Amikor annyira kilátástalannak érzed az életed, hogy minden reggel a tükrödre ragasztott, saját gyártású motivációs cetliket olvasva próbálod elkezdeni a napot, és amikor a sok felhalmozódott probléma között azzal igyekszel nyugtatni magad, hogy legalább a házasságoddal minden rendben van, pont akkor lép ki az álmaidból és be az életedbe ő.
Először csak a hangját hallod, és fellélegzel, hogy a sok hisztis nőszemély közé végre jön egy férfi is, aki rendet tesz. Látod is őt egy pillanatra, amint kezet fog a főnökkel, de olyan gyorsan történik, hogy mire pislogsz egyet, az új kolléga már el is tűnik.
Talán egy hét is eltelik, mire újra találkoztok. Addigra el is felejtetted a dolgot, mert gyakran jönnek hozzátok új emberek. Bemutatnak titeket egymásnak. Nagyon helyes pasi. Tetszik neked, hogy magas, és hogy a barna hajával fejezi ki az egyéniségét, merthogy neked hajfétised van. Tetszik az a mély oldalválaszték, és mindig is bele tudtál zúgni abba a mozdulatba, ahogy egy szembe lógó tincset félresöpörnek onnan. És ő tökéletesen csinálja. A mosolya is tetszik, illetve az ezt kísérő két gödröcske. Megbabonázva nézed, mert alig hiszed el, hogy a két kedvenc szexepiledet egyetlenegy férfi testesíti meg. Igyekszel hozzászoktatni a szemed a látványhoz, és nem mindig őt keresni a tekinteteddel.
De attól még az illatát nem tudod kizárni a személyes teredből, ami még tőle húsz méteres távolságból is valahogy belekerül az orrodba. Semmi erős parfüm, semmi mesterséges egyveleg, csak a reggeli borotválkozás utáni friss férfiillat, keveredve a feromonjaival, amik játszva gúnyt űznek mindazzal, amik téged nővé tesznek.
Rögtön a második alkalommal közös feladatot kaptok. Beszélgettek. Illetve te inkább csak kérdezel, mert a levegőhiány miatt csak erre vagy képes. Kiderül, hogy zenedizájnernek tanul. Elgyengül a térded, ahogy a tanulmányairól mesél, pedig alig értesz belőle valamit, olyan különleges és extra szavakat használ. Az enyhe szívroham miatt nem bírod bevallani, hogy a zene kiemelkedő helyet foglal el a te életedben is. Hogy te is majdnem zenei pályára léptél; hogy több mint egy évtizedig hegedültél; hogy életed első fizetéséből egy hifi-tornyot vettél magadnak; hogy az olyan zenékre, amik megérintenek, komplett filmjeleneteket találsz ki, és hogy másfél éve tetováltattál magadra egy elég nagy violinkulcsot. Ő viszont tovább mesél, például az azóta már nem létező zenekaráról, és te biztos vagy benne, hogy nem egy nyálas szintipop bandát kell elképzelned. Megjelenik előtted egy idealizált kép róla, hogy vagy gitározik vagy dobol, természetesen izzadtan, teljesen átszellemülten, miközben lobogtatja a haját. Amikor kérdésedre azt feleli, hogy dobol, azt hiszed, hogy belelát a fejedbe, és kiparodizálja a gondolataidat. De ő nem vájkál, nem kérdez, szinte rád se néz, csak mosolyog a két gödröcskéjével, te meg eltakarod a perifériádat a hajaddal, és oldalra fordítod a fejed.
Egyre finomabb morzsákat szór eléd magából. Például azt, hogy minél előbb le akar lépni ebből a poros kisvárosból, és hogy nagyvárosban akarja megvalósítani önmagát. Ahogy te is. Egy beszűrődő, elég hangos gyereksírást hallva meg megjegyezte, hogy nincs oda a gyerekekért. Ahogy te sem. És már el is képzeled, ahogy együtt dobbantotok, hogy törlöd magad a Facebookról és vele új életet kezdesz, és ahogy a kispolgári, kiszámítható, unalmas életformára fittyet hányva csak vígan éltek egy nagyvárosban, gyerekek és kötöttségek nélkül.
Kötöttség – házasság. Hoppá.
Megfordul a fejedben, hogy ő csak az alaposan elnyomott tudatalattid segélykiáltásának megtestesítője, és hogy csak te ruházod fel őt túleszményített tulajdonságokkal. Aztán rögtön ellentmondasz magadnak, mert sem a haját, sem a gödröcskéit, sem a foglalkozását nem te magyaráztad bele, és ő azt sem tudhatja, hogy a félhosszú hajú zenész a te titkos férfiideálod már legalább tizennégy éves korod óta. Ugyanakkor meg olyan érzésed is van, mintha ellopta volna az agyadból a tökéletes férfi listáját, és azóta folyamatosan pipálgatná a teljesített tételeket. Legközelebb biztos arról mesél majd, hogy a számodra másik legszexibb férfifoglalkozást is űzte, amint a bárpult mögött koktélokat kever.
Közben szabadságra mentél, sikeresen elterelted a figyelmed, lenyugodtál. Visszanőtt a hús az ujjadra, és a tüdőd is kitágult. De ő a két hét eltelte után rögtön szíven szúrt a jelenlétével meg a gödröcskéivel, és neked újra kellett tanulnod a lélegzést.
Kezd üldözési mániád lenni. Úgy érzed, egy vicces munkahelyi félreértés közelebb hozott titeket. Pár alkalomra beszédtémát ad, és te máris azt hiszed, együtt halhatatlanok vagytok. Úgy látod, rád másképp néz, és úgy hallod, megemelkedik a hangja, amikor veled beszél. Figyelemelterelésként a Facebookot pörgetve valahogy csak olyan cikkek találnak meg, amik azt taglalják, hogyan csábíts el egy pasit, illetve hogy mik az egyértelmű jelei annak, hogy te bejössz neki. Mintha te ezeket nem tudnád harmincéves korodra. De azért elolvasod. Természetesen te nem fogod elcsábítani, és az olvasott egyértelmű jelekből ő egyiket sem produkálja. És ha még az ujjaid köré is akarnád csavarni, az összes bevált taktikád csődöt mondana, mert vele szemben az agyad és a beszédszerveid közti út leblokkol. A szavak dugóba kerülnek, és te csak a türelmetlen dudálásukat hallod. A behatárolhatatlan halmazállapotú tested vészjelzéseit viszont már nem.
Így történhetett, hogy a Facebook-oldalára tévedtél. Mintha a profilját is csak neked szerkesztette volna. Nincs rajta semmi fölösleges adat, hogy a nap mely percében mit csinál, hogy érzi magát, mit eszik és kivel, és nem mutogatja magát divatos pózokban, álbarátokkal körülvéve. És bár abban a kivételes helyzetben szívesen nézegettél volna róla rengeteg szelfit, de büszke vagy rá, hogy egyetlenegy ilyen képe sincs, mert zsigerből gyűlölöd ezt a fényképtípust. Összesen ugyanis tíz darab fotó van róla, hogy még titokzatosabb, még érdekesebb és még kívánatosabb legyen. Mindegyik kép sejtelmes, művészi, tökéletesen beállított, és ő mindegyiken dobol.
Ekkor elfelejted, hogy hol vagy és mit csinálsz, csak azt érzed, hogy olvad a tested. Ez az a kevés helyezetek egyike, amikor a valóság a legmerészebb elképzeléseidet is felülírja. Ez az a pillanat, amikor megijedsz attól, hogy teljesült a kívánságod. Tökéletes beállítás, tökéletes szögből érkező fények, és a néhol lobogó haja is pont úgy takarja el az arcát, hogy ő épphogy felismerhető legyen. Teste mindegyik képen eggyé válik a dobszettel, és te akaratlanul is a saját testedet képzeled a hangszer helyébe. Az egyik fotón végre lenge öltözetben látod, ahogy a munkahelyen valószínűleg sosem fogod, így megszemlélheted izmos karját, amint épp ütéshez készül, és a trikó alól kilógó, izzadságtól gyöngyöző felsőtestét. Félelmetesen szexi, félelmetesen valódi.
A látottak annyira feldúlnak, hogy nem bírsz aludni. A férjed persze pont ezen a héten éjszakás. Bekapcsolod a laptopot, és leírod ezeket a sorokat, mert ki kell adnod magadból a velejéig felkavaró érzéseket. Nem mondhatod el senkinek, hiszen te házas vagy. Egy jó feleség nem álmodozik, nem él, nem érez. Nem veszi le a motivációs cetliket a tükörről, és nem kezdi el égetni a jegygyűrű az ujját.
Zavarba jössz, mikor legközelebb találkoztok. Szinte lángol a homlokodon a neonrózsaszín szövegkiemelővel ráírt vallomás, hogy mit tettél a napokban. Úgy érzed, átható tekintetével beléd lát és lebuktat, de te igyekszel tudatosítani magadban, hogy ha tényleg megtudná, hogy végignyálcsorgattad az összes képét, vagy vállat vonna, vagy kinevetne. Azt akarod hinni, hogy ő nem tett így a te hozzá képest komolytalan és nevetséges Facebook-profiloddal, hogy ő még a fenekedet sem stíröli, annyira munkatársnak néz, és abban is biztos akarsz lenni, hogy őt nem kavarta fel a létezésed. Igyekszel a rossz tulajdonságaira koncentrálni. Például túl hosszúkás az arca. Lófeje van. És az nem túl egészséges, hogy naponta elszív egy doboz cigit. Látszik az arcbőrén. De miért is láttad az arcát ilyen közelről?
Na jó, néha te is elszívsz egy szálat. Felfüggeszted a leszokási kísérleted, hogy vele tarthass a cigiszünetben. Hogy nézhesd, ahogy ájtatosan beleszív a csikkbe, miközben ezt a mozdulatát a gödröcskék kísérik, és ahogy megkönnyebbülten kifújja a füstöt. Ezeket az arckifejezéseit önkéntelenül is erotikus helyzetekbe képzeled bele, és már maga a füst is erotikussá válik, ahogy körbeöleli az arcát, és ahogy amögül néz rád sokatmondón és sejtelmesen. Te meg közben ötször meghalsz és tízszer támadsz fel.
De azért mindig a közelében akarsz lenni. Jólesik a jelenléte. Amikor együtt dolgoztok valamin, arra gondolsz, a többieknek biztos megfordul a fejében, hogy ti mennyire összeillenétek, és ha egy szép nap bejelentenétek, hogy egy pár vagytok, senki sem lepődne meg.
Kéjesen beleborzongsz, amikor kimondja a neved. Annak ellenére van meleged a közelében, hogy te mindig is fázós voltál. Mellette kiszáradsz, hiába iszod literszámra a vizet. És szégyellsz belegondolni, miképp távozik az a folyadék a testedből, merthogy a mosdóba nem kell menned. Egy-egy közös projekt során hajlamos vagy elfelejteni, hogy vége van a munkaidődnek, az övének meg még nincs, és telepatikusan könyörögsz neki, hogy csak még egy nézést, csak még egy mosolyt küldjön feléd, amiből lesz erőd hazamenni. Hátha meghallja, hátha megérez belőled valamit.
Néha csak úgy nézed. Nem is csúnya az arcbőre. És nincs is lófeje, inkább karakteres, egyéni, ezerből is felismerhető. Olyan magas, hogy neki azokhoz a felületekhez is le kell hajolnia, ahova egyikőtöknek sem. Hamar feltűnik az ápolt, nagy és erős keze, és akármilyen mozdulatokat is tesz vele, te csak arra tudsz gondolni, milyen zenét játszana a te testeden azokkal az ujjakkal. Felfigyelsz arra, hogy nemcsak akkor jelennek meg a gödröcskéi, amikor mosolyog, hanem amikor beszívja az ajkait, miközben nagyon koncentrál valamire. Ilyenkor legszívesebben bebújnál az egyik gödröcskébe, és ott maradnál életed végéig.
Akkor sem tudsz betelni vele, amikor háttal van neked. Nézed a fordított háromszöget, a vékony, szálkásan izmos alakját, képzeletben belemélyeszted a körmeidet formás fenekébe, és félresöpröd a kacéran kunkorodó hajtincseit a nyakából, hogy belecsókolhass. Aztán átöleled, és egész testeddel hozzá simulsz. Nem kell tudnia, hogy te vagy az. Csak hagyja neked még egy kicsit.
Mellette jól érzed magad a bőrödben. Ő egy pótolható senkiből egy pótolhatatlan valakivé emel. Olyankor még a legelviselhetetlenebb kolléganőd is kedves és segítőkész angyalka, és mindenki a legjobb barátnőd. Te is lazább vagy, és szépnek érzed magad a természetes pírtól, ami belülről égeti az arcod. Elkezded tüzetesebben nézegetni a beosztást, és különös műgonddal állítod össze az aznapi szettedet, amikor tudod, hogy ő is dolgozik, ami sajnos hetente csak kétszer fordul elő. Úgy érzed, ismered, és úgy érzed, pontosan tudod, milyen ruhák jönnek be neki. És hiába tűnik fel neked, hogy flörtölsz vele, idétlenül vihorászol, néha véletlenül-szándékosan megérinted, mert egyszerűen nem bírsz tenni ellene, és szidod a netet, hogy bezzeg arról egy cikket sem találsz, hogyan ne csinálj hülyét magadból egy olyan pasi előtt, aki sosem lehet a tiéd.
Pedig igenis elképzelted, hogy a tiéd lesz, te meg az övé. Már a munkahelyi helyszíneket és pózokat is elképzelted. Szinte érzed őt magadban, a kezét a melleden, a hajtincseit az ujjaid között. Magányos éjszakáid állandó kísérői lesznek ezek a képek, és nem mered azt kívánni, hogy váljanak valóra, mert a fényképes esetből tanulva valószínűleg abba a tökéletes gyönyör(űség)be halnál bele. Vagy ha esetleg ez a kívánságod is teljesülne, amire ugyebár rá sem szabadna gondolnod, legalább kiderülhetne róla, hogy meleg, vagy hogy rossz az ágyban, és ez ilyen rövid ismeretség után okot adhatna arra, hogy kiábrándulj belőle. De egy ilyen karizmával, ilyen kisugárzással, ilyen tekintettel hogy ne lenne tökéletes szerető…?
Márpedig kell egy ok, egy kis hiba a műremeken, egy elszáradt morzsa a sok friss között. De hiába beszélteted, ő továbbra is a gondolataidból puskázik. Már kifejezetten gyanút fogsz, amikor a korábbi, bártenderes diákmunkájáról mesél, pedig már véresre dörzsölted a homlokod. Egyszercsak végre lerántja magáról a terhelő bizonyítékot, és bevallja a korát. Te meg csak ködösítesz, mert elszégyelled magad, hogy ő hét évvel fiatalabb nálad. Hét évvel. Sejtetted, hogy te lehetsz az idősebb, de nem gondoltad volna, hogy ilyen sokkal. Belegondolsz abba, hogy a kisebbik öcséd és közted tíz év a korkülönbség. Elneveted magad, és aznap már nem bírsz tükörbe nézni. Pedig a tükörképed azt mondaná, hogy érettségben hasonló szinten vagytok.
Másnapra már ki is alszod magadból ezt a jelentéktelen kis apróságot, és ehelyett inkább az egyik poénján nevetsz, amit nemrég mondott. Olyan intelligens és kifinomult humora van, és pont annyira fekete, amilyen a tiéd is. Azt akarod hinni, hogy ezt csak ti ketten értitek, aztán beugrik egy kép, ahogy egy bárban csajok ezreit szédíti a szövegével. Látod magad előtt, ahogy longdrinkes poharakkal zsonglőrködik, és ahogy minimum háromszor megpörgeti a triple sec-es üveget, mielőtt eléd varázsolna egy színes koktélt. De nem csak eléd. Azt a sok másik lányt is látod magad körül, akik hozzád hasonlóan ugyanolyan kigúvadt szemekkel csüngenek rajta. Csak a műsorért még azok is odaadják a fél pénztárcájukat neki, akik nem is isznak alkoholt. Mindegyikük szebb és okosabb, mint te. Ha nem fizettél volna előre, ő rád sem nézett volna.
Amúgy is, biztos vagy benne, hogy van barátnője. Ezt a férfiistent tutira lestoppolta már valaki. Vagy ha nincs barátnője, akkor azért, mert ő nem akar. Mert ő szabad akar maradni, és nem azért, mert neked tartogatta magát. Rákérdezhetnél, valamiért mégsem mersz. Te már úgyis lebuktál, amikor bejött hozzád a férjed. Bár azt nem tudja, hogy elkeltél, mert amilyen fiatal, fogalma sincs, mit jelent a gyűrű az ujjadon, ami már véresre dörzsölte a bőrödet, de azt azért akaratlanul is eléggé illetlenül a képébe dörgölted, hogy foglalt vagy, ahogyan üdvözölted a férjed. És ez jól is van így. Valószínűleg ő nem tört darabokra a látványtól, ahogy te tennéd, ha meglátnád őt egy lánnyal. De az is megfordult a fejedben, hogy néhány férfinak pont ez ad kedvet egy kis vadászatra.
Ugyan, mégis mit gondoltál. Nem kell erővel elhitetned magaddal, hogy nem érdekled, mert ez tényleg így van. Hogyan is rúghatnál labdába a sok friss, ropogós husi között, akikhez ő szokva van. Akikkel ő ugyanolyan gödröcskésen beszélget, mint veled, és akik a legjobb barátnőidből hirtelen a halálos ellenségeiddé válnak. Akik sorba állnak nála egy koktélért, akik feldobják a pólóikat a színpadra, és akik a koncertjük után a mellükre kérnek autogramot.
Apropó, koncert. Pár kattintás, és máris a bandájuk honlapján találod magad. Aranybánya, kincses sziget, meseország. Azt a néhány dalt hallgatva böngészed végig az összes adatot, amit feltettek az oldalra. Kellemes indie-rock muzsika, eddig se utáltad, de aznap este már csak azt hallgatod. Innen származik az a sok csodálatos, művészien beállított fotó róla. Találsz még pár gyöngyszemet, amikben gyönyörködsz néhány órát, és koncertdátumokat, amikből kiszámolod, hogy ő tizenhét éves korában csöppent bele a zenekarba. Megállapítod, hogy a másik három tag milyen komolytalan kisgyereknek tűnik mellette.
Te is úgy érzed magad, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor videókra bukkansz. Egyszerre akarod megnézni az összeset, és csomagolópapírt nem kímélve kebelezed be őket. Sajnálod, hogy olyan kevés felvétel van fenn, és hogy az egyetlen klip kivételével mindegyik csak egy-két perces werkvideó. De annak azért örülsz, hogy ő mindegyiken szerepel. Mosolyog, viccelődik, zenét szerkeszt, dobol, vagy gitározik, merthogy ő még olyat is tud. Megelevenedik előtted, olyan, mintha itt lenne veled. Szinte érzed az illatát, szinte bele tudnál túrni a hajába. De hiszen te ezt a férfit már megérintetted, többször találkozott a tekintetetek, ráadásul már a keresztnevedet is tudja! Több vagy, mint egy rajongó kis tini, aki személyesen kapott autogramot a kedvenc rocksztárjától.
Az összes videót vagy hússzor megnézed. A klipet talán harmincszor is, mert azon szerepel a legtöbbször. Annyira a látványra koncentrálsz, hogy a zenét talán fel sem ismernéd. De azt azért már tudod, melyik jelenet után mi jön, melyik beszólás után melyik következik. Tudod, hányadik másodpercnél kell leállítani a videót, hogy a kamera egy előnyös szögéből nézve végigízlelgesd őt a szemeddel. Apró falatonként veszed tudomásul, hogy a zenélés közbeni arckifejezésére az átszellemült a legenyhébb szó, amivel illetni tudod. Látszik rajta, hogy abszolút hozzáértéssel adja a zenekarnak az ütemet, hogy teljesen átadja magát a ritmusnak, és hogy szívből csinálja. Rá sem néz a hangszerre, csak élvezettel becsukja a szemét, és úgy talál el minden felületet pontosan. A szíved dobogásának a ritmusát is ő adja. Nézed azt az arckifejezést, és megint mocskos dolgok jutnak eszedbe.
Egyszercsak azon kapod magad, hogy sírsz. Hogy rendesen potyognak a könnyeid, és fogalmad sincs, miért. Összekönnyezed a laptopot. Ráadásul, valamikor álom és valóság határán kiesett a rágó a szádból, és ráragadt a billentyűzetre.
