Guttyán Piroska: Üres lélek

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

A rozoga szekér zörögve döcögött az erdei úton, az oldalára függesztett, zanzásított kezek lelkesen integettek minden zökkenéskor a kátyúk után. A varjak sóvárogva károgtak a kopasz faágakon, fekete gombszemüket le nem véve a lengedező kezekről.

A bakon ülő öregember békésen fújta a pipafüstöt az egyre sűrűsödő ködbe. A jobb szemével felnézett a magasba, míg a bal a szemgödréből kidülledve meredt maga elé a semmibe. Nem tetszett neki ez a nagy ricsaj. Megrántotta a gyeplőt, mire a ló prüszkölve megállt. Az öreg bemászott a kocsiba, és előkeresett egy kis szárított húst, melyet az előző városban szerzett. A szekér mögé dobta a poros útra, és gúnyos mosollyal figyelte, ahogy belepi a varjak fekete fellege. Pár pillanatnyi marakodás múlva kiürült az út, a madarak visszaszálltak a faágakra. Az öreg pöfékelt tovább, és várt.

Nem telt bele negyedóra sem, mikor az első madár lefordult az ágról. Halálát csak egy tompa puffanás jelezte, ahogy földet ért. Hamarosan követte a többi is.

– Na – tette el a pipáját az öreg, és lemászott a bakról. – Kellett ez nektek? – Felszedett párat az elhullott állatokból, és bedobta a szekér hátuljába, egyet pedig fellógatott a himbálózó kezek mellé. – Remélem, eztán már nyugton lesztek – pillantott a fákon ülő többi varjúra. Visszaült a helyére, majd a szekér tovább döcögött.

Az erdőből kiérve, a távolban egy falu sziluettje sejlett fel a ködből. Az öreg elmosolyodott.

– Ez jó hely lesz.

***

A kötél imbolyogni kezdett, Anna lába megremegett. A sötét mélység éhesen ásított alatta. Ha lezuhan, vége, senki sem segíthet. Úgy végzi majd, mint az ikertestvére, saját vérében fekve a földön, lehetetlenül kicsavarodott tagokkal. A közönségből páran felsikoltanak, majd döbbent, néma csend.

A műsor véget ér, a jegyek árát visszaköveteli a tömeg. A főnök őrjöng, mérgében belerúg az egyik kellékbe, majd felnéz a magasba, egyenesen őrá, és vádló tekintetében ott az ítélet: a te hibád.

Annát kiverte a víz, ismét megingott. Lekuporodott, és olyan erősen ragadta meg a kötelet, hogy az ujjai belefehéredtek.

Nem az ő hibája volt, hiszen a trapéz szakadt le! Ők ketten mindent tökéletesen csináltak, soha nem hibáztak. Egyek voltak a kötéllel és egymással, a mutatványok olyan természetesek voltak számukra, akárcsak másnak a légzés. De a trapéz kötele elárulta Hannát, a mélység lerántotta, Anna pedig hiába nyúlt testvéréért, csak a levegőt markolta. Nem tudta megmenteni.

Azóta félt. Egyedül volt.

Mintha Hanna halála kiszakított volna belőle egy darabot, a lelkében hatalmas űrt hagyott. Amióta csak az eszét tudta, ők ketten mindig együtt voltak. Teljesen egyformán néztek ki, tökéletesen ismerték egymás gondolatait, és ha valami oknál fogva el kellett válniuk, akkor is érezték egymás jelenlétét.

De most Hanna eltűnt.

Az eddig ismeretlen magány teljes erővel rohanta meg Annát, és lerázhatatlan társául szegődött. Annyira fájt, hogy ordítani akart. Neki kellett volna meghalnia, hiszen ő a gyengébb, mind lelkileg, mind fizikailag. Ha fordítva történik, akkor Hanna meggyászolja és tovább lép. De ő? Félt élni nélküle, ugyanakkor félt meghalni is vele.

Mit tegyen? Hogy maradhatna a cirkusz tagja, ha képtelen elvégezni a mutatványokat? Ha fél a trapéztól, a kötéltől, a közönség közönyétől és a főnök dühétől? Ez volt az életük, semmi máshoz nem ért. Tökélyre fejlesztették a tudásukat, egész Délvidék ismerte a nevüket. Az istenek erre teremtették őket. Most mégis mit kellene tennie?

