G. H. Sára: Olcsó kamillás sampon

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

– Meg fogok halni? – kérdezi rekedten Jenő, miközben a sztetoszkópomat a hátára szorítva figyelem a légzését.
– Nem, uram, ez csak egy kis nátha. – És bátorításnak szánva megpaskolom a vállát.
– Kár – válaszolja, és köhint egyet.
Jenő hatvankét éves, az idő görnyedtté tette a hátát és pöttyössé a felkarját. Több évtizede dolgozik itt az autóalkatrész-gyártó cégnél, ahol én üzemorvosként szolgálok. Ugyanabból az erdélyi városból származunk, ő is a jobb megélhetés miatt vándorolt Budapestre.
Feltápászkodik a fehér papírlepedővel borított vizsgálóágyról és visszagombolja az olajfoltos ingét.
– Valójában nem ezért jöttem – mondja kihúzva magát. – Egy szívességet kérnék öntől.
A kezemmel intek, hogy folytassa.
– Hazautazik, igaz? – tekintetével az enyémet keresi.
– Csak a hétvégére – válaszolom, és a gondolatra átjár az izgatott türelmetlenség – Már egy éve nem jártam Marosvásárhelyen.
– Én sem – sóhajtja. – Megtenné, hogy elmegy a temetőbe és levágja a vadszőlő indákat a feleségem sírjáról? Mindig beszövi a sírkövet és eltakarja a feliratot. Aranka biztos még alulról is ezen bosszankodik.
– Természetesen – bólintok és megszorítom az érdes, munkaszagú kezét.
Leakasztja a fogasról a mellényét, az ajtóból még hátrapillant és azt mondja:
– Maga egy jó ember, doktor úr.
Jó ember? Mit jelent ez egyáltalán? Mondanám, hogy szerintem meg az a jó ember, aki az életét kockáztatva harcol a hazájáért. Én csupán bepólyálok néhány vágást, kipiszkálok egy-két szálkát és lefertőtlenítek pár sebet a kis steril, biztonságos szobámban. A munkám majdhogynem jelentéktelen, bár az igaz, hogy a tőlem telhető legátgondoltabban végzem.

Kilépek a kis rendelőm előtti még kisebb váróterembe. Pár srác ül a kanapén és annak karfáján, beszélgetnek és röhögnek, már mindnyájukat elláttam. A munkaidő lejárt, mára nincs több kötelezettségük, ezért tengetik itt az életüket, na meg Íriszért.
Írisz a sarokban ül, hullámos, melírozott haja a napcsókolta vállára omlik, épp a dohányzóasztalon heverő almák csendéletét skicceli a füzetébe. Rajzolás közben édesen oldalra dönti a fejét, és minél erősebben satíroz a grafitjával, annál jobban elnyílik az ajka.
Írisz, a tiltott gyümölcs. Egyetemista, grafikát tanul, vagyis körülbelül húsz évvel fiatalabb nálam. Ő az üzemigazgató lánya, így a gyárépületeken belül oda teszi be a lábát, ahova csak akarja, neki bármit szabad. Bár leginkább itt időzik és átszellemülten rajzolgat.
Látom, hogy a fiúk megállás nélkül őt stírölik, érthető, hiszen Írisz az egyetlen nő, akit a gyárban látunk. Úgy értem, Írisz az egyetlen vérbeli nő, a pár ötvenes ápoló, hajhálós konyhásnéni és egy férfias bicepszű női kamionsofőr mellett.
– Hé, Írisz! Ha kijössz a furgonomba, szívesen állok neked aktmodellt – kiáltja oda az egyik újonc, és a hatás kedvéért megveregeti a mellkasát.
– Álmodban – veti oda a lány, és fel sem pillant a füzetéből.
Felmegy bennem a pumpa. Ezek a srácok Íriszből csak az átkötős ruhája alól kivillanó combokat látják, mintha csak egy olcsó magazin lenne, amit szégyentelenül bámulhatnak.
– A rendelő bezárt – szólok rájuk. – Nincs jobb dolgotok?
A fiúk lassan, nevetve felállnak, az egyikük jó utat kíván nekem és kimasíroznak az ajtón. Kettesben maradok az én tiltott gyümölcsömmel.
– Végleg hazautazik? – feláll, egy lépést közelebb jön. A füzetet az asztalra ejti, a ceruza a földre gurul, de rá sem hederít, csak engem néz. Képzelődöm, vagy tényleg aggodalom ül a szemében?
– Csak a hétvégére – válaszolom – aztán még egy évre visszajövök.
Elmosolyodva bólint, lesüti a szemét és a ruhája kötőjével kezd babrálni. Imádnivaló, ahogy zavarban van.
– Hajlandó lenne engem is megvizsgálni? – hangja elcsuklik, miközben kérdezi.
Nagyot nyelek, hirtelen nem tudom, mit szóljak. Fantáziaképek ezrei árasztják el az elmém, hogy mit csinálnék vele legszívesebben elölről, hátulról, lentről és fentről a vizsgálóágyon.
Nem szabad – suttogja bennem egy vékonyka hang, de elég halkan ahhoz, hogy elhessegessem.
Betessékelem a rendelőbe és becsukom mögöttünk az ajtót. A kulcsomat, amin egy gyöngyből fűzött egérke fityeg, a zárba teszem és ráfordítom.
Írisz felül velem szemben az ágyra, és kiköti a ruhája övét. A fekete anyag szétnyílik és kitárulkozik előttem a meztelen teste. Ott ül velem szemben, széttárt lábakkal, anyaszült meztelenül.
Reflexből elfordítom a fejem, de aztán nem bírom elviselni, hogy ne nézzek vissza rá. Végigkalandozik a szemem a vékony bokájától fel a kerek térdéig, elidőzök a harapnivaló, feszes combokon, egész a tébolyító, szőrtelenre epilált szépéig.
Megköszörülöm a torkomat és közelebb lépek.
– Nos, mi a panasza, kedves Írisz?
Megragadja a nyakamban lógó sztetoszkóp végét és a csupasz mellkasára helyezi.
– Hallja?
Beteszem a másik végét a fülembe és hallgatom a szívverését. Düdümm–düdümm–düdümm, nem tudom, hogy az övét hallom–e, vagy a sajátomat, de majd kiugrik a helyéről.
– Kontrollálhatatlan – mondja nevetve és elpirul.
Megbabonázva vizslatom a rózsaszín orcáját és a vörös ajkát, amit mintha borral rúzsozott volna. Korábban gyakran tűnődtem azon, miért kockáztatta Ádám és Éva a jövőjüket egy harapás almáért. Már értem, van olyan piros gyümölcs, ami annyira kívánatos és édes, hogy magam is sokat feláldoznék érte.
Rávetem magam a rúzsos szájra, és csókolom, ahol érem. A francba is, de rég voltak ilyen finom ajkak a fogaim között! Bőrének rumba áztatott mazsola illata van, minden józanságomat elsöpri. Végigfuttatom az ujjaimat a hátán, megborzong a hideg érintéstől, de közelebb húzódik. A mellkasát az enyémnek nyomja, érzem a kemény bimbójának szúrását a köpenyemen keresztül is. Most akarom őt, gyorsan, azonnal magamévá tenni, egy percet sem bírok várni!
A combja alá nyúlok, felemelem és ő körém kulcsolja a lábát. Bal karommal a pehelykönnyű testét szorítom, jobb kezemmel a mellét markolom. Kis hegyes, feszes, őrjítő cicije van, pont elfér a tenyeremben.
A vállamba kapaszkodva a nyakamat kezdi csókolgatni, sürgetve, kérlelve. Egyre hevesebben csókol, majd mikor a mellbimbójába csípek, fogait satuként a bőrömre csapva a nyakamba harap.
– Áhh – felszisszenek a vágytól és a nyilallástól egyszerre. A hirtelen fájdalomsugár kijózanít, megrázom a fejem. Mi a francot művelek a főnököm húsz évvel fiatalabb lányával? Az ő családja elég nagy rizikófaktor. Na és ott az enyém is…
Leteszem Íriszt az ágyra és zihálva elhúzódok. Ijedten pislog rám. Hátat fordítok neki, fejemet a karomba temetem és a falnak dőlök.
– Adj egy kis időt – nyögöm. – A hétvégén elrendezem a dolgaimat.
Egy darabig nem szól, majd elkapja a csuklómat és visszahúz magához.
– Tudod a számomat – ugye? Ígérd meg, hogy írsz, amikor eszedbe jutok! – könyörgőn néz, már megint nem tudok neki nemet mondani.
– Megígérem – mondom, és a számhoz emelem a vékony kezét, csókot lehelek rá.
Egy percig farkasszemet nézünk, majd némán összeköti a ruháját, feláll, kikulcsolja az ajtót és kisétál rajta. Hangosan csattan mögötte, még az egeres kulcs is kiesik a zárból. Csatt, álmaim nőjének! Csatt, most szalasztottam el, amiről hónapok óta ábrándozok.
A kézfejembe törlöm a számat, árulkodó vörös rúzs szennyezi be.