Egy végigagonizált éjszaka után egy dallammal a fejedben kelsz fel. Mégiscsak megragadt a klip zenéje. Megnézed még egyszer napindítónak. Aztán a szünetedben. Még este is, hogy róla álmodj. Otthon a mosdóba is beviszed magaddal a telefont, hogy ne kelljen a férjednek magyarázkodnod. Aztán már telefon sem kell, csak a fantáziád.
Az a zene kibéleli a szíved, és mindent rózsaszínre fest. Őket hallgatva nem is érted, miért nem lettek világsztárok a színvonalas, minőségi, fülbemászó muzsikájukkal. Rá akkor is biztos felfigyeltél volna, de a létezése a tévén keresztül legalább nem fájna annyira, mint élőben. És hiába hallgatsz szándékosan más muzsikát a telefonodon, te még az elektronikus zenében is a dobot keresed, és őt képzeled a hangszer mögé.
Már hetek óta nem alszol. A képek és a dallamok kísértenek és üldöznek. A jelenlétében olyan kocsonyásak térdeid, hogy csak a nap végére veszed észre, hogy tele vagy kék és zöld foltokkal, mert mindenbe belerúgtál. Egy közösen végigdolgozott munkanap után annyira megtelít magával, hogy legalább egy fél órára van szükséged, mire felébredsz. Mire nem őt látod magad előtt, mire kimegy a hangja a füledből, és mire észreveszed, hogy a férjed ül melletted, nem ő. És az további fél órádba telik, mire meg tudsz szólalni úgy, hogy ne a neve legyen az első szavad. Szidod magad, hogy ezt a némaságot miért nem vele szemben alkalmazod, hogy ne hívd fel magadra a figyelmét.
Pedig lehet, hogy önkéntelenül már megtetted. Az a sok cikk, amit mostanában olvasol, sokat taglalja a testbeszédet. Ki tudja, mennyire tágul ki a pupillád a közelében, mennyire merészen mutogatod a nyakad, vagy hányszor nyalod körbe a szád. Annyira azért nem fiatal, hogy ne tudna olvasni a jelekből. Szinte már akarod, hogy vegye észre a küzdelmedet, és hogy lebeszéljen magáról.
Inkább messziről elkerülöd. Majd belehalsz a távolságba, amikor közelebb is lehetnél hozzá, de kiállod a próbát. Ő sem keresi a társaságodat, és te ebbe is majdnem belehalsz. Viszont az aznapi megjelenésed megtervezése közepette nem gondoltál arra, hogy ha összefogod a hajad, akkor nem tudod őt eltakarni vele. Akaratlanul is rá szegeződik a tekinteted. Tényként erőlteted le a torkodon azt, hogy te csak egy hajba meg két gödröcskébe háborodtál bele. Ennek tudatában képzeletben hátrafogod a haját, és a szemébe nézel. Nem, nem megy, már túl sok mindent tudsz róla, hogy ne legyél oda érte. Inkább közelebb húzod magadhoz, és megcsókolod. Ekkor kinyitod a szemed, és pont ő áll veled szemben. Csak kérdez valamit. Te már önmagad előtt is zavarba jössz, és ezek után már nem lesz nehéz megtartani a veszélytelen távolságot, legalábbis aznapra. De amikor látod őt távozni, már azon őrlődsz, miért nem használtál ki minden lehetőséget, hogy az aurájába kerülj. Olyankor beleszakad a szíved, hogy egy olyan életbe megy haza, aminek te nem vagy a részese. A lábaiba kapaszkodva tartanád őt magad mellett, hiszen az a négy nap egy örökkévalóságnak tűnik, mire újra láthatod.
Elkezd hiányozni. Belülről viszket a tested, ha nincs veled. Az a véres, sebes viszketés nem tud kiürülni a szervezetedből, és tovább mar. Hiába kérdezik meg, miért vagy rosszkedvű, mégsem mondhatod el az igazat. És te hiába bíztatod magad azzal, hogy nélküle jobban tudsz koncentrálni a munkádra, amikor vele mégiscsak könnyebb lenne figyelmetlennek lenni.
