Napok óta nem aludt, fel-alá járkált űrhajójában, az ablakon keresztül bámulta a csillagokat. A csillagrendszereket, ahol azok a lények élnek, akiknek már nem látta a gondolatait.
Atkins N. Winters − huszonhárom éves, nőtlen, foglalkozására nézve sávszélesség-bérbeadó, rendszertanilag az emberi fajhoz tartozó űrhajótulajdonos − elvesztette a képességét, amivel hozzákapcsolódott mások elméjéhez. A távolból érkező gondolatok csupán fülsüketítő zajjá álltak össze, egész nap a fejében lüktetett a kibírhatatlan sistergés.
Rettenetesen unatkozott. Eddig kedvére csemegézhetett a világegyetem bármely teremtményének emlékeiben, most egyetlen társa AC/DC2, az özönvíz előtti kommunikációs robot maradt. A gépezet szivarszerű formája mutatta, hogy régi modell, de ósdi, zöld-fekete kijelzője még élénken csillogott, processzorában hibátlanul futottak az algoritmusok, és ezüst színű burkolatát saját maga polírozta fényesre minden csütörtökön. A főztjéről nem érdemes beszélni, de Atkins nem támasztott nagy igényeket ezen a téren.
Vasárnap este lekapcsolta a kriptonlámpákat űrhajója vezérlőtermében, csak a hipertér-hajlítómű kékes fénye derengett a rácsos padló alól. Röviddel azután, hogy az Aldebaran felkelt az x202 y132 z564 koordinátapont felett, odaült az irányítópulthoz. A rádió gombját tekergette, futárhajók frekvenciái után kutatva, hátha elcsípi dologtalan GPS-navigátorok bárgyú poénjait.
A kimerültségtől mély álomba zuhant, ahol a vezérlőpult ötdimenziós plazmakijelzője képcsöves tévékészülékké változott. Éppen úgy festett, mint amiket osztálykiránduláson látott az Őskori Technikai Eszközök Múzeumában. A tévé képernyőjén fekete és fehér pontok ugrándoztak, akárcsak a szaladgáló hangyák, közben éles sistergés hallatszott. Öklével ütni kezdte a szerkentyű tetejét.
A heves mozdulatra felébredt, és rádöbbent, hogy a rádió gombját püföli. Alaposan felsértette a jobb kezét.
− A francba! − rázogatta dühödten a karját. − Rémes álmot láttam − fordult AC/DC2-höz, aki éppen a sávszélesség-generátort bütykölte a műszerfalon, mert néhány előfizetőtől panasz érkezett kimaradásokra. − Hangyák rohangáltak egy képernyőn, és ugyanúgy sisteregtek, mint a hang, amit napok óta hallok a fejemben. Mi lehet ez?
− Szüntelen sistergés? Alighanem fehérzaj − recsegte a robot géphangján.
− Fehér zaj?
− Nem, fehérzaj. Olyan, véletlenszerű zaj, amire igaz, hogy a teljes vizsgált frekvenciatartományban, ez emberi érzékelő esetén 20 hz – 20 khz, a hangnyomásszintje állandó.
− Hagyjál már ezzel az áltudományos szöveggel! Egy hangot sem értek belőle.
− Nem áltudomány, ezt írja a Wikipédia.
− Akkor kapcsolj haver üzemmódra, és mondd el emberi nyelven! − ráncolta homlokát a fiú.
− Ahogy akarod. Tegnap töltöttem le új kommunikációs modulokat. Van viktoriánus kebelbarát, kettőt lő mire egyet szól westernhaver és 21. századi span.
− Legyen a 21. század. A dédmamámtól még hallottam korabeli kifejezéseket. Olyan szavakat használt, hogy cucc meg bingó!
− Oksa. Figyuzz tesó, kagylózol, aztán mindenhol dől a tré vaker.
− Állj, állj, állj! Ettől megőrülök − kocogtatta meg Atkins a robot sima, kemény burkolatát. − Vedd le 50 százalékra ezt a spant! Nem is, inkább 25-re.
AC/DC2 kijelzőjén süllyedni kezdett a spanométer, és a robot máris kevésbé rapesen szólt.
− Oké. Random hangok, melyeket az általad érzékelhető összes frekvencián egyszerre hallasz.
− Ettől olyan kibírhatatlan! De honnan a fenéből jön?
− Végtelen mennyiségű gondolat áramlik feléd az univerzumból, és te nem tudsz szelektálni köztük. Kioltják egymást, csak sisteregnek − magyarázta AC/DC2.
Atkins az űrhajosok univerzális útmutatójához fordult tanácsért. Sötét karikákat égetett szeme köré a virrasztás, mire a Galaxis útikalauz 995423. oldalán megtalálta, amit keresett: “Fehérzaj esetén térj be Cheryl kocsmájába, Alfa Centauri, A jelű csillag, legbelső bolygó, a kontinentális szakadék északi csücskénél, a második elágazás jobbra. A söntésben megtudod, hol találod a gyógyírt. Apróbetűs megjegyzés: törölközőt feltétlenül vigyél!”
− Ezek hülyének néznek engem − morgolódott. Gyerekkora óta az útikalauzt bújta, a Napnál is világosabb volt számára, hogy anélkül sehová sem indul el az Univerzumban.
Nyakába terítette sárga-fehér csíkos törölközőjét, benyomta a start gombot a hajlítómű irányítópultján, és a rácsos padló alól derengő halványkék fény izzó vörösre váltott. Egy hipertérugrás után a nevezett szakadék pereménél landoltak.
A lenyugvó Alfa Centauri „A” narancsos fénybe vonta a sziklás szurdok meredek gránitfalát, a vadregényes tájra csak néhány kósza felhő vetett sötét árnyékot. A kristálytiszta légkörben heves protonszél süvített, de még így is rekkenő hőség fogadta az utazókat.
Az űrhajó rakteréből leereszkedő antigravitációs szán hangos csattanással talajt ért, elindulni azonban nem volt hajlandó, köhögött, durrogott, kerregett, aztán teljesen elnémult.
− Amperszagot érzek − szimatolt Atkins a vezetőfülkében.
− Pechünk van, a forróságban megolvadtak a vezetékek, zárlatos lett az önindító − jelentette AC/DC2 a jármű számítógépére csatlakozva.
− Motorral kell mennünk − dünnyögte a fiú, és előhozta az egynyomon sikló járgányt. Bukósisakot húzott a fejébe, és robotnak is adott egyet. A titániumötvözetek árrobbanása óta megbocsáthatatlanul drágák lettek az alkatrészek.
A hernyótalp apró kerekei éktelenül zörögtek a köveken, de ez a jármű legalább haladt. A második útelágazásnál Atkins meg is találta Cheryl kocsmáját. Csikorogva fékezett, és leparkolt egy sugárhajtású buckajáró mellé.
− Ellenőrizd a terepet! − utasította AC/DC2-t.
− Tiszta − közölte a robot, miután körbepásztázott, aztán egy ionsugárral kinyitotta az ajtót.
Beléptek a zsúfolásig telt kocsmába, ahol az Univerzum legkülönbözőbb pontjairól összesereglett lények a legkülönbözőbb módokon társalogtak, megpróbálva túlharsogni egymást és a jégkásakészítő dörömbölését.
A kocsma fülledt levegőjében az alkoholszag égett aromával keveredett. A falon csiricsáré világítótábla hirdette: pirított holdtölte ma féláron.
− A fenébe − horkant fel a fiú −, éppen ma kellett erre vetődnünk. Boldog-boldogtalan akciósan holdtöltézik!
Első pillantásra nem is találtak szabad helyet, de átverekedték magukat a mosdóra várakozó soron, és a terem hátsó sarkában leültek egy kerek asztalhoz. Illetőleg csak Atkins, mert a tervező láthatóan nem gondolt arra, hogy a robot valamikor esetleg le szeretne ülni. Erre szolgáló mechanika híján, ő csak ácsorgott.
A fiú kézbe vette a foszforeszkáló plasztikétlapot. Már nagyon vágyott egy jó steakre, mert AC/DC2 rendszerint cipőtalp keménységűre sütötte. Állítani kellene a szakácsmodulján. De kinek van kedve a robotot buherálni?
Atkins éppen a kínálatot böngészte, amikor egy hártyásszárnyú vendég a mosdóból jövet az asztaluk felett repült el. Láthatóan felöntött a garatra, vészesen imbolyogtak a szárnyai.
− Hékás − legyezgette Atkins az étlappal −, ez ami légterünk!
− La-lassan a te-testtel, A-anakin, m-mert bö-bökök − habogta a kapatos rovarlény, és leszállt a szomszéd asztalnál borozgató társaihoz.
− Anakin? De hát ő Darth Vader, nem? − töprengett Atkins.
− Anakin Sk… − kezdte a robot.
− Mindegy is − torkolta le a fiú −, azt nézd, még mindig milyen sandán bámul ide ez a hártyás. Hol egy Chemotox?
− Figyuzz, nem ajánlom, az életellenes büntetési tételek elég magasak ezen a bolygón.
Közben a hártyásszárnyúak az anyanyelvükre váltva élénken vitatkozni kezdtek.
− Rólam zümmögnek ezek? Lefordítanád? − kémlelte Atkins a rovarcsapatot.
− Rá se ránts, csak a pollen árára panaszkodnak. Inkább odasüss − kacsintott kijelzőjével AC/DC2, ugyanis a konyha lengőajtaján görkorcsolyás pincérlány vágódott ki.
Atkins intett neki, a lány eléjük perdült, az éles fékezéstől nagyot lendült piros miniszoknyája.
Te jó Tejút! Ez aztán a kiszolgálás! − hümmögött magában a fiú.
− Csillagporos steaket kérek − mondta elfúló hangon a piros szoknyának. Közben drukkolt, hogy égő fülcimpája ne öltsön hasonlatos árnyalatot.
− Göncöl vagy Orion mártással? − jött a kérdés valahonnan fentről.
− Milyen az a Göncöl mártás? − faggatta Atkins továbbra is a szoknyát.
− Gyömbéres. Az Orion meg borsos.
− Akkor Göncöllel − adta le a fiú a rendelést, a pincérnő meg beszkennelte a kódot a műkörmébe épített leolvasóval és elsuhant.
− A Palpatin vigye el − nézett körül Atkins −, ha még bele tudnék nézi a fejekbe, egykettőre kideríteném, kit keresünk. AC/DC2, most neked kell dekódolnod, mit beszélnek. Miről diskurál például az a két szőrös muki a bárpultnál?
− Azt tárgyalják, hogy játszott a kedvenc csapatuk a múlt héten − tolmácsolta a robot.
− És mit csipog a madárfejű a szögletes asztal mellett?
− Siránkozik, hogy elhagyta a tojója.
Ebben a pillanatban odaszáguldott a pincérnő az étellel.
− Ilyen hamar? − kérdezte Atkins a csinos kis szoknyát.
− Molekuláris gasztronómia − felelte a lány, leszúrt egy tripla Rittbergert, és észvesztően kecses lépésekkel elkorizott.
Omlós volt a steak, a frissen reszelt gyömbér pompás tűzijátékot rendezett a nyelvén, Atkins elégedetten falatozott. Már a vége felé járt, amikor egy sötét árnyék jelent meg a tányérján.
Csuklyás köpenyt viselő vándor állt meg az asztaluknál. A megszólalásig hasonlított Viggo Mortensenre, ám rövid, szőke tincsek helyett Aragorn hosszú, sötétbarna parókája kandikált ki a kapucnija alól. Hogy kire hasonlított megszólalás után, azt Atkins nem tudta megállapítani, mert a vándor meg sem mukkant. Egy erszényt dobott a fiú elé, és eltűnt a mosdóra várakozó tömeg mögött.
A tarsoly egy jedimintás memóriakártyát rejtett.
− Olvasd be gyorsan − kérte Atkins a robotot.
− Egy nóta van rajta. „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én” − kezdte játszani AC/DC2.
− Szép, de miért ugrik?
− Bakelit lemezről készült felvételt digitalizáltak.
− Érdekes dal − mélázott a fiú. − Hova köthető? Hátha oda kell mennünk.
− Keresem − pörgette processzorát AC/DC2 −, Tejút, külső perem, Naprendszer, harmadik bolygó. Találtam egy címet is: Magyarország, Budapest, 9. kerület, Akácos út 23., dr. Horváth, az udvarban balra.
− Valamilyen doktor? − örvendezett Atkins. − Ő gyógyítja a fehérzajt? Azonnal látogassuk meg!
Fepattantak a hernyótalpas motorra, és visszarobogtak az űrhajóhoz. Ott Atkins bediktálta a navigátor mikrofonjába a koordinátákat, és egy gyors hipertérugrás után kicsi, kék bolygó tűnt fel a színes radarképernyőn. A fiú az ablakhoz rohant, és a jéghideg üveghez nyomta az orrát.
− Innen származnak az őseim! − ujjongott. − Jé, csak egy holdja van?
− Hol voltál természetrajz órán? − morgolódott gépsegédje, de Atkins ügyet sem vetett rá. Először látta a Földet!
A kék bolygó egyre közeledett, kirajzolódtak a tengerek és a kontinensek. A felhők alól egy síkság bukkant ki, a közepét ezüst szalag szelte ketté. Úgy tűnt, mintha a navigációs szoftver egyenesen a folyóba vezetné őket, de sikeresen elkerülték a vízbepottyanást. Irodaházak és plázák csillogó üvegkupolái felett repültek, majd Atkins egy csíkosra nyírt focipályát pillantott meg. Sóvárogva nézte az üdezöld gyepszőnyeget: De rég húzott stoplis cipőt! De rég szerzett bombagólt!
Sokáig nem nosztalgiázhatott, mert hamarosan leszálltak az Akácos út 23. előtt. “Dr. Horváth Ödön, címzetes egyetemi tanár, zeneelmélet, zenepedagógia” állt a névtáblán.
Az udvarban balra a köpcös, bajszos tudós nyitott ajtót. Dr. Horváth összehúzott szemmel méregette Atkins-t.
− Fehérzajt hall? A szolmizálás segíthet. − Ökölbe szorította a kezét, aztán ferdén kinyújtotta, majd tovább folytatta a furcsa mozdulatokat. − Csinálja maga is, és énekelje velem, hogy dó-ré-mi!
− Ettől majd újra látom a lények gondolatait? − firtatta Atkins.
− Nem hinném − ingatta a fejét dr. Horváth −, de a dallamok bizonyosan kitisztulnak a fejében.
Ember bolygót olyan gyorsan még nem hagyott el, mint ahogy Atkins távozott a Földről.
− Ezer sith és jedi! Botfülem van, hogy szolmizáljak? − dohogta az űrhajóban. − Potyára mentünk Cheryl kocsmájába?
Bár ami azt illeti, a csillagporos steaket nem tudta kiverni a fejéből. A piros miniszoknyát sem. Azt a libbenőst.
Hogy teljen valamivel az idő, elővett egy csomag franciakártyát az irányítópult kesztyűtartójából.
− Pókerezzünk! − hívta AC/DC2-t, és osztott mindkettőjüknek.
Ám a játszma egyenlőtlen harcnak bizonyult. Már a harmadik féreglyukon haladtak át, de Atkins még egyszer sem nyert. Bánatában néha beleharapott egy hideg és savanyú pizzába. A robot megint túladagolta rajta a paradicsomemulziót. Mégis csak újra kellene indítani a szakácsmodulját. Vagy újra rendelni egy jó kis steaket.
A fiú egyre idegesebben ütögette a kártyapaklit az asztalhoz.
− Royal flöss − dobta be a lapjait végül AC/DC2.
− Csalsz! − förmedt rá Atkins.
− Dehogyis − recsegte a robot −, csak kétmilliárd műveletet végzek másodpercenként. Még egy kvantumszámítógéppel is elbánnék.
Kicsit lejjebb kellene venni az önbizalmán − gondolta Atkins, de elvesztette a kódot, amivel a robot személyiségén lehetett állítani.
AC/DC2, mintha meghallotta volna, azonnal csippant egyet.
− Üzenet érkezett. Dr. Horváth ismerősnek jelölt téged.
− Szent Yoda! Vissza ne jelöld!
− De írt is hozzá: ”Nézzék meg a másik fájlt!”
− Miféle fájlt? Talán a memóriakártyán?
− Tényleg van itt még egy. Csak rossz a kiterjesztése, mp9 helyett mpnight. Ez biztos egy szénalapú lény műve. A legegyszerűbb fotóautomata se csinálna ekkora baromságot − morgolódott a robot, és a fejéből erőteljes kerregés hallatszott, ahogy olvasni próbált. − Meg is sérült.
− Ki tudod javítani?
− Éppen azzal próbálkozom. − AC/DC2 további zakatolás után bekapcsolta projektorát, és egy hologram jelent meg a vezérlőterem közepén.
Ősz hajú, szakállas, sötétbarna fürdőköpenyt viselő ember alakja bontakozott ki a fehér háttér előtt.
− Obi Wan Kenobi! − pattant fel Atkins a parancsnoki székből.
− Nem − ingatta fejét az idős férfi −, Kenobi mester idő előtt eltávozott, mert Sir Alec Guinness, bármennyire kitűnő színész is volt, elunta a forgatást. Én csak az árnyéka vagyok.
− Segítesz rajtam? Láthatom még valaha a gondolatokat? − reménykedett a fiú.
− Jól figyelj rám, Padavan. Döntsd el, mit akarsz igazán! A málna napfénycsókolta ízét csak akkor érzed, ha a valóságban kóstolod meg. Akár seregnyi málnatermesztő fejébe is beléphetsz, a virtuális zamat sosem ugyanaz.
− Virtuális zamat… értem szavad − bólogatott Atkins. − És mi lesz a fehérzajjal?
− Az magától elmúlik, ha nem kémkedsz a gondolatok után. Túl sok az információ a térben, túlcsordultál. Szelektálj… szelektálj… szelektálj − akadt be a hologram.
Obi Wan Kenobi árnya elhalványult, a fiú pár percig csak meredt a hűlt helyére. Aztán éles sípolás közepette egy felirat kúszott a vezérlőpult ötdimenziós plazmaképernyőjére: És ne feledd a törölközőt!
Mire vársz?! − váltott hamarosan a plazmakijelző.
Mire vársz?! − morzézta a hipertér-hajlítómű kékes fénysugara.
Mire vársz?! − derengett fel valahol hátul Atkins tudatában egy ősi, képcsöves tévén. Az adásban megjelent dr. Horváth, és énekelve folytatta fura mozdulatait: lá-ˌti-ˌ lá-ˌ lá ˌti-dó-ré, mi-fá, szó-fá-mi… „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én”.
A fiú a parancsnoki székbe zuhant, lecsukta a szemét, az információs sztrádán találta magát, és robogtak felé a gondolatok. Letért egy ösvényre, ami sötét akácerdőbe vezetett. A fák koronája mögül éppen felkelt egy csillag, és a fehérzaj helyét átvette a dallamtapadás.
− Alfa Centauri − mondta Atkins a navigátor mikrofonjába, mert a koordinátákat már régen lementette ezen a néven. És egy kicsi, piros szoknya volt hozzá az avatár.