A vonaton behunyom a szemem, hátamat a párnázott üléstámlának döntöm és hallgatom a monoton zakatolást. Mintha mozivásznat bámulnék, csukott szemhéjamon végigpörögnek az előző este lopott percei, és hogy mi alakulhatott volna belőle. Ujjammal kitapogatom a nyakamon a harapása nyomát, még jó, hogy az ingem gallérja pont eltakarja.
Hogyha viszonyt kezdek Írisszel, az nem történhet csupán felajzottságból. Annak alaposan átgondolt döntésnek kell lennie, és viselnem kell a következményeit. Hogy megéri? Nem tudom, és ezt a késésekkel és lerobbanásokkal színesített huszonhárom órás vonatút végére sem sikerül eldöntenem.

– Apa, Apa! – előbb ismerem fel a hangját, minthogy észrevenném, hogy felém szalad a peronon. A harmadik osztályos kislányom belecsimpaszkodik a derekamba és boldogan visít. A karomba kapom és szorítom, szorítom magamhoz. A copfja kócos, a kardigánját már rég kinőtte, de teliszájjal vigyorog. Jó ég, de hiányzott ez a tündér!
Mögötte ballag a feleségem az óvodás fiam kezét fogva.
– Köszönj Apának – nógatja Róza a kicsit, de a fiú az asszony háta mögé bújik, onnan les rám, gyanakodva vizslat. Kis szeplős arcán zavart látok, ami megrémiszt. Tudom, hogy kevés emléke van rólam, de azért ugye felismer?
– Vele szoktunk beszélni telefonon – súgja a feleségem, de a fiú két kézzel szorítja a szoknyáját.
– Hagyd csak – mondom, és megölelem Rózát. Nyújtja a száját, hogy csókoljam meg, de inkább a homlokára adok egy puszit. A hajának olcsó kamillás sampon illata van, ismerős, sosem változó illat.

Itthon semmi sem változik, mintha Marosvásárhelyen megállna az idő. Örülök, hogy Róza végre lecserélte az ősrégi tűzhelyet a hazaküldött pénzből, de ezen kívül a ház ugyanolyan, mint egy éve.
A nap hátralevő részében a lányom végigmutogatja a gyöngy állatkáit, amit az elmúlt évben készített. Az összeset félretette, én pedig egyenként ajnározom őket. Nem szakad le rólam, még akkor is kézenfogva jön velem, mikor kihordom az udvar végébe a szemetet. De nem bánom, annyi bepótolnivalónk van!
Egészen estig velük játszom, a végén már a fiam is az ölemben ül és hárman együtt sütünk játékból emeletes tortát. Megígérem neki, hogy a következő szülinapjára valódi emeletes tortát hozok nekik a cukrászdából. A feleségem csak hallgatagon fürkész minket, mosolyog, néha elmorzsol egy könnycseppet, remélem örömében.
Róza megengedi nekik, hogy kivételesen kilencig fennmaradjanak, aztán irány a lavór fürdeni.
Mikor már pizsamában fekszenek a szobájuk padlójára terített matracokon, betakargatom őket.
– Mikor fogsz végleg itt maradni? – kérdezi a lányom két ásítás között a nyakamba csimpaszkodva.
– Egy év, Kincsem! Mire negyedik osztályos leszel, addigra kifizetjük a hitelt és hazajövök.
– Örökre?
– Örökre.

Kimegyek a konyhába, ahol Róza mosogat. Figyelem, hogyan dörzsöli az olajos serpenyőt a szivaccsal, és feltűnik, mennyire megizmosodott a karja. Marosvásárhelyen semmi sem változott, kivéve Rózát. A bőre fakóbb, a szeme szürkébb, a hajában megszaporodtak az őszhajszálak, és a homlokán kettővel több a ránc.
– Felsértetted a nyakad – jelenti ki, mintha csak a holnapi időjárásról beszélne, fel sem tekint a mosogatásból.
– Bárkivel előfordul – válaszolom és ott hagyom. Besétálok a hálószobába, lefekszem az ágyra.
Felemelem az újságot az éjjeliszekrényről és az arcomra terítem, mintha az elmenekíthetne a valóságból. Szégyen, zavartság és öröm kavarog bennem: túl sok érzelem ez egy férfi agyának.
Íriszre gondolok, és a zamatos, rúzsos ajkára. Ha Írisz friss hús, akkor Róza egy régi, lerágott csont, bármennyire is fáj beismerni.
Fél órával később Róza is bejön, elhúzza a függönyt és vetkőzni kezd. Úgy teszek mintha olvasnék, de az újság mögül őt figyelem. Felemeli a pólóját, áthúzza a nyakán, alatta igazi anyuka melltartót visel: semmi bélés, semmi csipke. Van egy kis domború pocakja és a csípője is széles. Nem hízott meg, hiszen nem eszik sokat, de a negyven év az negyven év, és a két császármetszés is heget hagyott a köldöke alatt.
Méregetem őt, akit egyszer feleségemnek fogadtam. Könnyű azon a napon igent mondani, amikor a nő életében a legszebb. Mikor csillogó szemekkel pislant rád az oltárnál, és tudod, hogy a menyasszonyi ruha alatt finom fehérneműt visel a hamvas combján, amit este végre neked ad. Könnyű életünk legboldogabb napján megígérni, hogy a nehézségekben is együtt maradunk. Vajon örök hűséget fogadtam volna akkor is, ha tudom, hogy a feleségem egy fáradt asszony lesz, miközben egy fiatalabbért epekedek?
Kigombolja a szoknyáját, lehajol, lehúzza a harisnyazokniját, ami piros csíkot hagy a lábszárán. Van egy kis narancsbőr a fenekén, stria a combján.
Aztán újra feltűnik, milyen izmos a karja. Egyedül viszi a háztartást, villanykörtét cserél, füvet nyír, neveli a gyerekeket, ő lett a férfi és a nő is a háznál. Jövedelemkiegészítésnek vasalást is vállal a szomszédoknak, nem csoda, hogy megizmosodott. A MI családunkért, amit ketten álmodtunk meg és hoztunk létre.
– Bújj ide – szólítom meg, és felülök az ágyon, a karomat felé nyújtom.
Rám tekint azzal a borús szemével és megrázza a fejét.
– Ne most – suttogja, és kisiet a fürdőszobába.
Dühömben az ágyra csapok. Miért néz így rám? Miért nem tud örülni, hogy itthon vagyok? Egy éve várom, hogy együtt lehessünk. Ha most is elutasít, senki sem várhatja el, hogy hűséges maradjak.
Talán Írisszel új életet kezdhetünk Magyarországon, persze továbbra is küldenék haza pénzt, de szabad ember lennék és…és…
Aztán újra eszembe jutnak az izmos karok, ahogy megfeszülnek mosogatás közben.
Felállok és Róza után indulok. A fürdőszobaajtónak dőlve hallom, ahogy odabent sír, úgyhogy lenyomom a kilincset.
A fonott szennyeskosár tetején ül, az ajtónyitástól összerezzen, elfordítja a fejét és megtörli a szemét a karjával.  Odalépek, letérdelek elé.
– Be akartam festeni a hajam, mire hazajössz – szipogja – de nem maradt rá pénz, mert a gyerekeknek cipő kellett, kabát, meg tankönyv…
Az arcát a két tenyerem közé fogom és a homlokomat az övének támasztom.
– Nekem így is gyönyörű vagy.
Először azzal a „na ne nevettess” nézéssel pillant rám, aztán újra elsírja magát. Nem fogja vissza, hagyja, hogy ömöljenek a könnyek, én pedig egyik tenyeremmel az arcát törlöm, másikkal a rázkódó hátát simogatom. Nem tudom, mit mondhatnék, úgyhogy szavak nélkül vigasztalom.
Miután kisírja magát, a karomban hozom be a hálószobába. Jóval nehezebb most, mint mikor az esküvőnkkor hoztam át a küszöbön, de azt hiszem, ez így van rendjén.
Lefektetem az ágyra, mindkét oldalról csókot nyomok az arcára. Az ágyneműnek friss levendula illata van, Róza biztos az érkezésemre húzott tisztát.
– Oltsd el a villanyt – kéri.
– Látni akarlak – súgom a fülébe, és a válasz csókjából tudom, hogy egyezségre jutottunk. Lenyúlok a kezéért, megszorítom és a számhoz emelem, egyenként csókolom végig az ujjait: azt, amelyikkel mosogat, amelyikkel nadrágot foltoz, polcot szerel és kiszedi a kullancsot a gyerekekből. A bőrkeményedés az ujja begyén azt mutatja, milyen odaadóan dolgozik értünk.
Felkönyöklök a lepedőn és megsimogatom a hasát. Végigfuttatom a mutatóujjamat a császármetszés nyomán, rózsaszín varrásvonal a fehér bőrön. Gyönyörűnek látom még a heget is, hiszen az én gyermekeimnek adott életet. A legnagyvonalúbb ajándék, amit egy férfi kaphat.
– Ne nézd már a hasamat – nyögi nevetve. Először látok ma derűt a borús a szemében.
– Nincs miért szégyenkezned – mondom, és remélem megérti, hogy komolyan gondolom.
A vállamba karol és magára húz. Jó, hogy a teljes súlyommal ránehezedhetek, és tudom, hogy nem törik össze alattam. Sürgető vágy nyomja a nadrágomat, legszívesebben belé hatolnék már most, de vele lassan szeretem, az ő öröme fontosabb az enyémnél.
A háta alá nyúlok, kikapcsolom a melltartóját, lehúzom róla és a földre ejtem. Ujjaimmal megmasszírozom a dús, nehéz melleket, és Róza ajkáról elégedett, halk sóhajok szakadnak fel. Ahogy a rózsaszín bimbókban gyönyörködöm, csak arra tudok gondolni, hogy ezek táplálták életem értelmeit, és túlcsordul bennem a szeretet. Úgy csókolom az ajkát, mintha ő lenne a reggelim, ebédem, vacsorám és desszertem.
Hagyom, hogy kigombolja az ingemet és lehúzza rólam a nadrágot az alsógatyámmal együtt. Kezével megmarkolja a merevedésemet és a szájával a mellkasomat csókolja.
– Alig vártam, hogy lekerüljön rólad a nadrág – búgja.
– Ó valóban? – kérdezem vigyorogva.
– Igen, de csak mert abban utaztál a koszos vonaton, nem akartam, hogy bepiszkold az ágyneműt – mondja, és összenevetünk.
Lehúzom a bugyiját és végigsimítom a barna szeméremszőrzetét. Nekem Róza így tökéletes, ahogy van. Széttárja a lábát és én az ujjammal meggyőzödöm róla, hogy elég nedves. Megemeli a csípőjét, nem tudja elrejteni a sóvárgását, hogy magában érezzen. Az ő izgalmának látványa engem is feltüzel, de még nem hatolok belé, szeretném a végsőkig fokozni a vágyát. Kezembe veszem a lábfejét és csókolni kezdem. Végigcsókolgatom a lábszárát, és haladok egyre feljebb, körbecirógatom a nyelvemmel a combjának húsát, majd csókolom tovább a hasát, megízlelem a két melle közötti finom fehér bőrt, a vállát, a nyakát, az állát és a homlokát. Közben pihegve nyögdécsel, szaporán emelkedik fel–le a mellkasa.
A hasára fordítom, ő négykézlábra helyezkedik, én pedig lassan végighúzom a tenyerem a gerince vonalán. Lenyűgöz a hátának és fenekének domborulata, örökké tudnám őt innen csodálni, de már nem bírok tovább magammal. Combomat az övének nyomom hátulról és bevezetem a keménységemet a forró ölébe. Hús húshoz ér, és Rózával egyszerre nyögünk fel. Annyira ki voltam már erre éhezve! Lassan mozogni kezdek benne, majd egyre gyorsabban. Minden pillanat mámor, ahogy körbefog a nedvessége és a csípőm a fenekét verdesi. Egyik kezemmel az ágyra támaszkodok, a másikkal előre nyúlok és megragadom a mellét, ritmikusan szorítom, elengedem és újra az ujjaim közé szorítom.
– Csókolj meg – kéri.
Hozzásimulok a hátához és az övének döntöm az arcom. Oldalra fordítja a fejét és csókolja, szívja az ajkamat. A forró nyelve az enyémhez ér, és így forrunk össze. Az izmai összehúzódnak körülöttem, a teste megremeg a gyönyörtől, és a lepedőbe markolva eljut a csúcsra. Az ő örömétől rajtam is végigsöpör a hullám és néhány utolsó nagy lökéssel belé élvezek.
Egy darabig még így maradunk, megkönnyebbülten pihegve. A homlokomat a vállára hajtom és hallgatom, ahogy egy ütemet dübög a szívünk, míg a levegőben ott kavarog az összetéveszthetetlen szex-illat. Lassan kihúzódom belőle és ő visszafordul a hátára.
Részegittasan pásztázom a feleségemet, a sóhajoktól kerekre nyíló ajkát, a szürke szemében csillogó jóllakottságot, amit már annyira megérdemelt.
– Szeretlek – mondja, kezét a nyakamra kulcsolja, hüvelykujjával megsimítja a harapást, és úgy néz rám, mint aki mindent tud és megbocsát.
– Én is szeretlek.
Lefekszem mellé és betakargatom. Fejét a bal karomra fekteti és csendesen szuszogva alszik el.

Róza már rég szundít, de én nem bírok elaludni, zakatol az agyam, Íriszre gondolok. Az éjjeliszekrényen heverő telefonomért nyúlok és kikeresem a számát. Álmaim nője – így írtam be a névjegyzékbe, de az álom sosem lehet valóság. Pötyögni kezdek, fél kézzel, így kétszer annyi időbe telik.

„Drága Írisz,
Megígértem, hogy írok, mikor eszembe jutsz, és most rád gondolok. A legjobbakat kívánom neked, hogy ne csak futókaland legyél valaki életében, hanem megtapasztalhasd az évtizedeken átívelő, állhatatos szeretetet. Mert ezt érdemled.”

Az ágyban fekve azt is eldöntöm, hogy másnap a temetőbe menet majd két szál liliomot fogok venni, barackszínűt, széles szirmút. Egyet Jenő feleségének a sírjára, amiért ő már nincs, és egyet Rózának, mert ő van nekem.
Már a karom minden sejtje elzsibbadt a kedvesem feje alatt, de a világért sem húznám ki alóla, nehogy felébresszem. Inkább megcsókolom az őszes homlokát, és még egyszer beszívom a legmennyeibb, olcsó kamillás sampon illatot. Ez elég erőt ad, hogy kitartsak még egy évig.

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*