Gaura Ágnes: Vámpirítós – Avagy mit eszek a vámpírokon? (2. harapás)

Vámpírgasztronómiai utazásom második állomásán szeretném picit szétcincálni a címként választott (hű,micsoda belső alliteráció!) metaforikus harapnivalót. Kezdjük a „vámpirítós” szóösszetétel második tagjával. Ételeink rólunk mesélnek: az, hogy mit rendelek egy étteremben, éppúgy jellemez engem mint az, hogy miként készítek el egy ételt a konyhában. Igen, még egy pirítós is lehet árulkodó: mivel dobok fel egy egyszerű ételt? Miből készítem? Egyáltalán: mi van a hűtőmben? A kérdésekre adott válaszok nem csupán engem, a személyt jellemeznek, pár száz év múlva a holttestem közelében talált majonézes műanyag flakonból és az idő vasfogának szomorú eltökéltséggel ellenálló McDonalds hamburgerből egy földönkívüli expedíció tudósa igen izgalmas következtetéseket tudna levonni arról a korról, amelyikben élek.

Kulturális marker

A fentiekből következik, hogy a vámpírkarakter egyszerre egyedi műalkotás és kulturális marker, a civilizációnkról valló kulturális jelölő. A vámpír elsősorban a másság metaforája: az, hogy mi válhat az emberből, ha elveszíti emberségét – bármiként is definiáljuk az  emberiességet. Lehet az lélek, lehet az a civilizáció elsajátítható, tanulható része. Lehet a kettő kombinációja. A vámpír a másság metaforája olyan értelemben is, hogy megtestesíti azt, amit az ember száműzni próbál saját magából, vagy épp ellenkezőleg: azt, amit szeretne önnön részeként látni. A vámpír, akár tizenkilencedik századi, akár kortárs élőholt, valójában egy szimbólum, és rólunk mesél: rémálmainkról, vágyainkról, gyengeségeinkről és elképzelt erősségeinkről. Az, hogy az emberiesség, a civilizáció, illetve a félelmek és vágyak milyen jellegűek, korfüggő. És ahogy lépünk egyik érából a másikba, újraértelmezzük azokat, és ezzel együtt új alakokat ismerünk fel az éjszaka sejtelmes árnyaiban.

Történelmi gyorstalpaló

Amikor Bram Stoker megírja a Drakulát a XIX. század végén, Angliában, a vámpír nem egyszerűen  egy vérszívó szörnyeteg. A vámpír a misztikus európai peremvidékről (a korabeli Magyarországról) származó élőholt karakter, aki veszélyt jelent a viktoriánus Anglia társadalmára. A XIX. század hirtelen hozott óriási változásokat: megjelent Darwin evolúciós elmélete, mely megkérdőjelezte az addig megdönthetetlennek tűnő vallási tanításokat. Ehhez párosult az ipari forradalom hatása, ami alapjaiban változtatta meg az addigi  társadalmat és értékeit. Az egyik alapvető félelem ebben a patriarchális rendszerben a nők emancipálódása, nem véletlen, hogy Drakula harapása nyomán az erkölcsös, engedelmes feleségként és anyaként jól bevált hölgyek egyszer csak kifordulnak önmagukból, és vérszívó – vagyis a  férfiak vérét szívó –, szexuális ragadozókká válnának. Stoker Drakulája megtestesíti az akkori Anglia félelmeit: azt, hogy a modernizálódás sebezhetővé teszi a társadalmat. Támad az élő holt, vagyis az élő múlt, a modernizációs fejlődés ellentéte, és Van Helsing karakterén keresztül Stoker rámutat arra, hogy önmagában a technikai és ipari forradalom nem garantál civilizációs fejlődést, szükség van a vallási alapokra és a mitikus (kulturális) emlékezetre is.

            Másfajta félelmeket mutatnak azok a vámpíros történetek, amelyek már a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben íródtak. A félelmek továbbra is a tabuk, de eltelt közben egy század, más tabuk váltak dominánssá. Hangsúlyosabbá válnak a másság szexuális vonzatai, különösen, mivel arról az időszakról van szó, amikor először kerül köztudatba az AIDS veszélye, és annak szoros összefüggése a szexuális aktussal. Szenvedély és halál újrafókuszálásával egyidejűleg elkezdődik a humánusabb vámpírkép kialakulása. Könnyebb azonosulni a vámpírokkal, kevésbé elvont karakterek. A fő kérdés továbbra is az emberség és embertelenség közti különbség, de nem a spirituális értelmezés, hanem inkább a személyes és társadalmi kérdések lesznek a fontosak. A vámpír örökléte nem annyira vallásfilozófiai kérdés, mint inkább gyakorlati.

            Az Interjú a vámpírral 1968 környékén íródott, azóta ismét nagyot fordult a világ, és természetszerűen elérkezett a vámpírok átértelmezésének ideje is. Egyrészt a vallásosság háttérbe szorulásával egyre nagyobb jelentőséggel bírnak a misztikus történetek, tehát egyre több misztikus fantasy kerül a könyvesboltokba, ezek egy jó része vámpírregény. Másrészt nemcsak a vámpírokról, hanem úgy általában véve a szörnyekről is másképp gondolkodunk most, a XXI. században. Az Alkonyat-sorozat hősei már „csillogó”, vonzó, önmegtartóztató vega vámpírok, vagyis olyanok, akik embervér helyett kizárólag állati vérrel táplálkoznak. Ráadásul diplomahalmozó, divatkövető, csodaszép lények, akik szeretetben, és nem utolsósorban lenyűgöző  gazdagságban élnek, és felveszik a harcot a csúnya, embervérre szomjazó vámpírokkal. Ez is sokat elárul a saját korunkról: az, ami eddig tabu és rémálom volt, most vágyálom lett. Vámpírnak lenni menő, és az emberfőszereplő, Bella számára egyértelmű, hogy mindent könnyedén fel tud áldozni annak érdekében, hogy az általa szeretett vámpírhoz tartozhasson – egy örök életen át. Lélekről egy szó sem esik – ez számomra azért különösen meglepő, mert tudjuk, Stephanie Meyer nem titkoltan mormon háttérrel rendelkezik.

            Megfigyelhető, hogy ahogy haladunk a modernebb és modernebb idők felé, az általunk olvasott történetekben a főszereplők egyre kevésbé idealizáltak, egyre inkább hasonlítanak az átlagemberre. Most pedig elérkeztünk egy olyan korba, ahol a szörnyetegek lettek a főszereplők. Nem a hős vált kevésbé idealizálttá, vagyis emberivé, hanem az antihőst emeltük a hős szerepébe, idealizáltuk. Olyan korban élünk, mondhatjuk, ahol mindenütt szörnyeket látunk – nem feltétlenül lélek nélküli démonokat, hanem gyilkosokat, terroristákat, perverzeket, és így tovább. Ők kerülnek a címlapokra,  és sokszor tűnik úgy, hogy övék a főszerep ebben a világban. Ám egyértelmű, hogy sokak  elégedetlenek ezzel a világ- és vámpírképpel – én magam is közéjük tartozom. Van és lesz újraértelmezés.

Következmények: Hatás és ellenhatás

A vámpírkarakterek alkalmazása jellemez minket és korunkat. Mi az, amit embertől idegennek tartok, mi az igazán félelmetes? Az, ha olyan szörnyet kreálunk, mely minden ízében a másságot idézi, vagy az, ha az emberi köntösébe öltözik az idegen? Ezek egyedi döntések, ugyanakkor erősen befolyásolja a választott módszert az, hogy mi zajlik éppen a vámpíros piacon. Lehet farvízen evezni, és lehet árral szemben úszni.

            Egy biztos: látnunk kell, hogy a vámpír mint társadalmunkat jellemző szimbólum szoros összefüggésben áll azzal, hogy a civilizációnk miként viszonyul a spiritualitáshoz. Az, hogy Meyer kiirtotta regénysorozatában a vámpír-lélek kapcsolatot, nem jelenti azt, hogy a vámpír könnyedén kiemelhető lenne a vallásos diskurzusból, hiszen a hiány jelenségének taglalása ugyanazt a diskurzust erősíti. A vámpír eredetileg abban különbözik leginkább az embertől, hogy elveszítette a lelkét, vagyis mintegy ellentételezése lett az emberinek: teste maradandó, az idő múlását nem követő matéria, örök életű lelke viszont már elkárhozott. Az ember ennek épp az ellenkezője: teste enyészetre ítélt, ám mégis birtokol valamit az örök életűből: a lelket.

            Ez az a diskurzus, ami külön inspirációs-motivációs rugó számomra. Sokan azért nyúlnak a természetfeletti lényekkel operáló ponyvához, mert keresnek valamit – igényük van a misztikumra, viszont hiányzik belőlük a vallásos áhítat. Keresik, mi az, ami mássá teheti a világunkat. Az alternatív univerzumokba való kirándulás önmagában nem megoldás – sokszor inkább épp a probléma elől menekülés –, de igenis teremthetünk olyan képzeletbeli világokat, amelyek segítenek másképp láttatni egy-egy problémát.

            Én a vámpírokkal való kalandozást hatalmas lehetőségként élem meg. Bár sokan azt gondolják, hogy aki vámpírirodalmat ír az lepaktált az ördöggel, és megerősít egy olyan trendet, mely az egyházi tanításokat átértelmező misztikumra helyezi a hangsúlyt, a vámpírirodalom alkalmas arra, hogy újra köztudatba, „játékba”hozza a lélekről való gondolkodást, méghozzá egy olyan olvasói rétegben, melynek tagjai aránylag ritkán vagy egyáltalán nem vesznek kezükbe úgynevezett vallásos szépirodalmat.

Végjegyzet – Avagy kenyérből szalonna vámpirítós

A kenyér alapvető táplálékunk, és egy kis irodalmi turpissággal, a metonímia logikai szabálya szerint ténylegesen megfeleltethető az embernek. Vessünk hát ennek szellemében még egy utolsó pillantást címadó metaforánkra!

            Ha a kenyér az ember, a vámpír lesz a pirítós, ez tiszta sor. Ha francia pirítóst készítünk, veszünk két szelet kenyeret, közé pakoljuk azt, mi szem-szájnak ingere (és megtalálható a hűtőnkben), majd összepréselve megsütjük. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire béna metaforát választottam, és a vámpirítósom sokkal sötétebb lesz, mint a kiinduló hozzávaló  kenyér elveszíti nedvességtartalmát (na végre, ez a rész működik, elvileg a vámpírok belső szervei a vámpírizálódás folyamán összeasznak), viszont a belé pakolt extráknak köszönhetően egész ínyenc falatokat is gyárthatunk minimális erőbefektetéssel.

            Egy valamit azonban ne feledjünk: nincs pirítós kenyér nélkül. Az extra hozzávalókat a kenyér tartja össze – mint ahogy a vámpír különlegességének foglalatát is emberi mivolta adja: az, hogy emberből van, mind mitológiáját, mind pedig a szépírói aktust tekintve. A vámpírt az ember alkotja, mindig látni fogjuk rajta teremtője ujjlenyomatát. Bármit is írunk róla, az rólunk, emberekről szól. Az embertelen vámpírok segítségével pedig nagyon is hatékonyan lehet megjeleníteni azokat az emberi értékeket, amelyek közül nem egyért képesek lennénk akár vérünket is adni.

 

 

 


VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (8 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük