Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása – 2. részlet

Korábbi részlet

4

Az elfekvő ugyanazt az iszonyatos bűzt árasztotta magából, mint mindig; talán a ki nem cserélt lepedőkre rászáradó vizelet szaga lehetett az. Próbáltam rendesen lélegezni, mert a tapasztalat azt mutatta, a szaglásom nagyon hamar elfárad. Felmentem az első emeletre, kireteszeltem a vasrácsot, és elindultam a folyosón, aminek utolsó szobájában feküdt Betti. Sohasem tudtam megállni, hogy ne nézzek be a szobák nyitott ajtaján. Most azonban az egyiknél meg is torpantam egy pillanatra, szemben a nővérpulttal; a teremből ugyanis már a messziről is ordítást lehetett hallani, ami olykor megszűnt, olykor újrakezdődött. Az ágyak többségén szinte mozdulatlan, de lélegző testek hevertek, az egyiken azonban egy öregember, hátát a támlának döntve, egy borotválkozótükröt tartott a kezében. A szemei csukva voltak, amikor pedig kinyitotta őket, és tekintetével megtalálta tükörképet, elkezdett ordítani. Néhány másodperc után pedig újból behunyta szemeit.

Percekig néztem elbűvölve azt, amit művelt. Mintha az öregember megtalálta volna a világ egyetlen olyan tükrét, amely úgy mutatja meg neki önmagát, amilyen valójában. Ha így volt, nem értettem, miért nem vágja a földhöz, hogy darabjaira hulljon. Arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy miben reménykedik, amikor újból és újból kinyitja a szemét.

(És önök képesek a tükröt vádolni, ha nem tetszik, amit mutat.)

Az öregember mindenesetre bátran ordíthatott, mert ezen a szárnyon végképp nem zavart senkit, még a nővéreket sem. Úgy tűnt azonban, három hét után először az egyiküket megzavarhatta az én jelenlétem. A nővér, aki időközben ülhetett a pult mögé, uramnak szólított, és megkérdezte, miben segíthet. Pontosan azon a hangon, amit akkor ütünk meg, ha nem akarunk segíteni.

– Juhász Bettinához jöttem – mondtam neki, miközben rájöttem, őt még sohasem láttam a kórházban.

Lenézett a papírjaira. Felemelte a fejét, és minden érzelemtől mentes arccal közölte:

– Akkor van egy rossz hírem.

Átfutott rajtam egy gondolat: talán az egész világ is ilyen kisszerű módon ér majd véget. Valakinek lesz egy rossz híre. Az öregember ismét felordított.

– Akkor van egy rossz híre? – kérdeztem vissza döbbenten, mikor ismét csend támadt a folyosón. Nem mondott semmit, csak bólintott.

Megráztam a fejem, és elindultam Betti szobája felé. A nővér utánam szólt.

– Most mégis hová megy? Nem érti, amit mondok?

Letettem a málnát a pultra, a zsebembe nyúltam, és előszedtem azt a bankjegyet, ami nélkül sohasem indulok közegészségügyi intézménybe. A papírjaira ejtettem.

– Látnom kell – mondtam halkan.

– Tényleg nem érti, hogy már nincs itt? – kérdezett vissza, miközben köpenye zsebébe gyűrte a pénzt.

– Pontosan azt kell látnom, hogy nincs itt.

A bankjeggyel megvásároltam a hallgatását; vagy csak annyira zavartnak vélt, hogy nem vitatkozott tovább. Mielőtt elindultam volna, eszembe jutott valami.

– Az anyjával közölték, hogy van egy rossz hírük? – kérdeztem. A bankjegy értéke talán fedezte a sértés árát. Vagy csak végképp elvesztette irántam minden érdeklődését.

– Nem tudom, most jöttem egy órája.

Előszedtem a telefonomat, és megpróbálkoztam Bettiék otthoni számával. Aztán az anyja mobiljával. Egyik sem csörgött ki. Bármennyire is különösnek tűnt, őszintén reméltem, azért nem érem el, mert gyászol. Máskülönben Betti magányosabban halt meg, mint gondolhattam volna.

5

Azon a szombati napon az anyja beszámolója szerint, amit húszszor hallgattam végig legalább, Betti előbb elkezdett félrebeszélni, majd nem tudott lábra állni, és végül elvesztette az eszméletét. Alámerülése az öntudatlansággal kezdődött, de nem azzal folytatódott. Amikor először látogattam meg, azt hittem, javulni kezdett, mert magához tért, és a nap huszonnégy órájából legalább négyet ébren töltött. A beszédét alig lehetett érteni, és minél erőteljesebben küzdött azért, hogy nyelve és ajkai engedelmeskedjenek az agya által küldött utasításoknak, azok annál inkább mutatták a bénulás jeleit.

Néhány nappal később az anyjának elmondták, hogy nincs valóságos remény Betti felépülésére, ezért át fogják szállítani egy „ilyen betegek” ápolására alkalmas intézménybe. Nem tudom, neki mondtak-e bármit; elvileg felnőtt korú volt, gyakorlatilag egy olyan gyermekkorba zuhant vissza, amit vélhetően csak az élete végén élhet át bárki. Nem sokkal az átszállítás után Betti elérte a harmadik stádiumot; ha éppen képes is volt beszélni, szavai semmilyen értelmes rendet nem követtek, és nem ismerte fel a látogatóit, akik ekkor kezdtek végképp elmaradozni. Állapotában az volt talán számára a legrettenetesebb, hogy olykor úgy tűnt, tisztább pillanataiban még mindig felismeri azt. Ilyenkor néhány perces dühroham után kifulladt és elaludt, vagy sírni kezdett. Egyszer átkarolta a nyakamat, és azért könyörgött, ha jól értettem, amit mond, hogy csak én ne hagyjam el. Zsófi később elmesélte, hogy azon a héten neki is ugyanezt zokogta a fülébe. Szerettem volna hinni, hogy, még ha talán össze is kevert bennünket egymással és talán az édesanyjával, a szavait ténylegesen valamelyikünknek címezte, és nem valaki másnak, aki azóta sem jött el.

A betegség utolsó előtti szakaszában Betti nagyon halkan, folyton kiszáradt torokkal és alig érthetően énekelni kezdett. A szöveg töredékei és a dallam részletei alapján Zsófi felismerte a dalt; még kilencedikes korukban tanulták olaszórán. A szöveg egy egérről szólt, amit az énekes édesapja a piacon vett; az egeret aztán megette a macska, a macskát megharapta a kutya, a kutyát megcsípte a bolha, a bolhát felgyújtotta a tűz, a tüzet eloltotta a víz, a vizet megitta a bika, a bikát levágta a mészáros, a mészárost pedig elragadta a halál angyala, akiről végül kiderült, hogy az Úr küldte. Betti annyiszor ismételte el a dalt, mintha megtalálta volna Aquinói Szent Tamás hatodik kozmológiai istenérvét.

(Mi a végtelenség voltunk.)

Másfél héttel ezelőtt aztán elhallgatott. Valahol az álom és az ébrenlét határán feküdte végig a napokat; az öntudat-vesztés köre bezárult. És minél mélyebbre rántotta magával a vérrög az  elméjét, annál inkább azt vettem észre, hogy kihullanak az emlékezetemből mindazok a vonások, amelyek a betegsége előtt meghatározták személyét. Zsuzsi az utolsó hónapokban többször azt állította magáról, hogy üvegből van, törékeny és áttetsző. Arra találták ki a metafora fogalmát, hogy tudjuk hová sorolni az ilyen kijelentéseket anélkül, hogy számolnánk szó szerinti jelentésükkel; pedig Bettivel ugyanez történt, de már nem volt hangja, hogy kimondja, milyen érzés elveszíteni minden tulajdonságát és egyedül a haldoklását tudni magáénak. Nem volt kétségem, hogy mától fogva az életének újrateremtésén munkálkodunk majd; temetési beszédekben, kocsmákban sörök felett, giccses Youtube-videókban, online temetőkben gyújtott gyertyákhoz fűzött megjegyzéseinkben. Annyi történetet rétegezünk a holttestére, amennyi csak kell ahhoz, hogy normálisnak érezzük beszélőből elbeszéltté válását.

6

Betti ágyát nem húzták még át. A takarót elvitték valahová, de a lepedőt és a párnát még nem cserélték ki. A polcon még érintetlenül álltak a számára behordott dolgok. Egy üveg narancsillatú parfüm, amiből az édesanyja minden délelőtt szórt egy keveset lánya nyakára és csuklójára. Egy fésű. Egy régi mesekönyv, amiből néha felolvastam neki. Sohasem használt evőeszközök. Szívószálak. Több üveg poshadásnak indult víz. Rothadó, kiszáradt barackok. És papírtörlő mindenütt; gyakran kellett letörölnünk az arcáról és a melléről, amit visszaköhögött. Leltárnyi nyom a semmi körül. Éreztem, ahogy a szemeim könnybe borulnak. Igyekeztem úgy felfogni minden testi reakciómat, mint egy kapitány a hajótest sérüléseit. Az övé, és mégsem az.

(Érzi az érintésemet, az illatomat, érzi, ahogy a hajam végigomlik a bőrén?)

Leültem a lepedőre, a felfekvésekből fakadt vérnyomok közé. A málnát a többi maradvány mellé tettem, és elvettem egy papírtörlőt, hogy eltüntessem magamról a sós vizet. A földön megláttam a kellék utolsó darabját: egy félig ürült naptejes flakont, amit a nővérek leverhettek a polcról, mikor ágyat húztak. Hiába könyörögtünk, hogy ne az ablak mellé fektessék Bettit, aki napérzékenységben szenvedett – nekünk kellett megóvni bőrét attól, hogy leperegjen a testéről. Hirtelen eszembe jutott, hogy talán ezért választotta az édesanyja számára a balettet kiskorában; hogy mozoghasson ugyan, de ne érje természetes fény. Aztán az apja lelépett, elfogyott a pénz, és elfogytak a balettcipők.

Amikor emlékbeszédet kell tartanom felette, azt mondom majd, hogy táncolva halt meg. Fehér harisnyában körüllépdelte sötét cellájában azt az egyedüli pontot, ahová még besütött a nap – közeledett hozzá, és eltávolodott ismét, de egész mozgását átjárta a vágy, hogy végre nap érhesse testét. Mozdulataiban felismeri iszonyatos csapdahelyzetét – vagy továbbra is a sötétben reked, és továbbél, vagy próbát tesz a fénnyel. Végül legyőzi a szabadulás vágya, bátran átlépi a fényfolt kerületét, és egyszerűen elillan. Igen, azt mondom majd, bátran halt meg. Elmesélem majd azt a dilemmát, amiről az egyik órámon annyit vitatkozott az osztálytársaival. Azt, amiben azt állítják valakinek, hogy csak álomkép, de nem hiszi nekik; erre azt mondják, hogy megpróbálhatja felkelteni azt, aki álmodja őt, de ha felkelti, és ő valóban csak egy álomkép, ahogyan mondják, akkor elpusztul, hiszen nem lesz álom, amiben létezhetne. Elmesélem majd, hogy mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy felébressze az álmodót; mert a bizonyosság szerinte minden kockázatot megért.

Zokogni fognak. Talán én is. És közben mindvégig tudni fogom, hogy nem táncolt, mert az egész teste bénult volt, ha pedig nem, akkor legfeljebb fájdalmat érzett; hogy nem volt fény, csak árnyak; hogy nem ő választotta a halált; és hogy nem ő volt fehér harisnyában. Az igazság a legkevésbé sem érdekel majd senkit, engem pedig különösen nem.

Végigfeküdtem Betti ágyán, hogy néhány percre abból a szögből láthassam a világot, ahonnan ő nézte azt, amíg látott. A kórteremben, bár Bettién kívül még hét ágyon feküdtek benne, senkit sem zavart meg a látvány; senki sem volt magánál ugyanis. Vártam, hogy jöjjön valaki, akinek feltűnik, hogy olyan helyen fekszem, ahol még semmi keresnivalóm.

Sem a nővér, sem senki más nem figyelmeztetett. Azon gondolkodtam, vannak, akik kaszás rémnek képzelik a halált; mások egy csuhás szerzetesnek; a nővér számára pedig nem volt több, mint napi ágyhúzási feladat, ami ráért. Itt minden ráért.

Az öregember a tükörrel kiválóan szemléltette, hogyan oldódott meg minden probléma önmagától az elfekvőben. Egy ideje nem ordított; mikor bementem hozzá, hogy letegyem szekrényére a málnát, amit hiába vettem Bettinek, láttam, hogy elaludt.

7

Betti havonta egyszer-kétszer a maga édes módján bosszantani akart órán. Ilyenkor mindig így vezette fel a kérdéseit: Tanár úr, maga filozófus. Mondja már el nekünk… Majd rákérdezett valamire, amiről a filozófusoknak természetesen fogalmuk sincs, de amiről a társadalom többi tagja szerint határozott információkkal kellene rendelkezniük. Tanár úr, maga filozófus. Mondja már el nekünk, miért van inkább létező, nem pedig semmi! Mondja már el nekünk, hány éves a világ! Mondja már el nekünk, miért visel napszemüveget a Nap a kólásüvegen! Mondja már el nekünk, hogy mit csinál a szél, amikor nem fúj!

– Tanár úr, maga filozófus. Mondja már el nekünk, mi van a halál után! – kérdezte talán novemberben, a szalagavatójuk idején.

– A nagyanyám, aki nem volt filozófus, tehát okosnak számított hozzám képest – mentem bele a játékába, miközben néztem, hogy felhúzza a tánccipőjét, mert megengedtem nekik, hogy órán próbáljanak –, azt mondta, azt nem lehessen tudni.

Az nem lehessen tudni. Egyrészt képtelenek vagyunk ismereteket szerezni arról, ami kívül esik a tapasztalatunk hatókörén, ha emlékszik Kant szavaira, Betti.

Azt nem lehessen tudni. Másrészt nem is szabad tudnunk, mi a válasz a kérdésre. Ha másért nem, azért kell tudatlanoknak maradnunk, hogy ne kelljen bezárnunk a filozófia szakot.

Elnevette magát. A nevetése és a tudatlanság kísért vissza az utcára.

8

A kórház szagától szabadulva olyan megkönnyebbültséggel szívtam a tüdőmbe a szálló árokport a cigarettafüsttel együtt, mintha újabban a mérgező levegő hordozta volna magában az üdvözülés lehetőségét. A Hősök tere felé siettem, ahol hősök nem voltak ugyan, de HÉV-megálló és teraszos kocsma annál inkább. Próbáltam olyan gyorsan lépdelni, hogy hátrahagyjam önmagam; az ilyen célok az adott pillanatban rendkívül értelmesnek és kivitelezhetőnek tűnnek. Eközben a tekintetem mindenbe beleakaszkodott, amiről csak olyan kérdéseket tudtam feltenni magamnak, amelyeknek semmi közük Bettihez. Ismételgettem magamban a dal szavait, de, mivel egyáltalán nem tudtam olaszul, csak utánozni próbáltam a sorok hangzását – a gyász nyelvét gagyogással helyettesítettem.

A kocsmához érve nem bíztam magam a felszolgálók jóindulatára, hanem magam kértem a csapostól az adagomat. Kivittem a sört és a rövidet egy olyan asztalhoz, ahol már rá lehetett gyújtani, és a poharak mellé dobtam a telefonomat. Percekig bámultam a kijelzőjét, mert erősen bíztam abban, hogy helyettem kezd beszélni mindazokkal, akikkel kell, arról, amiről kell, és pontosan úgy, ahogyan kell. Sajnos már régen nem tudtam eleget inni ahhoz, hogy meggyőző hallucinációim támadjanak még azelőtt, hogy felfordulna a gyomrom, így egy idő után nem vártam tovább, hanem felemeltem a mobilt, kikerestem Kati számát, és elindítottam a hívást. A telefon továbbra sem akart magától beszélni.

Tudtam, hogy Kati még az iskolában van; a szóbeli érettségik minden nap legkorábban fél hatkor értek véget, és ő volt a középiskolai tagozat igazgatóhelyettese. Köszöntem neki, megvártam, amíg összeszedi a bátorságát, hogy megkérdezze, miért hívtam, majd közöltem vele, hogy Juhász Bettina halott. Az elmúlás köré épített nyelvi kód határait súrolva, hiszen nem voltam családtag, részvétet nyilvánított, és arról faggatott, hogy érzem magam. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, elmondtam neki, hogy Betti anyját nem tudom elérni. Hogy arra gyanakszom, ugyanazt tette a héten, mint a férje: minden jel szerint ráunt a helyzetre és lelépett. Miután végighallgatott, sajnálkozott újabb két percig, majd megkért, hogy ne tegyem le, mert szeretné, ha beszélnék az Igazgatónővel is. Ehhez aztán végképp nem éreztem magamban az indíttatásnak még a tudatát sem, egyszerűen azért, mert három évvel ezelőtt elfelejtettem, mi az Igazgatónő neve, és nem akartam felesleges konfliktusokat gerjeszteni azzal, ha ezt ő vagy bárki más észreveszi. Egyébként az Igazgatónőt soha nem említette vagy szólította senki a nevén, így alkalmam sem volt arra, hogy eszembe jusson róla bármi a funkcióján kívül.

Kati bevihette a telefonját az igazgatói irodába és rövid összefoglalót tarthatott egy tizennyolc éves lány haláláról, mert lépteket, később sutyorgást hallottam, majd csaknem három perc elteltével tőle meglehetősen idegen fontoskodással közölte, hogy az Igazgatónő ott áll mellette, és most kihangosítja a telefont. A kihangosítás egy közepesen nézhető filmre emlékeztetett, amiben egy szakács, aki eredetileg CIA-ügynök volt, visszafoglal egy csatahajót a terroristáktól. Őt is kihangosították, amikor ezenközben időt szakított arra, hogy felhívja a Pentagont.

– Nem akarunk sokáig feltartani, de valamit feltétlenül meg kell beszélnünk a kialakult helyzettel kapcsolatban – kezdte az Igazgatónő olyan hangon és olyan szókészlettel, mintha egy komplett nukleáris háborút kellene levezényelnie egy órán belül.

– Ráérek, de nem értem, milyen helyzetről van szó. Helyzet eddig volt. Sajnos már nincs.

Az Igazgatónő vagy nem vette észre, hogy arra utalok, tudtommal nem látogatta meg Bettit a kórházban, vagy hallotta azt a sajátos rezgést a hangomon, amit a kommerszebb whiskey-k szoktak kelteni; mindenesetre eltekintett attól, hogy veszekedni kezdjen velem. Ehelyett csak sóhajtott egyet, és olyan lassan és érthetően kezdett magyarázni, hogy mire véget ért nem túl hosszú társalgásunk, csaknem autistának képzeltem magam.

– Abban, gondolom, egyetértünk – mondta, miután a sóhaj elfogyott –, hogy mindenkinek jobb, ha az érettségi különösebb fennakadások nélkül végre lebonyolódik. Hétfő óta csináljuk, eddig nem volt probléma, és holnap a terv szerint be is fejezzük az egészet. Ez most többek között a te hozzáállásodon múlik.

Bár rendkívül artikuláltan beszélt, először nem értettem, mit akar, úgyhogy biztosítottam: annyit nem fogok inni, hogy ne találjak be holnap fél nyolcra az iskolába. Képzeletben odaadtam neki a képzeletbeli ellenőrzőmet, hogy írjon be előre egy képzeletbeli igazgatóit a holnapi másnaposságért.

– Ebben nem is akartam kételkedni. Viszont azt szeretném kérni, hogy addig ne is csinálj semmi mást az iváson és az alváson kívül, amíg be nem érsz holnap reggel fél nyolcra az iskolába.

– Nem volt még főnököm, aki azt kérte volna, hogy igyak, és, őszintén szólva, a tevékenységi köreimet sem ma este terveztem kiszélesíteni.

Idiótának tettettem magam, mert egy pillanatra abban bíztam, legalább ezt képes vagyok olyan meggyőzően csinálni, hogy tényleg idiótának néz majd. Kutrovácnak, aki Bettiék osztályfőnöke volt, ez gyakran bejött. Az idióták ugyanis meg még az Igazgatónő világában sem tartoztak teljes felelősséggel a tetteikért, következésképpen nem is kell bízni abban, hogy bármit is megfelelően tesznek meg. Nekem nem volt akkora szerencsém, mint Kutrovácnak, mert az Igazgatónő pontosan úgy folytatta a levezetést, ahogy elképzeltem.

– És ne is beszélj senkivel. Bettiről.

Nem válaszoltam.

– Különösen ne az alábbi tanulókkal – törte meg ő az én hallgatásomat, majd gépiesen felolvasta azoknak a nevét ábécésorrendben, akiknek másnap volt esedékes az érettségijük.

Továbbra is hallgattam. Ahelyett, hogy a kommunikáció csődjeként értékelte volna a helyzetet, élvezte, hogy senki nem vág a szavába.

– Beláthatatlan következményei lennének, ha elterjedne a hír. És már megbeszéltük – folytatta, bár nem emlékeztem, hogy bármit is „megbeszéltem” volna vele –, hogy az érettségi bojkottálása senkinek sem állhat érdekében.

Erősen megnyomta azoknak a szavaknak a hangsúlyát, amelyeknek a jelentése is keményebb volt az eddigieknél.

– Nem arra utasítalak, hogy hazudj, hanem arra, hogy holnap estig kerüld az olyan szituációkat, amelyekben hazudnod kellene.

Nehezen hittem el, hogy ezt a mondatot az adott pillanatban találta ki. Előbb arra gondoltam, hogy készült erre a beszélgetésre, amióta csak megtudta, hogy Betti haldoklik. Aztán meg arra, hogy valószínűleg nem most először ad hasonló utasítást egy beosztottjának. A vezetői rutin kitermeli a maga sablonmondatait.

Emellett pedig kezdtem belátni, hogy az Igazgatónő játéka a legegyszerűbb és a leghatékonyabb a játékok közül. A kedvező esetben rend van, mégpedig azért, mert azt akarjuk, hogy rend legyen. A kedvezőtlen, tehát kerülendő esetben nincs rend, mert nem akarjuk, hogy rend legyen. Úgyhogy mindenki akarja csak szépen a rendet, és rend is lesz; ha meg mégsem, akkor nem akartuk eléggé.

– Érted, amit mondok?

Gondoltam, kisegítem.

– Természetesen értem.

– Nem arra vagyok kíváncsi, hogy érted-e a szavakat, hanem arra, hogy érted-e, miért mondom őket – vezette fel monológja berekesztését azzal a kijelentéssel, amivel egyébként az alsó tagozatosok fegyelmezését szokta lezárni.

– Természetesen értem, hogy miért mondod ezeket a szavakat.

Hallgattunk. Aztán én szólaltam meg.

– Igazgatónő…

– Igen, kolléga?

Nem tudtam, mit mondjak. Csak az ismétlés maradt.

– Betti meghalt.

Nem válaszolt. Arra gondoltam, talán felhasadt egy pillanatra a rend. Arra gondoltam, talán eljutott a tudatáig, hogy nem oktatásszervezési problémával állunk szemben. Amit mondott és ahogyan mondta, minden feltevésemet semmissé tette.

– Igen, tudom.

Volt valami a szavaiban és a hangjában, ami gyökeresen idegen volt a gyász szituációjától. Először nem tudtam megnevezni sem, amit kihallottam a közléséből.

(A problémát önök teremtették, mégpedig úgy, hogy megoldhatatlan legyen.)

Aztán belémhasított az érzés, hogy egy megkönnyebbült emberrel beszélek. Nem azért mondtam neki azt, mert komolyan gondoltam, hanem azért, hogy őt mentsem ki a saját gyanúm alól.

– Részvétem, Igazgatónő.

Nem fogadta a gesztust.

– Holnap reggel várunk.

A telefonom elnémult. Egy nyilvánvaló módon igazolhatatlan, de találó hipotézist állítottam fel: tegnap még egy önmagát normálisnak mutató világban feküdtem le, ma meg a karikatúrák földjén keltem fel, és magam is karikatúrává váltam. Aztán rájöttem, hogy a hipotézis nem értelmetlen, hanem hamis; a világ továbbra is normálisnak mutatja önmagát, sőt, most mutatja magát igazán normálisnak.

Fojtott hangon szitkozódtam egy sort, és felhívtam Zsófit.