges. A laborban minden gépet és tárolót megsemmisítettem, az adatbázisokból mindent letöröltem, a papírokat elégettem. A fickó biztos nem a saját lakásán tárolná a fontos anyagokat.
– Bizonyára – felelte meggyőződés nélkül.
– A lövedék pedig nem ment át. Nem hagytam nyomot. De ha találnának is a véremből…
– Hiába nem voltál benne a rendszerben, azzal benne leszel – vágott közbe Mr. Helel. – Huszonkét embert kellett rövid időn belül kiiktatni. Elég, ha elszórtál egy hajszálat máshol, azonnal beigazolod azt, ami amúgy is gyanús lesz számukra. Ha proaktív, vagy befolyásos illető kezébe kerül az ügy, vagy bármilyen lényeges információ, akkor megvan az esélye, hogy ki sem vonhatjuk az eseményláncolatból, és kezdetjük elölről. Nem is beszélve arról, hogy minél több embert kell kivonni, annál inkább csökken a jövő beláthatósága.
Darrell nem felelt. A szeme sarka önkéntelenül megrándult, bárhogy igyekezett is uralkodni magán. Állta egy darabig Mr. Helel átható tekintetét, majd kitérve előre a cipője orrára bámult.
Feltétlenül el kell mennie a vadászok falujába. Még a pihenésnél is fontosabbnak érezte ebben a pillanatban. Fegyverrel a kézben kell levezetnie ezt a feloldhatatlan szorítást.
Nem engedhette meg magának a hibázás lehetőségét sem, de Royce megérezte, hogy jön. Hiába volt gyors, a férfi fel volt rá készülve. Lehet, hogy ez már a kutatásaik eredményét bizonyítaná? Semmit nem talált róla a megsemmisített anyagok között. A kísérleteik talán érdekesek voltak az emberiségnek, de nem vezették még gyakorlati hasznosításhoz.
Így is elégedett lehetne, hiszen Royce halott, ő pedig egy lőtt sebbel megúszta, de az elégedettség volt az utolsó, amire gondolni tudott. A lövés gondolatára megborzongott, keze önkéntelenül végigsimított a jobb lábának szürke vászonnadrágján, egészen a térdéig. Azoknak a lövéseknek azonban csak az emléke fájt.
Felpillantott. Mr. Helel szótlanul nézett rá, a másodpercek perceknek, óráknak érződtek. Darrellben izzott a düh önmaga iránt, de erre Mr. Helel jeges tekintete nem jelentett feloldozást.
Nem kellett megszólaljon, de így is nehezére esett. Lassan formálta szavakká a fejében kavargó gondolatokat. Nem okozok több csalódást.
– Szólok majd az orvosnak, hogy vessen egy pillantást a válladra – bólintott Mr. Helel könnyedén. – Az ügy ezen részét lezártnak tekinthetjük. Azonban akad más is. Úgy vélem, megtaláltam az átjárók nyílásának forrását.
Darrell idegesen előrehajolt, rákönyökölt a térdére. Kényszerítette magát, hogy ne csak az arca maradjon rezdületlen, de az agyhullámai is.
– Éspedig?
– Interferencia. Két energiahullám találkozása okozza.
– De ha ilyen hosszan fennáll, és folyamatosan nyílnak az átjárók, akkor az folyamatos energia kisugárzásra utal.
– Igen – bólintott Mr. Helel, arcán rejtélyes mosollyal. – Az én hullámaimra reagál. Ha igazam van, akkor ez már több száz éve példanélküli lenne.
Darrell fészkelődni kezdett, majd hátradőlt ültében.
– Ki tudna ilyen energiahullámokat produkálni?
Mr. Helel tekintete baljósan csillant.
– Egy magisztrát.
Köszönöm szépen a lehetőséget!
Egyúttal szeretném megragadni az alkalmat, hogy magamra vessem az első követ.
Igen, már megtaláltam az összes elgépelést. Életem nagy tanulsága, hogy ha az ember nem tudja észben tartani, melyik fejezetet nézte át az utolsó szerkesztési kör után, és melyiket nem, akkor mindet át kell nézni. Megint. Különben épp ilyen otrombán tele lesz elgépelésekkel, mint ez itt.