Lehajtotta a fejét, a copfjából kiszabadult haja az arca elé omlott. Hanna mindig kontyot készített, művészien megzabolázta göndör, barna fürtjeiket. Ő viszont erre is képtelen volt. Még egy átkozott copfot sem tudott rendesen megcsinálni.

– Anna!

Bár nem hallotta a főnök közeledtét, mégsem ijedt meg dohányfüstös hangjától. Napok óta várta, mikor szólítja magához, mikor közli vele, hogy ki van rúgva. Talán így is lenne a legjobb, megkímélné a választás kétségbeejtő lehetőségétől. Mikor azonban lenézett, a gyomra görcsbe rándult. A sorsa ettől a köpcös alaktól függ.

– Gyere le, beszélnem kell veled – intett felé a főnök a tölgyfapipájával.

Bólintott és lemászott, miközben végig magán érezte a főnök kutató tekintetét.

– Itt vagyok – állt meg a füstkörön kívül, mert a vacak pipadohány csípte a szemét.

– Gyere az irodámba!

Az iroda valójában egy egyszerű szekér volt, ahol a főnök lakott. A nap legnagyobb részét ebben töltötte, egy régi tábori ágyban fekve. Büszke volt erre az ágyra, amit még a nagyapja hagyott rá. Hanna egyszer azt mondta, többre tartja ezt az ágyat az embereinél is, mert ez az egyetlen tárgy, ami az otthonára emlékezteti.

A főnök intett, hogy Anna üljön le a kellékes láda tetejére, ő maga pedig fel-alá járkált a szűk helyiségben. Minden lépésekor megnyikordultak a deszkák, a füst pedig kezdett egyre töményebbé válni.

– Nem fogok kertelni, Anna – kezdte komoran. – Tudom, hogy nagyon megrázott, ami Hannával történt, de ideje túllépni rajta. A közönség várja az újabb fellépést. Képes leszel a következő produkcióra?

Anna lehajtotta a fejét, a deszkapadló réseit fürkészte. Nem tudta, mit mondhatna. A következő előadás három nap múlva esedékes. Úgy érezte, mintha arra kérnék, összetört darabjait pár nap alatt ragassza össze, hogy olyan legyen, mint újkorában. Mintha a törés soha nem történt volna meg. Csakhogy erre ő képtelen.

– Figyelj – sóhajtott fel hosszas hallgatás után a főnök. – Menj, járj egyet a faluban. Piacnap van, vásárolgass, azt úgyis szereted. Estig várok a válaszra.

Döbbenten kapta fel a fejét és nézett a már erősen kopaszodó férfira. Ez egyáltalán nem volt jellemző rá, a kiabálás, a fizetéscsökkentés, a zsarnokoskodás igen, de a megértés? Talán bűntudatot érzett, amiért spórolt a védőhálón? Vajon rájött, hogy egy nagyobb és erősebb háló megmentette volna Hanna életét? Nem mert megszólalni, csak bólintott, és kisietett a kocsiból.

Az őszi napsugarak halványan szűrődtek át a reggeli ködön, álomszerűvé varázsolva a falu utcáit. Alig három hete még egy másik faluban sétált így, Hanna kezét fogva, dalolva. Imádták együtt felfedezni az új helyeket, nézelődni a piacokon, és különleges csecsebecséket vagy ételeket vásárolni. Beszélgetni a helyiekkel, olykor már az utcán előadni valami kis mutatványt, és ezzel némi aprót gyűjteni. Az volt az álmuk, hogy miután bejárták a cirkusszal az ismert világot, letelepednek az egyik faluban vagy városban, ami a legjobban megtetszett nekik. Boldogan élnek majd, talán még családjuk is lesz. Egyszerű életre vágytak.

Jelentéktelennek tűnt most ez az álom.

Szép volt a falu, Hannának igazán tetszett volna. A régi korból megmaradt téglaházakat felújították, az utakat is szépen karbantartották, nem kellett sárban tapodni, mint a korábbi helyeken. Itt kényelmes életük lehetett volna.

Megállt egy hosszú kőkerítés mellet, és a repedésekből előbukkanó repkény lila virágát nézte. Legyen akármilyen jelentéktelen is, Hanna minden virágot megcsodált. Anna ezt nem értette, hiszen a virágok csak virágok. De elfogadta testvére hóbortjait. Most pedig még csak nem is vihet virágot a sírra, hiszen hetekkel korábban elhagyták már azt a vidéket, ahol eltemették Hannát.

