H.K. Melanie: Az áldozat

Beltane ideje véget ért. Eljött az igazi nyárvég, Samhain napja, amikor kezdetét vette a tél. Habár az őszi avar színeit Derek mindennél szebbnek tartotta, most mégis összeszorult gyomorral állt a kapu földi oldalán. Épp csak betöltötte ötvenegyedik életévét, ami itt csupán tizenhétnek felelt meg, és máris egy ilyen küldetéssel bízták meg. De nem volt mese. Kreditekre volt szüksége. Nem akart hosszú élete végéig egy átlagos őrző maradni. Nem azért edzett éjt nappallá téve, hogy az emberek világa ekkora félelemmel töltse el! Pedig most igencsak megremegett.

Kezét gondosan posztókabátja zsebébe tűrte. Nem volt mai ruhadarab. A korca erősen kifeslett és megkopott. Zsebének bélése is kilyukadt már, de az otthonról hozott nyírfalevél mégis békésen szunnyadt benne.

Derek úgy morzsolgatta a növényt, mint a legdrágább csecsebecsét. A kétszeresen recézett szélű levél kellemesen végigkaristolta bőrét. Megnyugtatta zakatoló lelkét. Legalább ez vele volt, ha már a fegyvereit otthon kellett hagynia.

Derek lehunyta szemét és próbálta megfékezni teste remegését, ahogy mélyet lélegzett az ismeretlen levegőből. Nem is tudta mire számítson. Talán arra várt, hogy fuldokolva térdre rogy majd, de a Föld éppen annyira tisztának és békésnek tűnt, mint a Tündevilág. Amikor a bőréről lassan eltűnt a libabőr, alaposabban is szétnézett.

Egy erdőben állt. Hegyes füle a távolból odaszűrődő ismeretlen zajokra fókuszált. Elméletben mindent tudott az itteniekről. Gyakorlatban viszont pont olyan tudatlan volt, mint egy leanbh, aki az anyja nélkül halálra van ítélve. Miért is vállalta el ezt a küldetést?

Ez volt az év legszebb napja, és most mindenről lemarad. Pedig Tündeföld ilyenkor százszorszép pompában mulatja az estét. Pokoli nagy máglyát raknak, hogy elűzzék a halál érintését, és addig táncolnak, amíg összerogynak az őszi virágok között, és a muzsikaszó egészen a bőrük alá nem kúszik eggyé válva vérükkel. Danu Istennő legyen irgalmas, hogy mindezt most kihagyja.

Derek izmai megfeszültek, amikor Keletfölde legifjabb hercege a vállára tette kezét. Szokatlan gesztus volt ez, de az ifjú őrzőnek hátra sem kellett néznie, hogy tudja, a herceg épp egyensúlyát próbálja visszanyerni a kapu varázsából.

A két világ közötti átjáró csakis ezen a napon állt nyitva a látogatók előtt. Huszonnégy óra és ismét egy évre elnyeli a sötétség. Derek nagyot nyelt a gondolatra, hogy akár egy évre is itt ragadhat a herceg miatt, aki egy kicsit mulatni akart az emberek között. Még hogy itt találhat szerelmet? Derek fújt egyet a gondolatra. Hogyan is lehetne igaz ez a jóslat? Milyen tünde az, akit ujja köré csavarhat egy emberi lény. A herceg mégis szerelemre éhezett, és amíg az őrző megkapja a fizetséget érte, semmit sem fog szólni.

– Ott a csapás, ami kivezet a földútra. Onnan már látszódik a város fénye – biccentett a herceg felé, aki fiatalkora ellenére túl magabiztosan méregette a környéket. Majdnem olyan magas volt, mint az őrző. Válla keskenyebb, de pont olyan szikár, harcra termett teremtmény, mint Derek, azzal a kivétellel, hogy az ő ruháján nem éktelenkedett megannyi folt és javítás.

Az esti szél megpörgette körülöttük a csörgősre száradt leveleket. Táncra hívta, csábította őket, ám Derek fintorra húzta az orrát és elindult.

Sokat tanulmányozta a térképeket, hogy úgy ismerje a földi részt, akár a tenyerét, akkor meg miért is dobogott a fülében a szíve? Ropogósra tört a dús avar a talpuk alatt, mégis hangtalanul közeledtek a fények felé.