Nem szoktam hozzászólni, de ez a szövegrészlet ezt most megtörte bennem. Nagyon élveztem a pörgést, az információ adagolást. Külön piros pont azért, mert a hidegvérű, bérgyilkos karakterben megjelenik egy kis emberi tétovázás a gyilkosság előtt.
Érdekelne ez a világ, hogy hogy épül fel, hogy működik. Szívesen olvasnám tovább.
Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a lektorin!
Kedves Polack!
Az elgépelések miatt szerintem ne aggódj. Nem azoktól lesz rossz egy kézirat, és itt sem zavaróak, majd kijavítod őket.
Gratulálok, hogy lektori fázisba kerültél, szerintem megérdemelted! Iszonyú érdekes a világ, amit teremtettél, és nagyon vagány a történet hangulata. Remekül írod le a szereplők mozgásait, a testérzeteiket, szinte filmként látom magam előtt a történteket!
Két negatívum, amit említeni tudok:
Egy kicsit korán jön az elején az expozíció. Szerintem pörgősebb lenne, ha a dzsungelbéli történéseket az első átjáró megnyílásáig egyben írnád le, kommentár és megszakítás nélkül, és az „utazás” közbenre időzítenéd az expozíciót, a világ magyarázatát. Emellett végig lehetne egy picikét pörgősebb, lényegretörőbb a szöveg, ehhez a műfajhoz szerintem jobban illene. Tehát összefoglalva: egy kicsit csapongónak érződik az információadagolás, és picikét terjengősebb a megfogalmazás, mint ami jólesne.
A másik, ami feltűnt: Lynch, gondolom, valami régi barátja lehet Darrellnek, akiről majd később több szó fog esni. De amiatt, hogy épp egy Lloyd nevű fickót gyilkol Darrell, nekem összezavarodott a szitu, és vissza kellett ugranom a sorok között, hogy most kiről is van szó? Szerencsésebb lenne, ha két nagyon különböző név lenne, nem ennyire hasonlóan csengő.
Részemről ennyi. Ha a későbbiekben kevésbé csapongana a narráció, és kicsit feszesebb tempójúak lennének az akciójelenetek, én tuti, hogy tovább olvasnám! Szurkolok a lektorihoz!
U.i. A notórius lecsillagozóval ne törődj, úgy látom, az utóbbi hétben ismét akcióba lendült. Szerintem estére föl fog menni az értékelés.
Azzal kezdeném, hogy én sajnos nem vagyok egy nagy fantasyrajongó – hogy őszinte legyek, nézni is csak szökőévente egyszer szoktam őket, ha épp olyat találok, ami megfog. Az olvasásukra viszont még csak egyszer vettem rá magam, az első HP-könyvnél.
Illetve most, nálad.
DE:
muszáj leírnom, hogy ez egy brutáljó kezdés! Igen, értem, hogy kicsit még fel lehetett volna vezetni, elbírt volna még egy pár mondatot az elejére, ahogy írják előttem (és kedves Szerző, magyar szakot végeztem, de nekem az elején semmilyen komolyabb elgépelés nem tűnt fel – szóval ne aggódj, élvezhető a részlet!), de…az atmoszférateremtésed irigylésre méltó. Beszippant egészen az elején ez a világ – de engem sajnos ott el is enged, ahogy bejönnek a természetfeletti vonatkozások. Ezt ne vedd rossz néven, egyszerűen csak nem én vagyok a célközönség – de kérlek, tartsd meg a stílusérzékedet még nagyon sokáig, mert tényleg nagyon vagány! 🙂 ❤️
Végre sci-fi, ráadásul kemény, átjárós, meg minden. Tetszettek a párbeszédek, a hangulat, gratulálok!
-roppantul kedvelem,az ilyen nagy részletességgel leírt történéseket!…-szinte azonnal elképzelem magam előtt a résztvevőit,-háttereit,-jeleneteit,..akár egy filmet. Szívesen tovább olvasnám,annyira izgalmasnak találtam! Gratulálok!
Ó, ez is látványpékséges volt valamikor? Csak mert ez az első sor annyira frappáns, hogy megmaradt az emlékezetemben.
Gratulálok, sok sikert továbbra is!