Sírás fojtogatta, érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Elfordult a faltól, és haladt tovább az úton. Nem tudta, merre lehet a piac, viszont könnyű volt megtalálni; csak követni kellett a vonuló tömeget. A falu központjában tágas tér terült el, középen egy villám sújtotta fával. Anna köröskörül mindenhol árusokat látott, legtöbbjük pokrócra helyezte a portékáját, de akadtak olyanok is, akik asztalt hoztak magukkal. A fát viszont mindenki elkerülte.

Anna furcsának találta, hogy még nem vágták ki tüzelőnek, ezért meg is kérdezte az egyik sajtot áruló asszonytól. Megtudta, hogy ezt a fát szentként tisztelik, mert akkor csapott bele a villám, mikor az istenek visszatértek a világba. Úgy tartják, hogy az egyik isten éppen ebben a fában aludt, és a villámcsapás az ő ébredését jelezte. A fa körül áldozatként gyümölcsök hevertek.

Anna is vett egy almát, és letette a fa tövébe. Jobb az istenekkel jóban lenni.

Az árusok közt sétálva a sózott és füstölt húsok erős illatát szívta magába, vágyakozva nézte a frissen sült kenyerek aranybarna héját, a helyi édességek változatos kínálatát.

Hanna imádta volna ezt a helyet.

Erre a gondolatra megfakultak az illatok és a színek. Bűnösnek érezte magát, amiért egy pillanatra élvezni kezdte az életet. Már épp ott akarta hagyni a sokadalmat, mikor a villámsújtotta fa mögött észrevett egy furcsa szekeret. Oldaláról mintha kezek integettek volna. Közelebb ment, és megnézte a földön heverő portékát.

A pokrócon rengeteg érdekesebbnél érdekesebb tárgy hevert látszólag teljes összevisszaságban. Egy régi, megkopott könyv barna borítója mellett egy apró szobor, ami egy különös istenséget ábrázolhatott, bár Annának fogalma sem volt róla, melyiket. Koronája hasonlított a Napistenéhez, csak ez fekete volt, a lábai körül pedig víz örvénylett, melyből kígyók emelkedtek ki, szájukban egy-egy könyvet tartva. Mögötte szerencsét hozó varjúláb talizmán feküdt, egy titokdoboz tetején. De látott ott a régi korból hasznos relikviákat is: villanykörtét, fém szerszámokat, csavarokat, néhány festett képet, edényeket.

Mindig is érdekelte a Háború előtti kor, mikor az emberek még az istenek segítsége nélkül boldogultak. Rengeteg hasznos tárgy maradt fenn, és olyanok is, melyeknek nem lehet tudni, mi volt a rendeltetése. Hanna tudta, mennyire szereti az ilyen tárgyakat, és néha meglepte egy-egy ritkasággal. Bárcsak itt lenne most mellette…

A pokróc mögött állt a szekér, oldaláról valóban kezek lógtak le. Igazi, aszott kezek. Anna iszonyodva hátrált egy lépést, mikor meglátta. Ekkor a szekérből előmászott egy hajlott derekú, fekete köpenyes alak. Annyira apró volt, akár egy törpe, hosszú köpenyének alja a földet söpörte. Kirakott a pokrócra egy kitömött varjút, aztán leült a földre.

– Mit szeretnél, kislány? – hallatszott a köpeny alól egy rendkívül vékony, irritálóan magas hang. Anna hátán végigfutott a hideg, pedig egyáltalán nem tűnt ijesztőnek az alak.

– Csak nézelődöm – mosolygott, és örült, amiért az árus nem nézett rá, és nem látta, mennyire félénk és kényszeredett ez a mosoly. Úgy döntött, jobb lesz innen mihamarabb távozni.

– Ne siess annyira – szólt újra a vékony hang, pedig Anna még csak egy lépésnyire távolodott. – Tudom, mi kell neked.

– Nem kell nekem semmi, köszönöm – fordult meg, és indult a piac többi árusa felé. – Jó szerencsét! – intett még vissza.

– A lelked üres.