Derek tüdeje megtelt az édes sütemények illatával. Szeme csak úgy itta a látványt, amit többszöri pislogás után tudott csak befogadni. Fogalma sem volt róla, mi várhat rá, hiába tanították, olvastatták erről hosszú éveken át, merőben más érzés volt mindezt a saját bőrén tapasztalnia.

Úgy tűnt, az emberek is ünnepelnek. A herceg járása légiesebbé vált, ahogy a hegedűszó hangja hívogatóan feléjük szállt. Felelőtlenül pördült egyet az őrző körül. Derek rosszalló pillantást vetett rá, de neki is meg-megcsuklott a térde az ütemre.

Az őrző torkára gombóc ült, amint feltárult előtte a város csodája. A házak magasra futottak mellette, jóval feljebb értek, mint náluk, és ahogy látta a homlokzatokat is többféle anyagból készítették. Szívesen közelebb ment volna, hogy végigsimítson rajtuk, de most nem ezért volt itt. Nem a tudásvágyát kellett kielégíteni.

Tudta, hogy a város ezen sarka természetközelibb és kevesebb furcsaságra számított. Igazság szerint nem sokban különbözött ez a város a tündérföldiektől.

Autót és motort alig látott, pedig kíváncsivá tették annak idején. Annyira, hogy a terepgyakorlaton ő volt az első, aki megtanult vezetni egy ilyen csodaszerkezetet.

Nehezebben lélegzett, amikor meglátta az első embereket. Külsőre alig különböztek tőlük. Magasságuk eltérő volt, és talán néhányan derékban teltebbek voltak, de…

A herceg egyenesen az emberek közé sétált. Derek a fal mellől, lélegzet visszafogva követte, és mindenkire gyilkos pillantást lövellt, aki hozzáért védencéhez. Feje zúgott a temérdek információtól, ami a korábbi papírformából most előtte öltött testet.

– Lazíts egy kicsit! – kiáltott felé a herceg, és nevetése összemosódott a lassan tömeggé sokasodott emberek zsivajával. Szökdécselve lépkedett az apróbb tüzek felé, amik kétoldalt bevilágították a kicsiny köves utat a házak között. Derek szeme belekáprázott az ablaküvegeken visszaverődő tűz látványába. Olyan érzése támadt, mintha egy tükörlabirintusba keveredett volna. Nevetések harsantak, álarcos, jelmezes alakok peregtek-forogtak. Egészen beleszédült ebbe a sokféleségbe.

– Lélegezz! – intette nyugalomra magát csendesen. Erősen szorította össze markát. Az apró levél erezete elpattant feszes öklében, és a zsebén is szélesebbre hasadt a lyuk. A növény kesernyés nedve beleivódott a bőrébe, és ettől sikerült a pattogó feszültségét elnyomnia magában.

– Derek O’Malley! Nem hittem, hogy valaha a Földön látlak! – kapta el egy szorításra karját barátja üdvözlésképpen. Derek meglepetése csupán egy pillanatig tartott, és Nil széles mosolyát egy biccentéssel konstatálta.

– Azt hittem, Keletfölde fogva tart ezen a napon. – Összeszűkült pillantással mérte végig őrző társát. Nil bronzos bőre illett az utca megannyi narancsos díszéhez, még akkor is, ha a ködszita tompított is rajta. A férfi sötét szemében valami egészen csibészes láng villant, amitől Derek szája szélesebbre húzódott.

– Szóval, szórakozni jöttél. Semmi küldetés, csak az önös érdek? – kíváncsiskodott, miközben fél szemmel követte megbízója minden mozdulatát.

– Az állandó munka sikere megkívánja a pihenést. Persze, te mit sem tudsz erről – emelte maga elé kezét Nil és a nemlétező piszkot kereste körme alatt.

Derek valóban nem tudta, mit jelent lazítani. Vére a kreditek után hajtotta, hogy egyszer majd – remélhetőleg minél hamarabb – feljebb jusson a ranglétrán és végre ő dönthessen sorsáról.

Nil hangosan felnevetett. Dallamos hangja melegen szállt a mulatozó emberek közé. Derek rosszallóan nézett volna rá, de a fenébe is! Nilnek igaza volt.

– Úgy látom, a herceg jó kezekben van! De, ha mégsem – vett elő zsebéből egy lilás fényű, áttetsző ásványkövet –, az ametiszt majd segít. Gyere!

– Nem hagyhatom itt! – hitetlenkedett Derek.

– Ó, dehogynem! Nagyfiú már! Igazán tud magáról gondoskodni. És ahogy elnézem – döntötte oldalra a fejét Nil – ellesz egy ideig.

Derek a hercegre és a körülötte táncoló embernőkre nézett. A tündér szépsége egyenesen rabul ejtette partnereit. A nők mind hasonló ruhát viseltek. Felül színes fűzőkkel összehúzott zsabós, fodros blúzokat és bő, pörgős szoknyákat. Dereknek olyan egyformának tűntek, mégis meg tudta különböztetni mind a hármat. Ha bármi baja esik a hercegnek, akkor minden bizonnyal be tudja őket azonosítani. Mondjuk, nem mintha bajba kerülhetne közöttük, de ki tudja.

– Nem megyünk messzire! – lökött egyet az őrzőn barátja. Dereknek nem akaródzott indulnia, a kíváncsiság mégis Nil után húzta.

Banna! – lehelte némán a herceg felé, és érezte, ahogy egy láthatatlan kötelék feszül a karjára. Ezzel pórázon tarthatja a herceget.

Nil igazat beszélt, valóban a közelben maradtak. Derek csodálva figyelte barátját, akivel éveken keresztül együtt edzett a kiképzéseken. Most ruganyos mozdulatokkal libbenve kerülgette az embereket. Ha nő mellett haladt el, forgatott egyet rajtuk, és ők nevetve haladtak tovább a zenészek felé. Derek sosem tudná ennyire elengedni magát. Pláne ezen az idegen vidéken.

Néhány üzlet mellett haladtak el. A fülledtté vált levegőt megtöltötte a forró teák és borok gőze. Derek szájában összefutott a nyál, mégsem ivott volna egy kortyot sem abból, amit valaki más készített, és akkor megérezte.

Más volt ez, mint a tealevelek bódító illata. Keserédes íz ült meg tőle a nyelvén. Belekúszott az orrába, és ő mélyet lélegezve egyenesen a tüdejébe csempészte az ismeretlen aromát. Egészen zavarba hozta ez az újdonság.

Nil beterelte őt egy ajtón, ami a hideg levegő ellenére tárva nyitva állt. Odabent kellemesen bizsergett a meleg. Néhány ember üldögélt a terem túloldalán végigfutó hosszú pultnál, amire őszi terméseket és csillag alakú, csíkos dísztököket pakoltak.

Dohányfüsttől volt terhes a levegő, és valami mástól. Dereket egyre közelebb ráncigálta a kíváncsiság. Az apró lámpások narancsfényei egy irányba terelték figyelmét. Oda, ahol a fűszeres gőz és a sötét ital forrón összeforrt.

Megannyi apró, barna, erősen pörkölődött illatú gyöngyszem morzsolódott egymásnak. Úgy néztek ki, mint a frissen csiszolt tigrisszem kövek, csak ezek folyadékként ömlöttek egy csészébe. Még sosem látott ilyet korábban.

Érdeklődését leplezve, a pultra támasztotta egyik karját, és kibámult az ablakon, miközben szinte vakaródzott a kíváncsiságtól, amikor Nil rendelt.

A herceg az utcán fejét hátra hajtva kacagott a tömegben, és csak úgy falta az őt körülvevő miliőt. Milyen szerencsés helyzetben van! – tűnődött el egy pillanatra Derek.

– Idd meg! – tolt elé Nil egy fehér bögrét, amiből Derek szinte harapta az orrába áramló illatokat.

– Mi ez? – fordította el fejét tüntetőleg. Hiszen nem szabad elfeledkeznie róla, hogy egy olyan Földön jár, ahol óvakodnia kellene mindentől. Pláne a kétes italoktól és ételektől.

Nil csettintett egyet a nyelvével, majd belekortyolt a sajátjába. Derek figyelte, hogy tágulnak ki barátja orrlyukai és milyen élvezettel mordul fel a végén.

Ő is a szájához emelte sajátját, és megkóstolta. Amikor az enyhén savanykásan keserű íz elöntötte a nyelve minden ízlelőbimbóját, mintha fejbe vágták volna. Azonnal beleszeretett.

– Ez bizony kávé, barátom.

– Ki hitte volna, hogy mégiscsak érdemes átjönni – engedett meg egy elégedett mosolyt magának Derek.

– Térjünk a tárgyra – tolta félre Nil a pulton az üres bögréjét. Gyűrűi hozzákoccantak a fényes porcelánhoz, ami most szokatlanul hangosnak tűnt Dereknek. Mintha minden érzéke kiélesedett volna, pedig még bájitalt sem használt korábban. – Jöjjön a móka! – hajolt hozzá közelebb Nil. Derek szemöldöke magasra ívelt, és bordáit nekinyomta a keményfa pultnak, hogy teljesen szembe kerüljön vele.

– Küldetésen vagyok, nem lesz semmilyen móka!

– Ünneprontó vagy – egyenesedett ki a székén Nil. Sötét kabátja gallérja alól előtűntek aprólékosan fonott nyakláncai. Dereket zavarta volna ennyi cicoma, pláne, ha éppen dolgozik, de Nil, mintha még inkább önmaga lett volna ezektől.

Derek kiitta a bögréje tartalmát, és elégedett morgás tört elő torkából. Na, ebből aztán visz magával Tündeföldre. Igazi szuvenír. Talán az egyetlen jó dolog ebben a világban.

A légnyomás megváltozott, és Derek abban a percben teljes készenlétben a herceg felé fordult. A hegedűk játékos énekét mélyről jövő dobolás váltotta fel. A levegő forróságtól vált terhessé, és szinte nappali fény világította meg az egész utcahosszt.

Az őrző azonnal megindult, amikor az embertömeg utat engedett valaminek. A herceg tekintetét kereste, aki az út túloldalára szorulva, élénken figyelte az eseményeket. Derek oldalazva vágott át a tömegen, de teljesen elállták a pub bejáratát. Emberi testeknek ütődött, amitől egészen felfordult a gyomra, de ez sem érdekelte.

– Várj! – szólt rá Nil, de ő lerázta magáról barátja karját. Nem törődött a fékező erővel, úgy tört előre, mint egy harcba induló vad. Mindenképpen a herceg mellett volt a helye! Hogy lehetett ilyen bolond, hogy egy percre is magára hagyta!

Amikor sikerült végre átverekednie magát a bámészkodókon és a dobok lüktetése teljesen a gyomrában érződött, megtántorodott.

Az utat kétoldalt állatbőrrel borított, álarcos harcosok sorfala védte. És nem csupán holmi gagyi papírmasé takarta arcukat, hanem különböző koponyák fedték őket. Képtelenség volt átjutni rajtuk. Mindegyikük kezében fáklya világított, míg oldalukon kard, vagy tőr lógott. A lángok látványa Tündeföldön megnyugtatta Dereket, itt viszont páni félelemmel töltötte el a pattogó szikra hangja.

Hátán végigfolyt a jeges verejték. Halántékán lüktetett egy ér, és csak egy hasztalan varázsige ismétlődött a fejében. A torka összeszorult, és úgy érezte menten szétfeszíti valami belülről. Valami, amit itt a Földön képtelen kiengedni magából.

A dobok és a forróság egyre csak fokozódott. Derek a hercegről arra nézett, amerre mindenki figyelme terelődött. A dobok hangját hátborzongató dúdolás és kántálás vette át.

Rongyos köpenyben araszoló, csuklyás emberek közeledtek. Lehorgasztott fejük és szánalmasan darabos mozgásuk ellenére Derek karja megfeszült. Ha fegyvert nem is hozhatott magával, neki elég egy jólirányzott lendítés, hogy letaroljon mindenkit.

A herceg most felé fordult. Talán megérezte az őrző feszültségét, és kezét felemelve intett Dereknek, hogy maradjon, ahol van. Az őrző tekintete ide-oda vándorolt a megbízója és az egyre közeledő szörnyetegek között. A körülötte lévő emberek néma csöndben figyelték a szertartást, és talán ez volt a legfélelmetesebb Dereknek ebben az egészben.

Mélyen beszívta a levegőt, hogy érezze az emberekből áradó érzéseket, de a füst, az izzadtság és a különös ételek-italok szaga felülírta Derek tervét. Enyhe kíváncsiság és a rettegés leghalványabb jele jutott el hozzá csupán, semmi több. Ettől nem lett okosabb.

– Lehet, hogy a hercegedért jöttek? – ütötte meg Nil éles hangja Dereket, pedig barátja csak suttogott.

– Mutassátok be áldozataitokat! – hangzott a parancs. Egy nagytermetű ember előtt úgy nyílt szét a kántáló tömeg, mintha ostorral csaptak volna közéjük. Derek riadtan figyelt a hercegre, nehogy szem elé kerüljön. Ereiben megfagyott az vér. Mégis milyen áldozatról beszélnek? Ennyire civilizálatlanok ezek a népek, hogy emberáldozatot követelnek?

Egy nő lépett át a kordonon, és meghajolt a férfi előtt, aki ki sem látszott a sötét gúnyája alól. A férfi arcát medvekoponya fedte és olyan mély hangja volt, hogy Derek hátán a hideg futkosott tőle. Az őrző ijedten nézte, hogy a korábban a herceggel pergő lányt karon ragadja két őr.

– A nőknek áldozata megadatott. Következzék a kiválasztott, te ott! – emelte karját a tömegre a medveálarcos. Derek keze megremegett, amikor észrevette, hogy két őr a herceget húzza be az útra.

Nem! Az nem lehet, hogy mindent egyetlen küldetés alatt elveszítsen! Ó, mi a francnak kellett ma ide jönnie? Miért nem bírt a herceg a gatyájába maradni, és ő miért nem maradt mellette? Ha a hercegnek baja esik, nemcsak a kreditei ugranak, de még az is lehet, hogy mágiától megfosztva örökre ide száműzik. Azok között a kitaszított tündék között kap helyet, akiknek sosem lehet otthona, és soha többé nem tehetik be a lábukat Danu földjére.

Ingerülten feszült neki a kordonnak, hogy lesz, ami lesz, áttöri. Kiszabadítja a herceget és visszarángatja Tündeföldre.

Nekiveselkedett, de egy tapodtat sem tudott mozdulni. Képtelen volt egy lépést is tenni, pedig minden erejét bevetette, de Nil keze kétoldalt a karjára fonódott és úgy tartotta, hogy hasztalan legyen minden mozdulata.

– Várj még, te ostoba! – mordult rá a másik őrző. Derek hátra kapta fejét és egyenesen barátja arcába köpte válaszát.

– Eressz!

Zsongott a feje és úgy kapálózott, mint egy csapdában vergődő állat az erdőn. Nil viszont nyugodt tekintettel fürkészte. Derek meg tudta volna fojtani!

– Utolsóként jöjjön, aki önként áldoz a máglya oltárán – harsant fel a medveember. Derek figyelte, hogyan villan fel Nil szeme, de nem is kellett tovább kapálóznia, mert barátja béklyója megszűnt karján. Majdnem orra bukott a hirtelen szabadságtól, de talpát keményen a földhöz nyomta.

– Mutasd be áldozatodat! – bökött fejével Nil a herceg felé.

Derek lenyelte az időközben feltörő epét. Egyszerre viaskodott benne a barátja iránt érzett gyűlölet és kérdések százai. Ha egyszerű szemveréssel ölni tudott volna, Nil már a holtak ösvényén sétálgatna.

– Miért? – kérdezte, de meg sem várta Nil válaszát. Harcosként ugrott be középre. Lenyelte mosolyát, amikor a medveálarcos egy lépést hátrált tőle, és hagyta, hogy két őr az oldalához lépjen és sakkban tartsa. Ha kissé elterelődik a figyelem róluk, azonnal kimenekíti a herceget.

A dobok újra fülsüketítő, mélabús ütembe kezdtek. Bezzeg náluk áldozat helyett táncmulatság dukált.

Elindultak. Derek mellkasában a dobok ütemére zengett a szíve. Fejben végigrohanta az összes menekülési utat. Az erdő néhány utcányira volt, szóval, ha a herceg bírja az iramot – márpedig Derek tesz róla, hogy bírja – akkor néhány perc alatt a kapunál lehetnek, és észrevétlenül visszatérhetnek a tündék közé. Talán még arra is marad idejük, hogy lássák Samhain tüzét a mezőn, és azt, ahogy a hajadon tündelányok nevetve körbetáncolják az égig érő lángokat.

Az út végén egy halomba hordták a fadarabokat. Szedett-vedett máglya alapot eszkábáltak belőle, amitől Derek szája megrándult. A köd enyhe szitálásba ment át, és az őrző hálásan fordította az ég felé tekintetét. Élvezte, hogy az eső lehűti testét, felkészítve az elkerülhetetlen harcra. Összerezzent, amikor néma csöndbe borult az egész utca.

A medveálarcos előre lépett, egészen a máglya oldalához, és egy fáklyával meggyújtotta. A lángok úgy kúsztak egyre feljebb, hogy Derek szeme belefájdult a fény látványába.

