Gabriel Gelassar: Senandir – A háború démonai – 1. rész

Előhang

A hűvös, kora esti szellő megnyugtatóan simított végig Vendar király arcán. A szobája erkélyén állva nézte, amint a nap a nyugati látóhatár mögé bukik és hirtelen köhögőroham rázta meg a testét.

Amint a roham alábbhagyott, Gromiria királya visszament a szobájába, becsukta az erkélyajtót és egy hasábot dobott a kandallóba. Egy ideig a karosszékéből figyelte, ahogy a lángok nyaldosni kezdik fadarabot, és közben érezte, hogy a helyiségben megemelkedik a hőmérséklet. A kirurgus megparancsolta neki, hogy pihenjen sokat és tartózkodjon a hűvösebb helyiségektől, de egyben meg is nyugtatta, hogy csak egyszerű meghűléstől szenved. Egy-két hét és kutya baja sem lesz.

Vendar felsóhajtott. Egy hét tétlenség. Ennyi idő alatt rengeteg mindent el tudna intézni, ehelyett a szobájában kell rostokolni egy kisebb betegség miatt. Tíz évvel ezelőtt két nap alatt meggyógyult volna, tizenöt éve pedig meg se fázott volna. Lehunyta a szemét és felidézte, hogy milyen eredményeket sikerült elérnie negyvenkét évnyi uralkodása alatt. Egy hatalmas ország királya volt. A népe imádta, és volt egy erős, határozott fia. Ha eljön az idő – és az öregember nem kételkedett benne, hogy nemsokára eljön–, nagyszerű uralkodó válik majd belőle. Vendar elmosolyodott. Hosszú és teljes életet élt, és egyáltalán nem volt oka az elégedetlenségre. Annyi mindent elért már, de még rengeteg dolog szerepelt a tervei között. Minden igyekezete ellenére még mindig voltak olyanok, akik nyomorban éltek. A tanácsadói folyton hangoztatták, hogy képtelenség teljesen felszámolni a szegénységet, de ő túl makacs volt, hogy feladja a próbálkozást. „Amit meg se próbálsz, az soha nem is sikerülhet”–hangoztatta mindig az apja. És még ott volt a másik dolog is. Évtizedek óta nem kerültek ilyen közel az emberek ahhoz, hogy megállapodást kössenek az elfekkel. Egyedül az bosszantotta, hogy mostanában egyre többször volt gond az egészségével.

Feltápászkodott és a közeli asztalhoz sétált, ahol egy gőzölgő kupa várta. Remélte, hogy már eléggé meghűlt, mivel negyed órája, amikor egy szolga behozta, még tűzforró volt. Vendarnak esze ágában sem volt elégetni a nyelvét. A kupa mellett egy apró vászonzsákocska hevert. A király nem bírta volna kivárni azt az egy hetet, hogy kigyógyuljon a betegségből, ezért az előző nap folyamán több felcsernek is üzenetet küldött, hogy ismernek-e valamilyen szert, ami meggyorsítaná a gyógyulást. Pár órával később megbízható barátja és unokaöccse, Karegen állt elő egy megoldással: a mágusok között hallott egy eddig ismeretlen, ám roppant tehetséges gyógyítóról, egy bizonyos Tarenről, aki azt állította, hogy új gyógynövényeket fedezett fel, amelyben olyan hatóanyagok vannak, amik gyorsabban elbánnak az ilyen betegségekkel, és az ebből készült főzet akár felére csökkentheti a gyógyulási időt. De figyelmeztette, hogy még nem tudta megfelelően kipróbálni a gyógyszert, ezért akár veszélyes is lehet. Vendar beleegyezett, hogy kipróbálja a szert, de meghagyta a varázslónak, hogy senkinek ne beszéljen róla, hiszen biztos volt benne, hogy elég sokan elleneznék a kísérletet.

Így hát kezébe vette a zsákocskát és a tartalmát a forró vízbe öntötte. Egy kanállal elkevergette, majd ismét a kényelmes székében ülve lassan kortyolgatni kezdte. Kesernyés íze volt, de azért el lehetett fogyasztani.

A fáradtság hirtelen meleg ködfátyolként ereszkedett az elméjére, és Vendar érezte, hogy a szeme kezd lecsukódni. Hatalmasat ásított és az ágyához indult, ahol levette köntösét és lefeküdt. Fejét a puha párnára hajtva azon gondolkodott, hogy vajon a gyógyszer hatékony lesz-e vagy sem, és hogy milyen jó lesz ismét a teendőivel foglalkoznia.

Pár perc elteltével ezen gondolatok ringatták álomba Vendar királyt.

