Anyja tizenöt évvel ezelőtt karácsonykor ezen a helyen mészárolta le a családját. Zsuzsa csodával határos módon életben maradt, sikerült az erdőbe menekülnie. A történtekből semmire sem emlékezett, mindent a rendőrségtől és az újságokból tudott. Tizenhárom éves volt akkor. Pesten élő nagyszülei befogadták, ő pedig úgy tett, mintha a tragédia soha nem történt volna meg.
Mégis gyakran visszatért a kis faházba. Maga sem értette, miért, de megnyugtatta a hegyek közt megbúvó, ódon vadászlak, és a néma rengeteg csendes magánya. Csupán a nappali túlsó végében álló lépcsősor zavarta, melynek teteje egy csapóajtóban végződött. A padlás ajtaja volt az, évek óta lezárva. A hideg rázta tőle. Soha nem ment fel, inkább figyelmen kívül hagyta a létezését.
Tekintete most is csak egy másodpercre akadt meg a feljárón, majd gyorsan a kandallóban ropogó tűzre pillantott. Ferenc gyújtott be, mielőtt elment volna fenyőágat szedni Nellivel. Zsuzsa inkább itthon maradt, nem szerette ezt a hideg és nyirkos téli időt, mely bekúszott a ruhák alá, hetekig tartó megfázást hagyva maga után. Helyette apja kedvenc bőrfoteljében telepedett le az ablak mellett, a készülő festményét fürkészve. Karácsonyra készítette Ferencnek, aki már régóta rágta a fülét, hogy fessen neki egy önarcképet, amit az irodája falára akaszthat.
Most elégedetlenül szemlélte az eredményt, noha látszólag minden egyezett. A falon lógó tükörben ugyanazt az arcot látta, mint a vásznon. A sötét szem, szalmaszőke haj, a fitos orr, vékony száj… Ő volt, és mégsem. Túlságosan fakónak, élettelennek érezte. Ez korábban egyik festményénél sem fordult elő, mindegyikből lüktetett az élet, most mégis mintha cserben hagyta volna a tudása. Talán jobban kellene mosolyognia, hogy arcán a gödröcskék is látszódjanak? Ferenc azonnal észrevenné, mennyire hamis. Vagy a mindig szomorú szemét kellene átfestenie?
Nagyot sóhajtva dőlt hátra, és a kép helyett inkább a falra szegezett trófeákat nézte. Az egész nappali tele volt velük. Apja vadászgyűjteménye. A tűz különös fénybe vonta a koponyákat; a fehér csontfelszíneknek aranyló árnyalatot adott, míg a szemgödrökben sötéten ásított a holt üresség. A kandalló fölött annak a hatalmas gímszarvas bikának az agancsa lógott, amit együtt ejtettek el. Két napon keresztük űzték a hóban, mire leterítették az erdő királyát. Boldog, szép idők.
A lábánál heverő véreb megrezzent, felemelte hatalmas fejét.
– Megjöttek, Liza? – vakarta meg a kutya selymes fülét, mire az vakkantott egyet, és komótos mozdulatokkal feltápászkodott a szőnyegről.
Megrázta magát, szőréből szálltak az apró szálak mindenfelé, megtapadtak Zsuzsa szürke nadrágján is. A kutya még egyszer visszanézett, mint aki engedélyre vár, majd eloldalgott az előszobába, hogy fogadja az érkezőket. Zsuzsa a festményt egy keserű sóhaj kíséretében a sarokban álló fegyverszekrénynek támasztotta. Nem lesz kész vele időben.
Az ablakból kitekintve megpillantotta Ferencet és Nellit. Keze ökölbe szorult. A testvérek egymásba karolva közeledtek a ház felé, szánkón húzva maguk után a faágakat. Nelli látszólag valamit nagyon magyarázott, ezért kullancsként csimpaszkodott a bátyjába, mintha egy figyelemre szomjazó kisgyerek lenne, nem pedig húszéves nő.
Zsuzsa kettesben akart Ferenccel karácsonyozni, de Nelli már megint keresztbe tett nekik. Túlságosan ragaszkodott a bátyjához, akár egy gyerek. Ennyit a karácsonyi romantikáról.
Mosolyt erőltetett magára, noha tisztában volt vele, mennyire kényszeredettre sikerült. Zsibbadt tőle az arca, és émelyegni kezdett, ha arra gondolt, hogy most napokig a szerető házigazdát kell játszania. A tűz vérpiros fénye felvillant, ahogy Zsuzsa elhaladt a kandalló mellett. A falon nyugvó koponyák csontüregei még mélyebb sötétségbe burkolództak. Egy pillanatra megtorpant, kinyúlt a szobaajtó melletti őzbak koponyájáért. Mutatóujjával végigsimított a sima csontfelületen, az alig észrevehető varratokon. Ez volt az első őz, amit ő ejtett el. Látta az állat megtört tekintetét, mikor kihunyt szeméből az élet. Apja vállon veregette Zsuzsát, átnyújtotta neki a töretet, ő pedig büszkén tűzte kalapja mellé. Ő maga főzte ki és fehérítette a koponyát, ismert rajta minden szögletet és üreget. Csodálatos állat volt. Csodálatos trófea.
Az ajtócsikorgásra elkapta a kezét a koponyától, és az előszobába lépett. A hideg levegő nyomban betolult az érkezők előtt, még a kandallóban lobogó tűz is összébb húzta magát. Liza csaholva ugrálta körbe az érkezőket, majd visszasietett Zsuzsához, és leült a lába mellé.
– Brrr, de hideg van – dörzsölte össze kesztyűbe bújtatott kezét Ferenc. Arcát vörösre csípte a hideg, zöld szeme pedig boldogan csillogott. – Viszont nagyon szép a környék, Zsuzsám. Gyakrabban kellene idejönnünk, túrázhatnánk a nyáron.
– Reméljük, nem lesz tele minden kullancsokkal – szólt közbe Nelli. – Hoztunk ágakat, végre lesz egy kis karácsonyi hangulat. A díszeket nem felejtetted el, ugye, Zsuzsa?
Összerezzent, mintha a számonkérő hang megütötte volna. Zavartan gyűrögette kinyúlt pulóvere bolyhos szélét. Néhány díszt ugyan vásárolt, mielőtt elindultak volna, de ahogy elnézte a felhalmozott fenyőágakat, már tudta, hogy kevés lesz. Nelli megint túlságosan belelendült, nyilván az egész házat ki akarta csinosítani, anélkül, hogy ezt vele előre megbeszélte volna.
– Hoztam párat – válaszolt végül tompán, de a lány már nem is figyelt rá, besietett a kandalló elé, és kezeit melengette. – Ide is kell tennünk girlandot, ez a szoba semmiképp sem maradhat ki. Az agancsokra is aggathatnánk gömböket, hogy ne legyenek ennyire ijesztőek.
Zsuzsa összeszorította a száját, nehogy véleményével megbántsa a lányt, és ezzel közvetetten Ferencet is. Mélységesen felháborította az ötlet. Azok trófeák, az apja és az ő zsákmányai. Nem holmi csecsebecsék, amiket meg lehet gyalázni karácsonyi díszekkel. Ők ezekért megküzdöttek, a legkedvesebb emlékei voltak.
Ferenc, mintha megérezte volna a benne gyűlő feszültséget, széles mellkasára vonta Zsuzsát, és egy csókot nyomott a homlokára.
– Minden rendben lesz, ne aggódj.
– Hát persze.
– Hé – fogta két kezébe az arcát –, ne csinálj nagy ügyet belőle. Nelli kissé túlbuzgó, imádja a karácsonyt. Tökéletessé akarja tenni. Ha kell, leugrom a faluba, valahol biztos kapni még díszeket.
Ferenc nem értette őt. Más családból származott, ő pedig sosem mesélt a sajátjáról. Vajon, ha tudná, mit tett az anyja, akkor is ilyen szeretettel ölelné? Vagy inkább megundorodna tőle? Olyanná válna, mint azok az öreg falubeliek, akik ismerték a családját, és mikor felismerték őt, elfordították még a fejüket is?
Ferencnek volt családja, mindent megtett volna a húgáért, míg neki nem maradt más az emlékeken kívül. Külön világban éltek, és még ha próbálták is a kettőt közelíteni egymáshoz, mindig volt egy szakadék köztük.
Eltolta magától a férfit, és megsimogatta annak borostás állát.
– Megyek, mielőtt Nelli átrendezi a nappalit.
– Rendben, én addig kimegyek, beviszem az ágakat a fészerbe, hogy száradjanak kicsit.
Zsuzsa bágyadtan bólintott, és visszatért a nappaliba. Nelli levetett szövetkabátja a fotelban hevert, két ujja a plafon felé mutatva feltapadt a támlára, mintha megadta volna magát. Nelli fel-alá mászkált a szobában, tervezett és méricskélt. Zsuzsa megállt az ajtóban, és szórakozottan figyelte a lányt, gondolatban viszont egészen máshol járt. Nelli egy fehér, kötött pulóvert viselt. Hasonlót, mint amit anyja hordott azon a végzetes napon. Már nem a lányt látta, hanem az anyját. Ugyanaz az egyenes tartás, magas homlok, sötét haj. A különbség csak annyi, hogy míg anyja mindig kontyba fogta a haját, addig Nelli inkább szabadon hagyta. És Zsuzsa ugyanazt a szorongást érezte mellette, pont azt a kiszolgáltatottságot, mint gyermekkorában az anyja mellett. Azt, hogy el akarja őt tiporni.
– Nézzük meg a padlást. – Nelli már a lépcső előtt toporgott.
– Nem. – Olyan gyorsan válaszolt, hogy maga is elcsodálkozott az azonnali tiltáson. Rögtön rájött, mekkora hibát követett el, ugyanis Nelli szeme csodálkozva elkerekedett.
– Miért? – kérdezte. – Olyan nagy a tető, hatalmas padlás lehet itt. Biztos egy csomó minden van fent.
– Üres – rázta meg a fejét Zsuzsa a nyomatékosítás kedvéért. – Régen apám ott szárította a bőröket, csak egy kis lyuk az egész. – Hazudott, és tudta jól, hogy a lány átlát rajta.
– Szeretném megnézni.
Nyilván azért erősködött ennyire, mert olyan gyorsan megtagadta a kérését. Zsuzsának viszketett a tenyere tőle. Valamit ki kellett találnia.
– Nem mehetünk oda fel.
– Miért?
– Nincs meg a kulcs.
– A padlás le van zárva? – Félrebillentett fejjel nézte a faajtót, mintha valami rejtélyt akarna megoldani. – Furcsa…
Nem volt benne semmi furcsa. Ő maga zárta be, hogy soha többé ne mehessen fel senki, bár már nem emlékezett rá, miért.
– Inkább készítsük el az ünnepi vacsorát – indult el a konyha felé, és remélte, hogy Nelli követni fogja. Gyorsan el akarta terelni a figyelmét az ajtóról. A lányét és a sajátját is.
Halászlét terveztek főzni, amit igazság szerint még csak nem is szeretett. De Nelli kitartott amellett, hogy ez hagyomány, szenteste mást nem lehet enni. Ostobaságnak tartotta, de beadta a derekát, ahogy mindig. Megvette a halakat a héten, pedig neki aztán fogalma sem volt róla, mit kell csinálni egy ponttyal. Ez elég hamar feltűnt Nellinek is, és csípőre tett kézzel állt meg mellette.
– Te meg mit csinálsz? – kiáltott rá olyan hangosan, hogy Zsuzsa majd’ elejtette a kést. – Jézusom, ki tanított főzni?
– Magamtól tanultam…
– Látszik. Na figyelj, nézd, hogyan csinálom. Ez Ferenc kedvence, úgyhogy jól jegyezd meg.
– Eddig még nem panaszkodott a főztöm miatt.
Nelli olyan lesajnáló pillantást vetett rá, hogy attól a föld alá akart süllyedni.
– Hát, nem tudom, mit szerethet benne…
Bár nem mondta ki, Zsuzsa tudta, mit akart mondani valójában. Nem tudom, mit szerethet benned. Olyan erősen szorította a kés nyelét, hogy az már fájt. A padló repedéseit fürkészve próbált megnyugodni, nehogy valami rosszat mondjon. Tudta, hogy Nelli minden ballépéséről értesíteni fogja Ferencet. Nem akart a férfinak csalódást okozni.
Ez a lány még bajt okoz. Hagyd, hogy megvédjelek.
Riadtan ugrott egyet, a kés kihullott a kezéből. Mintha a falból szólt volna egy mély, karcos hang.
– Neked meg mi bajod? Mit dobálózol? – vette fel a kést Nelli. – Jól vagy? Olyan sápadt lettél.
Nem tudott azonnal válaszolni. Ahogy Nelli ott állt késsel a kezében, kísértetiesen emlékeztetett egy képre, melyet mindeddig eltemetett magában. Anyját látta maga előtt, ruháján vörösesbarna foltokban alvadt meg a vér, kezében fenyegetően villant a kés. Kettejük közt apja holtteste hevert, csodálkozó, tágra nyílt szemekkel, mintha nem tudná elhinni, hogy vadászból áldozat is lehet.
Zsuzsa előre dőlt, mélyeket lélegzett. Hányinger kerülgette.
– Jól vagyok – nyögte, mikor sikerült kicsit összeszednie magát. – Semmi baj – mosolygott kényszeredetten, de szíve közben hevesen vert, mint a kis kanárijának, mely a kezei közt múlt ki.
Nelli olyan tüzetesen nézte végig, ahogy az egyetemen vizsgált egy baktériumot a mikroszkóp alatt, mikor egyszer érte mentek Ferenccel. Zsuzsa érezte, hogy arca egyre inkább feszül, mintha egy vékony papírhártya fedné, mely bármelyik pillanatban szétszakadhat, felfedve a mögötte lapuló húst, vért és csontot, Nelli kezében pedig ott a kés, és épp olyan szenvtelenül fogja felszeletelni, akár a pontyot.
– Ugye nem vagy terhes? – rántotta vissza a véres képzetből Nelli hangja.
– Jaj, dehogy! – nevetett fel idegesen. – Korai lenne.
Tudta, hogy nem hisz neki, mert továbbra is úgy nézte, mint aki egy rejtélyt akar megfejteni. Végül Nelli csak bólintott, és a pulthoz fordulva, haját rögtönzött kontyba csavarva, szinte köpte az elbocsátó szavakat.
– Menj, ülj le a másik szobában, majd én megcsinálom ezt is.
A késen megcsillant a lámpa fénye, csont roppant, izom szakadt, bőr hasadt. A pontyok meredt szemében Zsuzsa saját maga sápadt képét látta. A testükről levált fejek húsos szája mintha gúnyosan tátogott volna.
Még bajt hoz rád ez a lány.
Zsuzsa kitámolygott a konyhából, és meg sem állt a hálószobáig, a diófa fésülködőasztal fiókjáig. Ott volt a Biblia alatt a kulcs. Hétköznapi, kerek fejű kulcs, semmi szépség vagy cirádás minta, mégis ez volt éltében a legfontosabb. Itt kellett maradnia, az az ajtó nem nyílhat ki. Végigsimított a hideg fém sima felületén, majd ismét eltakarta a Bibliával. Amíg itt van, nem lehet baj. Tenyerét a homlokára szorította, mely lüktetett, mintha ki akarna törni valami a koponyájából. Most átkozta a figyelmetlenségét, hogy elfelejtette kiváltani a gyógyszerét, pedig nemrég járt a pszichiáternél felíratni, hogy legalább a fejfájás ne zavarja az ünnepeket.
Visszament a nappaliba, és helyet foglalt a fotelban. Lábait maga alá húzta, próbált a lehető legkisebbre összegömbölyödni. Hallgatta a konyhában dúdoló Nellit, és szégyellte magát, amiért ennyire hasznavehetetlen. Hogy nem képes kiállni magáért. Ez az ő háza, mégis mintha Nelli uralkodna. Nelli, aki kontyba fogott hajával most már tényleg olyan volt, mint egykor az anyja.
Nem kellett volna visszajönnie. Eladhatta volna a házat, és most inkább ünnepelhetnének a panelban, vagy Ferenccel elmehettek volna valahova a hétvégére kettesben. Miért kellett megemlítenie, hogy a hegyekben nőtt fel? Ostoba, részeg vallomás volt.
Kinézett az ablakon.
Közeledett az este. Szenteste. Az üveg túloldalán a fény lassan elhalt, és az éjszaka árnyai előmerészkedtek az erdőből. A távolban már felkelt a hold csontüreges arca. A hold volt az egyetlen, aki látta őt menekülni azon az éjjelen. Ő tudta az igazságot.
Liza bökdösése rántotta vissza a jelenbe. Összekulcsot kezeihez nyomta a kutya az orrát, és aggódva nézett rá. Zsuzsa csak most vette észre, hogy reszket a keze. Az elzárt emlékek a felszínre akartak törni.
– Semmi baj, semmi baj – kántálta suttogva a homályba. Átkarolta magát, és lassan ringatózni kezdett. Fogalma sem volt, mit kellene tennie.
***
A nap további része is kellemetlenül telt. Nelli folyamatosan megzavarta őt és Ferencet, beleszólt a díszítésbe, minden beszélgetésükbe, ő bármit is tett, abban mindig talált kivetnivalót. És mindeközben valahogy állandóan a padlás közelébe került, fel-felpillantott, mint akit nem hagy nyugodni a zárt ajtó.
A nap végére Zsuzsa úgy érezte, Nelli eltűnhetne végre örökre.
Az ünnepi vacsora csendesen telt, az ételek finomra sikerültek, de nem annyira, hogy Nellit állandóan dicsérni kelljen, a lány mégis elvárta. Az ajándékozásnál Nellitől két karácsonyi pulóvert kapott, egyik rondább volt, mint a másik. Nem is tudta eldönteni, hogy a rénszarvasostól vagy a hóemberestől van inkább rosszul.
– Tetszik? – kérdezte gyermekien csillogó szemekkel Nelli, de Zsuzsa figyelmét nem kerülte el a lány gúnyos vigyora.
– Igen. Köszönöm.
– Próbáld fel őket!
– Majd holnap felveszem az egyiket.
Nelli arca elsötétült.
– Hát mégsem tetszenek?
Nyelt egy nagyot, majd felvette a hóembereset. El akarta kerülni a veszekedést, legalább ezen az estén. A pulóver anyaga szúrta, és olyan nagy volt, hogy az ujja lelógott a kézfejéig. Nelli mosolyogva a tükör elé tolta.
– Látod, milyen jól áll?
Ahogy ott állt mögötte, megint az anyját látta benne. Az anyját, ahogy próbálja őt a lehető legrondább göncökbe kényszeríteni, elrejtve a még alig ébredező nőiességét. Mert csak egy nő lehetett a házban, nem több. Csak egyvalaki lehet szép.
Nelli ugyanazzal a kaján vigyorral nézte őt. Tudatában volt a győzelmének és a szépségének. Sötét haja sokkal élettel telibben csillogott, mint az ő hóka, seszínű szőkesége. Kipirult arcáról sütött a boldogság az ő sápadt komorságával szemben. Szeme ragyogott, míg az övé csak tompán fénylett. A különbség szinte az arcába ordított a tükörből.
– Most pedig vedd fel a másikat is. Rajta!
Zsuzsa csüggedten vette le a pulóvert és tette a másik mellé.
– Nem szeretném most.
Nelli nem lett dühös az ellenkezésére, helyette szája széle lekonyult, és olyan csalódottan nézett rá, mintha a legkedvesebb játékától fosztották volna meg. Szeme sarkában könnyek csillogtak, szipogva fordult el Zsuzsától.
– Szóval mégsem tetszik…
***
Este a hálószobában szembefordult Ferenccel.
– Ez így nem mehet tovább. Állítsd le a húgodat.
A férfi csodálkozó tekintettel nézte, valószínűleg fogalma sem volt róla, mi folyik az orra előtt. Az ágy mellett állt, és az ingét gombolta ki, de most félbehagyta a mozdulatot.
– Mi a baj?
– Minden – túrt a hajába, majd kezét lüktető halántékára nyomta, hogy fejfájását tompítsa. – Bármit teszek, beleszól, semmi sem jó. Azt érezteti velem, mennyire buta vagyok, és szinte bábként rángat mindkettőnket. Utál engem, míg téged istenít! Én ezt nem bírom tovább!
Ferenc elnézően mosolygott rá.
– Túlreagálod.
– Ó, valóban? – csattant fel mérgesen. – Mégis hol voltál te ma este?
– Tudod, hogy egy kicsit nehéz a természete – próbálta csitítani a férfi. – Apánkat korán elvesztettük, anyánk állandóan betegeskedik, csak én maradtam neki. El fog fogadni téged, adj időt neki.
– Időt? Mégis mennyit? Két éve vagyunk együtt!
– Amikor a feleségem leszel, biztos ő is kedvesebb lesz.
– Ferenc. Te mindig felemlegeted a házasságot, de még nem kérted meg a kezem.
Látta, hogy a másik nyel egyet, és zavartan a padlót nézi. Kerülte a tekintetét. Zsuzsába villámként hasított a felismerés. Hátrahőkölt, meg kellett támaszkodnia a fésülködőasztalban.
– Az engedélyére vársz… – suttogta.
– Dehogy is – nevetett fel Ferenc, de nem tudta becsapni. Zsuzsa hitetlenkedve rázta a fejét, az árulás tudata keserűen tört fel benne.
– A húgod rajong érted, soha nem egyezne bele a házasságunkba. – Hangja elcsuklott. – Egy éve hitegetsz.
– Zsuzsám – lépett mellé, és átkarolta. – Csak még egy kis idő kell. Nem akarom, hogy feszültség legyen közöttetek. Mindkettőtöket nagyon szeretem.
Nem felelt, a könnyeit próbálta visszanyelni. Hol volt az az erős, magabiztos férfi, akibe beleszeretett? Aki mindig mellette állt, és ha valami gond volt, akár késő éjjel, munka után is sietett hozzá? Akinek elsírhatta minden bánatát? Hazudott neki, pedig ő minden szavát elhitte. Bízott benne.
De rólunk mégsem meséltél. Nem véletlenül, igaz?
Igaz. Nem beszélt a múltjáról. A szíve mélyén tudta, hogy nem értené meg. Hogy mégsem bízhat benne. Ellépett Ferenctől, és szó nélkül lefeküdt. Az ágy szélére húzódott, magára rántotta a takarót, és összekucorodott alatta. Nem akarta, hogy a férfi hozzáérjen. Nem akart semmi mást, csak egyedül maradni.
Mikor Ferenc elaludt, felkelt mellőle, és kihúzta a fiókot. Megfogta a kulcsot, markába szorította, és a szívéhez emelte.
Azon az éjjelen elhatározta, hogy elhagyja Ferencet.
***
Karácsony első ünnepe, és a zuhanyból nem jött melegvíz. Odakint mínusz tíz fokot mutatott a hőmérő. Zsuzsa úgy érezte, ez a jel, hogy ideje távozni. Vissza akart térni a panelba, és elfelejteni mindent. Ferenc azonban makacsul kitartott amellett, hogy maradjanak az ünnepekre. Le is ment a faluba, hogy kerítsen valakit, aki tud segíteni.
Fuss, menekülj innen, mielőtt késő lesz! – A hang gúnyosan visszhangzott a falakból, a csontokból, mindenhonnan. – Ha nem sietsz, megjelenek.
Zsuzsa csomagolni kezdett. A hálószobában hajtogatás nélkül gyűrte bele a bőröndbe a ruháit. Nem érdekelte már semmi. Ha Ferenc maradni akar, akkor kirúgja a házból és kész. Mégiscsak az ő birtoka. Legalább Nellit nem kell meggyőzni erről, hiszen már korábban is kifejtette, mennyire nem tetszik neki ez a hely.
Most már ő sem érezte megnyugtatónak a házat. A gerendák recsegtek, az ajtók nyikorogtak, a koponyák pedig úgy meredtek rá, mintha várnának valamire. Vagy valakire.
Félni kezdett.
Éjjel nem tudott aludni, a padláson mintha lépkedett volna valaki. A szél is feltámadt odakint, és egész nap önmagát kergetve sikoltozott a fák között. Zsuzsa feje rettenetesen sajgott, minden mozdulatra csillagokat látott, és a szeme sarkában valami sötétséget, mely egyre terjedt.
Lezárta a bőröndöt. Nem volt sok holmija. A fésülködőasztal fiókjához lépett, kihúzta. Az fiók üresen nézett vissza rá. A kulcsnak hűlt helye.
A padló meglódult alatta, a világ forogni kezdett. Biztosan tudta, hogy este visszatette a kulcsot. Ott kellene lennie.
Hát nem emlékszel? – gúnyolódott a hang. – Az az ostoba csitri járt itt, amíg te reggeliztél.
Megfagyott a levegő, a félelem apró golyóvá facsarta Zsuzsa szívét.
Mindennek vége.
Sikolyt hallott fentről. A padlásról. Nelli.
Ugye mondtam, hogy csak bajt okoz? Engedj ki. Kezdődjön a vadászat!
Lassan elindult felfelé a lépcsőn. A sötétség előtört, nem is akarta már visszafogni. Fejfájása abbamaradt. Minden lépésénél fájdalmasan megnyikordultak a fokok, fentről pedig a dohos halál szaga áradt a földszintre. A teste magától mozgott, mintha babaként rángatná valaki. Látta maga előtt anyját, aki kését belemártja az apjába, majd felé fordul, és őrjöngve esik neki, hogy vele is végezzen. Vér, mindenhol vér. A következő kép, hogy anyja elmetszett torokkal fekszik alatta. Már mindenre emlékezett. Anyja nem lett öngyilkos, mint ahogy azt mások hitték. Ő végzett vele. Nem, ez így nem egészen igaz. Nem az ártatlan Zsuzsa végzett vele, hanem az erős és vérre szomjazó Zsuzsanna. Ő volt az erő. Ezért Zsuzsa visszahúzódott, hogy ismét teret adjon neki.
– Én szóltam előre, Kornélia – búgta Zsuzsanna, a nevét szinte már énekelte.
Felérve a lányt a porban ülve találta, ahogy mereven bámulja az asztalnál ülő csontvázakat. Öklét a szájába tömve sírt.
Zsuzsannát mély nyugalom töltötte el. Végre minden titokra fény derült.
– Mi a baj, Nelli? – mosolygott rá most először őszintén. – Bemutatom a családomat.
Elsétált az öklendező lány mellett, és az asztalfőhöz lépett.
– Ő itt az édesapám – tette óvatosan a csontváz vállára a kezét. – Ő pedig – lépett a jobboldali alakhoz – az édesanyám. Szegény, őrületében végezni akart velünk és magával is. De végül én győztem. Minden elismerésem, amiért megpróbálta. Emlékül a kutyámat róla neveztem el.
Megcsókolta az állkapocscsontot.
– Szegény, szegény anyuci. Apám megcsalta, ő pedig ezt nem tudta elfogadni. De most már ez egy békés család. Nincs veszekedés, nincs gyűlölködés, és milyen gyönyörűek! Tiszták és ártatlanok. Akár a trófeáim. Csak kellő idő elteltével ki kellett ásni őket, a többi már gyerekjáték volt. – Felnézett Nellire. – Mondd, szeretnél csatlakozni a családomhoz?
Nelli, ha lehet, most még sápadtabbá vált. Zsuzsannát ez mély elégedettséggel töltötte el. Végre nem Zsuzsa az áldozat, végre nem neki kell aggódnia. Ideje befejezni a kettejük játszmáját. Örült, mikor Nelli botladozva felállt, majd lerohant a lépcsőn. Hallotta a bejáratiajtó csapódását. A lány az erdőbe szaladt.
– Helyes. Menekülj csak.
Lement a nappaliba, és a fegyverszekrényből elővette apja puskáját. Magához ölelte és megcsókolta hideg fémcsövet, majd lehajolt a kutyájához.
– Liza, ideje vadászni.
***
Az ajtóból kilépve még látta Nelli alakját a zúzmarás fák közt cikázni. Kecsesen szaladt, akár egy riadt őzsuta. Zsuzsanna nem habozott, azonnal lőtt. Évek óta nem volt fegyver a kezében, most mégis úgy üdvözölték egymást, mint a régi jó barátok. A dörrenés darabjaira robbantotta a csendet, a hegyek gyenge sikolyt visszhangzottak.
Zsuzsanna megsimogatta a kutya füle tövét.
– Menj, Liza.
A véreb kilőtt, Zsuzsanna pedig széles mosollyal követte a fák közé. Tüdejét teleszívta a friss levegővel, szinte harapta a hegyek lélegzetét. Mintha felszabadult volna, lerázta magáról láncait, és vadállat módjára kúszott a cserjésben, követve kutyáját. Lelapult, orrát az avarhoz nyomta, és elégedetten szívta be a föld rothadásba dermedt párolgását. Most érkezett haza igazán.
Megcsillant az egyik barnára aszott levélen egy vércsepp. Végigcsorgott a halott levél erezetén, a csonttá fagyott földig.
A kutya sötét alakja eltűnt a fák között. Zsuzsanna rohanni kezdett. A jeges levegő égette a tüdejét. Ropogtak a fagyott ágak a talpa alatt, a bokrok mintha maguktól szétnyíltak volna előtte.
Ugatást és kiáltásokat hallott.
Egy fatörzsnek támaszkodva, maga előtt hatalmas botot lengetve, koszosan, véresen állt Nelli a morgó Lizával szemben.
– Megtaláltalak, kislány.
Nelli szeméből eltűnt a szokott magabiztosság, a gúny, a kíméletlen bírálat, nem maradt semmi más, csak a félelem és a könyörgés. Bal karja bénán lógott teste mellett, ujjairól vér csöpögött a nedves földre.
– Zsuzsa, kérlek – suttogta elhalón.
– A te Zsuzsád már nincs itt. – Vállához emelte a puskát. – Megszabadítalak a szenvedéstől, ne félj. Csodálatos csontváz leszel.
Nelli megpördült, és a fa mögé került. Futni kezdett, csakhogy Liza nekiiramodott és a lábába harapott. A lány felsikoltott a fájdalomtól, a bottal a kutya fejére csapott, de az továbbra is szorosan tartotta. Dörrent a fegyver, elnyomva minden további hangot.
Épp olyan volt, mint az első őzbak. Nézte, amíg a szeméből végleg kihunyt a fény, csak aztán indult vissza a házhoz. Újra megtöltötte a puskát. Ferenc már biztosan visszatért.
A mély csendben hullani kezdett a hó.
***
Most már tudta, mi a hiba a festményben, mi hiányzik róla. A vér vörös színe, mely élettel töltötte meg fakó arcát. Lényének másik fele, melyet nem zárhat kalitkába. A vadász, aki megvédi őt.
Más szemmel látta most a szobát. A fenyőágak édes gyantaillata nyugalommal töltötte el, és most már bájosnak találta az angyalkás díszeket, a kis hógömböket és a színes szaloncukrokat. Töltött egy bögre narancsos-gyömbéres teát, magához vett egy tálca mézeskalácsot, és bekapcsolta a rádiót. Mikor megszólalt a Jingle bells, dúdolva látott neki a festésnek.