Gondolatok a 7. Aranymosásról + második lektori

Az Aranymosás Irodalmi Válogató minden évben különösen izgalmas folyamat. A háttérben a szerkesztőkkel nagyon várjuk az új tehetségeket, és az érdekes történeteket.

Milyen volt az idei Aranymosás szerkesztői szemmel?

Az előszűrés kapcsán érdekes volt eltűnődni az elmúlt éveken.

Amikor hét éve az első Aranymosás elindult, egy hatalmas szakadék volt nyelvileg azok között, akik érett hangú írók és évek óta a fióknak írnak, és azok között, akik pályakezdők. Aztán telt az idő, előkerültek a sokat csiszolt kéziratok, elindultak a publikálás útján azok, akiket eddig a megjelenéstől az választott el, hogy nehéz volt a kiadókba bekerülni. Ekkor érezni lehetett, hogy – ha nem az egyedi embereket nézzük, hanem a beküldött anyagokat összességében – csökkent a nyelvi rész. Az írók nem csiszolták a kéziratokat, nagyon hamar, nagyon türelmetlenül publikálni akartak. 

Azonban az íróiskola, és a bétázós csoport hatása egy idő után egyre erősebbé vált. Évek óta tart egy lassú emelkedés, ami most már nagyon szépen kirajzolódik. A pályázók legtöbbje immár természetesnek veszi, hogy megnézeti másokkal az írást beküldés előtt, és a tanácsok alapján eleve egy javított verziót juttat el a kiadóba. Öröm látni, hogy mennyit javult a helyzet. Idén 39 mű ment át az előszűrésen.

A 39 írás nagyobbik részére az előszűrők igent mondtak. Egy kisebb töredéke a”talán” kategóriába került, onnan lett kiválogatva (kívülről ezért érezni, hogy hullámzó a nyelvi szint). Ezekben az írásokban valami megcsillant, akár egy jó dramaturgiai érzék, akár egy érdekes karakter, netán egy ötlet. Mivel az előszűrés nem „kizáró”, hanem „befogadó” jellegű, így szerkesztői bólintás után ezek az írások is megkapták a lehetőséget a kikerülésre, és az esélyre, hogy meglepetést okozzanak a lektoroknak.

Mindazok, akik kiestek előszűrésen, ne a saját tehetségükben kételkedjenek. A tehetség megfoghatatlan dolog, ám a kéziratra szánt idő nem az. Jobban oda kell figyelni a mondatokra, az ütemre, a szókincsre. Legyetek maximalisták, hozzátok ki a legtöbbet az adott írásból. (Az írás nyelvi része nagyon jól fejleszthető, aki szeretne kiadói segítséget, a Szövegboncnok kurzust erre találtuk ki.)

A lektorok 39 írásból kettőt engedtek át.

Az elmúlt években a lektori elemzésekben főként világépítési és karakterábrázolási hibák szerepeltek, vagyis rögtön az alapoknál akadt gond, nem csak a dramaturgiai ívnél. Idén viszont első olyan év, hogy a kéziratok legnagyobb része nem a hiteltelen párbeszédek, élettelen leírások, logikátlan háttérvilág miatt estek ki, hanem szinte mind magasabb szinten. Tudom, a pályázókat ez nem vigasztalja, de mindez összességében pozitív képet mutat, hiszen nő az írástechnikai tudatosság, és sokaknál beérett az oktatás, a kurzusok hatása nagyon szépen látszik a visszatérő pályázóknál.

Amivel még gond van, az a dramaturgia.

A hétvégén, remélem, élőben is kiderült az Aranymosás Irodalmi Klub dramaturgiai csevegőjében, hogy ez nem valami misztikus dolog, és nem is valami gumiszabály, amit a kiadók akkor kapnak elő, ha nem tudnak mit mondani. Valójában nem is külső szabály, hanem egyszerű józan ész. Azt várjuk, hogy az író a saját maga által letett írói ígéretet valóra váltsa: arról szóljon a történet, amit megígér; legyen eleje, közepe és vége; és mindeközben az író ügyesen fenn tudja tartani a figyelmet.

Mindegy, hogy egy regény lassú folyamként hömpölyög, vagy gyors, csobogó patak. Az is mindegy, kinek szól, mi nagyon tág keretekben gondolkozunk, hiszen minden korcsoportot elérnek a könyveink. A zsáner is mindegy, hiszen abban a szerencsés kiadói helyzetben vagyunk, hogy évi kétszáz könyv közé éppúgy befér mesekönyv, thriller, ahogy egy történelmi regény, vagy urban fantasy is. Abban sincs megkötés, hány mű kaphat igent. Egyetlen a fontos, az írás jó legyen.

Kiadói részről annyit tudunk segíteni, hogy bővítjük az íróiskolai oktatást.

Írói részről pedig azt javasolom, üljetek le, és őszintén, könyörtelenül gondoljátok végig, tényleg jó a kézirat szerkezete? Merthogy az író a mélyben szinte mindig pontosan tudja, hol a gond. Csak épp másfelé néz, nem akarja elfogadni, vagy ha elfogadja és megérti, akkor is sajnálja kidobni, átírni azokat a részeket. Régi szállóige, hogy az amatőrök írni tudnak, a profik átírni.  

*

Idén a lektorok két írást engedtek tovább, ezeket vezető szerkesztőként elolvastam én is. Lássuk, milyen második lektori vélemény született:

Amira Stone: Kitaszítottak

Szerethető, érdekes szereplők, ügyesen megalkotott fantasy világ jellemzi a történetet. Az íróban van valami hatalmas játékosság, egyfajta szellemi szabadság, és olyan csavarokat hoz létre, amire nem számít az olvasó. A történet négy szálon fut, és mindegyik szál a maga módján hozzátesz az egészhez, elegánsan kialakítva egy nagyobb képet. A kézirat azonban egyes helyeken csúszkál, érdemes lenne átgondolni a négy szereplő szála mikor lép be, mert  a lányok megjelenésekor leül a regény. A háttérvilág kapcsán egyes utalások, információk túl későn lépnek be, az író a saját fejében él, ezeket is érdemes javítani, főleg, hogy az ívből úgy tűnik, egy sorozat első kötete mindez.  Az írást ebben a formájában nem engedem tovább, hanem Rakéta Projektbe javasolom, hogy a szerző szakmai segítséggel kidolgozhassa a részleteket.

Kia: Pilangólány

Különleges hangulatú regény, ahol a versek egybefonódnak a szereplők érzéseivel és a hétköznapokból csodát faragnak. Az író erőteljesen építi fel az érzelmi ívet, plasztikussá válik a két szereplő lelki élete, kétségei, izzó és gyakran pusztító szerelme. A kéziratban egyes helyeken a lány karakterét érdemes tompítani, illetve a végső szerelmi jelenetnél pedig össze kell hangolni a verssorokat és a tetteket, de alapvetően egy lendületes, és szerkesztés után kiadásra érett mű. Az írás kapcsán nagy dilemmát okozott, hogy vajon az író tudja-e, hogy misztikus-romantikát írt. Rengeteg világépítési horog ehhez kapcsolódik, ám a miértekre nem kapunk választ. Az írás így a mágikus-realizmus keretén belül marad. Az, hogy a kötet a fantasyt kedvelő Zafir pöttyös sorozatba kerüljön (kidolgozva a misztikus részeket), vagy a valóságot kedvelő olvasók Rubin pöttyös sorozatába, azt a kiadóvezető döntésére bízom. Az írást pozitív lektorival átengedtem.

Gratulálok!

*

Jó hír, hogy a háttérben közben zajlik Katona Ildikó kiadóvezetővel az egyeztetés, és a Rakéta Projekt megvitatása is. Holnap délután felkerül a kiadói döntés, kiderül, hogy alakul a Pillangólány sorsa, kik lesznek a Rakéta Projekt tagjai, és ki az idei Public Star. 🙂

*

Mielőtt ezt a cikket lezárom, még reagálnák az irodalmi válogató során kialakult beszélgetésekre. Az előző évben két sci-fi nyert a pályázaton, most pedig egy erotikával fűszerezett regény vár a kiadóvezető döntésére, de volt már szépirodalom határán álló írás, vagy épp cicás mesekönyv.

Idén nagyon érdekes volt az a gondolatmenet, hogy a kiadók „minden szart megjelentetnek, főleg, ha szex van benne, mert azt megveszik az igénytelen olvasók”. Kicsit kapargassuk meg ezt a kérdést, hátha kijön belőle valami izgalmas gondolat.

Ha kultúrára olyan folyamként tekintünk, mely összeköt nemzedékeket, akkor a társadalmilag értékes írásnak mindig is a történelmi regények számítottak, illetve azon kortárs regények, melyek egy kor valós lenyomatai, és sok-sok évtized múlva érdekes korrajzzá válhatnak. Ha így nézzük, egy 1956-ról szóló regény toronymagasan értékesebb egy romantikus regény mellett.

Ha viszont a jelent nézzük, és az olvasók szempontjából értékes műveket, akkor nem csak a téma dönt.

A jelenben nem számít az utókor, az olvasók hatalmas mennyiségű könyvet olvasnak, és igen ritka, hogy úgy vesznek regényt: „igen, el akarom majd mondani az unokáimnak, hogy már megjelenéskor olvastam ezt a könyvet, amit húsz év múlva tanít majd az irodalomtörténet”. Azt olvasók közül van, aki intellektuális kihívást keres, más erős érzelmeket, van, aki burkoltan tanulni szeretne, megint más kikapcsolódni egy fárasztó nap után.

Azt gondolom, hogy minden zsáner egyenrangú, és az írónak a saját zsánerén belül kell jót alkotnia. 

Ez a kulcs. Egy történelmi regény nem lesz értékesebb kizárólag a téma miatt, ha amúgy lapos a cselekmény, élettelenek a szereplők, vagy más olyan gond akad, amiért regényként nem állja meg a helyét. Az írónak bizony itt is fel kell mutatnia az alapvető dramaturgiai ívet, nem elég a sok kis színes részlet. 

A történelmi témát most csak kiemeltem, de nagyon gyakori a másféle lenézés is. Akinek előítélete van más zsánerrel szemben, annak azt javasolom, nézze meg, mi az, amit az olvasók dicsérnek az ottani híres művekben. Izgalmas út megérteni és elsajátítani az adott részképességet (pl. jó érzelmi ív, jó információadagolás), érdemes kilépni a saját komfortzónából, és novellákat írni. Rengeteget lehet vele fejlődni, hiszen tágul az írói eszköztár. Ráadásul írói alázatra is tanít, hiszen az ember megtanulja tisztelni azokat a zsánereket, melyeket csak úgy véli, hogy meg tud írni, de valójában sokkal nehezebbek, mint első látásra hiszi. 

Jó írást mindenkinek!

Ne feledjétek, holnap délután kiadói hír következik!

 

(Varga Bea vezető szerkesztő)