Kicsit szeles, esős hétfő délelőtt volt, amikor végighaladtam a Győzelem sugárúton. Az esőcseppeket az arcomon éreztem. Találkozóra siettem, melyet néhány nappal ezelőtt egyeztettem a Gyűjtővel. A széles sugárút két oldalán egybefüggő épülettömbök magasodtak, hatalmas, átlós támpillérek szilárdították ultrakönnyű üveg-műanyag testüket. Felületükön reklámok villantak, melyek éppen az újonnan felfedezett bolygórendszerekről tudósítottak.
Tegnap láttam erről egy viziogrammot, melyet az egyik ismerősöm küldött. A fülem mögötti kommunikációs egységgel, mely összeköttetésben állt az idegrendszeremmel, csatlakoztam a globális hálózatra és máris James szemével láthattam az Eridanus csillagkép egyik rendszerének hátborzongatóan szép világát. Átélhettem mindazt, amit ő is megtapasztalt utazása során. Gyönyörködhettem a három csillag ragyogásában az égbolton. Kettő a Naphoz hasonló volt, a harmadik egy vörös törpe, mely, mint az ég sötét bársonyára hajított rubin, tündöklött éjszakánként. Szerettem a viziogramm formátumot és magam is ezzel dolgoztam, amikor tartalmat gyártottam a hálózat számára.
A magasban elnyújtott alakú antigravitációs hajók haladtak méltóságteljesen, árnyékuk rávetült a karcsú tornyokra, melyek, mint megannyi kristálytű szúródtak a felhők közé, ahol a Hold mészfehér korongja sápadt foltként mosódott el, amint elő-előbukkant. A közlekedési folyosókon emberek forgataga áramlott át, akár az örvénylő víz. Kezükben átlátszó esernyőket tartottak. Elvegyültem közöttük, amint lépteimet megszaporáztam. Hosszú, halványszürke kabátomba bele-belekapott az épületek között áttörő tavaszi szél.
Korában is hallottam már a Gyűjtőről, neve minduntalan felbukkant a hálózaton. Legutóbb akkor, mikor a Földet koordináló autonóm tudat, a hét gép egyike azonosított egy idegen entitást a rendszerben. Azt pletykálták a Gyűjtőtől szökhetett meg, és okozott felfordulást. Az általa kiváltott áramszünet három napig tartott a városban. Emlékszem, számos adat törlődött akkor, melyet azóta sem sikerült helyreállítani. Haláleset nem történt, ez volt a Gyűjtő szerencséje.
Azóta a fejembe vettem, hogy interjút készítek ezzel a titokzatos alakkal, akiről oly keveset lehetett tudni. Nem volt könnyű elérni és időpontot egyeztetni vele annak ellenére, hogy sikeresnek számítottam a szakmában és számos díjat elkönyvelhettem a Hét gép egy lélek című viziogrammom után, melyben a Földet koordináló mesterséges tudatokat interjúvoltam meg. Az érdeklődés meglehetősen nagy volt iránta, így adott volt, hogy megpróbálom. A Gyűjtőről senki sem tudta kicsoda, ügyesen rejtette el magát. Még az sem volt ismert, hogy nő vagy férfi. Talán most majd fény derül erre is – morfondíroztam.
Ahogy elértem a néhány saroknyira lévő, ívelt formáival az ég felé törő felhőkarcolót, szívem egyre hevesebben dobogott. Erőt vett rajtam az izgalom, vagy talán lámpaláz. Nem is tudom, hogy minek nevezzem. Pedig több ezer cikket írtam már különféle emberekről.
Amikor áthaladtam a főbejáraton, elém tárult a fogadócsarnok. A belső átrium több emelet magasan áttörte a felette lévő szinteket. Beszálltam a rám váró panorámaliftbe, megérintettem a konzolt, és gyors ütemben emelkedni kezdett velem.
A legfelső szintre kellett eljutnom. Amikor kinyílt előttem az ajtó és beléphettem, megdöbbentett, hogy egy egész emeletet birtokolt a Gyűjtő. Arra rögtön rájöttem, hogy nem itt lakik. A körbefutó panoráma ablaksorokon árnyékoló fólia volt, csak a szűrt napfényt engedte át. A város épületeit mintha egy homályos lencsén keresztül láttam volna, elmosódott foltokként magasodtak odakint a toronyépületek. Fentről a mennyezetnyílásain keresztül szivárgott be további világosság, mely táncoló fényköröket rajzolt egy méretes medencében csillogó, hullámzó vízfelszínre. Ügyesen kigondolt dekoráció volt, melyben fekete és vörös aranyhalak rajai mozogtak. Az efféle dolog ritkaságnak számított.
– Jöjjön! Már vártam magát! – szólított meg egy mély hang, amint felpillantottam, s tekintetem a hang irányába vándorolt.
Eleinte csak egy sötét árnyékot láttam a terem túlsó végében. Meglepetésként ért, hogy eddig nem vettem észre őt. Előtte fénysugár vetült két egymással szembefordított székre.
Határozott léptekkel indultam abba az irányba. Ahogy közelebb értem, kirajzolódott egy ember alakja, ahogy ott állt, fekete-arany ruhában. Az arcát maszk takarta el, csak a középhosszú szőke haja és kék szeme világított ki mögüle.
– Thomas Marsden – nyújtottam neki a kezem bemutatkozásképpen, de ő nem viszonozta.
– Tudom, ki maga – szakított félbe, és a székre mutatott, hogy üljek le.
Kissé faragatlannak véltem a viselkedését, de nem tettem szóvá, hanem egyszerűen helyet foglaltam. Amint ez megtörtént ő is leült. – Várom a kérdéseit – tért rögtön a tárgyra.
– Talán kezdhetnénk azzal, hogy elárulja, hogy kicsoda ön – ajánlottam fel neki.
A Gyűjtő felkuncogott.
– Mi furcsát talál ebben? – rökönyödtem meg.
– Önmagában nem lenne az, ha én egy átlagos ember lennék, és ez egy átlagos beszélgetés lenne. De nem az – szögezte le.
Beláttam, hogy tökéletesen igaza van.
– Nos, akkor mit javasol? – kérdeztem.
– Kérdezzen a gyűjteményemről, hiszen ön is amiatt van itt, és nem azért, hogy az én kilétemet firtassa.
– A kettő azért szorosan összefügg. Nem gondolja? Tudvalevő, hogy megszökött egy tudat valahonnét innen – mutattam körbe. Azt csak gondolatban tettem hozzá, hogy az áramszünet jelentős károkat okozott, és talán felelősségre vonták volna érte, ha nem rejtőzik annyira jól és megállapítható a hanyagsága.
Felvonta a szemöldökét, majd egy időre hallgatásba burkolódzott.
– Tehát mit is gyűjt pontosan? – törtem meg végül a csendet.
– Létformákat szerte az univerzumból, melyekkel az utazók találkoznak, akik keresztül-kasul bejárják a kozmoszt.
– Valamiféle állatkertet tart fent?
– Közel sem – mondott ellent határozottan, majd folytatta: –, arra vannak más intézmények.
– Akkor?
– Ezek a létformák az intelligencia megtestesülései. Értelmes lények, ha így jobban tetszik. De azok közül is csak a rendkívüliek érdekelnek. Elvégre minden gyűjtő arra törekszik, hogy az ő gyűjteménye legyen a legkülönlegesebb – ecsetelte.
– Amint a mellékelt ábra mutatja ez a szenvedély nem teljesen veszélytelen – szegeztem neki.
– Téved.
– Miért is? Az ön gyűjteményéből kiszabadult lény napokra megbénította az egész várost.
– A gyűjteményem ártalmatlan – jelentette ki, én pedig önkéntelenül is körültekintettem. Próbáltam keresni a gyűjtemény elemeit. én pedig önkéntelenül is körültekintettem. Próbáltam keresni a gyűjtemény elemeit.
– A Négy Lélek Evangélistái bizonyára nem osztják ezt a véleményét. Szerintük lelkeket gyűjt, ezáltal pedig Isten művének megcsúfolása az, amit művel.
– Már, ha létezik Isten – szakított félbe, mintha csak kötekedni akarna.
– Megmutatja akkor, miről is van szó pontosan? – tettem fel a kérdést. – Hiszen nem ártana látnom, miről beszélünk – emlékeztettem.
Láttam rajta, hogy ezzel lényegében egyetért.
