Gulyás Péter: A fény vanása

A fény vanása

Hetek óta felriadok tíz perccel hajnali fél négy előtt mindennemű remény nélkül arra, hogy az éjszaka maradványát ne ébren töltsem el. Olykor azt is nehezen döntöm el, aludtam-e egyáltalán, és arra riadtam, hogy elaludtam, vagy arra ébredtem, hogy nem is aludtam. Péntek van. Felkelek, nem bánom az egészet, botorkálnék, mint a részeg, de sajnos színjózan vagyok. Kimegyek az udvarra, rágyújtok, felnézek az égre, mint egykor Kosztolányi, és azt magyarázom a még pirkadni sem kész szféráknak, hogy ha valami jelet, néhány tündért, angyalt, egy bált, mennyet és égi óriást mutatnának, akkor még értelmét is látnám az álmatlanságnak.

Már előjöhetsz, mondom. Nem voltál mellettünk, amikor valakinek mégis jobb lett volna szólni a semminek, hogy ha esetleg abbahagyná, amit csinál, megköszönnénk. Rejtőzködtél, amikor mutatkozni kellett volna. Mondanám, hogy mutatkoztál, amikor jobb lett volna, ha rejtőzködsz, de neked még arra sincs időd, hogy bosszantó légy. Most viszont csak ketten vagyunk ébren, előjöhetsz. Van kávé, maradt még némi ennivaló, megkínállak, előjöhetsz. Mert az lehet, hogy a Nagymező utcán bál van, minden este bál van, de az égen nem világlanak éppenséggel fényes körútjai a végtelennek, egyszóval valaki igazán kinyithatná a táncterem ajtaját, ha, mint egy filmbéli prostituált hozzátette annak idején a megszorító feltételt ehhez az egész mennybéli üzleteléshez, van egyáltalán odafenn valaki.

Az Úristen persze hallgat, rejtőzik, és alapozza saját negatív teológiáját, alapozik, ahogyan ez itt az Instant előtt szokás.

Aztán hirtelen előjele támad egy lehetséges jelnek. Hallom a külső udvar irányából, ahogy becsapódik a kapu. A csapódás zaját bizonytalan léptek hangja követi, amelyek olyannyira bizonytalanok, hogy percekbe kerül, amíg gazdájukat elvonszolják a lépcsőig. Hazaérkezett egy házbeli állampolgár, harmadik emeleti lakos, pontosabban vélhetően hazahozta a részegesek bukott angyala, mert alig áll a lábán.

Mondom neki: jó reggelt.

Mondja nekem: bvá, bvááá, és legyint.

Aztán szembesül a Problémával, amely Probléma a lépcső maga. Nézi a lépcsőt. Nézi a lábait. Nézi a plafont. Lehet, hogy ugyanazt keresi, mint én az előbb. Nézi a lépcsőt. Nézi önmagát. Megint a lépcsőt. Megint önmagát. És előáll a Megoldással; nagy nehézségek árán négykézláb ereszkedik, és elkezdi felkúszni az 1895-ben épített lépcsőház kövein.

Odamegyek azért, mert veszélyesnek tűnik a látvány, és megkérdezem: segítsek, uram?

A válasz ismert: bvá, bvááá, legyintés.

Úgyhogy visszamegyek az asztalomhoz, és, mint szoktam, békésen ülök tovább. Nézem, ahogy küzd önmagával, a lépcsőfordulókban olykor felbukkan görnyedt alakja, mégpedig egyre kivehetőbb formában, hiszen a folyamat olyan lassú, hogy egyre világosabb az ég és a ház. Huszonöt, harminc perc alatt, önmagát véresre verve felér jelem és barátom a harmadikra. Nézem, ahogy kalimpál, támasztékot keres a falon, lecsúszik a keze a sima felületekről, bérházas cliffhanger, fut át rajtam; végül a mélységből kiáltva valahogy felhúzza magát, csaknem kiegyenesedik. Evolúció hajnalban.

