Gondolatok a 8. Aranymosás lektori szakaszáról

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogatóra idén 232 mű érkezett, és ebből 33 mű került fel a weboldalra. (Az előszűrésről szóló gondolatokat itt olvashatjátok.) 

Két írást éreztek a lektorok elég kiforrottnak, hogy nyomtatott szöveggé válhassanak, és eljuttattak hozzám, a vezető szerkesztőhöz. Kíváncsian olvastam őket.

Julia Moonlight: Arany és Ónix

Austen elegáns világa izgalmas módon keveredik a fantasy háttérrel. A két főhős között a dinamika nagyon erős, működőképes, alapvetően ez tartja fenn a figyelmet. A szélsőségesen használt nyelvi elemek meglepő módon nem gyengítik a regényt, hanem egy pont után erősítik, és ahogy az író belelendült az írásba, egyre szebb és pontosabb szóképek jelennek meg. A regényben egy-egy információ rossz helyen van, túl későn kerül be, de ez könnyen javítható. Illetve a kalandregényes alapban vannak logikai hibák, de ezeket részben lehet javítani, részben meg nem szükséges, mert a romantika nem valósulhatna meg, ha egy kiképzett katonai vezető döntéseit látnánk. Az olvasási élmény erős volt, a történet végig fenn tartja a figyelmet. A regényt kiadásra ajánlom.

Tóth Eszter: Pöttöm Pötty és a Hetedhét Íz Birodalma

Nagyon nehéz terep, amikor egy dietetikus a táplálkozási piramisról oktató mesét ír, hiszen óhatatlanul didaktikussá válhat mindez, márpedig akkor inkább csak a szülők olvassák szívesen, a gyerekek kevésbé. Itt azonban Pöttyöm Pötty, a kicsúfolt dundi tündérke útnak indul, hogy megmentse a gonosz manótól a barátait. Miközben teljesíti a próbákat, és megmenti a Hetedhét Íz országait és a barátait, megszereti az egészséges táplálkozást is. A történet nagyon ötletes, a próbák kidolgozottak, a szereplők jellegzetesek és szerethetők. A korcsoport tiszta, a dramaturgia mind az egyes mesékben, mind a mesekönyvben nagyon jó. A zárójelenet kis bővítésre szorul. Az olvasási élmény erős volt, a történetet szeretni fogják a gyerekek, és szívesen mesélik majd a szülők is. A mesekönyvet kiadásra ajánlom.

Gratulálok az íróknak! 🙂

A két írás, illetve a Rakéta projektre javasolt művek most Katona Ildikó elé kerülnek, aki dönt a megjelenésről és a kézirat-fejlesztésekről. Illetve kiderül a Public Star is.

***

Hogyan festett az idei pályázat lektori szakasza a másik oldalról?

Az előszűrésen átjutott 33 írás széles skálán terült el a párbeszédek és leírások kezelésében. Nagyon sokszor ezek ösztönszinten íródtak, és egy csöppnyi képzéssel sokkal többet ki tudna hozni magából az író. A leírások a hangulatteremtés alapja, és a cselekményközpontú szerzők egyedibb stílusúvá válhatnak velük. A dinamikus párbeszédek pedig a történet motorját adják, ez olyan alap, amire fel lehet építeni egy jó dramaturgiai ívet. Ahol legalább minimális szinten működtek mindezek, ott a lektorok nem jeleztek vissza, de ahol megtették, ott az íróknak esetleg érdemes komolyabb hangsúlyt helyezni a fejlesztésre, mielőtt más művek írásba fognak. Igazán jó párbeszédíró, vagy hangulatteremtő négy-öt pályázó volt.  

Az írások legfőbb gondját a dramaturgia jelentette. Ez – bármilyen furcsa – a lektoroknak igazából öröm, mert az első években már a leírások és párbeszédek miatt kiestek művek. Tavaly óta érezhetően javulnak az alapok, és örülnek, hogy ez a tendencia folytatódik, fejlődnek az írók, fejlődnek a kéziratok.

A leggyakoribb dramaturgiai hibák – a zsánerváltás kivételével – most is azok voltak, mint minden évben: a rossz információadagolás, a történeti vagy érzelmi ív hibája, a logikai hibák és az írói ígéret be nem tartása. Ezekről sok szó esett a pályázathoz írt segédanyagban, A siker tintája könyvben. A zsánerváltás kapcsán úgy tűnik, az íróknak sikerül megtartani a fókuszt, és a kezdeti írói ígéretet e téren teljesíteni, amit a lektorok nagy örömmel láttak.

