‒ Fayaz Darwish?
‒ Én vagyok ‒ feleltem zavartan.
‒ A Kairói Rendőrőrsről érkeztünk. Bemehetünk?
A két rendőrt a konyhában ültettem le. Szűkös bérlakásomban másutt nem akadt számukra hely.
‒ Miről volna szó? ‒ tudakoltam. Azok ketten összenéztek.
‒ Az öccséről, Dyariról ‒ mondta az idősebbik kelletlenül.
Így szereztem tudomást arról, hogy az Ajándékot visszavették.
Az elkövetkező héten már az egész kairói régészközösség hangos volt a hírtől. Dyari Darwish művészettörténész, kutató és restaurátor, az Egyiptomi Régiségek Múzeumának feltörekvő szaktehetsége szerda este nyomtalanul eltűnt. Az ügy annál is furcsább volt, mivel öcsémnek a saját műhelyéből veszett nyoma, amit a kollégái belülről kulcsra zárva találtak. Odabent a személyes holmija és a restaurátori munka kellékei úgy hevertek, mintha Dyari csak mosdóra ugrott volna el műtárgyai mellől. A sarokban álló víztartályból az a két remekmívű Anubisz-szobor figyelt, amiket én magam hoztam fel a tenger fenekéről a legutóbbi merülésemkor a 211. számú teherhajó-roncsból. Az asztalon pedig, a lámpa halogénes fényében ott pihent a velük együtt előkerült harmadik műkincs. A legkülönösebb, amelyet valaha láttam, s amelyik a megjelenése pillanatától fogva annyi vitát kavart. Egy időtől és sós víztől törékenyre mart faláda maradványa, melynek fedelén titokzatos kapcsolók között egy nagy rézkerék fénylett.
Csak én tudom, hogy a ládának volt egy párja is ‒ egy párja, ami szerda este az öcsémmel együtt köddé vált.
Úgy van előttem, mintha csak tegnap történt volna, pedig megvan már három esztendeje is.
‒ Szabad ‒ kurjantott Dyari, én pedig belöktem a műhelye ajtaját. Öcsém piszkafa-teste kétrét hajolt a faláda fölé, olyan közel, hogy felhőszerű hajának egy kunkori fürtje a kereket érintette. Drótkeretes szemüvege csaknem leesett jókora, ívelt orra hegyéről, ahogy a dobozra vésett titokzatos ábrákat szemlélte a nagyítón keresztül.
‒ Ne mondd, hogy még mindig ezzel foglalod el magad ‒ nevettem fel.
Dyari csak a fejét csóválta.
‒ Ha látnád, amit én, bizony te is csak aludni járnál haza.
‒ Látom, amit látok. Egy korhadt ládát néhány rozsdás kapcsolóval.
‒ No de abból sose pipáltál még ilyen érdekeset! ‒ Dyari szeme lázasan csillogott, amint felpillantott rám. ‒ Nézd ezeket a véseteket! Semmiféle íráshoz nem hasonlíthatók. Tegnap elküldtem a fotókat Alice-nek, aki megerősítette, hogy az általa ismert nyelvek egyikéhez sincs semmi közük.
‒ Ócskavas ‒ feleltem könnyedén. ‒ Véletlenül kerülhetett a hajóroncs maradványai közé.
Az öcsém a fejét rázta.
‒ A rádiokarbonos kormeghatározás úgy háromezer évesre saccolja a tárgyat. Az Újbirodalom végnapjaiból származik, körülbelül III. Ramszesz idejéből. Az Anubisz-szobrok és a hajón talált valuta is megerősítik az összefüggést.
‒ De hogy került mindez a tenger fenekére? ‒ értetlenkedtem. ‒ Ezeknek a holmiknak egy sírkamrában vagy egy templom kincstárában lenne a helyük.
Dyarinak erre is megvolt a válasza.
‒ A leletegyüttes mindegyik darabja gondatlan szállítás nyomait viseli ‒ jelentette ki. ‒ A szobrokat több helyütt karcolások, ütődések, lepattanások borítják, több, mint amit egy hajóbaleset indokolna. A sérülések egyidősnek tűnnek a tárgyakkal.
‒ És ez mit jelent?
‒ Azt, hogy sebtében pakolhatták hajóra őket. Talán menekülőben voltak.
‒ Menekülőben? ‒ vontam fel a szemöldököm. ‒ Úgy érted, tolvajok lehettek a hajón?
