Amie
Mindössze hat hónap telt el azóta, hogy Amie először a kezében fogta a mostanra már gyűröttre morzsolt papírlapot. A levelet, ami egyetlen verset rejtett csupán, de a lány világát fenekestől felforgatta.
„Rád gondolok! –
Úgy indázlak körül gondolattal, mint vadszőlő a fát…”
Hogy lehetett akkora idióta, hogy csak úgy hagyta elmenni Ethant? A srácot, aki csak ezt a verset hagyta hátra.
Most, száznyolcvan nappal később és több, mint hatszász mérfölddel otthonától, Amie adrenalintól fűtve szemlélődött a partin. Egy elegáns, bár nem túl értékes szürke selyemruhába bújt, A-vonalú, térdig érő szoknyarésszel és széles csónaknyakkal. Az egyetlen Dolce&Gabbana ruháját – hiszen egy magára valamit is adó francia hölgynek akad legalább egy a szekrényében – a másnapi szertartásra tartogatta.
Ethan bátyjának esküvői próbavacsoráján – és nem elhanyagolható tényként, hogy ennyi idő után újra találkozik Ethannel – Amie a legjobb formáját akarta hozni. Izgatottan kutatott minden apró zugot, ami embert rejtett, hogy megtalálja a fiút. Sötét szeme lyukat égetett a vendégek hátába.
A rusztikus fagerendás mennyezeten tündérfények ezrei kapaszkodtak, tökéletes fényárba borítva a termet. Amie orrát betöltötte a régi épület és az ételek hívogató illata. A hangzavar felerősödött a csinosra terített asztalok körül, de nem hagyta, hogy bármi elterelje a figyelmét. Még a kacifántos beszédektől sem bicsaklott meg a térde, pedig nagyon csípte. Most viszont más cél lebegett a szeme előtt, Ethan. És akkor meglátta.
Ethan ott állt azzal tipikus mélázó testtartással, kezében valami itallal. Széles válla nem tűnt ki a tömegből, de magasabb volt az átlagnál. Sötét öltönyének ujja egészen a könyökéig fel volt tolva, megmutatva izmos karját. Amie már hónapok óta őt akarta látni. A fiút, akinek sikerült felbolygatnia az utolsó gimis évét.
Barátok voltak, legalább is ő azt hitte, hogy csak barátok. Ethan az őszi félévet cserediákként töltötte Párizsban. Amie csoporttársaként ismerkedtek meg, és az őszi szünetre már állandóan együtt lógtak. Egészen addig a percig biztos volt abban, hogy csak barátok, amíg búcsúzásnál meg nem kapta a verset.
A lány magassarkúja egyre hevesebb ütemet vert a márványpadlóra. Mellkasa úgy emelkedett és süllyedt, hogy azt hitte elájul. Jobban izgult, mint a két héttel azelőtti érettségi vizsgáján. Pedig nagy volt a tétje annak is. Vissza kellett fognia végtagjait, nehogy túlzottan nekiiramodjon és – minden szabályra fittyet hányva – egyszerűen rávesse magát a fiúra.
Ethan
Ethan idegesen morzsolgatta a zsebébe rejtett gyűrűt. Szögletesre csiszolt köve apró barázdákat vágott ujjaiba, de a harmadik whisky után már alig érezte. Igaz, hogy elmúlt már tizennyolc éves, de azért nem volt szép tőle, hogy a bátyja partiján ennyit benyakalt, viszont végtelenül feszült volt. Fogalma sem volt róla, hogy helyesen dönt-e.
Isobel, a barátnője minden tekintetben megfelelt számára. Csinos volt és szinte már túl tökéletes. Intelligens és – bár nem rajongott úgy a költészetért, mint ő, mégis –, azt fontolgatta, hogy eljegyzi. Elvégre már a gimi kezdete óta együtt voltak, ugyanúgy, mint a bátyja és a barátnője. Egy aprócska dolog nem stimmelt csupán. Isobel nem az a lány volt, akit Párizsban hagyott.
Felhajtotta whiskyje maradékát és hagyta, hadd égesse még a kezét az aranykarika. Imádkozott, hogy össze ne akadjon a nyelve, ha végül belevág. A családjában mindenki korán házasodott, valószínűleg ezt várják tőle is. Befejezte a középiskolát, felvették az egyetemre. Minden szépen haladt a maga útján.
Még egy pohárért nyúlt. Bezzeg, ha Amie-t akarná megkérni, akkor alkohol nélkül is dőlne belőle a szó. Talán egy vers, nem valami előre begyakorolt sablonszöveg holmi újdonsült vloggertől, akikért Isobel majd megőrült. Amie értékelné, nem úgy, mint…
– Mr. Dolan?
Már hallucinál is, marha jó – gondolta. Egy újabb elcseszett pillanat. Azonnal abba kellett hagynia az ivást. Képtelenség, hogy Amie hangját hallotta. Talán csak túl sokat gondolt rá. Megint.
– Ethan? – ütötte meg újra a fülét saját nevének dallama. Ujjai a gyűrűn rekedtek, és még jobban rámarkolt, hátha a húsába vágva magához tér. Hátrafordult, hogy meggyőződjön, bárki más állhat mögötte, akinek hasonló hangja, és ugyanilyen képtelen kiejtése van, de tévedett.
– Amie.
Egyetlen szó. Egy név. A kicseszett név, amire egész életében emlékezni fog. És most ott állt előtte. Tökéletes alakjára ráolvadt a ruha, kiemelve minden domborulatát. A haja épp a válláig ért – jóval rövidebb volt, mint amire emlékezett –, de tökéletesen lágy és sötét volt, akár a legjobb Guinness.
Talán az ital tette érzelgőssé a fiút, de leomlott róla a feszültség, ahogy tetőtől talpig végigmérte a lányt. Itt volt. Előtte. Csessze meg, el sem merte hinni!
Tétován lépett közelebb hozzá, még a kezét is emelte, hogy megbizonyosodjon, nem csak álmodik csupán.
„…nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért „…a szebb valót magát kívánom: Téged!”
– Hogy vagy, Ethan?
A fiú belefeledkezett a szóba, ahogy Amie a nevét mondta azzal a tipikus akcentussal, amit csak tőle hallott. Baromira szerette.
– Ian engem is meghívott az esküvőre – válaszolt Amie a fel nem tett kérdésre. Hát igen. A bátyja és a menyasszonya meglátogatták Ethant, amikor Párizsban volt. Amie pedig jó barátként kalauzolta őket keresztül-kasul a városban.
A lány bizonytalannak tűnt, mégis úgy állt ott, mintha éppen akkor lépett volna ki egy magazin címlapjáról. Épp csak a barna szeme rebbent meg egy pillanatra – persze Ethan ezt azonnal észrevette. Sokat tanulmányozta a lány íriszét annak idején. A legtöbb francia a kék valamely árnyalatát viselte, míg Amie szeme sötét volt, mint a legfinomabb étcsokoládé.
Nem! Nem gondolhat erre. Amie a múltjához tartozik, és amúgy sem volt köztük semmi. Elcseszte! Hogy is képzelte, hogy rányomulhat, hiszen akkor már több, mint három éve együtt volt Isobellel!
– Egyedül jöttél?
Amie bólintott, s mintha egy leheletnyi pír is megjelent volna az arcán, de olyan hirtelen vált fakóvá, hogy Ethan elbizonytalanodott. Pedig jól ismerte a lány reakcióit. Az egyetlen női egyed volt a földön, akiben úgy olvasott, mint egy verseskötetben. Csak próbált hideg, magabiztos francia lenni. Ez mindaddig sikerült is, amíg Ethan meg nem érezte a hátára kúszó ujjakat. Isobel.
– Drágám, bemutatnál? – szólt élesebben barátnője hangja, mint szokott. Igazság szerint még sosem hallotta ilyen erélyesnek. Lebukott.
– Persze – kapott Ethan automatikusan Isobel derekához, de inkább csak azért, hogy megállítsa imbolygását, mintsem, hogy meg akarná érinteni. – Isobel, ő itt Amie. Amie, ő…
– A barátnője – egészítette ki a férfi tétovázását. – Amie? Milyen furcsa hangzása van. Talán…
Amie
– Francia – egyenesedett ki Amie még inkább, ha egyáltalán lehetséges volt. Kellemetlen szorítást érzett mellkas tájékon. Éles szúrásokat. Elkésett. A fenébe is, Ethan nem volt szabad. Milyen furcsa fintor az élettől. Amikor a férfi Erasmusszal Párizsban tanult, Amie-nek volt párja. Javier pont az ellentéte volt ennek a gael fiúnak.
– Nos, nem akartam feltartani Ethant – próbálta feltűnés nélkül a markába rejteni a verset, de a fiú szeme megakadt rajta. – Ideje megkeresnem az ifjú párt. Au revoir!
Amie szemével már az ünnepelteket kereste, hogy megmeneküljön a kínossá vált pillanattól. Emelt fővel, feltűnés nélkül fogta vissza a kitörni készülő pánikot. Próbálta visszanyelni könnyeit, mert az tuti biztos, hogy nem fogja elsírni magát ennyi ember előtt. Nem az a típus volt, aki kész jelenetet rendezni.
Mégis mit gondolt? Hogy Ethan azóta is csak rá gondol? Hogy olyasvalakire vár, akiről tudja, hogy nem lesz az övé?
De most már lehetne! Hiszen itt van. Azért jött, hogy ezt megmondja neki. Hogy világgá kürtölje – a maga visszafogott, de határozott módján –, hogy már nincs akadály, ami közéjük állhat. Még a dublini egyetemre is bejutott. Készen állt egy új fejezetet nyitni az életében, amibe ez az ír srác pont beleillett.
„Jössz-e, jössz-e hát
hozzám, de tüstént?!”
– Amie, várj! – melegítette fel egy hátulról érkező fuvallat. A lány megtorpant, udvarias mosolyt erőltetett arcára, bár tudta, hogy ha szembe fordul a fiúval, az rögtön rájön, hogy kamuzik. A fenébe is, mindegy. Meg kellett próbálnia. De ahogy hátrafordult és belenézett a srác zaklatott arcába, lehullt róla a lepel.
– Miért? Miért vagy itt? – Ethan hangja mennydörgésként csapott a lány arcába. Amie levegőért kapkodott. Hová tűnt az ő kedves, mókás ír barátja, aki ért a szavakhoz?
– Ian meghív…
– Meghívott, igen – vágott a lány szavába türelmetlenül. Amie csak figyelte, ahogy Ethan hosszú ujjaival idegesen a hajába túrt, és azt kívánta, bárcsak ő is megismételhetné a mozdulatot, hogy érezze azokat a puha, vörösesszőke fürtöket. Ethan borostás álla megfeszült a kimondatlan szavaktól. Választ várt! Karba font kézzel magaslott előtte. De akkor is piszok jól nézett ki! Amie páncélja töredezett.
– Látni akartalak – csúszott ki a lány száján az igazság. – Azaz látni Iant, ahogy megnősül és persze…
– Engem is látni akartál? – lépett Ethan veszélyesen közel a lányhoz úgy, hogy csupán egy leheletnyi levegő választotta el őket egymástól. Amie pánikba esett a dühtől, ami a fiú szemében égett.
Mégis, ha éppen csak néhány centivel feljebb emelné a fejét, akkor igen, meg is kaphatná, amiért jött. Ethan telt ajka tényleg csak egy csóknyi távolságra volt tőle. De nem tehette. Most nem. Így úrihölgyhöz méltóan egy apró lépést hátrált a fiútól. Csupán annyit, hogy a torkára szorult hívogató illata ne fojtogassa tovább.
– A barátnőd – biccentett a terem másik vége felé – igazán helyes. Örülök, hogy találtál valakit, aki – erőltette ki a szavakat, amiket egy valódi helyzet megkívánt, de a hazugság pírjai még a lámpafényben is elárulták az igazát.
– Miért most, Amie?
Ethan szenvedett. Látszott az arcán, ahogy az apró szem körüli ráncok mélyebb barázdákká olvadtak. A hangja suttogás volt csupán, Amie mégis úgy érezte, üvöltöznek vele. Ethan kérdőre vonja, és persze teljesen jogosan. Mégis, ki ő, hogy belerondítson egy kapcsolatba? Miért választaná a tökéletes szőke helyett éppen egy franciát?
– Sajnálom, Ethan.
– Igen. Én is.
Ethan
Ethan feszülten dobolt ujjaival a kormányon. Nagyon pipa volt. Csak ült a volánnál várva, hogy a lámpa zöldre váltson, és szabad legyen az út. Úgy tűnt csapdába került. Két tűz közé. Mit kellene tennie? Dobja el Isobelt és a tervét, hogy eljegyzi? A családja biztosan csalódott lenne. Az apja talán ki is tagadná, pláne, ha mindezt egy francia lányért tenné.
De az élet nem a könnyebbik út felé terelte. Nem tudta eldönteni, hogy gyűlölje Iant, vagy örökké hálás legyen neki a feladatért, amit rá ruházott aznap. Ugyan, miért könnyítené meg a helyzetét? Ian tudta, mennyire oda volt Amie-ért Párizsban. Ő volt az egyetlen, aki látta magányos vergődését akkor. Ezért bízta meg most őt azzal, hogy – mivel Isobel az ara koszorúslányaként nem lehetett mellette – Amie-t gardírozza a ceremónián?
Talán tényleg megöli a bátyját. A kérdés csak az, hogy a szertartás előtt, vagy után tegye mindezt? Ha előtte teszi, akkor nagy szarban hagyja a menyasszonyt. Ha viszont utána, akkor még özvegyi tartást is kapna sógornője.
Mindenesetre egyre világosabban kezdte látni a tesója jobb profilján terjedő véreres foltot, amit az ő ökle okoz. Szinte viszketett a kézfeje, hogy végre behúzhasson egyet! De, amikor meglátta a járdán várakozó Amie-t, már meg is feledkezett arról, min zsörtölődött odáig. Csessze meg! A szája kiszáradt, sőt, még az agya is kikapcsolt egy pillanatra a látványtól.
„Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre…”
Amie nem mozdult, őt figyelte. A ruhája látni engedte a finom váll vonalát, a szoknya épp csak a térdéig ért és a virágminták úgy rajzolódtak ki, mintha egyenesen a testére tetoválták volna. Rohadt gyönyörűen festett.
Kipattant a kocsiból, hogy a lányhoz lépjen. Közelebbről is látni akarta. Most egyáltalán nem érdekelte a kötelessége. Végül is, semmi rosszat nem tesz azzal, ha kicsit enged a szemének. Az még semmit sem jelent.
– Szoknya van rajtad – nem kérdezte, csak megállapította a lány. Ajkát beharapva próbálta visszatartani nevetését, de Ethan nem adta könnyen magát. Esze ágában sem volt feloldódni a közelében. Mérges volt. Olyan zabos, hogy azt még ez a szépség sem tudta feledtetni vele. Na, jó! Valamelyest azért enyhített rajta.
– Nos, igen. Tudod a hagyományok.
– Még sosem láttam a térdedet – vonta fel egyik szemöldökét Amie, és már nagyon nem is akarta elfedni jókedvét. Egyenesen a képébe nevetett! Kicseszettül édes volt! – Izmos lábak!
– Te is csodás vagy! – hajolt automatikusan közelebb egy puszi erejéig.
Nem kellett volna. Az ismerős illat úgy fonta maga köré a lányt, mint egy életmentő kötél, ami kihúzza béklyói közül. Még többet akart belőle. Amie-t akarta! Vagyis egy nagy francot! Nem akarhatta ezt a lányt! Isobel volt a párja! A már majdnem menyasszonya.
– Merci.
Ethannek mindig is tetszett, ahogy Amie fogadta a bókot. Nem mondta, hogy ugyan már, vagy dehogy is. Inkább alig láthatóan elpirulva köszönetet rebegett, minden dicséretért.
Kinyitotta a kocsiajtót a lány előtt – bár ez egyáltalán nem állt szándékában, csak valahogy Amie régen is kihozta belőle a gentlemant – és segített neki beszállni, mélyet kortyolva a lányt körül lengő illatból. És akkor észrevette.
– Kérlek, mondd, hogy ez nem zöld!
Amie
– Micsoda? – kapott a hajában lévő apró csatokhoz a lány.
– Ne haragudj, de nem vehetsz fel ilyet az esküvőre!
– Oh, sajnálom! – kezdte kibontogatni a kontyát, amit vagy egy óráig tartott neki tökéletesíteni. A fenébe! De, amikor Ethan is segített kihúzni egyet, és keze az arcához ért, semmi más nem érdekelte. Egészen belesimult a fiú tenyerébe.
– Bevonzza a gonosz tündéreket. Egyszer a nagynéném zöld gyöngyöket viselt az egyik rokonunk esküvőjén, mellesleg direkt. Fél év sem telt el, de el is váltak. Nem akarunk Iannak rosszat, úgyhogy ezektől most szépen megszabadulunk.
Egymás után hullottak a csatok, mint a korábbi feszültség, ami már egészen megfertőzte őket. Amie hagyta, hadd vegye kézbe Ethan a dolgokat. Szemei lecsukódtak a cirógató mozdulatokra. Igen, ez volt az a srác, aki őt Párizsban hagyta.
– Amúgy is jobb így leengedve – simított Ethan egy utolsót a lány haján.
– Rendben – kényszerítette vissza magát az álomból Amie. De hiába nyitotta ki a szemét, Ethan túl közel volt, ahhoz, hogy valóságos legyen. Egy darabig csak figyelték egymást. Szemérmetlenül minden apró részletet, amíg fullasztóvá nem kezdett válni a tény, hogy valahol létezik egy Isobel is.
– Mehetünk? – vált egészen rekedtessé Ethan hangja.
– Várj, fent hagytam a blézerem.
– Majdnem tizenöt fok van! Nem fogsz fázni, de ha nem indulunk, akkor el fogunk késni.
– Tizenöt? – borzongott meg a gondolatra Amie. Azon csodálkozott, miért nem érzi? Párizsban ilyen időben a bélelt ballonkabátja és a melegebb bokacsizmája lenne rajta. Most meg nyári ruhában, tűsarkúban ült egy tizenöt fokos autóban. Még jó, hogy harisnyát húzott. Igen, valószínűleg a harisnya melegítette addig. Nem Ethan pár centire lévő közelsége.
– Odaadom a zakómat, ha fázol.
– Oh, és akkor talán a könyöködet is láthatom?
Muszáj volt ugratnia egy kicsit! Mennyire hiányzott neki, hogy lássa a srác borostás állát leereszkedni! Nevetnie kellett! Tiszta szívből, melegen kacagott fel.
– Nem szép dolog kigúnyolni a kultúránkat!
– Kölcsönkenyér visszamegy?!
– Touché, mademoiselle! – kapta el Ethan a lány kezét, és úgy húzta mellkasához, mintha egy szívének szegezett tőr lenne. De a mozdulat után sem engedte el Amie kezét. Ujjaival a lány kézfejét simogatta, le sem véve tekintetét róla. Déjà vu érzés rántotta magával Amie-t. Párizsban is előfordult már, hogy Ethan megfogta a kezét, de akkor baráti gesztusnak tűnt csupán. Most viszont ezernyi más érzés kavargott a lány fejében, gyomrában, lábában. Vajon Ethan is ezt érezte? Ezt érezte Párizsban?
– Szóval, mit kell még tudnom? Van még valami, amitől meg kell szabadulnom, mielőtt megérkezünk?
Ártatlan kérdésnek szánta, de ahogy Ethan végignézett rajta, minden volt az, csak nem ártatlan. Már nem is volt szüksége arra a blézerre. Inkább egy pohár vízre. Egy fenéket! Inkább borra! Töméntelen mennyiségű – és persze minőségű – borra! És Ethanre.
– Ez csak egy átlagos esküvő, ne aggódj, minden a szokásos lesz!
– Gondolom, azért a szokásos nálatok kicsit mást jelent – bökte meg a férfi meztelen lábát. El sem hitte! Párizsban a rekkenő napsütésben is hosszú farmerba öltözött Ethan, most meg ez a pőreség! Kicsit vicces volt, de végtelenül izgalmas, ahogy megfeszültek a combizmai a ruha alatt.
– A ceremónia a kertben lesz? Hiszen mindjárt esik! – szállt ki Amie a kocsiból kicsit tétován. Mobiljával megörökítette a helyszínt. Azt tervezte, hogy az egész ceremóniát rögzíti majd. Ki tudja, hogy végződik ez az utazás? Legalább emlékei legyenek róla.
– Most viccelsz? Nézd, egy felhő sincs az égen! A jóisten kegyes hozzánk!
– Itt mindig esik!
– Ugyan már, inkább élvezd ki, hogy süt a nap! De ha akarod, akkor majd én melegen tartalak, ígérem!
Több sem kellett a lánynak. Átjárta a forróság, sőt – ha jobban meggondolta, még egy legyezőt is hiányolni kezdett. Ethan annyira más volt, mint a többi fiú, akit ismert. Ha bókolt, azt komolyan is gondolta, de semmit sem mondott ok nélkül. A fenébe is! Kellett neki ez a fiú!
A kert volt vagy ötven méter hosszú. Két oldalt hófehér padok, puha gyapjútakarókkal hívogatták a vendégeket. Középen boltíves virágkapu előtt kisasztalka, amire két egymáson heverő patkót helyeztek. A zene épp csak a háttérbe mosódva varázsolta el Amie-t.
A házasságkötő már a helyszínen volt, és az első sorok megteltek. Mindenhonnan halk duruzsolás hallatszott, nevetgélések, suttogások. Olyan hangulat lengte körül a környéket, mintha Amie egy tündérmesébe csöppent volna. Újabb és újabb fényképeket készített. Teljesen elbűvölte az írországi báj, pláne a növények tömény, vad illata! Imádta!
– Vegyél el egy harangot! – mutatott Ethan a bejárat melletti ezüst tálcára, ahol rengeteg apró kis csengettyű hevert. – Amikor a pár elmondja a fogadalmát, akkor csengetni kell vele, hogy mindig emlékezzenek az esküjükre, amit egymásnak tesznek.
– És távol tartja a manókat is?
– Az összeset!
Ethan
– Kék ruha? Itt nem fehérbe öltözik a menyasszony? – készült egy újabb fotó Amie telefonjára.
Amie gyermeki kíváncsisággal szemlélte a terepet. Vadvirágok borítottak mindent. Nem hatalmas, buja rózsacsokrok és szalagok, mint a párizsi utcákon, hanem apró szirmú, illatos csodák.
Ethan rájött, hogy ez hiányzott neki! Amie kíváncsisága. Az, hogy mindent pozitívan közelít meg. Az élet szeretete még akkor is lobog benne, amikor másban már kihunyt. Talán az időjárás teszi, talán csak a hozzáállás. De csessze meg, ha ő most nem élvezi ki a helyzetet!
– Figyelj és tanulj, hátha egy ír srác akar majd elvenni!
Ethan nem tudta miért mondta ezt. Gerince egyenesen feszült a gondolatra, hogy talán máshoz fog kötődni a lány. Az ő Amie-je! Mindenkit hűvösre tenne, aki csak gondolatban is közel merészkedik hozzá.
– Akkor nekem is kiltes vőlegényem lesz? De ne olyan lába legyen, mint Iannak! Inkább, mint a tiéd.
Az övé? Lehetne esélyük rá? Vajon a családja elfogadná Amie-t? Egy franciát? Tarthatnának ír esküvőt? Vagy éppen titokban házasodnának össze? Egyáltalán miért gondol mindig a házasságra? Ha netalán szakítana is Isobellel – aki mellesleg ott állt az ara mellett, és akit eddig észre sem vett, mert Amie-vel volt elfoglalva – akkor sem a házasság lenne az első gondolata.
– Mit csinálnak? Miért kötik össze a kezüket?
– Ez egy kelta csomó. Hallgasd a fogadalmat!
– Nem értek egy szót sem! Ez nem is angolul van! – zsörtölődött szelíden a lány.
– Persze, hogy nem! Amikor az első csomót kötik, megfogadják, hogy mindig becsülni és tisztelni fogják egymást, és ezt az ígéretet soha nem szegik meg.
– Ez tetszik! Most mit mondanak? – fészkelődött közelebb Amie. Meztelen térdük összeért, de Ethan még ennél is többet akart. Egészen Amie füléhez hajolt, mintha egyenesen neki tenne fogadalmat. Egyszerűen csak ki akarta próbálni. Csak eljátszadozott a gondolattal, mi lenne, ha?
– Fogadom, hogy mától tiéd az első falat ételem, és első korty italom. Hogy a te neved suttogom minden éjszaka.