Anna megtorpant. Megszűnt a piaci hangzavar, mintha a tömeget csettintéssel eltüntették volna, már csak ezt az egy árust érzékelte. Fejében visszhangzott a mondat: a lelked üres. Nem tudhatta, egy idegen ezt egyszerűen nem tudhatja. Nem látszódhat ilyesmi rajta, nyilván csak ráhibázott. Csakhogy az öreg folytatta.

– Kitépték belőled, igaz? Erőszakosan, hirtelen. Ki volt az? Testvéred, szerelmed? Csak az ürességet látom benned, az okot nem. De segíthetek. Bármilyen kívánságot teljesítek, ha megfizeted.

Anna lassan megfordult. Tagjait nehéznek érezte, mintha súlyokat cipelne.

– Bármilyet? – kérdezte halkan.

– Igen.

– Ha vissza akarom kapni a testvéremet?

Az árus felemelte a fejét, és bár az arca jelentős részét a csuklya továbbra is takarta, a szája kilátszódott alóla. Mosolygott, megmutatva rothadó fogsorát.

– Visszahozhatom. – Hangja most mélyebbnek tűnt, elégedettnek. – A kérdés csak az, hogy az árat meg tudod-e fizetni. Életért életet. Az istenek igazságosak.

– Mégis hol az igazság? – horkant fel. – Meghalt, mert az az átkozott kötél elszakadt! Mi ebben az igazságos?

– Az istenek lehetnek igazságosak, nem az élet, kislány. Az élet közömbös. Nos, mit mondasz? Megfizeted az árat?

– Hogy tudnám? – kiáltott. – Ez nem olyasmi, amit odaadhatnék.

Fátyolosan látott a szemébe gyűlő könnyektől. Vissza akarta kapni Hannát, de olyan könnyű azt mondani, hogy bármi áron. Hogyan adhatna egy életet cserébe?

– Akkor miként kössünk alkut? – simított végig csupasz, petyhüdt állán az öreg. – Hogy az előnyös legyen mindkettőnk számára? Nincs más kívánságod?

– Egy dologra lenne szükségem – szólalt meg végül, de hallotta, hogy hangja megremeg. Gyűlölte ezt a gyengeségét.

– Hallgatlak – hajolt kicsit előre. – Mondd csak bátran.

– A félelem és a fájdalom. Megakadályoznak a munkában. Vedd el tőlem mind!

Az öreg olyan hangot hallatott, mint aki csuklik. Aztán élesen felvihogott, és a nevetéstől kicsorduló könnyeit kezdte törölgetni.

– Mi olyan vicces?! – rivallt rá. – Meg tudod tenni, vagy sem?

– Ó, tudatlan gyermekem, persze, hogy lehetséges. És tudod, mit? Nem is kérek érte semmit, hiszen önként adod nekem ezeket a kincseket.

Anna komoran összevonta a szemöldökét. Szórakozik vele ez az ember?

– Mégis mire kellenének neked?

– Nem nekem. Isteni felajánlásképpen, vagy más embereknek. Vannak olyanok, akik nem ismerik a félelmet vagy a fájdalmat. Nálam pedig minden kapható.

Nem akarta elhinni. Ennyire nem lehet egyszerű.

– Tehát akkor, ha jól értem, ingyen megszabadítasz tőlük?

– Igen.

– És mit kell tennem?

– Gyere el éjfélkor a falu végén lévő dombra. Ott várlak.

Lehunyta a szemét. Talán ez egy csapda. Valójában lánykereskedő, és őt szemelte ki magának. Vagy gyilkos. De mi van, ha igazat mond?

– Ott leszek – suttogta végül.

– Élvezd ki ezt a napot, kislány. Ma élsz igazán utoljára.

Anna nem értette, de inkább nem kérdezett rá. Talán jobb, ha nem tudja, mi vár rá ezután. Mielőbb el akart tűnni a piacról, a csuklyás árus láthatatlan tekintete elől. Mégis úgy érezte, hogy az mindent lát. Látja, ahogy visszatér a cirkuszi kocsikhoz, és belép a sátorba. Látja, ahogy végigsétál a gyakorlatozó társai mellett, és egyenesen az utasításokat osztogató főnökhöz lép. Látja, hogy határozottan azt állítja, képes lesz a fellépésre.

Az az árus talán mindent lát, talán mindent érez is. Azt is, hogy Anna soha nem félt még ennyire.

***

Az éjszaka hűvös volt, magára kellett vennie a piros kabátot, melyet még Hannával együtt vásároltak közel egy éve az egyik nagyobb városban. Beletúrta arcát a puha gallérba, és mélyen magába szívta az illatát. Azt a kabátot vette le a szögről, amelyik Hannáé volt. Így mintha közelebb érezte volna magához.

Kilépett a szekérből, és elindult a falu felé. Éjfélig bőven volt ideje lejátszani magában a lehető legborzalmasabb kimeneteleit ennek az éjszakának. Arra alig mert gondolni, hogy talán igazat mondott az öreg, és tényleg megszabadítja ezektől a terhes érzelmektől.

A falu némán figyelte, ahogy végighalad az utcákon. Az ablakok sötéten meredtek az éjszakába, egy teremtett lelket sem lehetett látni odakint. Anna olyan halkan lépkedett, mintha ellenség elől lopakodna. A tér közepén álló fa fekete karként nyújtózkodott a felhős égbolt felé. Anna egy pillanatra megállt előtte, és imára kulcsolta a kezét. A szent fa most olyan magasnak tűnt a sötétben, mintha egészen az égig érne. Talán meghallgatja valamelyik isten az imát. Talán éppen az, amelyik itt aludt évszázadokig.

Ahogy közeledett a falu vége felé, úgy lassultak a léptei. Reszketett a félelemtől. Úgy érezte, ostoba csitriként viselkedik, aki elhisz mindent. Mégsem tudott visszafordulni, hiszen az azt jelentené, hogy szembe kell néznie a kötéllel, a tömeggel és a főnökkel. Nem bírná ki. Akkor már inkább ez az alak végezzen vele, hiszen az élete nem ér semmit, véget vetni pedig nem mer neki.

Remegő léptekkel haladt tovább, testén hideg veríték folyt. Túl akart végre lenni az egészen.

A szekeret már messziről látni lehetett, az oldalára függesztett kezek mindegyikében egy-egy gyertya égett. Enyhe szél támadt, épp csak annyira mozgatva meg a kezeket, hogy úgy tűnjön, ringatóznak a gyertyák. Anna nyelt egy nagyot, majd határozottnak szánt léptekkel tette meg a dombra felvezető utat.

– Hát csak eljöttél – nézett rá a bakon ülő árus.

– Mit kell tennem? – Hangja elfúlt, idegesen köhintett egyet. Próbált úgy tenni, mintha az út miatt fulladt volna ki egy kicsit, de az öreg féloldalas, gúnyos mosolyából ítélve, ez nem sikerült túl jól.

– Az előkészületeket megtettem. Te csak ülj le a fa tövébe – bökött pipájával a dombon álló nagy fára –, ezt pedig tedd magad elé – nyújtott át neki egy egyszerű fadobozt. Akkora volt, hogy kényelmesen elfért a tenyerében.

Anna leült az öreg fa két földből kidudorodó gyökerének ölébe. A dobozt kinyújtott lába mellé helyezte, és várt. Hamarosan megjelent az öreg, a sötétben a fekete köpenyes alakja alig látszódott.

– Nesze, ezt húzd meg – nyújtott felé egy fém flaskát.

– Mi ez? – Hideg volt, mégis gőzölgött a folyadék, és a szag, ami megcsapta belőle, a nedves föld szagára emlékeztette.

– Csak egy kis nyugtató. Könnyebb végrehajtani a csonkolást, ha a páciens nyugodt.

– Csonkolás? – rezzent össze.

– A lelkedből távolítunk el darabokat, ezt hogy hívnád? Gyorsan idd meg, akkor nem érzed az ízét.

– Mi van benne?

– Semmi különös, sárkánygyíkvér, galócabél, és még sok egyéb. Ne kérdezősködj, csak igyál.

Szíve szerint kiöntötte volna, mikor a fura kisember nem figyel, csakhogy az egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Valószínűleg sejtette, mi a terve. Nagy levegőt vett hát, és egy húzásra megitta azt a furcsa főzetet. Az íze nem hasonlított semmihez, amit valaha is kóstolt, mégis emlékeztette valamire. Mintha a tudatalattija emlékezne olyasmire, amit ő biztosan sosem kóstolt.

A kisembernek igaza volt, a főzet szétáradt a testében, lezsibbasztotta a végtagjait, és ezek után sztoikus nyugalommal tűrte, hogy a fához kötözzék.

– Ez azért kell, hogy a rítus közben nehogy elszaladj – magyarázta, noha Anna semmit sem kérdezett.

Eztán az öreg a fa köré furcsa szimbólumokat szórt krétaporral, és Anna arcát, kezét is kipingálta a kacskaringós jelekkel, majd a ládika tetejére is rajzolt egyet. Időközben a fa ágaira varjak telepedtek. Először csak egy, majd követte a következő és az azt követő, mire kész lett minden szimbólum, a fa egyetlen hatalmas, károgó csomóvá vált. Az öreget ez látszólag nem zavarta. Elégedetten szemlélte a művét, majd egy kis dobot vett elő a szekérből, és azt kezdte fél kézzel ütni, közben pedig különös, ugráló táncba kezdett. Ütött egyet a dobra, felharsant a varjúkórus, majd csend. Ismét megszólalt a dob, mire válaszul érkezett a károgás. Mintha beszélgettek volna.

Anna csodálkozva figyelte a jelenetet. Alig hitt a szemének, a kis ember tánca felgyorsult, nem is gondolta volna, hogy ilyen sebességre képes lehet ez a suta mozgású törpe. Eközben az öreg valami ismeretlen nyelven kántálni kezdett, mire a rajzolt vonalak felizzottak. A varjak riadtan verdestek a szárnyukkal, a tolluk hullani kezdett, mint a hó. Fekete hó. Nem tudtak elrepülni, hiába is próbáltak, reménytelenül csapkodtak, majd egyesével lefordultak az ágakról.

A lehullott tollakból, akár a tinta, folyni kezdett a fekete szín. Apró patakokba gyűlt, mind jobban felduzzadt, beszivárgott a föld repedéseibe, a fa kérgébe, és rátekeredett Anna lábára. Hiába a főzet nyugtató hatása, most szabadulni akart. A fekete anyag dermesztően hideg volt, bekúszott a bőre alá, a csontjaiba, végigáramlott az ereiben. Sikoltani akart, lerázni magáról ezt a rettenetet, elmenekülni… A teste azonban cserbenhagyta. Mozdulatlanul feküdt, csak nézhette, ahogy magába olvasztja a fekete massza. Rettenetesen fázott, fogai hangosan összekoccantak, teste mintha jéggé változott volna. Az öreg újra ráütött a dobra, ekkor a sötétség elérte Anna szemét, és a dobbanás darabjaira törte a jeget.

Artikulálatlan üvöltés riasztotta fel álomtalan álmából. Fátyolosnak látszott a világ, a napfelkelte bántóan vakított a homályon át. Teste sajgott, mintha darabjaira szaggatták volna. Torka fájt. Beletelt egy pár perc, mire rájött, hogy ő üvölt.

– Vége van – nézett vele szembe az öreg. – Minden félelmed és fájdalmad elzártam – tette köpenye zsebébe a kis dobozt. A csuklya most nem takarta az arcát, láthatóvá vált a bal szeme, ami gödréből kidülledve meredt a semmibe.

Anna hátrahőkölt. Meglepte az öreg kinézete, fél szeme, lapított, tepsiforma orra. Arcára végtelen sok ráncot vont az idő, mintha nem is evilági ember lenne.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte végül. Hangja mélyebbnek és távolabbinak tűnt a szokottnál. Mintha víz alól szólna.

– Egy isten ereje – mutatott a földön heverő madárcsontokra és a kiszáradt fára. – Elfogadta az áldozatot, megkaptad a kért ajándékot. De jól vigyázz. Most már egy isten kiemelt figyelmet fordít rád.

Csodálkozva vette tudomásul, hogy nem ijedt meg. Egy istenről van szó, mégsem fél. Valóban sikerült. Felnézett a fára, ami épp úgy elszenesedett, mint a téren álló szent fa. Vajon ő segített, ő hallgatta meg az imáját?

– Melyik isten volt? – nézett újra az öregre, aki közben újra a fejére húzta a csuklyát.

– A halálé.

***

Különös volt az élet a fájdalom és a félelem nélkül. A lelke könnyűvé vált, mintha megszűnt volna létezni. Nem félt a próbákon, Hanna elvesztése sem fájt. Árulónak érezte magát, amiért testvérét így vetette ki magából, ugyanakkor nem bánta. Lelkében a testvére helyén támadt fájdalom eltűnt. Maradt helyette a sötétség.