Aztán már nem csak a munkahelyeden fázol nélküle. Minden sejted utána fáj. Hiánya atomjaidra cincál szét, és csak a jelenléte alkothat újra. Már olyan rég fájt ilyen nagyon, hogy el is felejtetted, milyen gyötrő érzés ez. Azt hitted, ez ugyanolyan tinibetegség, mint a pattanás, amit ki lehet nőni, erre ő meg beborít vele, te meg továbbra sem nézel tükörbe, és összegennyezel mindent. De még így sem fáj elég tisztességesen, mert amint meglátod őt, a gyötrő érzés elmúlik, legfeljebb a tökéletességébe sajog bele a szíved. Olyankor úgy érzed, mintha mézzel bélelték volna ki az agyadat, és hogy vér helyett is az folyik az ereidben. Bőrének kipárolgásában fürödve már nem érted, miért forgolódod végig az éjszakákat, amikor ő itt van melletted, és minden rendben van.
Nem kívánhatod azt, hogy éjjel is legyen veled. Nappal sem lenne szabad. Azt kéne kívánnod, hogy ne dolgozzon nálatok többé. Hogy jöjjenek be a tervei, menjen el egy nagyvárosba, és téged meg az összetört szívedet úgy hagyja ott, hogy csak a keresztnevedre emlékszik. Mást úgysem érdemelnél, amilyen kis cafka vagy.
Ez a te hibád lenne? A házasság vakká kéne, hogy tegyen? Valami mégsem oké a kapcsolatotokban? Más feleségek is átesnek ilyesmin? Mennyi az időtartama egy fellángolásnak? Ha egy film, könyv vagy zene nagy hatással lehet rád, akkor egy másik ember miért nem? Azért, mert férfi? Meg lehet ezt előzni egyáltalán? És hogyan lehet védekezni egy ilyen hirtelen jött, vehemens érzés ellen?
El kéne mondanod valakinek. Mondjuk neki, hogy rámutasson, milyen nevetséges vagy. De ez a munkahelyi légkört, meg valószínűleg az állásodat is tönkretenné. Akkor egy barátnődnek. De nem mered, annyira szégyelled. Inkább elképzelsz a csajjal egy beszélgetést. Azt mondaná, hogy bizonyára az agyadra ment a sok munkahelyi ösztrogén, és egy kicsit bekattantál egy férfi társaságától. Vagy azt, hogy ha ezt az adrenalin miatt csinálod, akkor inkább a férjeddel termeljétek közösen ezt a hormont, például szerepjátékkal vagy ejtőernyőzéssel. Vagy ha a kíváncsiság hajtana, hogy jó nő vagy-e még, rámutatna, hogy a férjednél szeretőbb és odaadóbb partnert nem is találhatnál, és hogy rengeteg, a húspiacon rothadó nő lenne a helyedben. Leszidna a sok bűnös gondolatért, és eszedbe juttatná, hogy mindig is racionális ember voltál.
Valóban, te mindig is az ok-okozati összefüggésekben hittél, a véletlenekben soha. A rocksztárod felbukkanásának az okát azzal magyarázod, hogy jelenléte kizökkent a szürke hétköznapokból. Több kedvvel mész be dolgozni, és eltereli a figyelmedet a pénzügyi és szociális problémáidról, amivel a szűk környezetedet fárasztod. Miatta máshogy fájsz, édesen szenvedsz, máshol görcsölsz. Még a szemedet sem kell becsuknod, hogy az ő meseországa megelevenedjen előtted.
Ha minden csoda három napig tart, akkor ő miért nem múlik már el? Még négy hónap után is tündököl, és egyre istenszerűbb lesz. Túl gyáva és túl erőtlen vagy bármit lépni. Maradnak a diszkrét félrevonulásban tett mély levegővételek, hogy ne ájulj el; a szégyenérzet, amikor puszit kell adnod a férjednek, ha érted jön; a remény, hátha bejelöl facebookon, hogy ne szemtől szemben égjél le előtte, amikor tisztázzátok a helyzetet; az elkapott tekintetek, és az utána támadt bizonytalanság, hogy vajon azért nézett-e, mert megérzett, vagy azért, mert idegesíti, hogy folyton bámulod. Már nem is tudod, melyiket akarod jobban. Inkább olyan cikkeket keresel a neten, amik azt taglalják, hogyan ne csinálj hülyét magadból előtte. És úgy teleragasztod a tükrödet motivációs cetlikkel, hogy ne lásd magad benne.
*