– Legyen – bólintott. Ennél a szónál gyökeres fordulatot vett a találkozásunk. Felállt és megindult a szemközti fal felé. Egy érzékelő előtt elhúzta a kezét, mire a falon megnyílt egy addig nem látható ajtó.
– Kövessen! – intett nekem.
Utána eredtem, és hamarosan egy másik teremben találtam magam. A falak mentén tárolószekrények sorakoztak. Középütt valamiféle gép állt, egy konzollal.
– A gyűjteményem – mondta, és kihúzott egy fiókot, melyben adattároló kristályok sorakoztak. Valószínűleg az összes fiók ilyenekkel lehetett tele.
– Elmagyarázná? – fordultam felé kérdőn.
– Persze – jött a válasz. – Ezek infótároló kristályok. Tartalmazzák azoknak a lényeknek a reprogramjait, melyek a gyűjteményemet képezik. Ezek lényegében idegen fajok tudatai, melyeket digitalizáltam, letöltöttem, és egy kristályba zártam. Van, amelyik már csak az én gyűjteményemben létezik.
– Tehát mégiscsak lelkeket gyűjt? – kérdeztem. Most, hogy elsőkézből tudtam, mit tartalmaz gyűjteménye, elég vegyes érzelmeket tápláltam irányába. Egyfajta csodálattal keveredő borzongás volt ez. Az ész és a szív harca. Meg voltam győződve arról, hogy amit tesz, az veszélyes, és talán etikátlan is, de nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy feltárjam igazi szándékait.
– Így is mondhatjuk – adta fel –, de ez nem fedi teljesen a valóságot. A lélek szó túlságosan emberi kifejezés – pontosította aztán. – Hiszen lehet-e lelke egy másik bolygó szülöttének? Mint mondtam, jobb szeretem azt a szót használni, hogy tudat – felelte.
– Ha elfogadjuk azt, hogy lelke lehet a mesterséges intelligenciának itt a Földön, akkor miért ne lehetne egy idegen lénynek? – próbáltam fogást találni rajta.
– Ismerem a vizogrammját, mellyel díjat nyert… – szólt közbe a Gyűjtő. – Az álláspontja sem titok tehát – vetette a szememre. – Amikor megkeresett, nem igazán fejtette ki, hogy mit is szeretne tulajdonképpen – próbálta elterelni a figyelmemet az előző témáról, majd folytatta: – Ennek ellenére igent mondtam, mert úgy vélem, ez a riport segít más megvilágításba helyezni a tevékenységemet.
– Én csupán a tényekre szorítkoznék…
– Kötve hiszem – mosolyodott el –, a viziogramm minden, csak nem objektív műfaj. Hiszen a személyes élményekről szól, s az sosem objektív – emlékeztetett.
Be kellett ismernem, hogy a Gyűjtő átlátott rajtam. Én is átláttam rajta, tudtam, nem ok nélkül rejtegeti annyira önmagát és gyűjteményét.
– Szeretném meghökkenteni a világot… – kezdtem. – elvégre mégiscsak furcsa az, amit művel. Lelkeket tárol, másol, s azok időnként megszöknek…
– Gondolja, hogy lelkek lennének? Pusztán elektronok halmazai, adatok egy kristályba zárva – ellenkezett.
Az adattárolókra néztem.
– Megvallom őszintén, hogy ez így nem túl érdekes. Maga mindenféle kristályokat mutat nekem, melyek állítólag tartalmaznak valamit… – tértem vissza az előző témára, hátha sikerül kierőszakolnom belőle valami többet.
Ahogy a Gyűjtő rám nézett, kék szeme szinte világított.
– Hitetlenkedik? – szakított félbe.
Csak bólintottam. Nem is tehettem mást.
– Van valami mód, hogy megnézzem, mi van benne? – vetettem fel neki az ötletem.
– Van – intett a fejével a szoba közepén lévő konzol felé. – Ez a gép azt a célt szolgálja, hogy csatlakozni lehessen egy kristályra. De nem lenne bölcs dolog csak úgy hirtelen minden felkészülés nélkül ilyet tenni… – intett engem.
– Feleslegesen félt, volt már részem hasonlóban – mondtam. – Amikor korábbi viziogrammomat készítettem a mesterséges intelligenciával egy időre volt szerencsém csatlakozni a tudatához. Ezért is volt annyira nagy siker a beszámoló – emlékeztettem.
– Legyen – adta fel, majd még hozzátette: – de a felelősség a magáé – mosolyodott el.
Figyelmeztetését elengedtem a fülem mellett, és mohó kíváncsiságtól hajtva rávettem, hogy engedjen nekem. A kristályt a konzol csatlakozójába tette, majd egy sisakfélét helyezhettem a fejemre, mely a kommunikációs egységemre csatlakozva kapcsolatot létesített az agyam és a kristály tartalma között.
Valamiféle bizsergést éreztem a tarkómnál, mintha csiklandoznának, aztán képek villantak be, mintha csak egy viziogrammot szemlélnék. Nem tudtam azonosítani mit is láttam pontosan, mert túl rövid ideig tartott. Elöntött a forróság, a fejem lüktetett. A bizsergés elviselhetetlen fájdalommá erősödött. A bevillanásokat felváltotta a rám zúduló gyorsított felvételként pergő gondolatok áradata, melyen nem tudtam úrrá lenni.
Nem a sajátjaim voltak.
A Neurológiai Intézetben ébredtem egy zárt szobában. Belém hasított a felismerés, hogy valami baj történt. Ködös foltként jelent meg a tudatomban az előző napok emlékeinek foszlánya. A Gyűjtővel történt találkozás. Azután agyam legsötétebb zugából hirtelen rám tört valami szűnni nem akaró, nyomasztó és félelmetes érzés. Hogy van bennem valami, valami, ami nem én vagyok.
Magam voltam, mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, mely a fejembe fészkelte magát. Hasztalan gyötrődtem azóta az elátkozott pillanat óta, amikor fejemre csatlakoztattam azt a gépet. Elragadott a kíváncsiság, a vágy, hogy megismerjem azt, ami miatt találkoztam azzal a különös alakkal.
A kórházi szoba éjjeliszekrényén egy adattároló korongot találtam, melyet gondolkodás nélkül a halántékomra tapasztottam, mintha tudtam volna, hogy a Gyűjtő küldte.
Ahogy elindult a fájl, a Gyűjtő jelent meg a tudatomban.
– Ha ezt a memogrammot hallja, én már nem élek – szólalt meg. – Régóta tisztában voltam vele, és azzal is, hogy nem tudom elkerülni a véget. Ám ez ne akadályozza meg abban, hogy elkészítse a viziogrammját.
Váratlanul értek a szavai. Furcsálltam, miért mondott több hónapnyi egyeztetés után olyan hirtelen igent. Mondta, hogy veszélyben van, én pedig elengedtem a fülem mellett.
– Maga nincs veszélyben – folytatta. – Nincs jelentősége az ügy szempontjából. Egyedül a gyűjteményem számít. Az, hogy megtapasztalhatta első kézből. Mindig is azt gondoltam, hogy a világ nem áll készen, hogy felfedjem magam, de most minden megváltozott. Magánál alkalmasabb alanyt keresve sem találhattam volna arra, hogy mentsem azt, ami számomra a legértékesebb volt. Tudósítson tehát, hiszen ezért volt minden.
A Gyűjtő utolsó mondatai felértek egy vallomással: csapdát állított nekem. Tudta, hogy meg akarom nézni majd a gyűjteménye elemeit, s álnokul belém ültetett valamit, felhasznált.
Kitekintve a Neurológiai Intézet ablakán a szemközti épületen egy hírműsor képei villantak fel. A szalagcímek arról tudósítottak, hogy a Gyűjtőt megölték, titokzatos gyűjteménye pedig eltűnt.
Otthon, amint gondolataimat és élményeimet rendszereztem, hogy azután viziogrammba sűrítsem, eszembe jutottak a Gyűjtő szavai: van-e lelke az idegen lényeknek? Erre a kérdésre furcsa választ kaptam azon az éjszakán, amikor megszólított a bennem létező szilánk. Hallottam szűnni nem akaró sóvárgását a létezés iránt. Megmutatta nekem a méhet, mely kihordta őt: teremtőjét, az idegen bolygót, mely már nem létezett. A Gyűjtő szerint pusztán adatok halmaza volt, ám mégis jobban hasonlított egy kóbor lélekre, mely vándorol és testet keres, vég nélküli életének következő porhüvelyét. Rá kellett jöjjek, hogy ez mostantól én vagyok.