Üressé vált. Semminek sem tudott igazán örülni, elvesztette minden az értékét. Nem érdekelte a jövő, hiszen ugyanaz lesz, mint a jelen. Járja a világot a társulattal, és fellép mindaddig, míg valami baleset nem éri. Egyszerű történet, hallotta már ezerszer, Hannával pedig meg is történt. Nem vágyott erre, ugyanakkor másra sem.

Nem érzékelte a külvilágot úgy, mint régebben. A fájdalom elvesztése egyúttal azt is jelentette, hogy vele együtt minden érzékelését elvesztette. A szél simogatása, a nap melege, a puha szövet érintése… Eltűnt. Érezte ugyan, ha megfogott valamit, ha hozzáért valami, de az érintés kellemes vagy kellemetlen érzete megszűnt. Az ételek íze hamuvá vált, alig bírta megenni a kedvenc süteményeit vagy gyümölcseit. A forró teát épp olyan gyorsan megitta, mint a jéghideg vizet. Számára eltűnt a különbség köztük.

Mintha ő maga már nem is élt volna.

Esténként, ha belenézett a tükörbe, a gyertyafénynél különös alak vált láthatóvá. Sötét füstként tekeredett Anna köré, sőt igazából belőle szivárgott. Napközben az árnyékának árnyéka volt. Olykor egy arcszerű forma vált láthatóvá, de ha hozzáért, eltűnt.

– Te lennél az a bizonyos isten? – kérdezte Anna egyik este. – Gondolom, tudod, hogy nem félek tőled.

A füst nem felelt, csak örvénylett körülötte.

A mutatvány tökéletesre sikerült. A közönség állva tapsolt, még a főnök is mosolygott. Ő viszont nem érzett elégedettséget, nem érzett igazán semmit. Hiszen semmi tétje nem volt számára az attrakciónak. Ha sikerül, jó, ha nem, úgy is jó. Már nem félt a következményektől.

Ott a magasban állva úgy érezte, nem tartozik ide. Mindenki alatta volt, ő pedig akárcsak egy nagyobb hatalom, mindent látott. Annyira jelentéktelenek… Ezeknek a csodálatáért szenvedett annyit? Ezeket akarta lenyűgözni?

– Ugye, milyen szánalmasak? – suttogta a sötétség. – Egyetlen értékük az ocsmányságukban rejlik.

– Mégis itt vagy, és figyeled őket.

– Az örökkévalóság unalmas. Üdítő benneteket nézni.

– Ezért szegődtél mellém?

– Inkább fordítva mondanám. Te hívtál magadhoz. Te imádkoztál értem. – Egészen közel libbent, és egyenesen Anna fülébe suttogott. – Mondd hát, mi lesz a következő lépésed?

A kötél imbolyogni kezdett, Anna lába viszont nem remegett. A mélység éhesen ásított alatta, a sötétség mélysége pedig a saját lelkében élt. Elmosolyodott. Művészként a lehető legmagasabbra jutott, ennél már csak lejjebb van. Egy rossz lépés, egy rosszul rögzített kötél, és vége.

Letelepedni, családot alapítani, mindez Hanna álma volt. Most, hogy már nem volt az élete része, most vette csak észre, hogy ő maga nem vágyott ilyesmire. Ő csak tökéletesíteni akarta a technikáját. A legnagyobb artista akart lenni. Sikerrel járt. Az út végére ért.

Mi hát a végső célja a legnagyobb művésznek? Úgy abbahagyni, ahogy ő akarja. Kecsesen, művészien, csillogás közepette. Mindenki emlékezzen rá. Egyszer az életben repülni akart.

Fellendült a magasba.

Vajon Hanna is ezt érezte? Ezt a boldog felszabadulást?

Ha rövid ideig is, de most szárnyalhat. Méltó befejezés.

A közönség elnémult, a sötétség kacagott.

***

A rozoga szekér zörögve döcögött az erdei úton, az oldalára függesztett, zanzásított kezek lelkesen integettek minden zökkenéskor a kátyúk után. A bakon ülő öregember békésen fújta a pipafüstöt az egyre sűrűsödő ködbe, és a következő település felé irányította a lovat.

A szekér hátuljában egy embernagyságú baba feküdt. Barna haja kontyba fogva, orrán apró szeplők. Hátára valaki varjútollakból szárnyakat varrt.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük