Prológus
A jövőt írták. Legalábbis a 70 türannisz így gondolta. A világ élte furcsa és egyben megszokott életét, ahogyan a város is. Lüktetése szétterjedt, elhitetve egy pillanatra az örökkévalóság ígéretét. Pedig minden múlandó. A perc, a pillanat épp úgy, mint az épületek. Az égbe törnek, hirdetnek egyszer volt álmokat, melyeket emberek szórtak szét közöttük. A város is álom, mely a 70 türannisz fejében megfogant gondolat. Mennyit küzdöttek az alapítók, kik magukhoz ragadták a hatalmat, míg végre kicsírázott a mag, melyet oly nagy gonddal ültettek. S most erős, eleven fa milliónyi levéllel. A város él és a rendszer is, mely életre hívta. Szétterül az óceánparton, s emel új és új tornyokat a nevében.
Zander éppen hazafelé tartott egy fogadásról. Már sötét volt. Az út lassan kígyózott a völgyben. Miközben kék-fehér BMW-je övezérlő módban haladt, elgondolkozott. Sok mindennel nem számolt azon az éjszakán, olyan dolgokkal, melyek örökre megváltoztatják az életét. A jármű LED fényszórói megvilágították az úttestet. A vakító fény elé egy őz ugrott a kanyarban, az autó irányíthatatlanná vált, szalagkorlátnak csapódott, mely megdobta. Az élet csupán egy villanás, jutott el e töredékmásodpercben a tudatáig. Azután csak a sötétség következett. Nem sokkal később mentődrón érkezett, mely észlelte a balesetet, majd kiszabadították a roncsból Zandert, s magába fogadta őt a város. Teste jóváthetetlen károsodást szenvedett, ezt már akkor sejtette, amikor magához tért. A napok egymás után teltek, mint gyorsan rohanó fekete víztömeg. Egy új lehetőség hívta magához a figyelmét. Eszébe jutott: teste csupán porhüvely, a sors játékszere. Így kezdődött.
Esős tavasz volt. A 70 türannisz uralmának 50. évévben, amikor feloldották a sokat vitatott tilalmat, az emberi test klónozását. Zander agyának neurális mintázatát most fotonszámítógépek másolták át az új testbe, mely éppen olyan lett, mint a régi, a baleset előtt. Eljött hát számára az oly annyira áhított új élet. Egy nagy reorganizációs központban tért magához. Rémlettek neki távoli és ködös emlékfoszlányok, mint a második hold látványa.
-Hol vagyok? –kérdezte.
-Talán egyszerűbb lenne azt kérdezni, hogy mikor.
-Miért?
-Mert eltelt 44 év azóta. –felelte az ápolórobot.
-Akkor hát sikerült. –tűnődött el Zander.
-Igen. Sikerült. –erősítette meg a gép.
Zander összeszedte magát, és felkelt. Kitekintett az épület üvegfalján át, s a várost látta. Valóban megváltozott ez-az.
-Még pihennie kellene…
-Látni akartam a várost.
A város a 70 türannisz uralma alatt tovább épült, s már nem volt ugyan az, ahogyan ez az intézet sem létezett azelőtt. A szoba pusztán illúzió a múltból, mely igyekszik elhitetni a maradandóság látszatát. Ahogy Zander ott állt az üvegfalnál, mely most átlátszó beengedte a látványt a feltáruló várost.
-Milyen más… -kezdte.
Szavai halkan szétfoszlottak, mintha a gép ügyet sem vetett volna rá, s talán így is volt.
-Egy egész új szektor.
-Az Agora és a Citadella.
-Mi?
-Így hívják. Néhány éve fejeződött be a legtöbb épület építése.
-Megöregedtek azok, akiket ismertem.
-Minden bizonnyal.
-Én éppen olyan fiatal vagyok, mint 44 éve, amikor még épp csak hatalomra került a 70 türannisz.
-Ezt akarta, amikor megbízást adott a reorganizációs intézetnek.
-Igen, de nem gondoltam, hogy ennyi idő telik el.
-Viták előzték meg…
Ezek a szavak valahogy vegyes érzelmekkel töltötték el Zandert. A tavasz, mely ott kint az üvegfalon túl gyenge szellőt hozott, ezernyi ígéretet ültetett el benne. A fiú valószerűtlenül kék szeme tükrének csillogása belevegyült az üvegtornyok fényeibe. Hirtelen minden más, ismeretlenül ismerős. Az a 44 év úgy repült el, mintha sosem létezett volna. S a megváltozott világ valahogy egyre csak magához hívta őt. Világosbarna hajszálai kusza össze-visszaságban alkottak tincseket.
-Mihez akar most kezdeni? –kérdezte a gép.
-Nem tudom.
-Mit csinált azelőtt?
-Építész voltam.
-Folytathatná…
Zander csak vállat vont.
-Biztosan sokminden változott. –tette hozzá.
-Talán…
Zander egyedül maradt. Eltűnődött a dolgokon, vágyott oda, abba a kinti világba, melyet megbámult az üvegfalon át. Talán titkon sejtette, hogy valóra válik a kívánsága. Egy fél óra telhetett el, s megjött az orvosa.
-Hogy érzi magát? –kérdezte.
-Kicsit még fáj a fejem.
-Ez természetes, el fog múlni. Ahogy látom, minden eredménye a normális értéken belül van. Tulajdonképpen elmehet, de azért 3 nap múlva jöjjön vissza.
-Rendben. –intett Zander a fejével.
-Időpontot ne felejtsen el egyeztetni.
Azután az orvos elment. Zander Tudta immár, hogy az elmúlt 44 év alatt kiteljesedett a 70 türannisz uralma, melyről korábban csak álmodtak. Valóság, melyhez nem férhet kétség. Eleinte nehéz volt elhinni, mert csak fellángolásnak indult, de a bizonyíték kézzel fogható, a szemközti nagy kivetítők hírei az 50. jubileumról szóltak.
Már messzinek érezte a múltat, amint kilépett a reorganizációs intézetből. Merész formák váltakoztak a városnegyedben, tornyok, melyek tetejét néha felhők takarták el. A nagy kivetítők pedig folyton villantak. Reklámok, melyek tudatták a második hold terraformálását, amit már gyerekként is megcsodált. A távoli űrből érkezett, s a Föld körüli pályára állt. Azután újabb reklámok villantak.
-Ígérjük… -így kezdődött.
Hidrogénkutakat reklámozott az üzemanyagcellás autókhoz. Amint ott állt és elragadta egy pillanatra, megszólította valaki.
-Nem láttál még ilyesmit, hogy ennyire bámulod?
-De, nekem is üzemanyagcellás volt, de akkoriban még ritkaságnak számított.
-Hogy érted, hogy akkoriban? –kérdezte a lány, aki megszólította.
-Nemrég klónoztak, s kaptam új életet.
-Az elsők között lehetsz. 1 hónapja oldották fel a tilalmat. Még meg kell szoknom a gondolatot.
-Ahogy nekem is. –felelte Zander.
-S mit gondolsz? Hogy tetszik a világ, annyi év után?
-Még csak ismerkedem vele. De két biztos pont van: a második hold és a 70 türannisz.
-Ki voltál régen? –tudakolta a lány.
-Építész. –felelte Zander.
-Értem. Lenne dolgod bőven.
-Láttam.
A 70 türannisz folyton építtet valamit…
Elköszönt volna a lány, de Zander utána szólt.
-Gyere, üljünk be valahová. Mesélhetnél nekem. –javasolta.
Zander és Scarlett egy nemrég nyílt infobárban kötött ki. Olyasmi volt, mint egy étterem, de annál jóval több. Itt az emberek összejöhettek, és értesülhettek a legfrisebb hírekről. Zander mesélt a lánynak arról, amikor gyerekként először pillantotta meg a második holdat. Mely akkor hihetetlen és egyben nagy kalandnak számított. Azóta pedig már ember is járt ott. Persze ez már történelem, régen volt idők meséje. Egymás után rohantak a percek, s a sárga Nap korongja tovaaraszolt az égen. Eszébe jutott közben egy s más a fiúnak, amire nem gondolt. Vajon megvan-e még a lakása, vagy már elbontották azt a körzetet is? Volt egy másik BMW-je is anno, egy fekete-fehér, az még működik. Üzemanyagcellás. A lány segítségét kérte, aki készségesnek mutatkozott.
Ám valamiféle titkot rejteget a világ. Legalábbis ő így érezte, s jó lenne erre fényt deríteni. Szinte minden megváltozott, a gondolatok, a tettek a felületek és formák. A világot vezérlő 70 türannisz eszméjének káprázatát látta. Lakása még meg volt az Európa téren, melyet azóta műemlékké nyilvánítottak. Új városrészek vették körül. Hirtelen korábbi életének mintha minden dolga idejét múlta volna.
-Szóval itt laktál? –kérdezte Scarlett.
-Miért? Furcsállod?
-Még sosem jártam erre.
-Akkor itt volt az ideje.
A lány erre nem szólt semmit.
-Tudsz valamit a 70 türannisz uralmáról? –kérdezte Zander, amikor már fent voltak a lakásban.
-Nem túl sokat.
-Hogy hogy?
-Engem nem igazán érdekel a politika, de vannak, akik nem nézik jó szemmel.
-Kik?
-100 asszony néven emlegetik magukat.
Valahogy olyan különös ez a világ, melybe belecsöppent. Néha hátborzongató. Mintha a jövő sötét titkokat rejtegetne az ultramodern üveg-műanyag városban. Talán lassan fény derül erre a titokra, mely megbújik a háttérben. Néha azonban mintha előszivárogna a falakból, mint egy sötét árny. S ez a sötét árny már nevet is ölt: 100 asszony, s rátelepszik a gondolatokra. A lakás a maga idejét múltnak ható légkörével, mint egy szilánk él itt a jövőben. Akár egy időkapszula, melyet 44 éve lezártak, s most felnyitották. Zander számára azonban ez a közel fél évszázad egy pillantásnak tűnt csupán.
-Értesz valami máshoz is az építészeten kívül? –kérdezte a lány.
-Nem nagyon. De számít ez valamit? –kérdezett viszont a fiú leheveredve. –Akármi máshoz értenék is, az itt elavult technológia.
-Valószínűleg igazad van.
-Jelentős infláció vagy pénzromlás volt?
-Nem.
-Akkor a bankbetétemből megélek egy ideig.
Zanderben felvetődött a gondolat, hogy vajon mennyire volt jó a döntése, de nem akart egy összetört testben leélni egy egész életet. Ez is érthető volt a részéről. Bár meglehet, hogy időközben jött volna valami gyógymód, de erre várni kockázatos lett volna, miközben napról napra öregebb lett volna.
Esteledett. A lány, Scarlett elment, de megbeszélték, hogy találkozni fognak. A város örök fényei, melyek soha ki nem hunynak, felkúsztak a sötétékék égre, elhomályosítva a távoli csillagok tündöklését. A második hold nagy vörös-kék félgömbje sem tűnt másnak, mint egy reklámpanel a szoba üvegfala előtt állva. Különös érzések kerítették hatalmába Zandert. A messzi épületek lassan az óceán felől érkező ködpárába burkolództak, s az egész mint valami sejtelmesen ragyogó gyöngyökből szőtt függöny derengett. Nem tudta, mit hoz a holnap, s ez néha félelemmel töltötte el. Már későre járt.
-Ideje lenne pihenni. –tűnődött el a fiú.
De az elmúlt 44 év nem szólt másról, mint egy végtelennek tűnő alvásról álmok nélkül. Azután nagy nehezen rászánta magát. Ahogy aludt, furcsa suttogás kerítette hatalmába. Alaktalan, elmosódó árnyak szólították nevén őt, s játszottak a képzeletével. Érthetetlen dolgokat mutattak neki. Szellemképeket költöztettek az agyába, amint a világ romokban hever. Egyre csak ez a makacs álom, 44 év óta először. Nem hagyta őt nyugodni. Emberek csontjai szerte-szét valami rommezőn. Csonka és kiégett épületek, sötét felhőktől terhes ég. Felébredt az álomból. Már elmúlt éjfél.
-Mit akar ez jelenteni? –gondolkozott hasztalan.
A világ nyugodtnak tűnik, bár a mélyben szunnyad az ellentét csírája a 70 türannisz uralma, s az ellenzék. Méigs, ez a rémkép, melytől szabadulni immáron nem lehet, olyan erősen a lelkébe szívódott. Valószerű volt, ezért sokáig nem hagyta nyugodni a gondolat, aztán mégis elnyomta a fáradtság. A sötétség órái gyorsan peregtek, s a varázsos második hold átúszott az égbolton. A csillagok is keltek és nyugodtak majd elhalványultak. A horizont ismét sárga szalagként izzott a hajnal eljöttével. A Nap első fénye végtelenné nyújtotta az árnyékokat.
Délelőtt volt. A város forgataga mit sem változott. Ez is egy álom, mely kipattant valaki fejéből. Zandert azonban jobban nyugtalanította a tegnap éjszaka. Az álom oly kísértetiesen valószerű volt. Minha súrolná a valóság és képzelet határát. Felkereste Scarlettet. Ő az egyetlen, akit ismert. Fejében még a gondolatok kuszasága kavargott Egyelőre nem tudta, elmondja-e neki az őt kínzó szellemképeket. Minden esetre kíváncsi lett volna rá, hogyan reagál. Talán őrültnek tartaná.
Egy téren várta őt, nem messze onnan, ahol lakik. Különös volt figyelni a várost, s főként a nemrég átadott részt. Épületeinek meghökkentő formavilága már a kezdet kezdetén megragadta Zander képzeletét.
-Vajon ki álmodta e tornyokat? –kérdezte a lánytól.
-Miért érdekel ez téged?
-Építész volnék. –felelte. –Talán zseni volt az illető. –tette hozzá Zander.
-Akkor ezzel a véleménnyel nem vagy egyedül. Mások is így gondolják. Ám az építész fiatalon meghalt, nem érhette meg az elkészültét.
-S nem gondoltatok rá, hogy őt is újra a lét színpadára szólítsák. Kár érte.
-Testét kérésére elhamvasztották. –mondta a lány.
-Szeretnék többet megtudni az elmúlt időről. Segíthetnél. –kérte Zander.
-Legjobb, ha bemennénk a központi infobankba.
-Akkor menjünk. –válaszolta Zander.
Így mindketten beszálltak Zander közelben álló fekete-fehér üzemanyagcellás BMW-jébe, és elindultak. A város mélységei felé haladtak. Feltárult az újonnan épült negyed is. Olyan képzelőerőről tett tanúbizonyságot, mely csak kevesek kiváltsága. Minden gondosan eltervezett, s az egész, mely a részek aprólékosságából áll össze, egyedien megformált. Az infoközpont épülettömbje áttört nyílásaival, s átlós formáival, mint valami hasáb állt egy kisebb téren. Falain nagy kijelzők villództak. Behajtottak a mélygarázsba, ahol automata liftek helyezték el az autót az egyik rekeszbe. A lépcsősoron át a központi átriumba jutottak.
-Talán jobb lesz, ha magadra hagylak. Gondolom, elboldogulsz. Csak zavarnék. Megvárlak. –mondta a lány.
Zander csak bólintott, s ment tovább.
Ahogy felnézett, körbefutó emeletek sokaságát látta. A központi konzolhoz lépett.
-Miben segíthetek? –kérdezte az operációs rendszer
-A világtörténelem érdekel, az elmúlt 44 év.
-Harmadik emelet, történeti könyvtárak. –kapta a választ.
Zander felment. Amint szétnézett, kijelzők sokaságát látta, előttük egy egy kényelmes szék vagy fotel. Itt is volt egy konzol.
-Elmagyarázná, hogyan használjama a rendszert?
-Az érintőpaneleken keresztül hozzáférhet a rendszer központi adatbankjához. A menük interaktív keresővel is rendelkeznek. A kívánt file-t fotonikus adattárolóra mentheti, melyet itt vásárolhat meg.
-Köszönöm.
Zander leült a jókora üveglapnak tűnő felület elé, mely egyszerre volt képernyő és kezelőfelület. Az eltelt időszak, mely most feltárult előtte, számos tanulsággal szolgált. Ám semmi nyomát nem találta annak, amit keresett. Titkon arra gondolt: volt egy világméretű háború. De semmi ilyesmi, kisebb helyi konfliktusoktól eltekintve. Ez meglehetős csalódottsággal töltötte el.
-Mit akar jelenteni az álom?
Még ott ült egy jó darabig, s a képeket nézegette, amikor egy hasonkorú fiú telepedett mellé.
-Te ki vagy? –kérdezte tőle.
-A nevem, nem ez a lényeg. Talán csak egy árnyék vagyok.
-Hát akkor mi a lényeg?
-Keresel valamit, de nem találod. Egy álom súgta a füledbe, de mindhiába…
-Honnan veszed ezt? –csodálkozott el Zander.
-Azt hitted, megtalálod a nagy világégés nyomát?
-Csak reméltem. –felelte.
-De a rendszer nem tökéletes. Ha könyvhöz hasonlítanám, akkor azt mondanám, vannak benne üres lapok, melyek valami hibáról árulkodnak.
-Mutass egyet!
Rendben. Emlékszel egy Peiszisztratosz nevű emberre?
-Igen. Szélsőséges nézeteiről volt híres.
-Akkor most keress rá.
Zander így tett. A gép hamarosan megjelenítette: nincs találat.
-Ez furcsa. Én emlékszem rá.
-Egy kitörölt lap.
-De mégis miért és hogyan?
-Senki sem tudja. Bár van egy magyarázat, mely kissé bizarr. Talán igaz az, amiről az álom szól. El kellene jönnöd velem valahová.
-Hová?
-Fel északra.
Zander és az árnyék elindultak Zander kocsijával arra a helyre, melyet az árnyék megjelölt. Az automata navigáció szerint arra nem vezetett út, de az árnyék tudta, hogy ez nem igaz. Egy régen feledésbe merült aszfaltozott úton haladtak kézi vezérlésre állítva a járművet. Sokáig tartott az út, már a sárga Nap túlhaladt zenitjén mire megérkeztek. A fákon túl egy nagy üres térség volt, egy mező, tele fűszálak millióival. A várostól jó 100 km-re lehettek.
-Mit keresünk itt? –kérdezte Zander.
Az árnyék elmosolyodott, felnyitotta Zander kocsijának csomagtartóját, elővett egy ásót. Ahogy nem messze ásni kezdett, koponyák és csontok fordultak ki a földből.
-Ezt kerestük! –mondta.
Az egész végtelennek tetsző megző egyetlen hatalmas tömegsír volt. Zander úgy érezte ez az a hely az álmában. Milliók csontjai a földben, s ő rajtuk áll. Az igazság egy szelete feltárult. A döbbenet lett úrá rajta. Mindent felülmúlt az, amit látott. Ez a hely rést ütött az addig kikezdhetetlen logikán, melyet a rendszer diktált. Valaki vagy valakik el akarták titkolni mindezt.
-Vajon mit jelentsen ez? –kérdezte Zander.
-Hogy háború volt.
-De mikor?
-A feljegyzések némák ez ügyben, s senki sem tud vagy emlékszik ilyesmire. Mit szólsz ehhez? –kérdezte az árnyék.
-Akkor ez itt egy találós kérdés.
-Igen. De miféle?
-Ki és miért akarja eltitkolni a milliók csontjait? S legfőképpen hogyan sikerült kitörölni a bolygó emlékezetéből mindössze 44 év alatt? –gondolkozott el Zander.
Megválaszolatlan kérdések. Egy nagy kirakósjáték kicsiny darabja került most napvilágra, de talán az egyik legfontosabb. Bizonyíték, melyet nem lehet letagadni és a szőnyeg alá söpörni.
-Most mi legyen? –kérdezte Zander.
-Tudatni kellene a világgal.
-Talán… -bátortalandodott el.
Furcsa volt a helyzet. Minden olyan bizonytalan, s amiben eddig szilárdan hittek, az is megkérdőjeleződött. A távoli árnyékok lassan megnyúltak, sötétedni kezdett.
-Legjobb lesz indulni. –mondta az árnyék.
Zander nem ellenkezett. Visszaszálltak a fekete-fehér BMW-be. Már este volt, mire megérkeztek a városba, mely semmit sem sejtett, élte nyugodt életét.
Nehezen lehetett szavakká fogalmazni a tegnapot, mert Zander rájött, hogy valami hatalmas illúzió terül el itt körülöttük, s mindenütt jelen van. Beszivárgott a létezés legrejtettebb zugaiba is. Nem tudni, miért s ki által. A napok egymás után rohantak, s ezalatt Zander próbált valami ésszerű magyarázatot találni, de nem ment. Nem volt könnyű így. Eltökélte, további jelntéktelennek tűnő hibákat keres a világméretű rendszerben. Elrejtett és elátkozott morzsákat, melyeket eddig senki sem vett észre. Kicsiny repedéseket a logika épületén. Három nagy irányból kezdett kibontakozni a kép, mely most szétszórva pihen, s a közepén lehet, hogy sárkányokra lel, akár a régi korok térképrajzolói. Először: kik és miért akraják tiktokban tartani egy megtörtént háború létét? Másodszor: mikor és miért volt ez a háború? Harmadszor: miért nem emlékszik rá senki sem, ugyanakkor mégis megsúgtan neki az álom? A válaszok talán messze vannak, akár a fényévekre lévő csillagok.
A napok egymás utánjában éjszakánként újra és újra megszólította az álom Zandert. Újra és újra szellemképek költöztek az agyába. A város, amint épületei romokként enyésznek, s ő milliók csontjain sétál. Hang a szélben. Ismeretlen és halk. De határozottan valamit súg. Megsúg neki egy nevet: Peiszisztratosz. Talán jelent valamit. Talán megmagyaráz mindent. Talán kulcs a dolgok mibenlétéhez.
-Mit akar ez jelenteni? –tűnődött el Zander.
Szeme kékje elveszni látszott, amint a szobája üvegfalán át a távolt bámulta. Sötét hajtincsein néha árnyak telepedtek meg. Milyen furcsa, soha nem érzett érzés kerítette hatalmába: ki nem mondott szó. Később megjött Scarlett.
-Felmerült bennem egy név: Peiszisztratosz. –fogadta vele a lányt.
-Ki ő? Hát ez meg miféle név?
-Felvett név lehet. Amennyire én tudom, egy ógörög személy volt. Hallottam már róla.
-Képtelenségnek hangzik.
-Miért?
-Ki lehet ez a pasas?
-44 évvel ezelőtt felmerült már a neve, s most újból… De ez nem minden. Eljutottam egy helyre, ahol egy nagy háború nyomai vannak elrejtve, mely mindent elpusztított. Ám rejtélyes módon a világ onnan folytatta az életét, amikor engem lefagyasztottak. Csak 44 év telt el, de ez lehetetlen. Eltelhetett akár 300 év is…
-Te tiszta őrült vagy. –mondta a lány.
-Miért?
-Ki lenne képes erre? És hogyan? Mi okból?
-A miértre egyszerűbb válaszolni. Talán az igazság annyira szörnyű, hogy jobb volt titokban tartani. De arról egyelőre fogalmam sincs, ki képes erre.
-Szóval azt mondod, lehetett 300 év is. De hogyan bizonyítanád?
-Talán elég bizonyíték az, amit láttam, hisz mindenki úgy tudja, az elmúlt 44 évben nem volt háború. Az pedig szinte mindegy, hogy közben 100 vagy 400 év telt el.
-Igazad lehet.
-S mi a helyzet azzal, aki árnéyknak nevezi magát?
-Meglehet, hogy többet tud.
-Minden bizonnyal. Honnan tudhat mindarról, a világégésről, és arról a mezőről? –kérdezte ismét Zander.
-Elképzelhető, hogy neki is volt egy vagy több álma. Úgy, mint neked. –mondta a lány.
-Talán.
A rejtély, mely feltárult, még messze nem oldódott meg. Ezernyi kérdés várt arra, hogy megválaszolják őket. Sőt újabbak és újabbak merültek fel menet közben. Minden olyan bizonytalan volt. Egyre csak a kétely bujkált Zanderben, melyet a kesernyés felismerés szült. Ez a felismerés abból fakadt, hogy talán becsapták a világto. Minden jel erre mutatott.
Nem sokkal azután, hogy elhangzott ez a párbeszéd Zander és Scarlett között, a város ultramodern kikötőjébe befutott egy óceánjáró, az újjáépített Tengerek szabadsága. A felhőkarcolókból nézve játékszernek tűnt, noha egy kisvárosnyi embert szállított. Megannyi nyaralót, akik átszelték az Atlanti-óceánt. Ahogy befutott a fedett dokkba magávalragadó látványt nyújtott. De talán nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy utazott rajta valaki. Ő nem nyaralni volt oda, de nem is dolgozni. Egyszerűen csak járta a világot. Ő volt, aki egy jelet viselt: a háromszöget és a koncentrikus köréje záródó köröket. Magát csak úgy emlegette: a Jel. Senki sem tudta pontosan, kicsoda. Néha úgy tűnt, mintha évszázadok óta élne, máskor meg csak egy kíváncsi gyerek lenne. Talán egy éve volt, amikor utoljára látta a várost. Azóta sokat változott. Új és új tornyok törtek az ég felé hihetetlen gyorsasággal épülve. Nem tudni, miért jött a Jel a városba, de érkezésének híre gyorsan terjedt. Meglehet, hogy valami célja volt. Vele kapcsolatban általánosan elterjedt az a nézet, hogy nincsenek véletlenek. Szeretett az emberek között járni-kelni, de mindezt úgy tette, mint aki a háttérbe húzódik. Szinte láthatatlan volt, noha ő maga feltűnő jelenség. Zander megtudta a Jel érkezését, s erről tájékoztatta Scarlett-tet is. A Jel azonban elhagyta a kikötőt, s az ő maga módján elrejtőzött a városban, mely folyton élt. Élt, éppült, gondolatát szétszórta, melyet befogadott a világ.
-Elkéstünk! –állapította meg Scarlett.
A kikötő szinte már üres volt.
-Voltaképpen kicsoda ez a Jel? –kérdezte Zander.
-Azt senki sem tudja. –felelte.
-Hogy hogy?
Scarlett csak vállat vont.
-Na de mégis. –erősködött Zander.
-Létezésének titkát homály fedi.
-Akkor talán ő lesz az, aki választ ad a kérdésre…
-Meglehet. –mondta Scarlett.
Még álltak ott egy darabig, Zander megcsodálta a klönös formatervezésű Tengerek szabadságát a kikötőben, majd visszaszálltak a fekete-fehér BMW-be. Scarelttnek volt némi dolga, így Zander kitette őt egy helyen, ő pedig tovább ment. Végül leparkolt az Agorán. Mellette egy park volt szimmetrikus középületekkel és mágnesvasút állomással. Zander hosszasan tépelődött. Azután megszólította a gondolati közé merült fiút egy vajszín-narancssárga ruhás látszatra vele egykorú srác.
-Azt hiszem, kerestél engem. –mondta.
-Te lennél a híres Jel?
-Sokszor nevezem magam így.
-Ne haragudj, de nem látszol másnak, csak egy átlagos embernek. Leszámítva talán ezt a furcsa ruhát.
A Jel csak elmosolyodott.
-Lehet, de jobb belesimulni a tömegbe. –mondta végül.
-Megkerestél… -kezdte Zander.
-Furcsákat álmodsz mostanában Zander.
-Ez nem csak álom. Jártál már északon?
-Komolyabb a dolog, mint gondoltam. –jegyezte meg.
-Miért érdekelnek téged az én álmaim? Mit jelentenek?
-Mond neked ez a név valamit: Peiszisztratosz?
-Hallottam a nevét 44 éve, ha 44 év volt az, ami eltelt.
-Az igazság érdekel?
-Miért érném be kevesebbel?
-Hát rendben, de figyelmeztetlek, a valóság néha távol áll attól, amit gondolunk. Valójában még 44 év sem telt el.
-De a világ úgy hiszi, hogy 44 év telt el. És én is úgy hittem, sőt…
-Ez így is van jól.
-Miért?
-Fojton ez a kérdés, mely után újabb és újabb kérdések következnek. –sóhajtott fel.
-Tudom, hogy háború volt.
-Biztos vagy te abban, hogy volt, és nem pedig lesz? Szeretnéd látni?
-Hogyan?
Ekkor a magát Jelnek nevező egy korong alakú szerkezetet vett elő, s átnyújtotta Zandernek.
-Tedd a halántékodra.
Zander hamarosan meglátta mindazt, amit akart. Az interaktív szerkezet végigkalauzolta a borzalmakon, amint kontinensek és városok hamvadnak el, amint minden odavész.
-Mindenki meghalt? –kérdezte végül.
-Igen.
-Hogy érted azt, hogy majd lesz? Hogyan lehetséges akkor, hogy most ott vannak a csontok? Ez valóságos, ami körülöttünk van?
-Igen az.
-Hogyan lehetséges az, hogy minden olyan, mintha semmi sem történt volna?
-Lesz a jövőben egy program, a metamorfózis. Egy gép vezérli, a legvégső értelem. Ő művelte ezt. Egy törött tükör világban élsz Zander. A jelennek hiszed, de a lábad alatt a homokban a jövő van.
-Mire jó ez?
-Ideiglenes megoldás. A Földről létezik egy lementett adatbázis…
-Nem értem.
-Nem is kell, hogy most értsd…
-Mond el. –erősködött Zander.
-Csak azért mondjam el, mert volt egy álmod? Majd nemsokára meg fogsz mindent tapasztalni.
-Ki vagy te? Honnan tudsz minderről? Sokan szeretnék tudni ezt.
-Talán. És vajon elhinnéd-e, hogy ez a test idegen tudatot rejt? A hazám, Alluvion, ahonnan származom, ott a tudomány és technika századokkal a Föld előtt jár…
-A metamorfózis tehát egy jövőbeli esemény… -sóhajtott Zander.
-Igen. Meghasadt a téridő. –felelte a Jel.
Egy időre riadt némaság következett. Talán nem erre számított Zander, vagy lehet, hogy titkon mégis. A város nyüzsgését hallották, amint kitölti a csendet, s befurakodik a fejekbe és a lelkekbe. Most hirtelen minden olyan más, új értelmet nyert ez által. A nagy kép néhány újabb darabja került a helyére, s lassan utat tör a felismerés oda középre is, ahol nem sárkányok vannak többé, és nem is démonok, hanem a felismerés: az igazság egy része.
-Szóval valami födönkívüli vagy… -sóhajtott ismét Zander.
-Ez téged zavar?
-Nem tudom.
Újra és újra csak egy dolog járt Zander fejében, mely nem hagyta őt nyugodni, hogy miért művelik ezt az idegenek. Vajon milyen tervük lehet, s mért van itt ez az alak? Lehet, hogy jól érzi magát, s most a munka után a megérdemelt pihenését tölti? Bizonyára szórakoztatónak találja ezt az állatkertet, melyt Földnek hívnak. Azután nem bírta tovább Zander, kikívánkozott belőle a kérdés.
-Miért vagy itt?
A válasz azonban egy sejtelmes mosoly volt.
Különös jelenség volt az a fiúnak álcázott lény. S ahogy Zander kék tekintete lopott egy pillantást a másik szeméből, talán láthatta a távoli cisllagokat, melyek az idegen lényt szülték.
A sárga Nap keltette árnyak hol megrövisültek, hogy megnyúltak, s az a beszélgetés elveszni látszott a téridő szövetében. Még álltak ott egy darabig, majd a Jel, amilyen csendben jött, úgy távozott.
-Még a rendes nevét sem tudom, pedig biztos van neki. –tűnődött Zander.
A válaszok lassan körvonalazódtak. A háború bizonyára azért lesz, amiért lenni szokott: hatalomért. Elfajult és totálissá lett. A Jel szavaiból ítélve ember ember ellen vívott harca lesz. Az igazi talány azonban az, hogy mi köze ehhez az idegennek? Egy 16 ezer fényévnyire lévő civilizáció… Egyáltalán az is csoda, hogy a Föld létezéséről tudnak, olyan távoli. Az már világos, hogy miért nem emlékszik senki sem, az idegen terveiből azonban vajmi keveset tudott meg Zander. S bár emberi testben állt előtte, mégis minden olyan furcsa volt. az a mítosz, amit maga köré épített, meglehetősen hatékonyan működött. Meglehet, hogy ő volt, aki részt vesz a metamorfózisban.
-A Jel megkeresett engem. -mondta ki nem sokkal később Zander, amikor Scarlettel találkozott.
-Talán tud valamit?
-Bizonyára. Ő maga egy földönkívüli emberi testben. Köze lehet némely dolgokhoz… -újságolta a fiú.
Zander és Scarlett hosszasan beszlgettek. Zander elmesélt neki mindent, amit megtudott, s mindent, amit gondolt. Persze az igazi kérdésekre a válaszok egyelőre rejtve maradtak. Most már felvetődött az is, hogy az árnyék kicsoda? Nem-e ő is közülük való? Elvégre tudomása lehet sokminden dologról, mely történni fog. De az is lehet, hogy tévednek, s az árnyék fejében csupán információmorzsák vannak, melyeket innen-onnan összeszedett. Lassan délután lett, s mintha egy pillnatra megfáradt volna a város lendülete, de azután ismét újult erővel folytatta talán soha véget nem érő nyüzsgését. Furcsa volt az a tudat, hogy minden, ami körülveszi őket, félig-meddig az idegenek műve. Pontosabban az időtörés az, amelyhez közük van. Ám a város erről semmit sem tudva éli életét, s szemmel láthatóan a magát Jelnek nevező idegen tesz is erről, hogy ez így maradjon.
A napok gyorsan rohantak egymás után, s a világba nyugtalanság költözött. Azután eltelt egy hónap, s a politika feszültté lett. Színre lépett a titokzatos név: Peiszisztratosz. Az ellenállók, akik magukat a 100 asszonynak nevezték, és a 70 türannisz ellentéte elmélyült. Először csak nyilatkozatok szintjén, azután következtek a tettek. Új háború lengett a levegőben. Zander számára ez meglehetősen vészes jelentőséggel bírt, hisz ő ismerte a titkot, mely mások elől elrejtett volt. A nagy kivetítők egyre-másra számoltak be az eseményekről. Emberek szónokoltak, főként Peiszisztratosz, gondolatokat szórva szét. Forradalmak és háborúk eszméit. Zander már tudta, taln nem is olyan képtelen az, amiről a Jel beszélt. Úgy vélte talán fel kellene tárni az igazságot, mielőtt késő. Egy hónapnyi hallgatás után ismét megkereste őt a Jel. Most is olyan rejtélyes, és talán visszahúzódó volt. Egy vörös üemanyagcellás sportkocsiból szállt ki. Szerette a formatervezés e remekművét. Talán különös vonzódása volt ez a lelkének a Földhöz.
-Egy klasszikus márka. –állapította meg Zander. –Tudod ez csak kevesek kiváltsága.
-Igen. Tudom. Ez is egy a világotok szépségei közül, mely talán érdemes arra, hogy átmentsék a jövőnek.
Zander bólintott egyet majd elgondolkozott.
-Ismét viharfellegek gyülekeznek. Talán megint világháború lesz. Nem gondolod, hogy fel kellene fedni asszony és férfi előtt az igazságot?
A Jel hallgatott egy darabig.
-Miért? –kérdezte végül.
-Talán okulnának belle. S elvégre miért is vagy te itt pontosan? Hiszen a metamorfózis program, amiről beszéltél a jövő.
-Az igen.
-Miért? Van más küldetés is?
-Azt várod, feltárjam előtted a jövő titkait, mint valami kristálygömb, melyből olvasni szeretnél.
-Igen.
-A végcél egyértelmű, melyet a jelen körümény is bizonyít. Elégedj meg ezzel. –felelte sejtelmesen a Jel.
-Nem. Ezt nem teheted. Fel kell tárni az igazságot.
-Miért? És vajon melyik igazságot?
-Hogy hogy melyiket? –képedt el Zander.
-Ha felfednénk a titkot, minden megváltozna. Már így is van egy időtörés.
-Az emberiség okulna, és megjavulna.
-Továbbra sem hiszem. –mondta a Jel. -Eddig is okulhattatok volna a hibáitokból, de hiába. Az ember képtelen erre… -mosolyodott el.
Zander elcsendesedett. Úgy tűnt, hiába próblja győzködni a titokzatos idegent. Az ismeri a jövőt, mely már régóta eltervezett. Csak álltak ott szótlanul. Zander a vörös sportkocsi formáit bámulta, melyek az emberi alkótótehetség egyedi szépségéről tanúskodtak. Ekkor eszébe jutott valami.
-Látod ezt az autót, a formáit, a szépségét, az egyediségét?
-Igen. –intett a Jel.
-Erre csak az ember képes. –mondta ki Zander.
-Ne hidd. Miért félsz a metamorfózistól és a legvégső értelemtől, melyről beszéltem?
Zander csak vállat vont. Sötétszke hajtincsein árnyak kúsztak végig, kék szemében félelem csillogott.
-Felesleges idegenkedned. Most még amúgy sem értheted. Az én bolygómat és annak társadalmát is ugyan ez a rendszer igazgatja: a legvégső értelem.
-És?
-Egyensúlyi állapot van. Nincsenek háborúk. Nincsen nélkülözés. Csak fejlődés van.
-16 ezer fényévnyire innen… -sóhajtott a fiú.
-Valóban.
Zander felnézett az égboltra, ahol a második hold korngját látta, amint magához vonzotta a tekintetét, ahogy átderengett a légkörön.
-És az? –mutatott fel. –arról mit tudsz?
-Ajándék az. –felelte a Jel.
Amit mondott éppen olyan talányos volt, mint amilyen ő maga is. Ő tudta az igazat, mégsem akart róla nyíltan beszélni. Ismerte a jövőt is melyet megoszthatott volna Zanderrel, de nem tette. Hiába próbálta faggatni Zander, hiába kérlelte, ő csak makacsul hallgatott. E hallgatása már-már jelkép értékűvé lett. Zander pedig nem tehetett ellene semmit sem.
Teltek a napok a találkozás óta. Már késő délután volt. A nagyváros kivetítői egyre csak villantak, egy újabb háború rémképeit szórták szét. Ha az emberiség sejtette volna az igazságot. Ám most még nem így volt. Sokat töprengett Zandeer, hallotta szónokolni Peiszisztratoszt, amint győzelemről beszél. Valahol másutt azonban más is győzelemről álmodott: ő, aki magát csak Lüszisztraténak nevezte. Titkos álom, őrült idea. Ezektől terhes most a világ és a város.
Zander csak bámulta a kivetítőket nekitámaszkodva fekete-fehér BMW-jének. Sokan megfordultak ott az Agorán. A jövő titkai ügyesen elrejtőznek előle. Mintha mindaz meg sem történt volna, amikről tudomása van. Mintha semmi sem számítana. Valami végérvényesen megváltozni készül, ezután már semmi sem lesz olyan, mint rég. És ő tehetetlen, mert nem ő irányítja a dolgok menetét, ő csak szemlélője ennek.
-Változna is valami, ha a világ tudná? –kérdezte önmagától.
Ám mindannyiszor ugyan arra a következtetésre jutott: őrültnek gondolnák. Pedig a világ az őrült. Azok, akik kikiáltották magukat vezetőnek, és neveket aggattak magukra. Mint a 70 türannisz és közülük Peiszisztratosz. Ám az ő uralma sem lehet örök, már készül valami…
Scarlett vágott át a téren, egyenesen Zander felé tartott, amikor észre vete őt. Ruhája különös fodrokba és redőkbe rendeződött. Látta a fiún, hogy valami bántja, ezért eleinte nem szólt, csak nézte a kék tekintetét, amint olyan szomorú volt. Zandert pedig valahogy megnyugtatta a lány jelenléte. Azután valamivel később elmeélte neki azt, amit a Jel mondott neki. Ami tiktkos és elvont. Melyet a jövő rejt el.
-Nem tart már soká… -kezdte Scarlett.
-Honnan veszed ezt? –lepődött meg a kijelentésen Zander.
-Az ellenállás egyre erősebb.
-Kik ők?
-A 100 asszony.
-Ismered őket?
-Asszonyok hatalmát hirdetik a férfiak agresszivitása ellenében. –mondta a lány.
-És te hiszel nekik?
-Csatlakozom hozzájuk.
-És elmondod nekik azt, amit tőlem tudsz?
-Miért? Ne tegyem?
-Végülis? –gondolkodott el Zander. –Ha elhiszik, talán még hasznukra is lehet.
-És mi van a Jellel? –faggatta Scarlett a fiút.
-Sokmindent tud, s csak keveset mond.
-Mivel magyarázza?
Zander vállat vont.
A lány elkomorodott ezen, akárcsak Zander. Most már ketten voltak szomorúak. Az Agora hirtelen oly végtelenül kihaltnak tűnt, pedig sokan voltak ott Csalóka káprázatnak estek áldozatul. Érzékszerveiket megtévesztette valami. Mintha az mellékes lenne, hogy hányan tolonganak ott, hanem csak az számítana, amit az emberek között létezik: az a titkos és eltéphetetlen kötelék, melyben oly nagy károkat tettek mostanság. Ettől gondolhatták úgy, hogy egyedül vannak a tömegben.
Az ég vakító kékjében üde foltnak tűnt a második hold. Ott volt és észrevétlenül uralta az emberek vágyait. Asszonyét és férfiét egyaránt. Zanderét is és a lányét is. Megmagyarázhatatlan és megérthetetlen, ajándék, mely egy napon felfedi gondosan őrzött titkait.
Vészesen telt az idő, s lassan minden megfakulni és elhalványulni látszott. Zander nehezen tudta csak felfogni, ahogy az események felgyorsulni látszottak. Egy étterem teraszán ült, amikor odatelepedett mellé egy ismeretlen ismerős, a Jel. Olyan örökifjú ábrázattal tekintett vissza Zanderre. Az a nap, az a délelőtt változásokat vetített előre.
-Meggondoltad magad? –kérdezte a Jeltől Zander.
-Nem. –felelte tömören.
-Akkor minek köszönhetem a látogatásod?
-Búcsúzni jöttem.
-Hogy hogy? –képedt el a fiú.
-Elmegyek.
-Hová?
-Talán haza, oda, ahová tartozom. –felelte.
-Ennyire súlyos lenne a helyzet?
-A jövő már eldőlt. Nekem nincs dolgom itt. Minden halad a maga útján nélkülem is. –fűzte hozzá.
Zander megdöbbent a hallottaktól. Valami vegyes félelem kerítette hatalmába.
-Dehiszen szerettél itt lenni.
-Szerettem. Ez a jó kifejezés. A múlt idő.
Zander méginkább elkomorodott.
-Látom, nem lehet téged meggyőzni, s makacs hallgatásodat sem tudom feloldani. Talán tényleg jobb, ha elmész, oda haza, a messzeségbe 16 ezer fényévnyire innen…
A Jel felállt, s még súgott Zandernek valamit: meg nem ismert valóság. Így hangzott. Azután elment, s Zander biztosra vette, hogy soha többé nem látja őt. Olyan különös volt ez a pillanat. Minden másnál különösebb. S az üzenet pont olyan talányos, mint maga a Jel léte, valamint az, amit képviselt. Elment, mert talán más feladatok várnak rá, vagy talán azért, mert így volt logikus.
A város és a világ kivetítői egy pillanatra elsötétültek, hogy azután újra sugározzák képeiket. Egy ember, egy asszony kezdett szónokolni.
-A nevem Lüszisztraté. Magam nevezem így magam. Eljött az idő, hogy a 100 asszony nevében nemet monjunk a 70 türannisz uralmára. Eljött az idő, hogy azt kiáltsam: Forradalom…
A város és a világ megdöbent, mert változás kezdődött, miközben mindenki tudta, hogy csak a szereplők cserélődtek ki. Furcsa volt, s a Jel bizonyára erről is tudott, mint oly sok minden másról. De immár ez talán mit sem számít. A tettek új tetteket szülnek, és a szavak termékeny talajra hullottak, hogy azután kicsírázzanak, és gyökeret eresszenek. Most sem történt másként. Az eszme végigsöpört, a forradalom lángja fellobbant, s többé megállítani nem lehetett.
A város és világ, mely sokszor szentül hiszi, hogy minden csak szép és jó, s a rossz nem létezik, s hogy minden csupán őérte van. Ilyen az alaptermészete. Naív, bár legbelül sejti, hogy megcsalják. Mert ha a világ azt akarja, hogy megcsalják, megcsalatik.
Zander arcára egy halvány mosoly ült ki, amint ott állt a fekete-fehér BMW mellett, s felnézett az égre és megbámulta az oly hívogató második holdat, mely folyton megszólította a lelkét, s ígért neki álmokat. Még nem tudta, mit jelentenek ezek az álmok, csak elragadta őt a homokdűnék vöröse és az óceánok kékje. Ez a mosoly talán beszédesebb volt minden másnál, mert nem az öröm szülte, hanem valamiféle irónia és szánalom. Mintha ő tudna mindent. Pedig ez nem volt így. Még azt is túlzás lett volna állítani, hogy sejtett dolgokat. Változik minden, alakot ölt egy másik formában, mely a lényegét tekintve nem sokban más, mint korábban.
Kicsit sajnálom, mert egy izgalmas történetnek ígérkezik, de számomra nagyon tömbös. Leírás, gondolatok, csupasz párbeszéd, majd gondolatok. A párbeszédeket fel lehetne tölteni kicsit élettel, és lehetnének kicsit valóságosabbak is.
Néhány dolog felötlött bennem: egy ilyen modern világban miért engednek el csak úgy kísérő nélkül egy ember, aki 44 évet átaludt. Scarlett miért enged az első idegennek, aki elhívja valahova, miután bejelentette, hogy ő egy klón. Aztán pedig nagyon röviden zárod le a beszélgetésüket, ami nagyon jó információ adagoló jelenet lehetett volna.
Mindenesetre gratulálok a kikerüléshez! A téma tetszik, remélem fejlődni fog a megvalósítás majd!
A kicsit patetikusra, archaikusra formált nyelvezet kicsit régiessé teszi a szöveget.(és helyett s, amely helyett mely, továbbá: „vajon ki álmodta e tornyokat”, néhány helyen érzem a névelők hiányát „Testét kérésére elhamvasztották.”)
Később a fogalmazás több gondot is felvet. Nem szóismétlést, hanem mondatrészismétlést találok. „emeletek/kijelzők sokaságát látta.”, és általában eléggé színtelenek a mondatok.
A történet vezetése kissé elnagyolt, bár ez az előző gonddal együtt könnyen orvosolható. Például az első utcai sétán a találkozás a lánnyal. A hölgy kissé jobban is meglepődhetne, amikor az első klónozott emberrel találkozik az utcán. Úgy beszélget vele, mintha egy kólát kérne a táncpartnerétől. Szerintem az elnagyoltság a tömörségre való törekvés következménye, és ez azért némiképp helyeselhető. Nem az elnagyoltság, hanem a tömörség. Mostanában volt részünk néhány kissé bőbeszédű történethez.
A cselekmény az eléggé távoli jövőben játszódik, de a világkép a kelleténél jobban hasonlít arra, amely a saját vágyaink és terveink kivetítése mindössze tíz-húsz év távolába. Az üzemanyagcellás, hidrogén meghajtású autó nem biztosan valósul meg, és nem biztosan életképes terv száz év távolságra. Persze valamilyen világképet fel kell építeni. Esetleg érdemes kevésbé hangsúlyozni az ilyen apróságokat, amelyek szorosan a mai problémákhoz kötődve jelentkeznek. (A mai energiaválság kérdései.)
Az informatikai központ talán már a mai helyzetképnek sem felel meg, kimondottan régimódinak tűnik. A kutya sem utazik az íróasztalnál tovább az információkért. (Ott tartom a számítógépet a Guglival).
A legnagyobb bajom az, hogy számomra élettelenek a szereplők. Nem többek névnél – néha még nevük is alig van. Scarlettről semmit sem tudunk, de a főszereplőnek sem ismerjük az érzéseit, gondolatait. Mintha egy lélek nélküli gondolkodógép vezérelné, kutatja a számára ismeretlen múltat/jövőt. Ennyi. A hang vagy szellem, aki gondolatokat sugall neki még megfoghatatlanabb.
Egy idő után a tömörség zavaróbbá válik. Tizenhat kötetes regényfolyam cselekményének a zanzásított változata négy oldalon számomra több tömörségnél, és ilyen sűrítménnyel a sorok között nehezen tudom kitalálni, miről szól a mese. A szemelvény végére olyan érzésem támad, mint amikor egy számomra érthetetlen novellának érek a végére. Fogalmam sincs arról lényegében mit olvastam, és mi lesz a folytatás. A következő részt, ha kikerül, még elolvasom. Ha másért nem, mert tényleg érdekel, merre tart a cselekmény.
Azt hiszem, hogy a Világ Tragédiáját az emberek személyes sorsának és tragédiájának ábrázolása nélkül eléggé nehéz az olvasóval átéreztetni.
Sok sikert kívánok a szerzőnek!
Az előző regényrészletekhez fűzött kommentek után vártam ezt a „férfias” művet, de az érzéseim felemások. Isten mentsen, hogy bármi sértőt írjak, de valahogy ebből a műből is hiányzott nekem a „szív”, ami egyébként más részletekben meg volt. Olyan sok információt kap az olvasó, ami gyanítom még 3 másik könyvet is kitenne, és olyan sok mindenről akarsz írni, hogy valójában semmiről nem írsz. Elég lenne egyetlen igazi problémára fókuszálni. Azt hiszem ez a regény is a túlírtság csapdájába esett, csak éppen más értelemben. Mindenesetre remélem, hogy ez a későbbiekben talán javul, és a történet inkább lesz „emberi”, mint „filozófiai”, mert szerintem a „mély filozófiát” inkább a szereplőkkel kellene elmesélni.
Kedves László!
Én nem vagyok pályázó, csak olvasgatok. Amikor láttam, hogy több hozzászólásodban utalsz rá, hogy felszínesek az eddig kikerült részletek, és te értékesebb, gondolatokkal teli művet adtál be, örültem, hogy na végre, valami jó kis sci-fi jön, ami lezúzza innen a nyált. Nem egy Orwellt vártam, de legalább valami olvasható szöveget.
A párbeszéd lapos, a szereplő élettelen, a szöveg nyakon van öntve pátosszal, de nem az fő bűne, hanem hogy ez egyáltalán nem sci-fi. Sem a filozófia, sem az sf elemek nem működnek, nem épülnek be rendesen. A világfelépítés máris rossz, hogy egy nagy klasszikus idézzek, „nem kicsit, hanem nagyon”. Maga a logikus gondolkozás is hiányzik, pedig egy sci-fi írónak az nem árt.
Meglepődtem, hogy kikerült az írás, mert ez rosszabb, mint a gimis történetek, de biztos a jó nyelvtan miatt lehet.
Ajánlom Dick, Huxley, Baxter írásait, és jó sok gyakorlást.
Az, hogy prológus, csak súlyosbítja a dolgot. Épeszű sci-fi író nem ír tíz oldalas prológusokat. Vagy ha ír valami bevezetőt, az ütős. Nézd meg Zsoldos Péter Ellenpont című könyvét.
Kedves László!
Elolvastam. Sajnos nem nagyon emlékszem rá, hogy mit. Valószínűleg nem nekem íródott, hiába történt sok dolog egyszerre, mégis untam. Belezavarodtam a cselekménybe, egyszerre annyi történés zúdult rám, amennyiből nem egy prológust, hanem egy egész könyvet ki lehetne kerekíteni. Találkoztam benne typókkal, talán kicsit többel, mint amennyi még oké, de nem voltak vészesen zavarók, ki lehetett találni,hogy mit rejt az adott szó. Egy-két helytelenül írt szóalakot is láttam, de ezek mindenkinél előfordulnak 🙂
A számneveket szerintem esztétikusabb lett volna kiírni betűvel: hetven türannisz, száz asszony, tizenhatezer fényév. Nyomtatott könyvekben ritkán látunk számokat.
Hogy pozitívat is mondjak: a karakterekből még nagyon érdekes szereplők lehetnek, bár még alig tudunk róluk valamit. Talán a következő részletben.
Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a továbbiakban!
László, a „szív” alatt nem azt értettem, hogy a mű legyen romantikus és csöpögős. Azt értettem, hogy érezzem át a világot, a karakterek problémáit. Egy komor hangvételű írásnak is ez lenne a célja szerintem. Elnézést, hogy félreérthető voltam. 🙂 Szerintem akármiben ott lehet a „szív”, legyen akár thrillerről, horrorról, vagy sci-firől szó, csak higgyem el, hogy ami történik, az tényleg fajsúlyos. Ez alatt sem valami globális, világmegmentős dolgot értek. 🙂
Kedves László!
Gratulálok a bekerüléshez. Korábban már volt szerencsém olvasgatni online felületen a megjelent műveidből. Ez esetben sem okoztál csalódást. Ha élhetek ezzel a kifejezéssel: Csak a szokásos „Garzó adagot” kaphatja bárki, aki olvasta a régebbi történeteidet is.
Tartsd fenn továbbra is egyedi, magával ragadó stílusodat! 🙂
Kedves László!
Gratulálok a kikerüléshez.
Először nem akartam írni, de ahogy olvastam a hozzászólásokat, mégis úgy döntöttem, hogy írok. Elolvastam a részletet, és rájöttem mi a baj vele.
Nem mutatsz, hanem csak mondasz. Mutatnod kellene és sokkal élvezetetsebb lenne az egész. Én nagyon sokáig ugyanezt a hibát követtem el, és nem értettem mi a baja a kiadóknak. Aztán egy hozzáértő rámutatott hogy mi volt a baj.
Csak gondold végig.
A te esetedben például a részlet elején az autóbalesetnél leírod hogy baleset volt. De mennyivel jobb lenne, ha a balesetet írnád le. Úgy értem, mintha veled történne, mintha te lennél Zender. Leírnád az érzéseit, amit lát, amit hall, amit szagol, a fájdalmat a félelmet, azt ahogy betörik a szélvédő, az üvegcsörömpölést, ahogy a fém nyikorog mert behorpad az autó oldala, stb. Aztán a fájdalmat, ha már azt írtad, hogy nagyon megsérült, azt ahogy először sokkot kap és nem érez semmit, aztán azt ahogy ráeszmél a történtekre, vagy legalábbis a gondolatait, hogy próbálja összerakni ez elmúl perceket. aztán azt ahogy hirtelen rátör a fájdalom és szétárad a testében ami már csak egy roncs, ahogy megpróbál kikászálódni az autó roncsából de nem sikerül neki és azt ahogy a végén elájul.
Szerinted nem sokkal magávalragadóbb ez a változat?
Ugyan ezt kellett volna csinálnod a város leírásánál is. Engem nagyon érdekelne milyen most de semmit nem tudunk meg, azt sem mennyire fejlett a technológia ott, vagy azt, hogy a baleset előtt milyen volt, pedig engem ez nagyon érdekelne.
Kedves László!
Én is azok közé tartozom, akik várják, hogy végre legyenek már sci-fi, fantasy történetek is, úgyhogy örülök, hogy kikerült ez a részlet, és gratulálok!
Nem vagyok egy nyelvtan guru, de mégis rengeteg hibát találtam, ami engem megakasztott az olvasásban. Az első, amit javasolnék a Word helyesírás programjának használata, és utána egy előolvasó, aki szintén átnézi. Úgy emlékszem nem ezen múlik a továbbjutás, de nekem, mint olvasódnak megkönnyítenéd a helyzetet.
A görög történelem nagy rajongójaként, tetszik, hogy innen vettél neveket, de úgy rémlik, hogy a türannisz a rendszer, és a türannosz a személy, aki vezeti. Én úgy vettem ki, hogy itt a személyekről van szó, így jobban hangzik inkább a 70 türannosz. Mellesleg ez érdekes, hogy kik is ők, hogyan is kerültek hatalomra, és mit is csinálnak pontosan. Az is izgalmas, hogy az ellenzék a 100 asszony, Lüszisztraté vezetésével. (Bár valószínű, hogy nem olyan módszerrel fognak küzdeni, ahogy Arisztophanész megírta. :))
Voltak érdekes leírások, én láttam magam előtt a környezetet, bár ezzel kapcsolatban érdemes arra hallgatni, aki jobban ért hozzá. A magam részéről a technikai dolgokon nem szoktam fennakadni, nekem az sem baj, ha a jövőben egy főszereplő személyesen megy egy infóközpontba, és üzemanyagcellás BMW-vel jár.
Tetszik az alapötlet a klónozással és a 44 év kihagyással (vagy nem annyival), a földönkívüli jelenléttel és a főhős nyomozása a totális háborúval kapcsolatban. Sok az izgalmas kérdés, ebből nagyon sok mindent ki lehet még hozni a történetben.
Viszont nekem sem tűnnek a karakterek élettelinek, ami a földönkívülinél nem olyan nagy baj, de szerintem is nagyon gyorsan rááll a lány, hogy elmenjen egy idegen klónnal a lakására. A párbeszédek nem kiegyensúlyozottak. Sokszor csak tőmondatok, aztán pedig jön egy fennköltebb mondat, ami nem hihető élő beszédben (pl. „Létezésének titkát homály fedi.”), és bevallom nekem időnként kicsit zavaros a két idegen is. (De ez lehet egyéni szocproblem.)
Úgy érzem, hogy jobb is lehetne a történet, ha kevesebb lenne az elmélkedés, és részletesebben kidolgozottak a párbeszédek.
További sok sikert!
Kedves László!
Gratulálok a kikerüléshez! Ellenben nagyon sajnáltam, hogy ez ilyen törmörre sikerült, lehet hosszabb lére is ereszteni a mondanivalót 😀
A másik pedig, hogy nagyon zavart, amit Pocalinda is írt: a türannisz a rendszer, tehát maga a zsarnokság, a türannosz pedig a zsarnok, aki a rendszert irányítja.
Kedves László!
Egyike vagyok a pályázóknak, de még nem írtam kommenteket. Misztikus történtetet írtam, és már nagyon vártam erre a pillanatra hogy felkerüljön az első sci-fi, fantasy történet. Nekem nagyon-nagyon tetszik a történetet. várom a folytatást. Sok sikert!
Kedves László!
Az első bekezdésed nagyon megfogott. Szeretem az ilyen stílust, az igényes, gazdag írásmódot, ahol meg lehet állni egy pillanatra, hogy ízlelgessük a mondatokat.
Ennek ellenére sajnos nem tudtam végigolvasni a művet, sőt, be kell vallanom, az első párbeszédnél feladtam. Már az megakasztott, amikor a második bekezdésben előkerültek a tőmondatok, és az, hogy cseppet sem tudtam beleélni magam a balesetbe, de a kopár, élettelen párbeszédnél feladtam.
Tudom, hogy rendkívül apró az a részlet, ami után véleményt mondok, de amilyen kecsegtető volt az első bekezdés, annyira elidegenítően hatott számomra a folytatás.
Továbbá amin megakadt a szemem: a türannisz szót úgy tűnt, személyekre vonatkoztatva használod, pedig ez magát a zsarnoki rendszert jelenti. Ez csak kétszer jött elő az általam olvasott részletben, így nem tudom, így van.e, ahogy gondolom, vagy más értelemben használod, csak bökte a dolog a szemem. 🙂
További sok sikert a pályázaton!
Kedves Aranymosó!
Szeretnék megkérdezni, hogy mi az oka annak, hogy egyes írásokból sokkal hosszabb részlet kerül ki, mint másokból?
Nem több esélye van annak, hogy az olvasók meg tudják ítélni az írást, akitől jó hosszú részletet olvashatunk? Érdekelne, mi áll a döntés mögött.
Kedves Laci! Először is, gratulálok a kikerüléshez! Mivel nem én vagyok a célközönség, talán nem ítélem meg túl jól, de nekem ez az írás (legalábbis ameddig eljutottam benne, és bevallom, ez nem tartott túl sokáig) nagyon darabos, szögletes, kicsit amolyan lélektelen. A párbeszédek is unalmasak, érzelem mentesek, laposak. Leginkább azonban a helyesírási és stilisztikai hibák fájtak: „kitekintett az üvegfalján át”, „mondd” felszólító módban egy d-vel, stb. Tudom, mindezeken egy jó szerkesztő sokat javíthat, úgyhogy további sok sikert kívánok Neked!
Kedves László!
Ahogy mondani szokás nem vagyok „célközönség”, egy scifi fan, és talán ezért is csak nagyon az írás elejéig tudtam átrágni magam. Amennyi az olvasottakból egyértelműen kiderült számomra, hogy scifi ide, vagy oda, ebbe a zsánerbe is kellenek szagok, meg ízek, hogy egy kicsit életszerűbb legyen. Így nagyon steril az írás, olyan, mint az a világ, amiről írsz, de emiatt az olvasó nem kerül közel hozzá. Remélem, érzed mire gondolok. Például a baleset leírása, vagy mikor a főhős magához tér, vagyis a klón, vagy mi a csuda, akkor sok egyéb mellett mondjuk negyven akárhány év után először a saját testével szembesül…, talán száraz a szája, vagy nagyon is tökéletes, úgy érezhet magát, mint egy újszülött…Ja, és ami nagyon zavart az eljén, az a mű pátosz, amit misztikus írásoknál olvasni – persze csak kezdőktől – , és míg el nem felejtem, az a sok „mely, melyek, melyeket” – ki kell őket a csudába törölni.
Kedves László!
Elkezdtem az alkotásodat olvasni, de nem tudtam befejezni. Lélektelennek érzem. Az, hogy túl sok minden nem történik benne, nem probléma, nyilván nem az első tíz-tizenöt oldaltól kell várni a csodát, főleg egy ilyen mű esetén. Hozzátenném, tőlem nem áll távol a sci-fi.
A többi hozzászólásod után azt vártam, hogy értékeset, izgalmasat, egyedit fogok olvasni. Hát… sajnos ez nem történt meg.
Illene gratulálnom a kikerülésedhez, ám ezt csak udvariasságból teszem.
Anélkül, hogy elolvasnám a többi kommentárt és hagynám befolyásolni magam: nagyon gyorsan elvesztettem az érdeklődésemet. Valamiért élvezhetetlennek találtam a szöveget. Külső szemlélőként azt mondom, itt-ott nem ártana egy lábjegyzet, magyarázat szavakhoz, nevekhez. Az időbeli csapongás zavaró. A balesetnél hiányoltam a leírást, nem jelent meg képekben a szemem előtt. A görög nevek, archaikus kifejezések és a futurisztikus, utópikus leírások abszolút nem illenek össze – szerintem. A lánnyal való találkozás, a beszélgetés, hogy „ennyi” szóváltás után beülnek valahová és rögtön a főszereplő segítségére siet, elég furcsa. Jó lett volna, ha kiderül, hány éves a főszereplő a balesetkor. Egy városnév is hiányzik. Esetleg évszámok. Többet vártam volna!
Kedves László!
Először is gratulálok a kikerüléshez!
Felcsillant a szemem, mikor meghallottam, ma egy sci-fi került ki. Bíztam benne, valami érdekeset olvashatok ma.
Ha ez valóban egy prológus, és én lennék a szerkesztőd, ezt kitöröltetném veled. A prológus egyébként is egy olyan mézes nyalánkság, aminek sajnos az író esik a csapdájába, és igen ritkán az olvasó.
Végigolvastam a részletet.Még idő kell, hogy letisztuljon, de azért elmondom a véleményem.
Bevallom, egy kicsit elfáradtam a végére, a zanzásított történettől zsibongani kezdett a fejem. Sok minden történik itt, de sajnos semmit sem tudunk meg. Hiába sok az esemény, ha nem viszi előre a cselekményt.
Olyan érzésem volt végig, mintha egy doboznyi, színes, mintás építőkockák raktál volna elénk, csakhogy nincs mi összekösse ezeket a kockákat, a semmiben lebegnek. Akadt olyan kocka is, ami látszólag semmilyen logikai összeköttetésben nem állt az előzővel.
Azután olvasás közben eszembe jutott egy másik hasonlat is. A fülszövege alapján érdekesnek tűnő filmet pörgetsz a szemünk előtt, csakhogy nem jó helyen merevíted, illetve lassítod le a képet, és nem jó helyen pörgetsz bele a történetbe. A hangsúly ezáltal nem a megfelelő helyre kerül.
Sok érdekes elem megjelenik itt, ami felkelthetné az érdeklődésem, de a fentebb említett hibák miatt ez nem történik meg.Pedig érdekelne.
Igazat adok Attilának abban, hogy megváltoztak az olvasói szokások. Sajnos, hiába indul be később a történek, a visszajelzések alapján te is láthatod, kevesen olvasnák el csak emiatt az ígéret miatt az egészet. Az írói ígéretnek nem a te szádból kell elhangzania, hogy majd jó lesz, higgyétek el, hanem a leírt sorok közül kellene a fülünkbe suttognia, elcsábítania. És ez akkor is igaz,annak kellene lennie, ha az elején ködös még kép, és úgymond a végére áll csak össze egy egésszé.
Én is megjártam hasonló csapdákat, mint te, tapasztalatból beszélek.
Mindenesetre elolvasom a folytatást, ha kikerül. A szavakkal, kétségkívül, remekül bánsz, és az is biztos, hogy nem véletlenül kerültél ki ide!
Gratulálom és további sok sikert!
Kedves László!
Amikor utólag gondolkodtam a történeteden, eszembe jutott, hogy mennyi kifejthető érdekes téma van benne: a második hold, az ókori párhuzamok, az időtörés, hogy a hatalomért való harc nők és férfiak között robban ki (ha jól értem), ezek mind nagyon jó ötletek. Olvasás közben azonban nem voltam ezeknek tudatában, annyira koncentráltam, hogy most akkor mi is van, és hol is járunk. Két szó járt a fejemben a szöveggel kapcsolatosan: vázlatos és ritmustalan. Említették páran a részletek hiányát. A baleset pl. szerintem nem rossz így, persze, lehetne részletesebben is leírni, de oké, itt most ennyi van róla, nem is ez a lényeg. A távolságtartás is lehet eszköz, ha jól használják. Itt viszont tényleg nagyon steril szöveget kapunk – ráadásul egész végig -, mintha felsorolnád, hogy ez történt, meg ez, meg ez, meg ez. Ezt hosszú távon nagyon fárasztó olvasni. Nem kell, hogy minden színes-szagos legyen, ha már egyszer ez egy nyomasztó történet akar lenni (bár, megjegyzem, úgy is lehet nyomasztani), de valami kapcsolódási pont jó lenne a szereplőkhöz vagy az eseményekhez, mert én egyelőre nem éreztem ilyet. (Pl. azt írod, a második hold uralja az emberek vágyait, a lányét és a férfiét is, de eddig nem vettem észre, hogy lennének egyáltalán vágyaik, nekem ők is elég sterilnek tűnnek.)
Vannak olyan regények, ahol hosszú a felvezetés – ezt is említette valaki -, és én se mondom, hogy minden rögtön derüljön ki, de akkor jó, ha az olvasó érzi, hogy ez ugyan most egy kicsit unalmasabb/érthetetlenebb rész, de a későbbi eseményeket készíti elő. A rózsa nevében 100 oldalon keresztül semmi érdemleges nem történik, Eco maga mondta, hogy azon át kell rágnia magát az olvasónak, ha el akar érni az izgalmasabb részekhez, de ott azért mégis van az eseményeknek egy menete. Itt nem is azzal volt a bajom, hogy túl keveset értünk, vagy túl sok minden történik, hanem a – rossz értelemben vett – ködösség és ritmustalanság zavart. Én egyébként simán azt hittem, hogy ez már maga a regény, és az „így kezdődött” után a formázás miatt csak kimaradt egy térköz vagy oldaltörés, de ha ez tényleg mind a prológus, akkor annak valóban elég hosszú és sűrű.
Ami az infoközpontot illeti, szerintem az nem hülyeség, mert egyrészt nem tudjuk, hogy van-e abban a világban egyáltalán internet és netes keresők, másrészt, aki komolyabban kutat valamiről, annak manapság sem a Google az elsődleges forrás. Gondolom, ez egyfajta könyvtár itt, könyvek nélkül – viszont akkor minek vannak különböző részlegek különböző emeleteken? Manapság is úgy van, hogy ha leül az ember egy könyvtári számítógép elé, arról elérhet bármilyen – ingyenes, vagy a könyvtár által előfizetett – adatbázist, nem kell átülni másikhoz, ha egy másik témakörben akarunk keresni. De ez csak egy halk megjegyzés.
Amikor Scarlett megjelent, az volt az első gondolatom, hogy nagyon nem működik ez a páros. El tudom képzelni, hogy két idegen, mintegy sorsszerűen, egymásba botlik az utcán, és onnantól kezdve egymás segítői lesznek, de itt semmi nincs leírva semmiről, Scarlettről mindössze annyit tudunk meg, hogy van, és mond dolgokat, de ki ő, pl. mivel foglalkozik, mit tud, vagy tudhat, amiért fontos a történet szempontjából? Miért foglalkozik Zanderrel? Még csak jellegzetes beszédstílusa vagy gondolkodásmódja sincs, egyelőre csak annyi szerepe van, hogy mindig jókor bukkan fel, és vele beszélget a főhős. Aztán előkerül egy fiú, aki utóbb árny lesz (?), és ekkor már tényleg bosszantott, hogy mi van?? És innentől kezdve túl sok lett a „mi van??” Tudom, hogy komoly kérdéseket akar feszegetni a regény, csak az a gond, hogy a gondolkodós részek is szétfolyóak, ködösek, és így nem is igazán vagyok rájuk kíváncsi. Az az érzésem, hogy a mű sokat markol, de keveset fog. Elnézést kérek a negatív hangvételért (és a hosszú kommentért), de ezek miatt a dolgok miatt tényleg nehezen rágtam magam végig a szövegen, ha nem itt, az Aranymosáson olvasom, le is teszem egy idő után. De a város leírásai és a fentebb említett témaötletek legalább tetszettek.
Kedves László!
Itt már sokmindenki sokmindent leírt, nem sok hozzáfűznivaló maradt.Megismételni meg fölösleges az egyező véleményeket. Nem vagyok SF-fan, sajnos nem leszek az a Te regényedtől sem. Egy furcsa kísérletnek mindenesetre jó volt, mert megtudhattuk, milyen a teljesen leírás- mentesített regény. Ettől annyira szikár és szenvtelen lesz a szöveg, hogy szinte már gépies. Mintha (és most bocs a példáért!) egy olyan robot írta volna, mint aki Zanderrel cseveg a klónozás után. A szöveg helyzetén nem javít a néha-néha felbukkanó patetikus zamat, inkább anakronisztikusnak hat tőle. A gépiesen egymás után menetelő tőmondatok, a csupán csak szavakból álló párbeszédek, az egymástól szinte megkülönböztethetetlen szereplők valóban nyomasztóvá teszik a hangulatot. Csak sajnos nem a regény hangulatát, hanem az olvasóét…
Sajnálom, hogy ilyen negatív véleményt írtam, de én így látom! Ettől függetlenül sok sikert a továbbiakban!
Kedves Jusztina!
Már vártam a kérdést. Ez minden évben visszatérő különbözőség.
A kikerülő részletek hossza több dologtól függ:
– A kéziratból max. 30% kerülhet fel, de inkább kevesebb. Ha a pályázat végéig három részlet kikerül (valószínűleg csak kettő fog, de az elméleti lehetőség megvan a háromra), akkor a rövidebb írásoknál az túl sok lenne. Emiatt mesékből, ifjúsági művekből rövidebb részletet teszek ki.
– Az írók más-más hosszúságú fejezeteket írnak. Ha az első fejezet 5 oldal alatt van, akkor kimegy a második is, még ha az 12-15 oldal is.
– Ha kompatibilitási gond van, és kézzel kell javítanom az összecsúszásokat, szóközhiányt, akkor az első gondolati egység megy ki.
– Ha a mű nincs fejezetre tagolva, akkor gondolati egységnél török.
A felesleges prológusokat tavaly levettem a mű elejéről, mert egy megjelent könyvben ez esetleg érdekes, de így, a weboldalon inkább zavaró, és jobban jár az író az első fejezettel. De idén még nem volt ilyen dilemma, majd meglátom, ha lesz, mit teszek.
A fenti írásnál a prológus szerves része a regénynek. És mivel kb 12 oldal, ami egy önálló tematikai egység, így nem kellett hozzá az első fejezet. (Az amúgy stilisztikailag nem különbözik ettől.)
A felkerülő részletek hossza nem befolyásolja a lektorokat.
Az olvasókat igen, de legalább érdekelni fogja őket a könyvek vége, és megveszik később. 🙂
Ma is lesz új regény részlet?
Utánaolvastam a neten Attila munkásságának, és valóban igazságtalan lenne, ha elsőkönyvesként tekintenénk rá. Sőt. Ennek tükrében olvastam el a prológust és bár eddig én is úgy tudtam, hogy kezdő írókra jellemző (vagy elsőkönyvesekre), összességében az egyéni hang megléte számomra bizonyítást nyert. 🙂
Kedvenc idézetem a szövegből:
„A messzi épületek lassan az óceán felől érkező ködpárába burkolództak, s az egész mint valami sejtelmesen ragyogó gyöngyökből szőtt függöny derengett.”
Tipp és tanulság, hogy ha a szerző eredeti nevén ír, vannak megelőző művei és beleegyezik, akkor egy rövid CV formájában ennek helyet lehet szorítani.
A fülszövegben is feltüntetésre szokott kerülni, amit a szerzőről tudni érdemes. Vajon Attilának mi a véleménye, az idézett mű mennyiben része eddigi életművének, illetve mennyire különálló attól?
Szívesen olvasnám a folytatást.
Kedves kopoltyúshal!
Visszapörgettem, van-e a hozzászólók között Attila rajtam kívül. Hacsak valamelyik nick mögött nincs, akkor azt hiszem tőlem kérdeztél. Nem tudom, jól látom-e. Arra kérlek, ha igen, akkor menjünk át a FB-ra, mert nem szeretném magánbeszélgetésre használni más írását. Ezen kívül, kérlek tegezz! Ha az íráshoz tartozó választ vársz tőlem, akkor kérlek pontosíts, így számomra kissé kusza, mi vonatkozik rám, ha egyáltalán bármi. Ha valakinek a nickje az Attila nevet fedi, és neki intézted a kérdésedet, akkor elnézést kérek a belebeszélésért!
Köszönöm a választ a szöveg hosszára vonatkozóan. Így már értem. Valamiért nekem eszembe sem jutott, hogy egy-egy regény sokkal rövidebb lehet, mint mások.
KÍváncsian várom a további részleteket.
Kedves Demeter Attila, sűrű elnézéseket kérek Tőled a név elírásáért!
Természetesen a szerzőre, Lászlóra és a kikerült írására vonatkozóan szerettem volna reflektálni.
Tehát Attila ez esetben =László. Még egyszer bocsánat. 🙂
🙂
„Kedves Kopoltyúshal!
A kérdésre válaszolva teljes egészében beleillik eddigi írásaim rendszerébe, legyenek azok nyomtatottan vagy elektronikus formában megjelentek. Ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, hogy írói „univerzumom” része ez is.. KIváltképpen rokon a kifejezésmód és a stilisztika, történetvezetés a legutóbbi nyomtatásban megjelent művemmel. Mivel ez itt nem a reklám helye, nem írom ki a mű címét, de neten úgy is kiadja. Ha érdekel ez a világ, amelyben én alkotok, akkor ajánlom e-könyv vagy nyomtatott változatát annak a bizonyos könyvnek. 🙂 Egyébként a lektorokat, akik itt most majd tevékenykednek, szerintem mindez marhára nem érdekli, ugyan olyan elbírálás alá esek, mint a többiek. Ezért ne higgye senki, hogy előnyben lennék.
Esetleg ha oda kerülne, hogy lektorálás alá, mert én már ismerem ennek menetét, talán könnyebben szót értenék velük akkor. Dehát hol vagyok ettől még :-)”
Erre a kommentre reagálnék, ha lehet. Azért halkan megjegyzem, hogy az írók, akik ezen az oldalon tevékenykednek, sem kezdők, és nagyon sokaknak már – hozzád hasonlóan – jelent meg könyve nyomtatásban.
Kedves Lászó!
Ha nem elsőkönyves vagy, akkor még elszomorítóbb, ha egy ilyen irományt pályázatra mersz adni. Olyan, mintha át sem olvastad volna egyszer sem. A hozzáállásod meg, hogy egy jó lektor csodát tud művelni…, nos ehhez csak azt tudnám fűzni, hogy nem minden akármicsodából lehet várat építeni. A továbbiakban sok sikert kívánok neked, ami csak kisebb mellénnyel és több munkával érhető el.
Kedves László!
Egy tipp (és nem kritikának szánom!): egy írónak pozitív és negatív kritikát is el kell viselnie. Karaktertől függ, hogy mit kezd a véleményekkel az ember. A támadás viszont eléggé ellenszenvessé tudja tenni a szerzőt és ezzel sok esetben magára irányítja a reflektorokat a munkája helyett.
Másik észrevétel: ennél a pályázatnál mindegy, hogy ki, mit és mennyit írt korábban – ha értettem. A leadott műnek önmagában kell megállnia a helyét és „bizonyítania”. Valóban „kisadag”, amit az olvasók, „kritikusok”, kommentálók ezen az oldalon kapnak. Ebből az első benyomást, az első hatást lehet leszűrni. Szerintem túl sokat magyarázkodsz. Van egy egyéni stílusod, ami nem mindenkinek jön be – nekem sem -, a részlet sokaknak nem tetszik. Ezt el kell fogadni.
KJ
„Esetleg ha oda kerülne, hogy lektorálás alá, mert én már ismerem ennek menetét, talán könnyebben szót értenék velük akkor.”
Csak a fogalmakat szeretném tisztázni. A lektor mifelénk az, aki elolvassa a művet és a kiadóvezető felé ad egy írásos véleményt, de nem kerül kapcsolatba a szerzővel. A szerkesztő az, aki javítja a szöveget (illetve tördelés után még a korrektor).
Kedves László!
A kritikát sajnos el kell viselni, ha az ember ilyen nyilvános keretek közt méretteti meg magát. A hepciáskodással csak nevetségessé teszed magad, ami ugye nem túl „férfias”. Kedves vagy, hogy elolvasnád az én „irományomat” is, már persze, ha megütné ezt a „szintet” és kitennék az oldalra. Megnyugtatlak, nem fog kikerülni, mert nem készült el határidőre, mivel mindig találok valami javítani valót, ezért rengetegszer átírom – és most durván csúsztatok -, ugyanis egy olyan jó alapot szeretnék létrehozni, amivel nem kell csodákat művelni ahhoz, hogy élvezhető legyen.
További sok sikert neked!
Kedves László!
Kicsit későn érkezik a véleményem. Elolvastam néhány kritikát is, így én rövidre fogom. A hibákat már elmondták előttem, igaz nem minden esetben olyan stílusban, hogy az építő jellegű legyen. Nekem az összbenyomásom pozitív. Tetszik a borongós hangulat, a sok titok, és az ígéret, hogy minden rejtély kibontásra kerül. A szöveget valóban át kell fésülni, a stílust egységesíteni, de ha ez megtörténik, úgy gondolom, nagyon izgalmas történetet kapunk tőled. Nagyon élénk a fantáziád, rengeteg az ötleted, épp ezért sok mindent közölnél egyszerre. A tempón kell lassítani, hogy ne legyen az, hogy egyik bekezdésben még a város leírását olvassuk, a másikban pedig már meg is jelent egy fiú, aki egyébként a Jel, és nem sokat tudunk róluk. Én többet olvastam volna Zander álmairól, mert látszik, hogy fontos szerepe van, ráadásul nagyon érdekes része a sztorinak. Ha kikerül, elolvasom a folytatást, most már igazán kíváncsi vagyok, hogyan babrálták meg az időt, meg lesz-e akadályozva a még meg nem történt háború kirobbanása, és ha igen, milyen módon.
Gratulálok!
Kedves László,
most jutott csak idő az olvasásra, egy kicsit sokáig tartott. Egyértelműen nem az én világom, nem vagyok a sci-fi szerelmese, ezért inkább csak annyit jegyeznék meg, mint kezdő (vagy próbálkozó leendő olvasó), hogy a szöveg túl tömör és száraz, nem volt könnyű dolgom, hogy ösztönözzem magam a továbbolvasásra a negyedik-ötödik bekezdés után.
Egy kicsit szúrták a szemem a klisés megfogalmazások („Az élet csupán egy villanás”, „ködös emlékfoszlányok” stb), én egy ilyen zsánerben újításokat várnék.
A párbeszédeken is kellene csiszolni még, igaz, hogy végre megtöri a tömör részeket, de nemhogy lendít rajta, inkább laposabbá teszi.
Kedves László!
Összeesküvésekre és titkokra sok jó történetet építettek már, de ez az első fejezet még darabokban van. Végig a globálisra fókuszálsz. A várost zavaró szóképekkel mutatod be, amivel meg is kérdőjelezed a valódiságát – mátrix vagy anyag? és később is használsz elbizonytalanító leírást (álom, illúzió, ott sem volt) Zavaró költői képek, vagy eltitkolt valóság? Nincs elég információm, hogy eldöntsem, így nem a történethez kapcsolódó dolgokra leszek kíváncsi és erősen kérdőjeles hogy tovább akarom-e olvasni.
Később sem kaptam kézzel fogható információkat. A 44 évet csak elmondod – utána máris következtetéseket vonsz le, tudatból – öregek lettek, változott a város – nem mutattad meg, a leírások üresek, konkrétumok nélkül. Az események elég hihetetlenek az ébredése után, csak úgy egyedül elsétál a bizonytalanba – leszólítja egy ismeretlen, akit meghív (a nevét leakasztod a fogasról) a lány igent mond, aztán kezd csak töprengeni mihez is kezdjen magával a „semmi” közepén? A globális politikai áttekintés lóg a levegőben, a 70 türannisz vs. 100 asszony végig cimke marad. Nem kötöd eseményekhez az információkat, és így nem jutunk el részletekig.
Az álom nem hiteles információforrás, azt követni gyenge motiváció, és ezért a nyomozzunk a történelem után, az eltitkolt múlt összeesküvéselmélete is hiteltelen.
A „minden megváltozott”-tal annyi a problémám, hogy én sem előtte, sem utána nem tudok a semmiről semmit. De legalább egyértelmű, hogy a sok kérdés, a „mi merre hogyan” miért fogalmazoódik meg a karakter fejében is. 🙂
A LED, BMW, a hidrogénkút és cella a nemtudommikorban vicces (sci-fis csapda és gyorsan fog elavulni)
A karakter nyugalma nem zavart, de egy idő után átment közönybe – a görög elnevezéseket legalább tudom mihez kötni, és nem kellett hosszan magyaráznod.
Viszont a színpadias megfogalmazás és pátosz egy idegen sci-fi környezetben remek félreértésekre ad okot.
Sok sikert a továbbiakban 🙂
Gratulálok a kikerüléshez! 😀
A történet maga nem az én világom. Viszont az információkat csak „odadobottnak” éreztem. Mintha hiányozna közülük a kitöltés, ami összeköti őket, a kidolgozás.
Olvasmányok terén mindenevő vagyok, legyen az történelmi-romantikus-kaland-sci-fi, ha megfog a történet, akkor elolvasom. Így tettem most is, mert az első bekezdés még tetszett is. Aztán viszont egyre inkább elment a kedvem az egésztől, s bár becsülettel végigolvastam a részletet, nekem ez a stílus nagyon hideg, éles. Azt írod a kommentekre reagálva, hogy nálad ne keressünk „szívet”. Kedves László! Szív nélkül nincs semmi, csak légüres tér. Szív kell ahhoz, hogy valamit gyűlöljünk, s ehhez háborút robbantsunk ki. Szív kell ahhoz is, hogy meg akarjuk menteni a világunkat. Hogy kíváncsian forduljunk egy távoli bolygó küldötte felé. Ettől még nem lesz nyálas a sztori, csak átérezhető.
Nagyon zavart a párbeszédek tömörsége, a tőmondatok, a sivár jellemrajz. Semmit nem tudtam meg Zanderről, Scarlettről, nem tudtam velük azonosulni és így őszintén szólva, nem is érdekel, mi lesz velük.
Úgy éreztem, ha még egyszer leírod, hogy Zandernek fekete-fehér BMW-je van, sikítok. 😀
További sok sikert kívánok!