Egészen kiszáradt Ethan szája. A nyakán lévő ér hevesen lüktetett, és semmi másra nem vágyott, csak, hogy ez valóság legyen. Figyelte, ahogy a lélegzete megmozdította a lány hajszálait és teljesen beleveszett a látványba.
– Várj! A harmadiknál valami lélekről van szó, ugye? – lelkendezett Amie.
– Igen – nyelte el a szavait Ethan. Egészen elszégyellte magát, és távolabb húzódott. – Fogadják, hogy megosztják a terheket, és hagyják kiteljesedni mindkettőjük lelkét a kapcsolatban. Az utolsó csomót pedig azután kötik, hogy megesküsznek arra, hogy örökké szeretni fogják egymást.
– Végtelen kötelék.
– Az öröklét. Most kell a csengő!
„…mert e vad
örömben: – látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt!”
– Gyere, ideje gratulálnunk!
Amie
– Cara, Ian! Sok boldogságot nektek! Gyönyörű szertartás volt! – szorította meg az ara ujjait Amie hálásan. Cara csodásan festett. Semmi fölösleges cicoma, csak leheletnyi natúrsmink, és a virágok illata úgy vonta körbe őket, hogy Amie szinte beleszédült.
– Köszönjük!
– Remélem sikerült jó benyomást tennünk a jövőre nézve – nézett Ian jelentőségteljesen öccsére, aki szorosan Amie mellett állt. Mintha máris összetartoznának. Amie egyenesre húzta hátát, így teljesen nekisimult a fiú mellkasának. Nagyon is tettszett neki ez a szerep. Meg tudta volna szokni, ahogy szinte elvész a fiú karjában.
– Mindenképpen. Azt hiszem nagyon is szerethető ez az ország. Jó lesz itt!
– Itt? – Ethan hangja égzengésként csapott közéjük, de Amie nem hibáztatta érte. Még nem szólt tervéről. Annyira meg már ismerte a fiút, hogy tudja, nem szívelte a meglepetéseket.
– Oui. Úgy néz ki, hogy az itteni egyetemre fogok járni.
Amie ki akarta élvezni a pillanatot. A percet, ahogy Ethannek világossá válik a helyzet. A fiú szeme elsötétült és – bár nem sok lehetőség volt rá – pár centivel közelebb húzódott hozzá. Amie ezt akarta. Azt, hogy Ethan hozzá tartozzon, mert ha ő nem lesz az övé, akkor hiába volt minden. Hiába hagyta ott Javiert, Párizst, az országot. Hiába döntött új élet mellett. Kárba veszne minden!
– Akkor talán… – lépett melléjük Isobel a semmiből. Hogy lehet, hogy mindig a legrosszabb időt választotta ez a nő arra, hogy belerondítson a pillanatba! Szőke haja szoros fonatban kúszott egészen a gerincéig, de a ruhaválasztása nem volt a legtökéletesebb. Amie biztosan nem választotta volna ezt a színt. Talán, ha egy mérettel kisebb lenne, nem lógna rajta a kényes részeken. – …talán itt leszel a mi esküvőnkön is.
Amie azonnal elsápadt. Hogy min? Talán csak félreértett valamit. Igen, ez biztosan csak egy olyan mondás, amit ő nem a megfelelően fordított. Automatikusan Isobel kezére nézett, aki nem is takargatta a gyűrűsujjára húzott karikát. A francba vele! Elkésett!
Mint a filmekben, amikor lelassítják a jelenetet és hagyják, hogy a nézők képkockánként szembesüljenek a valóság fintorával, Amie torkára pánik szorult. Sikítani akart, dühöngeni, de mégis csak egy vérbeli hölgy volt az istenért! Még jó, hogy reggel felkente a rózsás arcpírját, és nem egy hulla színével kellett versenyeznie.
Vége volt. Ethan döntött. A remény kudarcba fulladt.
Üres tekintettel bámulta, ahogy Isobel Ethan jobbjára borul. Úgy olvadtak össze, mint a sajtfondü. Amie gyomra dobott egy hátast. Képtelen volt Ethanre nézni. Megbabonázva ragadt tekintete a gyűrűn.
– Isobel, én nem…
– Olyan cuki volt – vágott a fiú szavába Isobel. – Kicsit spicces, de végtelenül aranyos!
Aranyos? Cuki? Ilyet maximum csak gondol az ember, de sosem mondja mások előtt egy srácra. Amie tudta, hogy Ethan gyűlöli az ilyesfajta kliséket, amiket csak a YouTube romantikus kis tinijei ejtenek ki a szájukon.
– Amie várj!
A lány észre sem vette, mikor indult el. El akart menekülni. Kész volt akár kilométereket is lefutni magassarkúban, ha az segített távolabb kerülnie Ethantől. Már az sem érdekelte, ki látja. Csak eliszkolt.
Ethan
– Isobel, add ide a gyűrűt! – dörrent halálosan a lányra Ethan. Szeme vörösen izzott. Izmai pattanásig feszültek, és muszáj volt ökölbe szorítania kezét, mert félő volt, hogy mindenkit agyonver a kertben, kezdve Isobellel és a hazugságával.
– De… – hebegte a lány rémülten. Valószínűleg kezdte sejteni, hogy túl messzire ment. Ennyire féltékeny, hogy képes volt ezt tenni?
– Nem kértelek meg! – fújta ki élesen a levegőt Ethan, ahelyett, hogy sakálként üvöltött volna a lányra. Isobel szeme könnytől fénylett, orra megduzzadt, ahogy szipogni kezdett, de Ethant nem hatotta meg. Sosem volt érzékeny Isobel taktikáira. Túl sok volt belőle.
– Nem voltam még olyan részeg, hogy ne emlékezzek valamire. Nem kértelek meg!
– De a gyűrű! – dadogott Isobel minél nagyobb feltűnést keltve.
– Hidd el, ha meg akartalak volna kérni, megtettem volna.
– Ethan, talán…
– Talán mit? – rántotta ki karját bátyja fogásából. A jelenet kezdett elfajulni. Legalábbis nem egy esküvőhöz illett. Csessze meg! Iant amúgy is meg akarta agyalni, talán éppen itt volt rá az alkalom.
– Ne barmold el még jobban – zökkentette ki a haragból testvére.
Ethan úgy megdöbbent a szavaktól, hogy azt is elfelejtette, hol van. Meredten nézett bátyjára.
– Isobel – fordult most Ian a lány felé – Ethan nem kérhetett meg, mert Amie-t szereti, érted?
– Hogy mi? – kérdezte egyszerre a porig alázott lány és öccse. Tényleg szereti Amie-t? És akkor rádöbbent!
Hát persze, hogy szereti! Mindennél jobban kell neki! Amie eljött hozzá, sőt, itt is marad! Az sem érdekelte Ethant, amikor Isobel zokogva elszaladt. Csakis Amie-vel törődött. De, amikor indulni készült, Ian újra megragadta. Szorítása erős volt, hogy biztosan még utána is érezni fogja, de most nem kapta el karját. Szüksége volt a józanságra. Annyira le volt taglózva, hogy nem is reagált.
– Ethan – szólt igazi nagytesós hangon Ian. – Ne cseszd el!
Ethan nem várt tovább, látni akarta Amie-t. Az aprókavicsokkal teli út mindkét szélén elmosódott az élénkzöld sövénycsík, ahogy a kert végéig szaladt, ki egészen az utcáig. A forgalom egyre csak nőt az úton, és a lámpák fénye kezdett egybeolvadni az utcai lámpákéval. Meg kellett találnia a lányt! Nem hagyhatja, hogy ismét szétszakítsák őket! Nem! Többé nem hagyja! Sem a szülei, sem az élet, sem senki ezen a világon nem állhat közéjük! És akkor rátalált.
Amie ott ült a közeli park egyik padján. Lábai keresztbe rakva, szoknyája szépen rásimítva, mint valami szobor. A telefonjával babrált. Rohadt jól nézett ki.
Talán éppen a korábbi képeket nézte, vagy azon gondolkodott mi a leggyorsabb módja, hogy repjegyet vegyen vissza Párizsba. Nem barmolhatja el a dolgot! Meg kell oldania ezt az elcseszett helyzetet.
Ethan nem gondolkodott tovább, de elijeszteni sem akarta. Előhúzta nadrágzsebéből a mobilját. Megkereste Amie számát és bepötyögte a szavakat. A szavakat, amik megváltoztatták az életüket. A vers utolsó sorát.
„… nem gondolok Rád – itt vagyok veled.”