Guba Tamás: Aranybolygó meséi – 2. részlet

Előző részlet

A vámpír és a tündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vámpír. Olyan volt, mint a vámpírok többsége. Külleme erőt és örök ifjúságot sugárzott. Sármos volt, ura volt a fekete mágiának és az árnyéka önálló életet élt. Csak éjjel merészkedett ki kastélyából, nem volt tükörképe és mások vérét itta, hogy ő élhessen.

Ám egyik este történt, hogy a vámpír csapdába esett. Egy arra járó parasztfiú mentette meg életét. – Talán nem tudod ki vagyok?- kérdezte a vámpír.- Dehogynem. Tudom, te vagy a vámpír, kitől retteg az egész falu. Viszont az életet mindenki megérdemli. És nem is tudom miért, de én látom benned a jót.- A vámpír ledöbbent, hisz efféle szavakat még nem hallott egy halandó szájából sem. A gróf, arannyal köszönte meg a parasztfiú fáradalmait. Azonban, most hogy látta az emberek jobbik arcát is, már nem akart az emberek vérén élősködni. Megfogadta, hogy ezentúl csakis vadállatok vérét fogja inni, többé nem bántva az embereket.

A vámpír így is tett. Azonban pár hónap után úgy érezte üres az élete. Próbálta művészettel, mágiával, tudománnyal és játékokkal kitölteni a sötétséget, de semmi se használt. A vámpír sokat töprengett, hogy mi is hiányzik az életéből. Hiszen mindene megvan. Vagyon, hatalom, örök élet. Mi mást kívánhat még bárki e Földön?

Aztán rájött, hogy mióta is van ez az üresség az ő szívében. Mióta lemondott az emberi vérről. Nem is a vér hiányzott neki, nem az íze, vagy az illata. Hanem a vadászat izgalma. A küzdelem. Ugyanakkor az emberekre már nem tudott prédaként tekinteni és nem is nagyon akarta megszegni saját magának tett ígéretét. A vámpír gondolkodott, hogy mit tegyen, de semmi ötlete nem támadt. Egyik teliholdas estén azonban eszébe jutott egy apróság- Ha emberre nem is, más kétlábon járóra csak vadászhatok. Biztos akad valami teremtmény az elvarázsolt erdőben.- És elindult a telihold fényénél az árnyékok hercege, hogy új áldozatra találjon.

A vámpír átkutatott minden zugot a mágikus erdőben. Fáról-fára, kőről-kőre, cserjéről-cserjére járta azt a misztikus helyet. De semmit nem talált. Mikor már épp feladta volna, egy gyönyörű, lágy dalra lett figyelmes. Követte a hangot, gondolván friss prédára lel.

Az út végén egy tóra talált, ahol egy fiatal tündér pihent éppen.- Mily kecses, finom falat. Jó lesz ez vacsorára.- mondta mosollyal a száján az árnyékok királya. Mögé osont, szépen, lassan. Már épp készült elharapni a torkát, mikor a tündér hirtelen megfordult és a szemébe nézett.

Ahogy nézte a tündér tiszta kék szemét, az a furcsa sötétség eltűnt a vámpír szívéből és egy fura, meleg, eddig ismeretlen de jó érzés vette át a helyét. A lány, a puszta tekintetével elbűvölte a vámpírt, pont úgy ahogy ő a halandó lányokat szokta. – Most meg fogsz harapni?- kérdezte rémülten a tündér.- Nem. Feltéve, ha megosztod velem bájos társaságod.- mondta az árnyékkirály mosolyogva, a tündér pedig megkönnyebbülten kacagott.

Ahogy beszélgettek, egyre jobban megszerették egymást. A vámpír a kastélyába vitte a szép tündért és százévente egyszer visszatérnek a tóhoz, ahol találkoztak. Alexander és Nora (mert így hívták őket) a varázslények között is csodának számítottak. Hisz nem mindennapos párost alkottak ők ketten. De szerelmük, ellentétben másokéval, erős volt és kitartó. Őszinte és mély.

És mikor eljött az idő, egy fiúk született. Mivel nem tudtak megegyezni, mi legyen a csöppség neve, mindkettejüktől kapott egy-egy nevet. Így lett a fiú neve: Pán-Péter.

* * *

És azóta…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, egy afrikai törzs. Ennek az afrikai törzsnek, volt egy erős bajnoka, akit Chikarának hívtak.

Chikara, mikor mind halászatban, vadászatban, futásban, célbadobásban és minden másban legyőzte az összes barátját és ismerősét a faluban, más törzsek bajnokait hívta ki. De Chikara még csak méltó ellenfelet sem talált. A többi törzs bajnokait mindenben könnyedén legyőzte.

A nagy szárazág idejére (mely minden évben egyszer volt esedékes) Chikara megismerte és legyőzte az összes bajnokot.

Boldog volt egyfelől, hisz Ő volt az emberiség megkérdőjelezhetetlen bajnoka. A legerősebb, leggyorsabb, legtehetségesebb ember a világon.

Ugyanakkor nem volt így már semmi kihívás az életében és ettől szomorú volt. „Jaj, most mit csináljak?” sopánkodott egy kora reggel. „Az emberek közül mindenkit legyőztem. Az Istenek és szellemek pedig biztos nem vennének komolyan, és nem fogadnák el a kihívásomat. Mit tegyek, mit, tegyek, mit tegyek?” Így sopánkodott és közben gondolkozott órákig. Aztán elrepült a feje fölött egy madár, amitől eszébe jutott valami. „Megvan! Az állatvilág! Hát az állatvilág bajnokait nem hívtam még ki, egyetlen egy próbára sem! Hát mire várjak még? Uzsgyi, kihívni őket!” Még aznap este kihívta az őserdő és a szavanna összes állatát.

Az összeset, kivéve egyet, mert azt nem vette komolyan. Ez volt a bolhák bajnoka, Bolha Bubi.

Bolha Bubi barátai sorba jöttek dicsekedni, hogy elmeséljék ki hívta ki őket ilyen-meg olyan versenyekre. Jött Leo az oroszlánok bajnoka, Kepperfild a kígyó, Longó a gorilla és mindenféle állatoknak a bajnokai jöttek dicsekedni Bolha Bubihoz.

Bubi csak várt és várt de sem maga Chikara, sem pedig valami hírnökféle nem jött párbajt kérni tőle. „Ez nincs rendjén!” Pufogott a bolha otthonában. „Én vagyok minden bolhagyerek példaképe! Én vagyok a bolhák bajnoka! Micsoda arcátlan dolog, hogy pont engem nem hívott ki párbajra ez a Csipava vagy mi a neve! Megkeresem és megleckéztetem!”.

A kis bolha elindult megkeresni Chikarát. Nem volt nehéz dolga, mivel Chikarának volt egy dobos barátja, Tam-Tam Dum-Dum, aki mindig dobolt, mikor Chikara legyőzött egy bajnokot és ennek a dobnak jellegzetes és különleges hangja volt. Így ahonnan hallotta a dobot, arra ugrált a kis bolha.

Bolha Bubi odaért Chikarához. „Hé te óriás!” szólalt meg a kis bolha. Chikara először azt se tudta hova nézzen. Aztán a földön észrevette Bolha Bubit. „Mit képzelsz magadról, hogy az állatvilág minden bajnokát kihívod, csak pont engem nem?” Chikara ezen nevetett. „Majd pont te, te tudnál engem legyőzni, bármiben? Mitugrász! Nesze!” Chikara próbálta eltaposni, de a bolha időben félre ugrott majd rá Chikara lábára.

A kis bolha össze-vissza csípte Chikara lábát, majd átugrált a másik lábára is. Jobb lábról bal lábra ugrott, bal lábról jobb lábra. Chikara viszont nem mert, se vakarózni, se odacsapni, nehogy bárki is megtudja, hogy egy ilyen kicsi bolhát nem tudott eltaposni az, aki az emberek (és most már az állatok) legnagyobb bajnoka volt, így próbálta jobbra-balra lépésekkel és furcsa mozdulatokkal lerázni magáról a bolhát.

Tam-Tam Dum-Dum, mivel azt hitte barátja győzelmi táncot jár, megpróbált a tánc ritmusa után dobolni. Chikara mozgása és Tam-Tam Dum-Dum dobolása a többi embernek is megtetszett, akik azért voltak ott, hogy lássák Chikara győzelmeit. Elkezdték tehát utánozni Chikarát, és néhányan szöveget is kántáltak a dob ritmusára.

A mulatságra felfigyeltek az Istenek is. Nagyon megtetszett nekik a tánc, a dob és a bennszülöttek éneke. Nekik is kedvük lett volna táncolni. Igen ám, csak nem akarták megijeszteni sem az embereket, sem pedig az állatokat, és ezért nem mertek leszállni a Földre. De mivel kellett nekik is padló, hogy tudjanak min táncolni, ezért az égre terítettek pár felhőt padlószőnyeg gyanánt.

És ahogy az Istenek táncolni kezdtek a felhőkön, úgy esett az eső a földre.

Így Chikarának, a dühös kis Bolha Bubinak és Tam-Tam Dum-Dumnak köszönhetően, a szárazságnak abban az évben, hamarabb lett vége. És azóta táncolnak dobszóra a bennszülöttek.