Az írások kapcsán érezni lehetett, hogy néhányan nem olvassák a kortársakat, nincsenek tisztában azzal, milyen könyvek vagy filmek jelentek meg az elmúlt öt évben a saját témájukban, így vagy egy retro hangot ütöttek meg, vagy pedig nem tudták kidolgozni a toposz népszerű elemeitől való eltérést, és egyedibbé tenni a történetüket.

A lektorok visszajelezték még, hogy kevés igazán eredeti ötletet, egyedi megoldást láttak, és szívesen vennék, ha a pályázók néha meglepnék őket a kreativitásukkal.

***

A lektorok visszajelzésén túl pár átfogó gondolatot én is írnék arról, amit projektvezetőként látok, ha folyamatként tekintek az irodalmi válogatóra: 

Nyolc évvel ezelőtt, amikor indult a pályázat, hatalmas gond volt, hogy az írók egyáltalán nem tudtak arról, hogy léteznek kreatív írás könyvek, vannak alapvető írástechnikai fogások, és az írás egy szakma, amit – ha adott egy alapvető tehetség – akkor tanulni is lehet. Így az első pályázatokon élesen elkülönültek a spontán erős tehetségek, és utánuk hatalmas légüres tér jött, mert mindazok, akik jó képességűek, de nem tudták leszűrni más minőségi könyvekből az eszköztárat és spontán, autodidakta módon, olvasás által észrevétlenül tanulni, mind a semmibe vesztek, messze a képességeik alatt teljesítettek. 

Így az Aranymosás körül az elmúlt években tudatosan egy erős írástechnikai módszertant és képet adtunk át, hogy ezeket a tehetségeket segítsük, és eljuttassuk a publikálásig. Ki kellett alakítani egy újfajta gondolkozásmódot, egy szakmai attitűdöt, amire támaszkodhatnak mindazok, akiben potenciális benne lapul egy jó író, de elveszhet, ha nincsenek meg a tiszta kapaszkodók. 

Nyolc év telt el, és ezek az alapok a köztudatba kerültek, a legtöbb pályázó már tudja, mi az a bétáztatás, milyen írással foglalkozó könyvek vannak, és képzi önmagát, hol belső írós körökben, hol profi segítséggel. A hatás már látszik, a pályázat után az oktatókkal mindig átnézzük, hogy szerepeltek pl. az íróiskolások, valóban fejlődtek-e, vagy miben kell fejlesztenünk a képzést, hogy minél többen eljussanak a publikálásig. Az írás tudatosulása érezhető, egyre jobb a fókusz, egyre biztosabb kézzel nyúlnak a műveikhez ezek az írók. Még egy-két év, és a dramaturgiai áttörés is megtörténik, reményeim szerint letisztul a kép ezen a téren is.

Viszont a pozitív hatás mellett van egy másik hatás is, ami az elmúlt évben tapinthatóan megjelent. Ez pedig a félreértelmezés.

Egyik probléma az, hogy a legfelső két-három százalék, aki ösztönös tehetség, mintha összezavarodott volna. Nekik nem kellenek ezek a kreatív írás alapok, vagy csak nagyon kis részük. Olyan ez, mint a tánc, vannak ösztönösen kiváló ütemérzékkel rendelkező táncosok, akik csak megnéznek valamit, és átveszik az ütemet, a lépéseket. Minden író tisztán érzi a mélyben, ha ő maga kiugró tehetség. Aki ezt érzi, azt ne bátortalanítsa el, hogy ő más, hogy ő nem tud és nem akar alkalmazkodni, hanem kérjük, szárnyaljon, lepje meg a lektorokat az újító ötleteivel. Ez mindössze egy-két százalék. Ők azok, aki nem a meglévő kreatív írás alapok alapján mozdulnak, hanem akik alapján majd mi, szerkesztők, megírjuk az új tanácsokat, az „így is lehet, és jó” módszertant.

Másik probléma az önbizalom és önértékelés. Az természetes, hogy egy írónak hullámzó önbizalma van, az viszont nem tesz jót, ha fél, de közben bármi áron publikálni akar. Az írástechnikai minden esetben csak egy útmutató, egy tanácsgyűjtemény, nem pedig egy sorvezető, ami alapján meg kéne írni egy művet. Aki ezt vonja le az írós oktatásból, az tévúton jár. Minden író egyedi, és a története csak őrá jellemző. Aki le tud menni a felszínes szint alá, a saját mélyebb gondolatai és motivációi terére, és megérteni, miért foglalkoztatja pont ez a történet, az olyan dolgot tesz bele az írásba, amit megérez az olvasó. A kreatív írás anyagok pedig csak pontosításul szolgálnak, egy eszköztár az igazi téma minél pontosabb átadására. De ha nincs erős témánk, vagy nem mentünk mélyre, azon nem segít semmilyen írástechnika.

A reális írói önértékelés kialakítása az első lépés az írói önbizalomhoz, és ezen csapdák elkerüléséhez. Mi is az ön-értékelés? Vehetjük akár szó szerint. Minden kedves pályázót megkérnék, vegyen egy lapot, és egyik oszlopba írja le, mit tart a szövege erősségének pl karakterábrázolás, infoadagolás, ötlet, vagy bármi, ami eszébe jut. Másik oszlopba azt, hogy mit tart a gyengeségének. És utána adja át három-öt őszinte embernek, akár más írótársnak, vagy gyakorlott olvasónak (aki húsz év fölött jár). Ha ők is ezt jelzik vissza, akkor megvannak a fejlesztendő területek – de megvannak az erősségek is, melyekre büszke lehet az ember.

Ha a visszajelzés nagyon eltér a képtől, amit az író gondol magáról, az sok esetben az író kevés olvasottságát jelzi az adott zsánerben, vagy pedig egy nem reális általános önértékelést. Mind a kettővel ugyanúgy lehet foglalkozni, ezek sem leküzdhetetlen akadályok, hanem csak egy alap, amiről el lehet indulni. Ezt az erősség-gyengeség kérdést akár bétáztatások végén is fel lehet tenni, és hasznos dolgokat szűrhetünk le belőle, például, ha valamiben idő közben fejlődtünk. Minden írónak szüksége van arra, hogy büszke legyen a jó képességeire, hiszen ez az érzés, ami megvédi akkor is, ha épp negatív visszajelzést kap, vagy egy pályázat nem sikerül. Önmagunk reális értékelése az önbizalom alapja, és hatalmas védőfaktor abban, hogy akkor is a pályán maradjon az ember, ha épp negatív visszacsatolást kap.

Miközben a fentiekben arról írtam, hogy az írástechnika útnyerése probléma is lehet egyesek téves értelmezése miatt, van két terület, ahol még mindig nem elég erős a hatása. Az egyik a dramaturgia, másik a meseírás, ahol egy speciális könyvpiaci probléma lép fel.

A dramaturgia nem egy misztikus dolog, ami akkor sikerülhet csak, ha befont szakállú druidák egy titokzatos erdőben a gomolygó ködben mágikus szertartás végeznek a regényünk felett. Természetesen, ha van otthon valakinek egy druidája, bevetheti ezt a módszert, de mi pusztán annyit szeretnénk, amit józan paraszti ész alapján bármilyen olvasó szeretne. Nem véletlenül kértünk konfliktustérképet és nem szinopszist, ugyanis a legegyszerűbb módja a dramaturgiai problémák kiszűrésének, ha elmeséljük a történetet. Ha van egy türelmes barátotok, üljetek le, és mondjátok el a sztorit, mintha tábortűz mellett mesélnétek. Ha nem érti, ott biztos, hogy gond van. 

A lektori jelentéseket olvasva támadt egy olyan érzésem, mintha többen a Rakéta projektet céloznák meg, nem a kiadást. Megkérdeztem a lektorokat, és nekik is ilyen benyomásuk volt idén. Ha egy írást épp csak befejeztük, és úgy adjuk be, az nagy eséllyel ki fog esni. Ha elkezdtük átírni, de csak feléig sikerült, és nincs összefésülve a dramaturgiai ív, az is kiesik. Ha tudjuk belül, hogy mi nem működik az írásban, de reménykedünk, hogy egy profi lektor nem veszi észre, hát ez sem igazán realisztikus elképzelés, teljesen biztos, hogy észreveszi. Ezek mind kihagyott lehetőségek. Talán nem tudatosult, de egy nagy kiadó erős márkát képviselő könyvcsaládjaiba keresünk könyveket, így érdemes olyan művet beküldeni, amibe tényleg beletettük a tudásunk legjavát, és nem csak az „egynek jó” életérzést. Azt sem árt tudni, hogy a Rakéta projektbe beválogatott írások száma függ a hátérben lévő kapacitástól, és van olyan év, amikor több írással tudunk kéziratfejlesztést végezni, van, amikor kevesebbel. Azt javasolom, hogy mindenki inkább magát a sikert célozza, és az azonnali megjelenést egy igényesen kidolgozott kézirattal.

A gyerekkönyvesek problémája nagyon speciális. Egyrészt mi sem valósítottuk meg még a mesekurzust, és máshol is gyakran inkább irodalomtörténeti oktatás zajlott, nem annyira fókuszáltan írástanítás, így a kiadóbeli ismeretek sem tudtak átgyűrűzni annyira, mint regényírók esetében. Illetve a nyilvános könyvszakmai kommunikáció nem pont ugyanarra épül, mint amit mi várunk a pályázóktól.

Idehaza általában a díjakat és szakmai elismeréseket a nagyon magas nyelvi szint megcsillogtatásáért, vagy klasszikus népmesei ízért, vagy problémafeldolgozó könyvekért adják, épp ezért sok író törekszik ebbe az irányba, és ezt tartja etalonnak. Elgondolkoztató kérdés, hogy ez csak a szakmai közegben erősen jelen lévő többdiplomás szülők és irodalmárok elvárása, vagy ezek a művek az országban élő gyerekekhez valóban szólni tudnak. Ebben a kérdésben nem foglalnék állást, hiszen pontos felmérések nélkül nem is lehet. Mindenesetre azon pályázókat, akik nem néztek utána a kiadói profilnak, nem olvastak bele, milyen gyerekkönyveket jelentetünk meg, valószínűleg meglepetés érte.  

A Könyvmolyképző Kiadó kifejezetten az olvasás megszerettetése miatt alakult, és először gyerekkönyveket adott ki. (Évekkel később következett a YA, majd a felnőtt ágak.) Mivel a gyerekek vannak fókuszban, ők az olvasók, így olyan történeteket várunk, melyek tényleg nekik szólnak, az ő problémáikról és az ő nyelvükön. Ha valaki nyolcévesekhez többszörösen összetett mondatokkal, bonyolult nyelvi szinten szól, azt roppantul tiszteljük a szókincséért, de az sem biztos, hogy az előszűrésen átjut, mert öncélúnak érződik a nyelvi eszköztár. Mi nem azt szeretnénk az íróinktól, hogy díjakat nyerjenek (bár persze örülünk, ha nyernek), hanem azt, hogy egy nyolcéves este előhúzza a könyvet és a takaró alatt a saját örömére olvasson, mert kíváncsi a végére. Ezt magasabb szintű értéknek tartjuk.

Mivel a pályázók nem néznek utána, kik vagyunk, és nem igazán hatékony a kiválasztási folyamat, így mostantól megváltoztatjuk a gyerekkönyvesek kiadóba kerülési módját. Minden évben kiírjuk A legvagányabb olvasókönyvem pályázatot, és aki ezen jól szerepel, annak szívesen megnézzük a gépén lapuló mesekönyveit, vagy támogatjuk ezek megírásában. Ez a pályázat szól a Meseidő és az Olvasni jó könyvcsaládot megcélzó íróknak. (Az Aranymosás Irodalmi Válogatóra a jövőben csak regényeket várunk, és a middle grade korcsoport a legalsó határ.) Aki ügyesen ír elsősöknek, és jó dramaturgiai ívvel, biztosak vagyunk abban, hogy ígéretes gyerekkönyv-írónkká válik. 

Összességében izgalmas volt az idei irodalmi válogató, és nagy örömmel olvasta az Aranymosás szerkesztői csapata.

Remélem, ez a pár gondolat hasznos volt, és segít a jövőben kiadónk írói közé bekerülni.
***

Mi történik most az oldalon?

Egyrészt várjuk a kiadóvezető döntését, másrészt a jövő hét során lesz egy nagyszerű meglepetésünk. 

Addig is jó írást, és jó pünkösdi hétvégét mindenkinek!

 

-varga bea-