Dyari arca kipirult. Eléggé ismertem már, hogy tudjam: csónakjával most készül elhagyni a tények kikötőjét. Ez volt a kedvence, a feltételezés.
‒ Ezt persze sose bizonyíthatjuk ‒ mondta -, de szöget ütött a fejembe: mi van, ha ezek a tárgyak a híres munkássztrájk miatt kerültek a tenger fenekére? A feljegyzésekből tudjuk, hogy III. Ramszesz idején lázongó munkások törtek be a fáraó templomába, és ott törni-zúzni kezdtek. Talán ezeket a kincseket is onnan rabolhatták el. Vagy akár maguk a Ramszesz-templom papjai próbálhatták kimenekíteni a tárgyakat, nehogy a randalírozók martalékává legyenek. Olvastam már efféléről… volt, aki már akkor is szívén viselte a múlt értékeit, s azoknak az átmenekítését a jövő kor számára… érthető… én legalábbis így tettem volna…
Dyari beszédje érthetetlen motyogásba fulladt, amint elmerült saját gondolatai tengerében. Így is tudtam, min töpreng: gyerekkorunk óta mondogatta, bár visszautazhatna az időben, hogy megmentse a múlt elveszett kincseit. Atlantisz. A Szövetség Ládája. A rodoszi Kolosszus. Az alexandriai könyvtár. Mindegyiket úgy siratta, mintha saját tulajdonától fosztották volna meg.
Közelebb hajoltam az asztalon nyugvó faládához. A kopott, patinás rézkerék sejtelmesen csillogott az asztalon. Magam sem tudtam, miért, de elfogott a szorongás.
‒ Kabinajtóra hasonlít ‒ jegyeztem meg, hogy Dyarinak fel ne tűnjön a hangulatom változása. ‒ Modernnek látszik.
‒ Pedig ősi ‒ bólogatott áhítatosan Dyari. ‒ Egy elfeledett technológia maradványa. Meglátod, Fayaz: hamarosan bizonyságot lel a nézetem, miszerint az őseink nagyobb tudás birtokában voltak, mint azt mi valaha is el tudnánk képzelni…
Nevetve szakítottam félbe.
‒ Csak nem rekonstruálni próbálod a technológiát? Hiszen azt se tudod, mi ez.
Dyari rezzenetlen komolysággal pillantott rám. Jelentőségteljes mozdulattal igazította a helyére lecsúszott drótkeretes szemüvegét.
‒ Majd meglátod ‒ mondta csöndesen.
Dyari kereken tizenegy perccel utánam látta meg a napvilágot. A szüleink csak egy fiúra számítottak, akinek már a nevét is jó előre kieszelték: ez lettem én, Fayaz, a Nagyra Hivatott. Az öcsém már csak a ráadás volt, azért lett ő Dyari, az Ajándék.
Talán a neveink tették, talán csak a sors iróniája, hogy nekem mindenért keservesen meg kellett küzdenem, míg Dyari úgy szökellt át az életen, mint a festett gazellák a fáraósírok színes freskóin. Mindketten a történelem bűvöletében égtünk. Dyarinak sikerült. Ő kutató lett, igazi régész. Én meg csak egy egyszerű búvár az Egyiptomi Régészeti Hivatal munkatársaként. Hiába ‒ neki jutott az IQ. Cserébe én kaptam az izmokat. De legalább azzal foglalkozhattunk, ami a szenvedélyünk volt ‒ hogy átmentsük a múltat a jelenbe.
Öcsém észbeli képességeit ismerve nem is igazán lepődtem meg, amikor Dyari szerdán felhívott. A hangja el-elfúlt az izgalomtól.
‒ Azt hiszem, kész van ‒ mondta. ‒ Akarod látni?
Persze, hogy akartam, de ami a műhely asztalán fogadott, arra nehezen készülhettem volna fel. Két fadobozt láttam a halogénégő alatt. Az egyik régi volt, korhadt és hiányos, a másik új, ép és teljes. Az én zseniális öcsém olyan hajszálpontos másolatát készítette el a leletnek, hogy a rekonstruált hiányzó részletek, meg a patina és a korhadás nélkül meg se mondhattam volna, melyik az eredeti.
‒ Belülről is egyformák ‒ mondta izgatottan Dyari. ‒ Kikövetkeztettem, mely alkatrészek hiányoznak. Ivan is segített, bár azt mondta, fogalma sincs, mi célt szolgálhatott ez a szerkezet, de a hiányzó fogaskerekek méretét segített kikalkulálni. A véseteket is lemásoltam, milliméter pontossággal, bár meglehet, hogy hiányzik még egy pár részlet.
A rekonstrukció felé nyúltam, el akartam forgatni a kereket. Dyari rémülten kapta el a csuklómat.
‒ Mit művelsz? Azt se tudjuk még, mi történik, ha megmozdul a mechanika.
‒ Talán attól félsz, hogy felrobban? ‒ vigyorodtam el. ‒ Te építetted, neked kéne tudnod, mit csinál.
‒ Nos, én… ‒ Dyari elvörösödött. ‒ Én még várnék vele. Valószínűleg csak valamiféle időmérő vagy navigációs műszer lehet, afféle, mint a szextáns vagy az asztrolábium. Mégis inkább csak akkor hoznám működésbe, amikor már sikerült lefordítani az ábrák jelentését. Vagy legalább amikor már minden apró kis részlet a helyére került.
‒ Szamár vagy, öcskös ‒ jelentettem ki, és fivérem kezét félrelökve határozottan megforgattam a kereket.
A vadiúj réz fogaskerekek kissé nehezen, ropogva indultak el, de azért működött a szerkezet. A fedél résén betekintve láttam, hogy odabent serényen dolgozik a mechanika. Más egyéb nem történt. Miután eleresztettem a kereket, a lendület még tovább hajtotta egy darabon, aztán a gép leállt.
‒ Ügyes vagy, Dyari ‒ veregettem meg az öcsém vállát, aki úgy állt mellettem, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. ‒ Pontos lett a másolat, mintha csak egy és ugyanaz a láda állna itt egymás mellett ifjú‒ meg öregkorában. De most már engedd el az ügyet. Megcsináltad. Semmire se jó. Térj át inkább az Anubiszokra.
Aztán sietve távoztam, mert Alice, a csinos kis nyelvészlány, aki láthatólag üdítő kivételként tekintett rám és az izmaimra a sok észkombájn régész között, Kairó egyik közeli kis éttermében éppen rám várt.
‒ Egy SMS ‒ mondtam a rendőröknek, és remegő kézzel kerestem ki Dyari utolsó üzenetét. ‒ Itt van. “Hibáztam”, írja, “egy vésetről lemaradt a farkinca. Pótoltam. Szurkolj! Most már nem bírom ki, megforgatom én is.”
‒ Mit jelentsen ez? ‒ ráncolta a szemöldökét a nyomozó.
‒ Egy műkincs másolatán dolgozott épp, amikor utoljára láttam ‒ magyaráztam elhaló hangon. ‒ Arról szól az SMS. Dyari a megszállottja annak a doboznak, amióta csak előkerült. Egy anakronisztikus lelet, ahogy ő nevezi. Meggyőződése, hogy valami elfeledett, ősi technológia maradványa, és amikor sikerül kiderítenie, mi volt a funkció…
‒ Anakronisztikus?
‒ Korát megelőző.
‒ És azt mondja, ennek a leletnek a másolatán dolgozott az eltűnését megelőzően?
‒ Azt ‒ bólintottam. ‒ De hiszen látniuk kellett a rekonstrukciót. Ott volt az is az asztalán.
A két rendőr nem felelt, csak összesandított egymással. A zsigereim összeszorultak ettől a némaságtól.
‒ Ott volt, nem igaz? ‒ kérdeztem sürgetőn.
‒ Tehát ez volt az utolsó alkalom, hogy hallott az öccse felől ‒ jelentette ki a rendőr válasz helyett. ‒ Igaz, Darwish úr?
Bólintottam. A szívem összeszorult. Dyari rémült arcát láttam magam előtt. Hogy kiszaladt belőle a szín, amikor megforgattam azt a kereket! Mit sejthetett ő, amit én nem? Mi vezérelhette, amikor mindent, még az iratait is hátrahagyva megszökött a rekonstrukcióval együtt? Talán rájött a vésetek jelentésére? Megfejtette a doboz funkcióját?
Elhessegettem a gondolatot. Babonaság lett volna feltételezni, hogy a titokzatos masina valamiképpen összefüggésben állhat a fivérem eltűnésével.
Az elkövetkező hónapokban belevetettem magam a munkába. Ha a kétségbeesés eluralkodott rajtam, azt hajtogattam, hogy az Ajándék egy napon majd visszatér hozzám. A nyomozók nem találtak további bizonyítékokat, és egy esztendővel később félretették az ügyet. Magamra maradtam a reményemmel.
‒ Fayaz ‒ mondta egy nyári estén Alice ‒, ess túl rajta. Már egy éve halogatod. Ha akarod, elkísérlek.
Nem feleltem, csak sötéten néztem rá a borospoharam pereme fölött.
‒ Szükséged van rá ‒ tette hozzá csöndesen. ‒ Jó lezárás lenne.
Végül beadtam a derekam. Másnap reggel autóba ültem, és az Egyiptomi Régiségek Múzeumához hajtottam. A portás még csak nem is igazoltatott. Szánakozó pillantással nyújtotta át Dyari műtermének kulcsát.
Odabent mindent úgy találtam, ahogy az öcsém és a nyomozók hagyták. Az ablakok spalettái félig behajtva. Dyari kabátja a széktámlán. A polcon egy sárga nejlonzacskó, benne egy üres, mosatlan éthordóval. A műtárgyak közül is sok a helyén volt még: a kevésbé érdekes leletek, amelyeket még nem vett gondozásba senki, mióta az öcsém magukra hagyta őket.
A rézkerekes, megfeketedett fadoboz is ott pihent az üveges vitrin polcán. Sejtelmesen bújt meg a félhomályban. A gyomrom összerándult a látványától. Biztosan senki se merte elvállalni Dyari után. Ilyen volt az öcsém. Könnyed és határozott. Sosem hátrált ki a megosztó helyzetekből, nem riasztotta meg a szakmai közeg véleménye. Minél rendkívülibb volt egy lelet, minél kevésbé illett a fősodrú régészet narratívájába, ő annál nagyobb izgalomba jött.
Mélyet sóhajtottam, és lassan összeszedtem az öcsém személyes holmiját. Már kifelé indultam, mikor megpillantottam azt. Egy nagy, bontatlan láda volt. Rajta címkén a felirat: újabb leletek, teherhajó nr.211 és környéke.
Megtorpantam. A teherhajó. Az én teherhajóm. Ebből a roncsból származtak az Anubiszok és az átkozott faláda. Nem is értesítettek, hogy történt azóta újabb merülés.
Csak néhány pillanatig tétováztam, aztán sietve leguggoltam mellé, és egy restaurátorszikével átvágtam a fedelet lezáró műanyag kötegelőket. A ládából rengeteg selyempapír került elő, egy rakás cseréptörmelék, és még valami ‒ ahogy megláttam, felfordult a gyomrom, és ülepemmel a padlóra zökkentem.
Egy szemüveg volt az. Üvegeit vékonyra koptatta a víz áramlása. Drótkeretén patina és kiszáradt alga ült. Szükségtelen volt a rádiokarbonos kormeghatározás, anélkül is tudtam, hogy legalább háromezer évet töltött el a tenger fenekén.
A régi faládát Dyari kabátjába rejtve csempésztem ki. Leszegett fejjel távoztam a múzeumból. Senki sem állt utamba ‒ tisztelték a gyászomat, és valószínűleg fel se merült bennük, hogy visszaéltem volna a helyzettel.
Beültem a kocsiba, és észak felé indultam. Elhagytam a várost, és a Nílus deltáját követve meg sem álltam a tengerpartig.
Motorcsónakot béreltem. A nyílt tenger felé tartottam; szándékosan haladtam céltalanul, hogy még én magam se tudhassam, hol szabadulok meg az istenverte ládától. Késő délután álltam csak meg. Köröskörül a nyílt tenger kékje csillogott a vakító napsütésben.
Remegő kézzel vettem elő a leletet. Még egyszer, utoljára alaposan szemügyre akartam venni. Az elkopott vésetek feketén bámultak vissza rám.
Tudtam, hogy őrültség, tudtam, hogy nem lehetséges, mégse bírtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a láda ugyanaz ‒ ugyanaz, amit Dyari olyan körültekintő gondossággal mintázott meg az ókori lelet alapján. Hogy miként hozhatott létre az öcsém egy időgépet anélkül, hogy tudta volna, mit csinál ‒
Megfájdult a fejem. Felálltam a motorcsónakban, és a ládát a vízbe ejtettem. Súlyos loccsanással merült el a napfényben csillogó vízfodrok között.
Már közel jártam a parthoz, amikor erőt vett rajtam a sírás. Leállítottam a motort, és a könnyeimen át visszanéztem a tenger végtelen kékségére. Alice-nek igaza volt. Megnyugvást éreztem. A fejfájásom is csillapodni kezdett. Szükségem volt erre a lezárásra.
Dyari is így látta volna helyesnek.
A szerző az Írástudó Íróiskolai hallgatója volt