A tűz pattogott és táncolt a szélben, amibe könnyű lett volna belefeledkeznie. Túl könnyű, és túl rövid volt az idő hozzá, mert az álarcos felemelt karokkal beszélni kezdett.

– Áldozatainkat ajánljuk nektek, holtak szelleme! Megadjuk, amire szükségetek van, hogy békében menjetek tovább utatokon!

Derek minden neszre élesen figyelt. Testét fűtötte a tűz forrósága, és az a hév, ami belülről szabadult fel benne.

A herceg tekintetét kereste, de az bódultan meredt a szertartásmesterre. Még mosolygott is a szerencsétlen, és hercegség ide, vagy oda, Derek legszívesebben felképelte volna, hogy magához térítse.

Bezzeg az ő ereiben zsibongott a vér! Úgy lüktetett a feje, hogy attól félt, menten szétrobban és lemészárol mindenkit a környéken. Izmai megfeszültek az őrök fogása alatt, még a kabátjának gyenge varrása is elpattant néhol. Éppen azon volt, hogy kitépje magát a fogságból, amikor halálra vált arccal észlelte, ahogy a női áldozat egész a lángok elé áll.

Az emberlány szemében visszatükröződtek a narancsfények, arca egészen kipirult a melegtől. Mellkasa szaporán emelkedett, de Derek csak az izgatottságot vélte felfedezni vonásaiban.

Mindjárt egyenesen a tűzbe sétál! – kerekedett el Derek szeme. Persze nem gondolta, hogy bármely emberért is akár egy könnycseppet is hullajtana, de azért élve elégetni valakit? Csak azért, mert a holtak ünnepére tévedt?

Derek lélegzete elállt, amikor a nő kecsesen felemelte lábát, és kezébe vette cipőjét. Meglóbálta a magassarkút, ami fekete színe ellenére, most vöröslött a tűz fényében. Fogta és a tűzbe dobta, amitől szikrák pattogtak ki a máglya oldalából. Mégis, mi a fene történik?

Ekkor a herceg lépett előre, és felvillantotta embereket csábító mosolyát. A végén tekintete megállapodott az őrzőn.

Derek előtt lepergett az élete. A végtagjaiból kiszaladt minden erő, miközben mégis egyre nagyobb hévvel feszült az őt tartó őröknek.

A herceg levette nyakából az otthonról hozott ékszert, amit gazdagon díszített a rubin. Az őrző egy pillanatra megpillantotta benne a herceg mosolyát, és némán figyelte, ahogy a királyi nyakék nagyívben a tűzbe repül.

Derek torka kiszáradt. A szeme káprázott, még azt sem vette észre, hogy az őrök elengedték és szabadon mozoghatott. Úgy érezte magát, mint egy darab fa. Mozdulatlanul volt részese az eseményeknek, mintha kívülállóként figyelné, mi történik.

– Te jössz! Dobd már be azt a rusnya kabátodat! – szakadt fel hullámokban Nil torkából a nevetés. – Szabadulj meg tőle! A holtak türelmetlenül várják áldozatodat!

Derek gyilkos pillantást küldött barátja felé, de a feszültséget némi ingerültség váltotta fel benne. Szóval nem az életük kellett, csupán egy-egy tárgy, ami a szellemeket tovább kíséri útjukon.

Mély levegőt vett, és lefejtette magáról a kabátot, ami szinte megkönnyebbülten gyűrődött össze kezében. A rajta maradt vékony inget azonnal átmelegítette a máglyából áradó hő, ami most már nem is tűnt olyan elviselhetetlennek.

A kabát még őrizte teste melegét, ahogy néhány percig szorongatta, majd egyenesen a tűzbe hajította.

A tömeg tapssal jutalmazta az áldozókat. Derek füle belefájdult a hirtelen feltörő éles zajba, de mérge talán még ennél is erősebben feszítette, amikor Nil felé lépett.

A férfi meg sem várta, mire készül. Széles mosollyal az arcán egy nagyobb csomagot kapott elő a háta mögül.

Dereket mellbe vágta a tömény illat, ami úgy borította el lényét, mintha éppen kivívta volna egy villám áldását.

– Cserébe az áldozatodért! – nyújtotta felé Nil a majd öt kilós pörkölt kávét, és Derek azonnal elfeledkezett róla, hogy néhány perce még ki akarta belezni barátját.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük