– Remek volt a vacsora.
– Rostélyos, a kedvenced.
– Mm, bár látom, neked nem ízlett.
– Sokat kóstolgattam, teli vagyok.
– És bort?
– Nem, köszönöm.
– Áh! Pedig finom. Biztos?
– Nem.
– Biztos nem kérsz, vagy nem biztos, hogy nem?
– Csak… nem kérek. Leszedem az asztalt.
– Te tudod. Ezeket odavigyem?
– Majd én.
– Jólvan, akkor elugrok zuhanyozni. Emma?
– Hm?
– Elmegyek lefürdök.
– Jó. Van tiszta törölköző a mosógépen.
– Furcsa vagy ma.
– Már kikészítettem a szárítóra a hálópólód.
– Bánt valami, bébi? Most miért húzódsz el? Csak akartam adni egy puszit.
– Így nem tudok mosogatni.
– De ma meg sem kérdezted, hogy milyen napom volt.
– Ne haragudj. Biztos lefoglalt a főzés. Milyen napod volt?
– Azért érzed, hogy ez így egy kicsit erőltetett.
– Bocsánat. Mész fürdeni?
– Igen, csak előbb beszélni akartam veled erről.
– Mármint? Miről?
– Erről. Amit csinálsz. Emma, azokat már egyszer elmostad. Emma! Figyelnél rá…
– Elengednél?
– Ne haragudj…
– Semmi baj. Majd én felsöpröm. Átengedsz? Köszönöm.
– Te menekülsz előlem?
– Csak seprűért mentem. A fejedbe fog szállni a bor. Inkább menj zuhanyozni! Jót fog tenni.
– Mégis melyikünknek?
– Mindkettőnknek.
– Bébike, vigyázz, csúszik a fürdőben! Nem tudod hol a hajszárító? Hát ez…? Mi ez a sok cucc?
– Tomi… én… é-én… elhagylak.
– Ezt nem értem.
– Elhagylak. Ne!
– Csak a kezed akaro…
– Azt sem! Ne érj hozzám, kérlek. Elhagylak, Tamás.
– Vagy úgy… Sejtettem, hogy megint bajod van.
– Ne kezdd…
– De arra nem gondoltam, hogy ezzel állsz elő. Azt hittem, hogy elfelejtettem a névnapod vagy valami.
– Nem. Így lesz a legjobb. Mindkettőnknek.
– Kheh… mindkettőnknek. Elmostad a poharam? Sebaj, így is jó.
– Tomi.
– Ble… mint a húgy. Hol a másik? Lássuk csak mi van itt. Nincs több hűtve? Á, van sör!
– Tomi, figyelj rám!
– Ezeket a szarokat majd pakold el, éjszaka kurvára elesünk benne! Na nézzük, mivel szennyeznek ma minket. Ideadnád a távirányítót?
– Nem csinálhatsz úgy, mintha nem vennél rólam tudomást!
– Itt vagyok, bébi, figyelek. De tudod mit, akkor nem kell az a szar, de egy sört azért hozhatnál. Látod? Ennek mindjárt annyi. Mondtam, hogy a nagyobb kiszerelést vedd!
– Elmegyek!
– Csak rajta.
– Miért van zárva? Hol vannak? Itt kellene lenniük… Nem igaz.
– Ezeket keresed?
– Hogy kerültek hozzád?
– Hát elvettem.
– Mikor?
– Fürdés előtt. Azt hitted, nem veszem észre a bőröndöket az erkélyen? Hülyének nézel? Már a parkolóból látszottak! Bár… azt nem gondoltam volna, hogy meg is léped. Na? Ideadodatávirányítót?
– De…
– Kaptál egy esélyt! Sőt, kaptál kettőt. És mert szeretlek, most kapsz még egyet. Az utolsót.
– Tamás…
– Bazki. Kell egy új kanapé, ezt már teljesen kiültük. Alig lehet felállni belőle.
– Tamás, nyugodj meg!
– De hát én teljesen nyugodt vagyok, Cica. Mi az? De hisz… te reszketsz. A kezed meg jég hideg. Mindig is imádtam, hogy ilyen selymes a bőröd. Gyere! Megmelegítelek.
– Ez fáj! Engedj el!
– Csüccs! És hogy ne mondhasd, hogy bunkó geci vagyok, elmegyek én sörért, te addig foglalkozz a távirányítóval, ott van a komódon!
– Tamás…
– Kérsz bort? Hm? Jót fog tenni. Mindkettőnknek.
– …ne csináld ezt.
– Sehol a távirányító… na, nem baj, fogd! Fenékig! Nem egyenlőek az esélyeink. Egy fél üveg bor és egy üvegsör. Na idd már! Azért, úgy. Ügyes vagy.
– Nem csinálhatod ezt!
– Mit? Nem nézhetek tévét, miközben átkarolom a kedves feleségem?
– Nem, mindig azt, ami neked jó…
– Hogy? Nem értem.
– Mindig azt csináljuk, amit te akarsz. Vagy nem így van?
– Ó, hát ezek szerint így van, nem? Ha te mondod, drágám! És? Ezért szedted össze a cuccaid? Vagy van valami más oka is? Vagy arról nem kell tudnom? Hm? Kérdeztelek!
– Van…
– Na! Éspedig? Gyerünk! POFÁZZÁL MÁR BAZMEG!
– Engedj el!
– Ne picsogj már, szinte meg sem szorítottalak.
– Te nem vagy normális!
– Ne játszd az agyad! Most hova mész? Szerinted hagyom? Tedd le a telefont, Emma! Azt mondtam: tedd-le!
– Gyűlöllek!
– Te… leköptél? A kurva anyád, leköpsz?! Befelé!
– Ne! Segítség! Ne csináld ezt!
– Hagyd abba az óbégatást! Mondd meg: megcsaltál? Halljam, gyerünk, beszélj!
– Nem…
– Nem?
– Nem számít…
– Még hogy nem számít?! Hát nekem számít! Mondj már valamit!
– Nem bírom már, Tamás! Nem táncolok többé úgy, ahogy te fütyülsz! Nem leszek a játékszered! Nem leszek tárgy többé! Ennél… ennél én többet érdemlek te fasz…
– Tessék? Add ide a csinos kis arcod! Nézz a szemembe! Hogy mondtad?
– Mondom: te… FASZ!
– Áh, akkor jól hallottam. Hm… Milyen selymes a hajad.
– Ne! Tamás!
– És milyen erős! Csak van értelme annak a sok szarnak, amit rákensz.
– Fáj! SEGÍTSÉG!
– Naaa most mi van? Fáj? Fáááj? És szerinted NEKEM hogy fáj amit mondtál? Amit csinálsz? Hopp! Tényleg ellenálló… alig szakadt el néhány szál. Tökre elbír. Jól van már, ne bőgjél! Elengedlek. Tessék, fújd ki. Úgy. Ne törődj… Tessék itt van még egy, töröld ki a vért a szemedből. Máris jobb, nem? Na és most ismételd meg, hogy mit is mondtál nemrég. Az utolsó utáni esélyed, ne baszd el, bébike! Így, valahogy így volt a kis szád. Csücsöríts, ííííígy! Na halljam! Mi az? Nem megy? Ne nyüszögj már! Gyerünk! Úúúgy…
– Fas…
– Mi? Nem értettem kristály tisztán! Talán így. Mi az? Zsibbad? Na mondjad, cica! Nem érünk rá egész éjjel! Még teljesítened kell jóasszonyi kötelességeidet is! Tudod…
– Mondom…
– Mindjárt megint sírsz? De aranyos!
– Mondom elhagylak! Te… fasz! Ne… ne! Könyörgöm! Ne tedd ezt! Tamás!
– Késő! Na tessék… most nézd meg mit csináltál! Hogy néz ki minden? Hogy nézel ki? Hogy mész így ki az utcára? Hogy foglak megkívánni? Hm? Hogy fognak így megbaszni a kis szeretőid? Áh, tudod, azért van valami jó is ebben a kiült kanapéban. Ez a lyuk kurva kényelmes. Be van járatva. Csak nekem. Ha beleül más, kibaszottul kényelmetlen lesz neki. Ez a kanapé hűséges hozzám… Mit nyöszögsz? Vizet? Minek? Hogy nem kapsz levegőt? Persze, hogy nem. Hát nézz már tükörbe bébike! Na. Jólvan. Fejezzük be ezt a bohóckodást, takarítsd fel ezt a rumlit aztán add ide a távirányítót! A cuccokat majd elpakoljuk később. A füleden ülsz? Nem hallod? Emma! Tápászkodj már fel! Hallod, figyelsz rám?! Emma? Emma… Bazmeg. A kurva életbe! E-Emma… Emma! Ezt nem hiszem el! Bébike! Életem. Hahó, hallasz? Cica, kelj már fel! Basszameg… Várj, tudom! Tessék, fogd, itt van. T-tessék, szorítsd meg, így. Na! Ne engedd már el bébike! Emma ne… Szorítsd! Kérlek! Emma… add ide a távirányítót!
Uh, hát nehéz egy ilyen alkotás után bármit is írni, ha tudja az ember, hogy hány meg hány zárt ajtó mögött ez a valóság. Vagy még ennél is rosszabb. Érzékenyen nyúltál a témához, éppen csak annyi erőszakkal, hogy még el lehessen olvasni gyomorforgás nélkül, de azért a végére érezzem a hideget a gerincem mentén cikázni. Gratulálok! Igazán és szívből, mert ennyire kemény témáról kevesen tudnak jót írni.
Bár most olvasnom kell valami szépet is, hogy helyre billenjen a lelkem.
Ez erős lett. Kemény élmény volt. Gratulálok!