Guttyán Piroska: Akarsz-e játszani

A terem elcsöndesült, a lámpákat hangos kattanással oltották le. A közönség halkan suttogó, alaktalan feketeséggé tömörült. A színpadon álló régi zongora hívogatta a fiút, mint hideg téli estéken a kandalló melege. Mikor leült elé, és ujjaival puhán végigsimított a billentyűzeten, úgy érezte, hazaérkezett.

A kotta szintén ismerősként üdvözölte. Friss illata volt, mint amit most hoztak a nyomdából, és a tintának alig volt ideje megszáradni. Gyermekkorában azt képzelte, hogy a hangjegyek kis zászlója neki integet, és ez a kép azóta is elevenen élt az emlékezetében, hiába nem látta már őket.

Adagio.

Lenyomta az első billentyűt. A teremben elhalt az addigi sutyorgás, lélegzetvisszafojtva hallgatott a közönség. A Holdfény szonáta lágy dallama végighullámzott a sorok között, és körbeölelte azt az egy személyt, akinek a csodálatát el akarta nyerni. Bár nem látta, tudta, hogy Odett az első sorban ült, hófehér ruhában, mely régebben szinte világított a sötétben. Érezte, hogy a lány egyenesen őt nézi, ölében kedvenc babájával, Ádámkával, akitől képtelen volt megválni, hiába töltötte már be Odett a tizennyolcat. Ezt is szerette benne, ezt a gyermeki ártatlanságot, mely ott rejtőzött a lány minden szavában, minden mozdulatában.

Boldogan mosolygott, és csak megszokásból lapozott a kottában. Fejből tudta az egész darabot, Odett kedvencét, és kizárólag neki játssza ma este. Az egyetlennek, aki nem csak a művészt látta benne, hanem az embert, a férfit is.

– A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

Így kezdődött, még gyermekkorukban. Egyedül Odett merte megközelíteni őt, és ebben nem tántorította el az sem, hogy neki állandóan gyakorolnia kellett. Sem az anyja, sem a híres apja, nem értette meg soha, hogy ő nem akarta követni a családi hagyományt. Nem akart soha fellépni, híres lenni. Szerette a zongorát, élete során a részévé vált. De szeretett volna a vele egykorú fiúkkal fára mászni, birkózni, lányok után kajtatni… Táborozni, táncolni, részeg lenni. Mindent megélni, nem pedig az állandó próbákra járni, és a négy fal között rettegni, nehogy megsérüljön a keze. Félni, hogy sosem ér az ősei nyomába.

A zongora elvette a gyermekkorát.

Ugyanakkor a zongorának köszönhette Odettet. Apja egyik koncertjén találkoztak. Odettet lenyűgözte a zongorajáték, mégis felfigyelt rá is, a kisfiúra, aki apja árnyékában lapult. A koncert végén odalépett hozzá, és babája mögé elrejtve arcát, félénken megkérdezte:

– A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

Már akkor elbűvölte a lány szépsége. Az aranyló haja, a tengerkék szeme, a hófehér ruhája. Olyan volt, akár egy angyal, aki épp akkor jelent meg, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Annyira rég sóvárgott már barátért, hogy azonnal beleegyezett, és ez élete legjobb döntésének bizonyult. Odettel elválaszthatatlanok lettek, és bár időközben felnőttek, azóta is minden előadásra eljött, az első sorban ült, és fehér ruhát vett fel. Ő sosem hagyta el.

Allegretto.

Gyorsított a tempón, érezte, hogy homlokán kiütött az izzadság. Ujjai sebesen siklottak a billentyűzeten, kecsesen, finoman, mint ahogy Odett táncolt, mikor egyedül voltak a szobában. Azon a tavaszi napon szintén Beethoven művet játszott, a Vihart. Vihar dúlt a lelkében, ezért is választotta ezt a darabot. A család minden tagja az esti díjátadóra készült, mikor is apját ünnepli majd a tömeg. A híres zongoraművészt, aki megnyeri a legrangosabb Liszt Ferenc-díjat, és ezzel az ősei nyomdokaiba lép.

Csalódottságot érzett és haragot. A zongorával szemközti falat nézte, a családi dicsőségfalat. Ott lógott a nagyapja, a dédapja és az ükapja képe is, amint átvették a díjat. Mintha csak ez lett volna az életük célja, a díjátadó után nem sokkal mindannyian öngyilkosok lettek. Családi hagyomány, mondta egyszer Odettnek gúnyosan.
Véget ért a darab, de nyugtalansága nem szűnt meg. Jobban játszott az apjánál, őt kellene ünnepelni. Fájt ez az igazságtalanság.
Odett megragadta a karját, és az ajtó felé húzta.

– Akarsz-e együtt a sötétbe menni?

Nem tudott nemet mondani. Követte ki az udvarra, majd le a Duna-partra. Aznap éjjel lemaradtak a díjátadóról. Hajnalig beszélgettek a folyó mellett sétálva. Akkor vallotta be először, hogy gyűlöli az apját, aki megkeserítette az életét. Hogy néha a halálát kívánja.

Odett nem szólt, hallgatta a vallomást, és olyan szorosan fogta a kezét, mintha tudná, darabjaira hullik, ha elengedni. Hálás volt érte.

Aznap éjjel az apja a díjat büszkén, mosolyogva mutogatta otthon. Fel sem tűnt neki, hogy fia nem vett részt az átadón. Utána egész éjjel játszott a szobájában, csak reggel hallgatott el a zongora.

Akkor, amikor felakasztotta magát.

Egy héttel később elkészült a keretezés, felkerült a dicsőségfalra a díjátadón készült kép.

Presto agitato.

A színpadon kigyúltak a lámpák, be kellett csuknia a szemét a hirtelen jött fényáradattól. Mégsem vétett el egyetlen hangot sem. A közönség őrülten tapsolt. Résnyire nyitotta a szemét, alig bírta elhinni, hogy a fény ismét az övé lehet. Félt a csalódástól, hogy ismét csak a sötétség fogadja majd. De nem tévedett, a színpad feketeségét felváltották a színek, látta a padló fa burkolatát, a bordó bársonyfüggönyt, a fekete-fehér billentyűzetet, és Odettet, amint fellépett a színpadra, és a babával táncolt. Csodálatos volt.
Fájt a csuklója, az ujjai sajogtak, de mindezt csak a tudata peremén érzékelte. Kizárólag Odettet nézte, karcsú alakját, földöntúli mosolyát. Őt akarta a lehető legboldogabbá tenni.

– Akarsz-e élni, élni mindörökkön?

A koncert előtt ezt kérdezte tőle a lány, ő pedig most az egyszer nem értette. Hogy lehetne örökké élni? Mégis válaszolt.

– Igen.

Butaságnak tűnt a kérdés, de vele örökké szeretett volna élni. Látni a mosolyát, figyelni, mikor elmereng valamin, nézni, ahogy alszik mellette. Képtelen volt betelni vele.

Szeme sarkából észlelte a teremben mozgolódó árnyakat. A fénykörön kívül mintha megnőtt volna a sötétség, és apró csápok nyújtózkodtak mind magasabbra, mind közelebb hozzá. De ha odakapta a tekintetét, nem látott semmi különöst, csupán a közönség tapsoló, sötét masszáját.

Ahogy a darab vége felé közeledett, a sötétségből arcok váltak ki. Az első sorban felismerte az apját, nyakában ott lógott a kötél. Majdnem elvétett egy hangot.

– Odett – suttogta kétségbeesetten.

A lány azonnal mellette termett, és egy csókot lehelt az arcára. Ajka jéghideg volt.

– Semmi baj. Ő is eljött meghallgatni téged.

– De ő meghalt.

– Ő a gyűjteményem része. Örökké akart élni, ahogy a többiek is. Most mind itt vannak, és együtt fogtok nekem játszani az idők végezetéig.

Odett széttárta karjait a nézőtér felé, mire a lámpákat mind felkapcsolták. A fény elárasztotta a termet, és a közönség még hangosabban tapsolt. A közönség, mely csupa babából állt. A fiú látta az apját, a nagyapját, annak az apját. Mind ott ültek az első sorban, ütemesen tapsoltak, foszló rongyarcuk mereven mosolygott, üvegszemük lélektelenül meredt előre.

Gyomra a bokájáig süllyedt a rémülettől, szíve mind hevesebben vert. Érezte, ahogy halántékán végigcsorog egy verejtékcsepp. Minden babának hiányzott a kézfeje, mintha elkopott volna a sok zongorázástól, szakadt csonkokkal tapsoltak, olyan hangosan, hogy sajgott tőle a feje. A sorok között sötét árnyak nyújtózkodtak, minden babát körbeölelt egy, áporodott, dohos szagot árasztva.
Ujjai reszkettek a billentyűzeten, de nem tudta abbahagyni a játékot. Fájt az érintés, mintha minden hang az ujjaiba tépne.

Odett felé fordult, aki mereven figyelte őt, egyszer sem pislogott. Lassan a gyönyörű arc eltűnt, helyette két végtelenül sötét szemgödör nézett rá. Mikor a vékony, csontos ujjak a vállához értek, és abroncsként szorították meg, végigfutott karján a hideg.

– Örökké fogsz élni – mosolygott rá Odett, sárga fogai megcsillantak egyre halványuló ajkai alatt. – Örökké fogsz játszani te is.

A babát, melyet eddig szorongatott, most a kotta elé ültette. A baba üvegszeme megbabonázta a fiút, képtelen volt máshova nézni. A zongora billentyűi csúsztak a vértől, de továbbra sem tudta abbahagyni a játékot. Látása elhomályosodott, a hangok egyre távolabbról hallatszottak. Egy árny köré fonta fekete csápjait. Fáradtság tört rá, riasztó gyengeség.
Odett odahajolt hozzá, átkarolta elernyedő testét, és a fülébe suttogott:

– Akarsz, akarsz-e játszani halált?

***

A felügyelő elnyomta a cigarettát, mielőtt belépett volna a szanatórium üvegajtaján, melyen hatalmas, vörös betűk hirdették, hogy tilos a dohányzás. Odabent ugyanolyan klóros bűz fogadta, mint a kórházakban, és ettől sokkal rosszabbul érezte magát, mint a vér fémes szagától. Úgy érezte, újra rá kellene gyújtania, hogy a füst édeskés illata lenyugtassa háborgó gyomrát és zilált idegeit. A hallban beszélgető kollégái az emeletre irányították, de figyelmeztették, hogy nem szép látvány.

Gúnyosan somolygott bajsza alatt. Ugyan miféle halál lenne szép látvány?

Bár már sok helyszínelést vezetett, ami odafent fogadta, mégis megdöbbentette. A sarokban álló zongoráról csöpögött a vér, az alatta fekvő barna szőnyeget borvörösre áztatta. A test a billentyűzeten feküdt öltönyben, sápadtan, semmibe meredő tekintettel. Arcára ráfagyott az utolsó pillanatokban érzett rémület. A felügyelő nem is bírta sokáig nézni, gyorsan a halottkémre pillantott, aki a szerencsétlen fiút vizsgálta.

– Mit tudsz mondani, Doki? – lépett közelebb.

Az öreg felnézett, arcának döbbenete a felügyelőét tükrözte. Láthatóan őt is megrendítette ez a haláleset.

– Á, hát te is megérkeztél. Ha megbocsátasz, nem fognék kezet – mutatta fel véres kesztyűjét.

– Még meg is köszönöm. Szóval?

– Budaváry Ádám, huszonöt éves, zongoraművész. Öngyilkosság, de annak is igen különös módja. Felvágta az ereit, elkezdte levágni az ujjait – zavartan megköszörülte a torkát –, és közben zongorázott.

– Tessék?

Most az egyszer örült, hogy nem gyújtott rá, mert ennek hallatán biztosan elejtette volna a cigarettát.

– Jól hallottad. Iszonyatos fájdalommal járhatott, és mégis… – Megcsóválta a fejét. ­– Soha nem hallottam még ilyenről.

A felügyelő ismét rápillantott a fiúra. Olyan kis vézna volt, mint akit évek óta éheztetnek, nem nézett volna ki belőle ilyesmit. Ilyen lelkierőt, ekkora őrületet.

– Elég nehéz elhinnem, hogy egy ilyen fiatalember öngyilkos legyen. Ráadásul így. Biztosan nem segített neki valaki, Doki?

– Egészen biztos.

Szótlanul nézte, míg az orvos befejezi a vizsgálatot. Nem mert még egyszer a fiú arcára nézni, így is tartott tőle, hogy rémálmaiban visszatér ez a kép. Megrázta a fejét, mintha azzal ki lehetne törölni a látottakat, és inkább a minimalista szobát vette szemügyre. Először a vetetlen ágyat, majd a kis ruhásszekrényt nézte meg, de semmi gyanúsat nem talált. Teljesen átlagos szoba volt, egyedül a zongora különböztette meg azoktól, amiket idefelé a folyosóról látott.
Fél óra múlva a doktor levette a kesztyűjét.

– Én befejeztem a vizsgálatot – szólt végül az orvos. – Nincs itt semmi rejtély. Ha megengeded, most már mennék. Vasárnap van, ha nem érek haza ebédre, Matilda dühös lesz.

– Még hogy nincs rejtély? Egyáltalán mit keres egy diliházban zongora? Már ez rejtélyes. De persze, menj csak. A többit megoldjuk a fiúkkal.

Miután a doki elment, újra szemügyre akarta venni a szobát, mikor halk kopogás hallatszott a háta mögül. Megfordult. Az ajtóban egy negyvenes nő állt.

– A szanatórium igazgatója vagyok – lépett be a szobába, orrát rózsaszín kendővel eltakarva. – Elnézést, de hallottam, mit beszélt a kollégájával. Budaváry úr híres zongoraművész volt, mielőtt elveszítette volna a látását. Ragaszkodott a hangszerhez, ezért van itt. Tudja, igyekszünk mindent megadni a betegeinknek.

– És vakon is játszott?

– Próbálkozott. Igazság szerint, inkább csak csapkodta a billentyűzetet. Ez megnyugtatta. A nővérekre meg a frászt hozta. Közben néha beszélt is magában.

– És mit mondott?

Az igazgatónő vállat vont.

– Csupa érthetetlen dolgot. Tudja, itt elég megszokott az ilyesmi. A szomszéd szobában atombombát akarnak fejleszteni villanykörtéből. Budaváry úr valami Odettet hívogatott, meg játszani akart.

– Mi van a családjával?

– Nincs élő rokona. A család férfitagjai mind öngyilkosok lettek, ez egyfajta hagyomány már náluk. Az anyja rákban hunyt el. Testvérei nem voltak.

A család zsákutca, ez megmagyarázza, miért nem hagyott búcsúlevelet. De a lány?

– Erről az Odettről tudunk valamit? A szeretője?

– Ugyan, kérem – legyintett, mintha már a feltételezés is ostobaság lenne. – Remeteként élt, nem járt hozzá senki. Két éve költözött be az intézetünkben, még az ápolókat is elijesztette maga mellől. Ezidő alatt senki sem látogatta, üzenetet sem kapott.

Újabb zsákutca.

– Vagyona?

– Ami volt, azt a szanatóriumra hagyta, hogy ellássuk őt. Nem nagy összeg volt, ne higgye, hogy ezért bárki is megölte volna.

– És tegnap este miért nem nézett rá senki?

– Zongorázott – nézett rá értetlenül a nő, mintha már megint valami abszurd kérdés hangzott volna el.

– És?

– Egy művészt tilos zavarni, uram. Különben is azt hittük, minden rendben, hiszen játszott.

– Minden rendben, hogyne – nézett a felügyelő jelentőségteljesen a hangszerre.

– Ne legyen ilyen szarkasztikus, kérem. Nyilván maga is arra gondolt volna, hogy minden rendben.

– Nyilván – bólintott, zsebében egy szál cigarettáért kotorászva. – Rágyújthatok?

– Itt tilos a dohányzás.

– Igen, persze – tette vissza a zsebébe a szálat.

– Tudja, mit? – nyúlt felé a nő. – Adjon nekem is.

Egyszerre gyújtottak rá és fújták ki a füstöt. Valami néma egyetértés és belenyugvás kovácsolta össze őket; az igazgatónő, aki elveszítette a betegét, és a nyomozó, akinek nincs mit nyomozni.

– Most csalódott, igaz? – szólalt meg egy kis idő múlva az igazgatónő. – Nincs gyilkosság.

– Egy kicsit igen.

– Tudja, én már meg sem lepődöm. Sok mindent láttam itt.

– Elhiszem.

– Ugye elviszik ezt a zongorát? – kérdezte a nő, a hangszerre nézve. – Bizonyítékként le kell foglalniuk, nem? Én látni sem bírom.

Persze, majd felteszi a kis Corsa tetejére, és hazaviszi… De természetesen ezt nem mondhatta ki, nem akarta megsérteni a nőt.

– Maga túl sok filmet néz.

– Csak vigyék innen! – mordult rá, majd sarkon fordult, és kimért léptekkel távozott.

Talán mégis sikerült megsértenie. Szívott még egy utolsót a cigarettából, majd a cipője talpán elnyomta. Már nem volt szükség a jelenlétére, mégsem tudott elmenni. Megvárta, míg mindenki végez, majd leült a zongoraszékre, ujjait rátette a billentyűkre. Vajon mire gondolhat egy ilyen őrült művész? Legalább hagyott volna valami apró jelet, hogy miért tette ezt. Egy búcsúlevelet, bármit.

Lenyomta az egyik billentyűt, aztán egy másikat is. Sosem ült zongora előtt, most furcsán kellemes és idegen érzés volt. A hangszer hangja lágyan, nyugtatóan szólt, a gyermekkorát idézte fel benne, mikor feküdt a meleg paplan alatt, és édesanyja mesét olvasott. Mintha egyszeriben hazaérkezett volna. Lehunyta a szemét, és élvezte ezt az érzést.
Mikor újra felnézett, már esteledett, az ablakon beszűrődő vörös napsugarak egy kislány alakját világították meg. Szőke, kék szemű, hófehér ruhában, kezében egy rongybabát szorongatott. Épp olyan idős lehetett, mint az ő kislánya, akit csak kéthetente láthatott.

– Mit keresel itt, kicsi lány? – kérdezte kedvesen.

A lány közelebb lépett, és rámosolygott. Ettől a ragyogó mosolytól a felügyelőnek még a lélegzete is elakadt.

– A nevem Odett. Akarsz játszani?

A cím és a versrészletek Kosztolányi Dezső verséből származnak