Úriemberről lévén szó, leporolja a ruháját. Éppen annyira értelmetlen a cselekvése, mint az öngyilkosé, aki megmossa a fogát és a legjobb öltönyét veszi fel, mielőtt beleereszt a szájába egy golyót; mindenesetre dülöngélve ugyan, de megtalálja a lyukat, ami a lakásába vezet. Ránehezedik az ajtóra, ami szerencsétlen fényű szerencséjére nincs zárva, és bezuhan az otthonába.

Aztán mindenki felébred az Ó utcától az Andrássyig, a lakásból ugyanis egy női hang kéri számon a lépcsőmászás hősét éktelenül ordítva, hogy mégis hol a büdös kurva anyjában volt eddig, és egyébként is, hogy néz ki a teste meg a pofája.

Én meg felnézek a pirkadó égre és elismerőleg bólintok. A jel kicsit savanyú, kicsit keserű, de legalább az enyém, és legalább világos az értelme. Mert nekem csekély valószínűséggel lesznek hasonló gondjaim a közeljövőben.

Egyfelől a földszinten lakom, számomra a lépcső mint Probléma nem létezik. Másfelől teljesen mindegy, mikor vergődöm haza. Senki sem vár semmivel. Ölelés nincs. Cserébe sodrófa sincs.

*

Pulyki Lujzi

Csakhogy pokoli nehéz esküvői beszédet írni ebben az ölelés- és sodrófamentes állapotban. Az esküvők minden bizonnyal a szerelemről szólnak, az arról szóló értekezésnek meg ugyanúgy előfeltétele a sodrófa és az ölelés, mint az idő tudata. Lehetetlen szerelemről beszélni anélkül, hogy ne volna múlt és ne volna lehetőség a jövőre, ami végtére is csudálatos témáját adhatná a kérdéses beszédnek: ugyanazért tudok beszélni a szerelemről, amiért az véget ér szükségképpen.

Ezt kellett bizonyítani. Köszönöm a figyelmet. Sok boldogságot.

Eszembe jut néha, mennyire ostoba voltam már húszéves koromban is (mások ezt úgy mondanák, hogy akkor még ostobák voltak, ma már nem, de emberek, ha egyszer annyit hazudunk egymásnak, legalább önmagunkat ne verjük át). Emlékszem, ott volt mellettem Renáta, heverésztünk az ágyon.

Én meg olvastam a Heideggert, Sein und Zeit, Zeit und Sein, In-der-Welt-sein, Mit-ein-ander-sein, ilyen zájn, olyan zájn, bölcsészdizájn.

Miféle barom az, aki egy élő és értelemmel teli nő szavai helyett egy bunkó halott férfi kellően huzatos prózaverseit választja?

Énféle.

Nem baj, keletkezik bennem a vigasztaló gondolat, íme, egy újabb probléma, ami megoldódott magától (de legalábbis megoldódott). Eltelt 12 év, közben nem téged vettelek el, Renáta, viszont azóta meg se ágy, csak matrac, se nő, se Heidegger. Nem is tudom, hol lehet az a kötet, pedig volt még vele kalandom, pont amellett, aki amúgy aztán (ennek ellenére) hozzám jött, ugyanabban az ágyban. Megszomjaztam éjjel, aztán félálomban a vizesüveg helyett a Lét és időből próbáltam inni. Miért, miért? Mondanám, hogy az rendelkezett kézhezállósággal [Zuhandenheit], a vizespalack meg csak kéznéllevőséggel [Vorhandenheit], de szerintem egyszerűen csak részeg voltam, a könyv borítója meg kék.

A meddő gondolatmenet eredményei, tételesen. Először is, ezt a beszédet legalább nem kéne elheideggerezni, ha már az ifjúkort sikerült. Másodszor is, milyen különös, hogy jóval kevesebbet (de legalábbis értelmesebb elosztással) iszom, mint amikor még volt ölelés és sodrófa. Harmadszor: nincs eredménye, mert még mindig nem írtam semmit. Ezért meddő.

Hét óra. Próbálom kiszámolni, hogy műsoridőig, tehát másnap háromig, még hány órát tölthetek azzal, hogy erőteljesen gondolok a semmire, mielőtt még esetleg ténylegesen is megoldanám, nem csak filozófiai értelemben (tehát sehogy) a problémát.

Elindulok az egyetemre, hátha az irodám és a folyosók utánozhatatlanul nyári üressége majd belesuttog a fülembe valamit.

Július vége van, reggel kilenc óra, a felsőoktatás hallgat. Bemegyek átvenni a napi bölcsességet Évától. Éva újabban minden látogatásomkor megörvendeztet valamely teljességgel értelmetlen, ám nyelvileg jól formáltnak tűnő szentenciával, amivel az lenne a célja, hogy helyes vágányra terelje az éppenséggel még a vágányoktól is távol veszteglő életemet. Úgy tűnik, felettese, Betty humorérzéke és küldetéstudata fertőző. Éva ilyeneket mond például: minden nap új nap van. Amire a válaszom, megidézve a péket a Süsü, a sárkányból: lehet, hogy tegnap ez még igaz volt, de ma má’ máma van má’, régi nap. Mire ő: holnap meg holnap lesz, karácsonykor karácsony, húsvétkor pedig húsvét. És nyugalom, a hosszú élet ritka.

Vagy: a világ tele van szépséggel. Mire én: mutass egyetlen szép dolgot ezen a világon. Mire ő: rámutat önmagára.

Jól mulatunk. Ő az orákulum, én meg a pusztulátum.

Megkérdezem tőle, hogy álláspontja szerint jó ötlet volt-e, hogy engem kértek fel erre az esküvőre beszédet mondani, mire kifejti, hogy álláspontja szerint ez azért jó ötlet, mert józanésszel úgy tűnhetne ugyan, hogy rossz, de az esküvők és a józanész amúgy sem barátai egymásnak. Mire én viszontkérdezek, hogy akkor most jó vagy nem jó, mire felszólít, értsem már meg: valami néha pontosan azért jó, mert nem jó, illetőleg fordítva, valami azért nem jó, mert jó.

Ahelyett, hogy tovább érdeklődtem volna, vajon e két utóbbi esetre az én felkérésemen kívül találunk esetleg evilági és kézzelfogható példát, nekiszegezem a kérdések kérdését. Mert ha rendben is van ugyan, hogy funkcióm a kérdéses esküvőn egyidejűleg legitim és illegitim természetű, amennyiben már maga a felkérés ötlete is egyszerre kapott jó és nem jó minősítést, amely minősítések ráadásul egymással valamely rejtélyes-következményes viszonyban állnak, egyszóval ha rendben van és megengedjük, hogy ami van, az van, arra még nem találtunk választ, hogy lenni mi legyen. Tehát, Éva, miről beszéljek a beszédemben, kérdezem én.

Mondj igazat, válaszolja ő, nem hazudtolva meg orákulumi képességeit, én pedig, nem hazudtolva meg pusztulátumi tehetségemet, közlöm vele, hogy ekkora baromságot tulajdonképpen egész életemben nem hallottam, mert hogyan lehetne esküvőn igazat mondani, hülye-e vagy, és hogy ennyi erővel a Holdat is megkérdezhettem volna, miért fehér, amire persze azt válaszolja, hogy őszerinte az nem fehér, hanem sárga.

Ezt a kört is megfutottuk. Éppen annyi segítséget kaptam Évától, mint Lujzitól, a hallgatótól (érdekes összefüggés: Éva tart otthon egy pulykát, aminek a neve szintén Lujzi, Pulyki Lujzi), akit tegnap már kínomban megkérdeztem a Facebookon, mi a fene legyen, mire azt mondta, hogy őszerinte én nekik azt mondtam, hogy ilyen esetekben tanulmányozzuk kedvenc beszédeinket a történelemből, aztán majd csak lesz valami. Micsoda hülyeség. Biztos nem én mondtam. Vagy ha mégis, a kezem ügyében lévő problémát közelítőleg sem oldotta meg a saját tanácsom rám olvasása, mert nekem aztán jelenleg nem Martin Luther King és John Fitzgerald Kennedy jut eszembe a beszédről, hanem Gordon Gekko a Tőzsdecápákból, aki arról értekezett, mi mentheti meg azt a rosszul működő vállalatot a totális csődtől, amelynek neve USA. (Szerinte amúgy a mohó vágy.)