Első fejezet – A koronázás 

A lovas teljes sebességgel vágtatott Gromiria fővárosa, Mindrom főútján. Az utca kövéhez csapódó paták visszhangjait messzire elszállították a hatalmas épületek falai. A különleges, fehér színű kőtömbökből felépített falak már több mint kétszáz esztendeje nyújtottak védelmet a házak lakóinak, de még mindig ugyanolyan állapotban voltak, mint építésük idején.

A kelet felé haladó ló gazdája leárnyékolta a szemét, mivel a falakról visszaverődő napfény szinte megvakította, még annak ellenére is, hogy a sugarak a hátát érték. A házakon megtörő fény miatt több mérföldről is úgy tűnt, mintha az épületek lennének a település fényforrásai. Ezért is nevezték a fővárost a Fények Városának.

A város lakóépületei mellett haladó Vendegor Mindrom szívébe, a királyi palotába tartott. Ugyanitt állt a Teremtő Pár temploma, amelyet még valaha az apja, Vendar király építtetett az Istenek – Baradios Isten és Minora Istennő – tiszteletére.

Az apja jó uralkodó volt. Nem ismert olyan embert, aki többet tett volna az emberek érdekében: földeket adományozott a nincsteleneknek, akik a kis földből meg tudtak élni. Ez okos dolog volt, mert az újonnan megművelt földekből származó jövedelem tovább gyarapította a kincstárat. Ezenkívül ha tehette, maga is kivette részét a munkából. Harminc éve, amikor a folyó megáradt, az akkor még fiatal király személyesen állt ott a parton és segített a homokzsákokból falat emelni. Vendar szerette a népét, és a nép is szerette őt.

A király tizennyolc nappal ezelőtt azonban váratlanul elhunyt. Senki nem gondolta volna, hogy egy egyszerű meghűlés túl sok lenne a szívének. Alkalmanként személyesen vitte az orvosságokat a betegekhez, akik az országban felállított hat ispotályban vendégeskedtek. Az emberek szemében a király legyőzhetetlennek tűnt; olyan embernek, aki még a halállal is játszi könnyedséggel dacol. Éppen ezért halálhíre az egész királyságot szomorúsággal töltötte el.

Vendegor örömmel gondolt vissza apja külpolitikai tevékenységére is. A király már nem sokkal trónralépése után szinte legendává vált. Még csak tizenkilenc éves volt, mikor apja, Rendor meghalt. Legidősebb fiúként az ő vállára nehezedtek a Karndhor királyság gondjai. Fenderhon uralkodója, Barden gyengének vélte a fiatal fiút, ezért kihasználva az alkalmat, háborút indított Karndhor ellen. Vendar hosszú harcokban megvédte királyságát és leverte az ellenséges seregeket, Barden pedig életét vesztette egy csatában. Fenderhon uralkodójának csupán egy lánya volt, aki hozzáment Vendar öccséhez. E házassággal a két ország egyesült Gromiria néven. A két királyság jogilag egységes volt, de szokásait tekintve különálló maradt. És mivel egy ekkora birodalmat elég nehéz volt egy embernek irányítania, ezért Vendar Fenderhon kormányzójának öccsét nevezte ki, majd halála után annak fia, Karegen vette át a tisztséget.

Néhány évvel később Vendar vezetésével Gromiria egyesített serege kiűzte a birodalom területéről a folyton gondot okozó, portyázó lényeket – orkokat, ogrékat és trollokat. A sereg egészen északra, a Gharundok-hegység által körülzárt területre, az egyszerűen Barbár-vidéknek elnevezett területre szorította vissza a teremtményeket.

Vendegor szomorúan sóhajtott fel, ahogy felidézte apja temetését. Szinte az egész királyságból jöttek a gyászolók, hogy elkísérjék Vendart utolsó útján. Még a messzi nyugaton elterülő elf birodalom, Knirillien uralkodója, Adonil és gyönyörű felesége, Iloree is az országba utaztak, hogy leróhassák tiszteletüket a halott király előtt. Vendar a királyi palota kertjében feküdt egy díszesen faragott faállványon. Körülötte állt a gyásznép félkör alakban. A búcsúbeszédet Karegen kormányzó kezdte, majd a többi előkelőség folytatta; mindegyikük egy-egy szál rózsát tartott a kezében, amelyet a beszéd végén a lepellel borított király mellkasára helyeztek. A megható szertartás után az egykori uralkodót elkísérték végső nyughelyére, a Teremtő Pár temploma mögött elhelyezkedő Hős Királyok Csarnokának elnevezett kriptába.

Vendegor megálljt parancsolt lovának. A templom és a palota már tisztán látszott ebből a távolságból. Megveregette barna hátasának izmos nyakát és észrevette, hogy egy félig vak, rongyos szürke inget és nadrágot viselő csavargó őt bámulja az egyik szűk sikátorból. A koldus alaposan végigmérte a lovast, aki egyszerű utazóruhát viselt, fejét barna csuklya fedte. A szögletes arcán lévő borosta arról árulkodott, hogy már több napja úton volt.

A koldus kilépett a sikátorból és tett egy lépést Vendegor lova felé. Az állat kissé felmordult és dobbantott a patájával, mire a férfi ijedten hőkölt hátra.

– Sz… szép ló – dadogta.

Vendegor elmosolyodott, majd hátrahajtotta csuklyáját, végigsimított lófarokba fogott sötét haján és az erszényéből kivett egy rézpénzt, amit odadobott a koldusnak. A félvak férfi hálásan meghajolt.

Ezután Vendegor megsarkantyúzta hátasát, majd ismét vágtára ösztökélte és a gondolataiba mélyedt. Rengeteg hajléktalan tengődött a Fények Városának utcáin. Persze nem annyi, mint a vidéki városokban, de még így is lehetetlenség volt mindenkin segíteni, de a király próbálkozott. A szegénységet közmunkával akarta elsősorban csökkenteni. Az épülő házakhoz leginkább nincsteleneket bérelt fel, hogy az így kapott pénzből egy ideig el tudjanak boldogulni. De a legtöbbjük vagy nem bírta a munkát, vagy elköltötte a keresett pénzt italra. Vendar reménykedett benne, hogy sikerül valahogy javítani ezen a problémán. De sajnos a megoldás már az új királyra maradt.

Az új király. Vendegor éppen emiatt igyekezett a palotába. Apja halála után csak két lehetséges személy jöhetett számításba mint új uralkodó: Karegen és Vendegor. Mivel Vendegor volt Vendar egyetlen fia, sőt, az egyetlen gyermeke, jog szerint ő örökölte a trónt. Ám olykor eltértek ettől a szokástól. Ő maga is belátta, hogy a nála sokkal tapasztaltabb Karegen alkalmasabb az uralkodásra, és nyílt titok volt, hogy a Királyi Tanács is inkább az unokatestvérét támogatta. Vendar fia megtiszteltetésnek tartotta, hogy ő az egyik királyjelölt, de Vendegor a jelenlegi életét szerette: ő volt a kapitánya az Éjfarkasok nevű, zsoldosokból álló csapatnak, amelyet különleges feladatok teljesítésére képeztek ki.

Vendegor kissé meglepődött, amikor Karegen megkérte, hogy utazzon el nyugatra, Knirillienbe, és az elf uralkodótól kérjen koronát. Mint Karegen elmondta, ezzel a gesztussal szeretné elérni, hogy a jövőben az elfek szövetségesként tekintsenek Gromiriára.

Az utca végén Vendegor lelassította hátasát, és lassú ügetésben közelítette meg Mindrom szívét. Az út a főtéren kétfelé ágazott és kör alakban font körbe egy hatalmas, öt, egymásra épített tányérból álló szökőkutat. Rögtön mögötte, az út túloldalán magasodott a Királyi Palota, ami egy nagy négyszögletű épületből, egy toronyból és a Teremtő Pár Templomából állt. Nem messze tőlük pedig a katonai barakk emelkedett.

A lovas lassan megkerülte a szökőkutat, és a palotába vezető lépcsősornál megállt, majd átlendítette lábát a nyeregkápa fölött és könnyedén földet ért a legelső lépcsőfoknál.

– Á, Vendegor! Megérkeztél végre? – szólt egy mély hang a lépcsősor tetejéről.

Vendegor a bejáratra pillantott, ahol Karegen és tanácsosa, Taren álldogáltak. Az egykori kormányzó erős testfelépítésű és széles vállú volt. Arcán gondosan nyírt fekete szakállt viselt, és ugyanilyen színű, hosszú haja a vállát verdeste. Egyszerű vászoninget és bőrnadrágot hordott. A vékony és magas Taren pontosan az ellentéte volt: arcát mély ráncok barázdálták, fejét pedig kopaszra borotválta és selymes, hosszú, kék színű köntöst viselt. Az a szóbeszéd járta, hogy a férfi értett a mágikus tudományokhoz is.

– Igen, uram! – válaszolta Vendegor és térdet hajtott.

– Kelj fel! Még nem vagyok király – mondta Karegen és egy mosoly kíséretében hozzátette: – És nem is várom el, hogy a rokonom hajlongjon előttem.

Vendar fia felállt, felsétált a két férfihoz és kezet rázott a királyjelölttel, Tarennek pedig bólintott.

– Na, mesélj! Mi újság a hegyesfülű barátainkkal? – tudakolta Karegen.

– Remek híreket hoztam, uram. Adonil is elismerte, hogy népeinknek szorosabbra kellene fűzniük a kapcsolatot. Ebben a levélben részletesen leírt mindent – felelte Vendegor és átnyújtott egy összetekert papirost a leendő királynak, majd biccentett a két alabárdos őrnek, akik vigyázzba vágták magukat, ahogy feletteseik beléptek a kapun. Vendegor, mint mindig, most is elmosolyodott a megjelenésükön. Mindrom katonái ezüstszínű páncélt és kék köpenyt viseltek; fejükön sisakrostélyos sisakot hordtak. Az Éjfarkasok kapitánya meg volt róla győződve, hogy amit a fejükre tesznek, inkább hasonlít egy vödörre, mint egy sisakra.

A három férfi – Karegen, Vendegor és Taren – némán lépkedtek a hosszú, sötét folyosón, amelynek falai tele voltak a régi, hősi időket ábrázoló festményekkel: az egyiken a lovag egy sárkány szívét veszi célba, egy másikon hősök egy csoportját fogja körbe egy orkhorda. Vendegor sokszor látta már a képeket, de mindig, ahányszor elsétált előttük, megcsodálta őket.

A folyosó a palota előcsarnokába vezetett, ahol szolgák százai sürögtek-forogtak a közeledő, négy nap múlva esedékes koronázás miatt. A terem nem volt nagy, csupán száznegyven-százötven láb hosszú és körülbelül fele olyan magas. Innen el lehetett jutni az épület bármely pontjába. Két, enyhén görbülő lépcső vezetett fel a terem két oldalán egy nyitott ajtóhoz, amely a palota emeleteire vezetett további lépcsőkön keresztül. Szemben pedig egy folyosó vezetett a konyha, illetve az udvar felé.

Mielőtt beléptek volna a csarnokba, Vendegor megszólította Karegent:

– Gondolod, hogy az elfek megszüntetik a mágiát az Ezüst Koszorú résein?

Köztudott volt ugyanis, hogy az Ezüst Koszorú nevű hegység által határolt Knirillienbe lehetetlen a bejutás. Csupán három lehetséges hely van, ahol a Koszorú rést hagyott; mind a három egy szűk, fákkal teli hágó: egy keleten, egy nyugaton, egy pedig délen, a tengerparton. Ezekre a hágókra az elfek viszont valamiféle bűbájt bocsátottak: bárki, aki eddig megpróbált besurranni, azt a mágikus erőtér egyszerűen „kilökte” az országból.

– Ne várj tőlük túl sokat egyszerre – felelte Karegen helyett Taren. – Már az is nagy eredmény, hogy hajlandóak voltak a szövetségre – amiért rendkívül hálásak kell, hogy legyünk. Tudod, kedves Vendegor, eléggé gyanakodnak az emberekre, ha azok a barátságukat ajánlják. Ha jól sejtem, csak bekötött szemmel léphetted át az ország határát.

– Igen. A fejemre kötöttek egy ruhadarabot. Bár… –bizonytalanodott el egy pillanatra a férfi. – valahogy furcsának éreztem az anyagát.

– Furcsának? – kérdezte Karegen.

– Igen, uram. A tapintása inkább fémre emlékeztetett, mint egy egyszerű vászondarabra.

Karegen felvonta a szemöldökét, majd rábólintott:

– Értem.

A terembe belépve a férfi szolgák meghajoltak előttük, míg a nők pukedliztek.

A hármas felsétált a lépcsőn, ahol megálltak az ajtóban.

– Uram, ha nincs már rám szüksége, akkor szeretném igénybe venni a fürdőt – szólt Vendegor.

– Menj csak! Nyugodtan pihend ki magad, azt hiszem, megérdemled – mondta Karegen.

– Köszönöm, uram!  – hajolt meg az Éjfarkasok kapitánya, majd biccentett a varászlónak: – Taren.

– Kapitány!

Vendegor sarkon fordult és elindult a legközelebbi ajtó felé.

– Kezd olyan szagom lenni, mint a három napos döglött lónak – jegyezte meg magának, miután megszagolta a ruháját.

Karegen elmosolyodott kapitányán, majd komor arckifejezéssel elindult a saját szobája felé. Taren követte.

– Uram, minden rendben?

– Nem tévedtél a metallittal kapcsolatban – felelte Karegen és a varászló felé fordult.

Taren büszkén kihúzta magát, a leendő király pedig folytatta:

–Tényleg különleges egy fém, ha már ruhaként is viselik. Lefogadom, hogy a koronát is ebből az anyagból készítették el.

– Minden bizonnyal, uram. Legkésőbb négy nap múlva úgyis kiderül. És ha nem tévedtem, akkor még az ősszel ezzel a koronával a fejeden léphetsz be Knirillienbe.

Karegen Taren vállára tette a kezét.

– Úgy legyen, barátom, de előbb foglalkozzunk az ünnepséggel!

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/senandir-a-haboru-demonai”] A szerzőről[/button]