Aztán rájövök, hogy nem ők, hanem már megint én vagyok a hülye, mert ők valójában segítettek. Mindenki segített, talán még Pulyki Lujzi is, és én voltam a lüke, aki nem veszi észre, hogy mindenki segíti.

Mert éppen az volna a lényeg: elmondani, hogy valami rosszul működik, és ugyanakkor elmondani, hogy ez egyáltalán nem elkerülhetetlen. Tehát: elmondani az igazat.

*

Hujuár

A beszéd első verziójával el is készülök délre. Évát nem akarom tovább fárasztani, és amúgy is szükségem volna egy független konzultánsra, úgyhogy elküldöm a szöveget véleményezésre a Tanulmányi Igazgató Asszonynak, minden dolgok általános szakértőjének. Egyrészt ő sokkal jobban meg tudja ítélni, mikor heideggeresedünk el visszavonhatatlanul, mert szemben velem, neki van egy ilyen vele születetett képessége; úgy nevezik, ész. Másrészt tudom, hogy nem ér rá ilyesmivel foglalkozni, de azt is tudom, hogy nem bunkó. Márpedig az, aki nem bunkó, viszont nem ér rá, hajlamos azonnal segíteni, mert később nem ér rá. Mint ahogy, teszem hozzá, egyáltalán nem ér rá.

A hivatali kultúra bonyolult.

Nem kell csalódnom. Két perc múlva már hív is, és annyit mond, hogy számításai szerint tizenkét alkalommal részletesen elmagyarázta, a világ nem fehér, nem fekete, nem szürke, hanem színes, és ebbéli tanításának semmi nyomát nem látja a dokumentumban. Igaz is, átírom, visszaküldöm.

Megint hív, most azt mondja, így már jelentősen jobb, de azért volna egy javaslata. Ha meg azzal nem is kívánnék foglalkozni, jó volna, ha legalább érintőlegesen említést tennék az ifjú párról a beszédben amellett, bár még jobb lenne, ahelyett, hogy a létezés titkait kutatom, mint holmi, jaj, csak ki ne mondd, Betty, önjelölt Heidegger.

Átírom, visszaveszek a heideggerizmusokból, és megfogadva tanácsát, említést teszek azokról a személyekről, akiknek írom a szöveget. Visszaküldöm.

Megint hív, megerősíti, hogy azt a javaslatot mégiscsak megfontolás tárgyává kéne tennem. Nagy a kísértés, de ellenállok; az ajánlattal nem élek, csak felhasználom.

És persze már megint feltesz egy olyan kérdést, amire nem tudok válaszolni, mert mindig ez beszélgetéseink vége: nem volna jobb mindezt csak nekik, és nem a násznép egészének elmondani?

Fogalmam sincs. Az volna leginkább jobb, ha nem azt érezném igaznak, amit írok, vagy legalábbis ha lennék olyan állapotban, hogy hazudni legyen kedvem.

Mindenesetre nem hagy nyugodni a kérdés, úgyhogy visszamegyek Évához, mert amúgy is ő tehet erről az egész igazmondásról, és megkérdezem, tulajdonképpen szerinte miért kéne igazat mondani. A válasz pontosan olyan, amilyennek előre elképzeltem, így végtére is megspórolhattam volna magamnak tíz méter sétát, de mindegy. Éva szerint tudod te azt. Ó, orákulum, bölcsességed áradása végtelen medrű folyó.

Egyébként sajnos tényleg tudom. Ott lesz például Dóri és Miki. Mert lehet, hogy már elmondtam nekik egyszer ezt az egészet, és lehet, hogy már régen elvégezték a középiskolát, de talán mégis igényelnek némi megerősítést többek között az én részemről, hogy igen, az élet félelmetes és rettenetes, mégsem volna jó úgy élnünk, hogy félünk és rettegünk, mert akkor nem élnénk egyáltalán.

Aki meg hazudni akar, az ne menjen tanárnak. Annyi alkalmas pálya adódik számára.

Hazamegyek, közben nézem a trolin a beszéd nyomtatott verzióját. Twin Peaks? Benne van, fontos, ez hozta őket össze. Az se baj, ha senki nem érti, a Twin Peaks ilyen, hogy nem értik. Gordon Gekko? Benne van. Felismerhetetlen? Igen, nem hiszem, hogy valakinek a „nem azért vagyunk itt, hogy fantáziákat dédelgessünk” fordulatról Michael Douglas jutna eszébe, ha meg mégis, meghívom egy sörre, különösen, hogy ingyen lesz. Igazság? Benne van, azt hiszem. Tanulmányi Igazgató Asszony? Benne van, javaslatostul. Ifjú pár? Benne van, végre-valahára. Valami mégis hiányzik. Az udvarba érve nagy örömmel látom, Diána és Noémi is hazaértek (ennek egyértelmű jele az, hogy kipakolták a teregetőt az ajtajuk mellé); velük meg még lesz dolgom ebben az ügyben.

Száradó pizsamák öröme ide vagy oda, eszembe jut, valami tényleg hiányzik. És nem tudom, mi.

Aztán látom, hogy Renáta átküldött nekem nyolc linket valami Jessie J nevű énekesnőhöz. Próbál belém zenei ízlést verni, merthogy az sincs. Jó dolgom van amúgy, egész nap emberek foglalkoznak velem. Megnyitom az első videót. Itt a hölgy inkább beszédet tart, mint énekel, bár néha azt is, hujúár, hujúár. Bámulom bambán, szép.

Aztán kimondja, ami hiányzik. Life is a waste of time if you are anything but hujúár.

*

Az Úristen és az őrült

Szóval az lett volna a terv, hogy Diána és Noémi odaállnak az ajtajuk elé, én meg átlóból-átellenből ordítom nekik a szöveget a belső udvaron át, és így próbálom el a beszédet, mert fogalmam sincs, ki hol lesz majd, amikor fel kell olvasni. Ehhez képest Diána valójában nincs itthon, Noémi meg inkább átjön; ennek megfelelően neki olvasok egyedül, közelről, de azért jó hangosan. A harmadik emeleten a hajnali barátom a gangon ülve ápolja sörrel és cigarettával a másnaposságát. Hadd hallja ő is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egyszer egy óriás három dolgot mondott egy szövetségi ügynöknek. Először is: a mosolygó zsákban egy férfi van. Másodszor: a baglyok nem azok, aminek látszanak. És végül: nem kell a szer, anélkül is rámutat. Ugyanennek a szövetségi ügynöknek egy törpe megígérte korábban, hogy a rágógumi, amit szeret, újból divatba fog jönni – majd rámutatott az unokahúgára, aki a megtévesztésig hasonlított Laura Palmerre, és aki elárulta: a karja néha hátrahajlik. Ott, ahonnan mi jöttünk, a madarak édesen énekelnek, és mindig szól a zene.

Lászlóval Káposztásmegyer napszámosaként a Twin Peaks bizonyos szereplőihez hasonlóan az eljövendő múlt sötétjén át látni kívántuk az egyetlen kiutat két világ között. Éppen ezért rendkívül megtisztelő számomra, hogy beszédet mondhatok ezen az esküvőn.

Sajnos azonban engem egy ideje már nem érdekel, mit gondol az Úristen. Nálamnál őrültebb emberrel aligha fognak ma este találkozni. A Tanulmányi Igazgató Asszony azt a javaslatot tette, hogy a beszédemet inkább el se mondjam, egyszerűen öltözzek be Darth Vadernek és hörögjek néhányat helyette. Megígérhetem, hogy a beszéd második fele tündöklő lesz – de a tündöklésnek ára van, odáig is el kell jutni. Nem ábrándozni és fantáziákat dédelgetni vagyunk itt – végtére is ez egy esküvő. Hanem azért, hogy szembenézzünk bizonyos társadalmi és lélektani realitásokkal.

A házasság intézménye, tisztelt hölgyeim és uraim, a házasság eszméje válságban van. Ezt nem a korszellem vagy a sokat emlegetett felgyorsult világ vagy valami hasonló más fikció okozza. Hogy megértsük ezt a válságot, engedjék meg, hogy eláruljam Önöknek az emberi létezés legsötétebb és legszomorúbb titkát; a rémálomról lesz szó, amibe időről időre mindannyian beleébredünk. E sötét és szomorú titok egyszerű: az emberek hozzászoknak a másikhoz. Megszokjuk a másik gesztusait, megszokjuk életvitelének rendszerét, megszokjuk, hogy mellettünk van. Emellett megszokjuk, ebből következően pedig természetesnek vesszük, hogy szeret bennünket. Természetesnek vesszük, hogy mellette igenis lehetünk valakik, miközben tudjuk, hogy valójában senkik vagyunk.

Ezen a világon azonban semmi sem vehető természetesnek. És nincs másik világ, csak ez az egy.

Elég egy példával szemléltetnem a sötét titkot. Én magam csaknem minden héten vettem egy szál virágot a feleségemnek; egy szál fehér rózsát. Valaha még örült neki, aztán természetesnek vette, aztán talán már unta is az egészet. Amint azonban másvalakitől kapott virágot, akitől még nem szokta meg az ajándékozás gesztusát, belészeretett.

Az én virágaim unalmasak voltak, mások virágai: az új szenvedély, az új szabadság és az új boldogság álomszerű szimbólumai.

Íme a titok, íme a rémálom. Amit azonban ma este mondani szeretnék, az a következő: mindez nem szükségszerű. Nem szükségszerű az, hogy a házasságok tönkremennek. Nem szükségszerű az elhidegülés, nem szükségszerű az árulás. Egyrészt azért nem, mert ezen a világon semmi sem szükségszerű a halált leszámítva. Másrészt ezernyi pozitív példát tudnék felsorakoztatni annak alátámasztására, hogy az emberi kapcsolatok képesek a működésre. Hogy bár sokan azt gondoljuk, a fény örökre elhagyta az életünket, fény igenis van. Legfeljebb másutt.

Hogyan lehet szerintem legyőzni a megszokás és a természetessé válás illúzióját? Talán úgy érzik, egy hollywoodi közhelyet idézek, de ennél többről van szó. A működőképesség kulcsa az őszinteség és a nyíltság. Az, hogy az igények ott és akkor fogalmazódjanak meg, ahol és amikor keletkeznek. Az, hogy ne feltételezésekkel éljünk a másik gondolkodásáról vagy viselkedésének alapjáról, hanem legyen bátorságunk komolyan feltenni a legfontosabb kérdéseket egy kapcsolatban. Mi a baj? Mi az, ami bánt? Mi az, ami örömet okoz? Mit szeretnél? Mit tegyünk, hogy jobb legyen?

Mert könnyen lehet, hogy rövid távon problémákat okoz az őszinteség, elrontja az estéinket, a családi vacsorákat akár – de hosszú távon ez az egyetlen járható út. Ha valaki, akkor én megtanultam – a saját káromon, a saját hibáimból, a saját kudarcomból, a saját vereségemből. Azonban, ahogy egykor kollégám, János mondta mindig: egy úr a pokolban is legyen úr.

Az őszinte és nyílt kommunikáció megtörheti az emberi létezés legsötétebb átkát is.

Márpedig tudom, hogy ti képesek vagytok rá. Egyszer az egyetemen egy hallgatóm, neve Lujzi, megkérdezte, mikor és hol volt számomra a legnagyobb élmény tanítani. Gondolkodás nélkül azt válaszoltam: akkor, amikor egy messzi középiskolában érettségire készíthettem fel a diákokat Lászlóval és Jánossal. Történelemből, magyarból, és az igazán szerencsétlen sorsúak esetében: filozófiából. (Csak mondaná meg végre valaki, miért van inkább létező, nem pedig a semmi, de hagyjuk is.) Azért volt ekkora élmény ott lenni, megélni ezeket a tavaszokat és nyarakat, mert nem kellett intézménypolitikai vagy tudománypolitikai kérdésekkel foglalkozni; nem kellett uniós pénzeket kreatívan kezelni azért, hogy működjön a dolog; nem kellett megalkudni senkivel és semmivel. Tiszta pedagógia volt, tiszta tanítás. És engem ez tesz boldoggá. Ahogyan szerintem Lászlót és Jánost is.

Emese, ez a közösség hatalmas hálával tartozik neked. Mielőtt lettél volna, a férjed egy rendkívül ideges ember volt. Egyszer például majdnem kirángatott valakit a kocsijából az utcán – és nem azért, mert be volt rúgva, mert már akkor sem ivott annyit, mint például én. Hanem azért, mert nyughatatlan volt, mert nem találta a helyét, mert nem találta a jelentést és az értelmet, aminek a megragadására mindannyian törekszünk. Te megadtad neki mindezt. Melletted Laci olyasmit adhat a világnak, amit ez a világ talán meg sem érdemel. Nagyon, nagyon köszönjük neked.

László, mi együtt olyan dolgokat láttunk a közoktatásban, amit, ha elmesélnénk, mások el se hinnének. Láttunk tizennégy éves korban tönkretett életeket; láttunk összeomlást és pusztulást; és persze átéltünk számos olyan felemelő élményt, ami hitem szerint csakis egy középiskolában élhető át. Mindeközben te mindig fáradhatatlanul dolgoztál egy olyan ügy szolgálatáért, amit legtöbbször pokoli nehéz és hálátlan szolgálni. Jól tudjuk, az élet minden területén az ér el eredményeket, aki testét-lelkét beleviszi a küzdelembe – és te pontosan ezt teszed a mai napon éppúgy, mint minden áldott napon. Hiszem, hogy ha mindannyian a te példádat követnénk, egy napon talán büszkék lehetnénk a közoktatás rendszerére. Azt nem tudom, hogy eljön-e ez a nap a mi életünkben; azt viszont teljes bizonyossággal állíthatom, hogy te mindent megtettél és megteszel az eljöveteléért.

A lényeg tehát a következő. Van fény, van őszinteség, van boldogság és van igazság ezen a földön. Ezt többek között onnan tudom, hogy ismerhetlek benneteket. Azt kívánom nektek, hogy ez a fény, ez az őszinteség, ez a boldogság és ez az igazság kísérjen benneteket most és mindörökké. Az élet semmi más, mint időpocsékolás, ha nem lehetünk azok, akik szeretnénk lenni. És hiszem, hogy ti egymás mellett önmagatok lehettek.

Mindenki kedves egészségére. Élvezzék az estét. Éljen az ifjú pár!

Hajnali barátom a beszéd közepén elszenderült; akkor hát jó lesz, gondolom. Noéminek tetszik, akkor végképp jó lesz, gondolom. Éppen egy Vesper Martinit kezdenék keverni, amikor felhív Laci.

És közli, hogy az van: Bíró János, a vőfély, más néven Kapolcsi Kalapács, sajnos nincs arra alkalmas állapotban valamely okokból, hogy vőfélykedjék, úgyhogy a vőfély is én leszek.

Végtére is még két hónapja sincsen, hogy elköltöztem otthonról. Kutyaharapást szőrivel.

*

Láthatatlan alkotmány

Miféle szerencsétlen az, aki csaknem egyedülálló vagy egészen az férfiként magányosan érkezik haza egy esküvőről?

Énféle.

Mindenesetre kiszállok a taxiból, (mondanom sem kell, már megint nem vagyok részeg), bele a bálba, a Nagymező utcabálba, és látom, hogy már megint nem úgy van az. Mert hiába akarnék én bemenni a házba, a kapualjban ott van két lány, és elüli az utat.

Mivel már ráérek, nem kergetem őket arrébb, inkább leülök melléjük. Elszívunk néhány cigarettát. Kiderül, hogy holland joghallgatók. Vitatkozunk kicsit arról, lehet-e vajon egy országnak a látható mellett láthatatlan alkotmánya is, merthogy szerintem igen, szerintük meg ez valamiféle alkotmánybírósági terrorhoz vezetne, és így tovább, a szokásos. Egyetértünk végül, hogy nem értünk egyet. Elmennek a szállodájukba, én meg végre bejutok a kapun. Tiszta Európa ez a hatodik kerület.

Otthon befejezem a koktélt, amit még tegnap este kezdtem kikeverni (tehát: már elővettem a shakert), csak aztán közbejött a vőfélyfelkészülés.

Kitöltöm a Vespert.

A gyógyulás kezdete, fut át rajtam. És nem az italra gondolok.

*