A dolgoknak nem kellene úgy lenniük, ahogy most vannak. Pál a fogvédőjén át fújtat, mert már nincs elég oxigén a csarnokban, zúzódásos mellkasában pedig valami izomgörcs szúr. Emberek állják körbe a négyszögben kikötött madzagot, ami szorítóként szolgál. Hátul, az ezredforduló előtti, díszletté rohadt teherautó mellett felhúztak egy söntést, és állott alkohol szaga vegyül a gyártelep por, rozsda, és emberszagával. A szerelőüzem ajtaját becsukták, hogy ne keltsenek feltűnést az éjszakában, fejük felett zizegnek a hosszú, még a szovjetektől itt maradt lámpacsövek.
Azt mondják, a Csepel Művek időkapszula. Ha az lenne, akkor Pál akár egy vászoninges, szivarozó munkásember is lehetne jövővel és családdal, de nem az.
– Gyerünk már, Palika, mire vársz? Mozduljál! Üssed ki!
– Mi a fasz van már, Palika? Nézelődni jöttetek? Tetszik? Pusztítsd a picsába!
Az ellenfele véreset köp oldalra. Pálnak még egy ütése sem talált be igazán, a másik férfi a saját száját haraphatta el. Ezek nem élet-halál harcok, nappal mindketten az itteni üzemekben dolgoznak, mégsem ússza meg soha senki vér nélkül. Ez is egyfajta közmegállapodás – és Pál mindig többet kap, mint amennyit ad.
Az ellenfél összeüti a kesztyűje visszahajló végét, állást vesz fel. Pál is fölveszi, de kevésbé jól: a karja túl lent van, a lépte túl nehézkes, az izma nagy, de a tartása kevés. Az ellenfele árnyékát figyeli: ahogy a pillanat minden lehetséges mozdulata a másodperc tört részében árnyékot vet a lámpacsövek alatt, majd – ahogy a pakli kártyák peregnek a keverő kezében –, úgy az árnyak is egy formába érkeznek. Az árnyékok egy villanásnyi idővel előrébb járnak, mint a tettek, és Pál látja őket: a lehetőségekből megszülető közvetlen jövőt.
A jobb horgot is látja formába peregni, gyorsabban, minthogy a tudatos tudat felfoghatná, de lassabban, minthogy ne tudna védekezni. Az ütés mégis betalál, ahogy a következő, a következő és a következő.
Később hazafelé tart a magára hagyott síneken, magas, keskenyedő téglakémények és vörös-fehér gyárépületek között. Az építmények mögött halott, bomlófélben lévő óriásnak tűnik a régi gyárkomplex rozsdás fémváza. Hűvös van. Kilép a Csepel Művek kapuján a Teller Ede útra. Arra gondol, buszra száll, mert elég messze lakik, hogy még éppen megérje nem gyalog menni, de az arca feldagadt és nincs kedve úgy tenni, mintha nem látná, hogy mások bámulják.
Az utcalámpák sugárban vetítik köré az árnyékát: a busz fele indul, megfordul, áll, üvölt, vár, nevet, ugrik, fut, összeroskad, összeroppan – aztán ahogy megmozdul, az árnyak átperegnek a megszokott, kimért, semmilyen, hazatartó léptekbe. Más emberek más árnyai haladnak el mellette a betonra és a falakra vetülve. Tettek lehetőségei villannak fel egy-egy töredék másodpercre, mielőtt azok is egy-egy mozdulat árnyává peregnének.
Egyetlen emberrel találkozik a tekintete, egy öreg, idült alkoholistával, akinek – mikor Pál ránéz – az árnyéka éppen nem mozdul semerre.
A teljes neve Rezda Pál. Segédmunkás, bár többször próbálkozott gépészettel és mások szerint jó is lehetne benne. Egy egyterű, fénytelen kis lyukat bérel Csepelen, egy bérház földszintjén. Esténként néha félillegális bokszmeccseken verekszik. Félillegálisak, mert amíg az „urak” lent vannak, senki nem fogja rájuk rúgni az ajtót.
Koromsötét van a belső, feltört kövű kis udvaron. Valahol gyerek sír, feljebb házaspárok veszekednek, zene szól. Pál a telefonjával világít, óvatosan halad a törmeléken. Erre kevesen járnak, mert a földszinti lakások az idők alatt raktárakká alakultak, a lakók a magasföldszintre költöztek. Neki erre telik csak, de van egy szomszédja is.
Mozgást érzékel a kis belső udvar másik végéből, arra kapja a telefon lámpáját, szembe világítja Esztert. A lány hunyorog, a szemét takarja, árnyéka felnagyítódik, eltorzul a lakása belső falán – és alig mozdul, szinte állandó, csak elfordul, elbújik egy villanás tört részére. Pál elfordítja a fényt, hátralép, mert a mozdulatlanság az ösztönei, zsigerei legmélyéről taszítja. Az undor nem Eszternek szól, hanem a képnek előtte.
A föld felé fordított lámpából elég fény érkezik, hogy lássanak, és a lány ránéz. A nyitott ablak párkányán ül, a betörők elleni rácsok mögött, mintha csak kalitkában lenne. A homályban már nem látszik az árnyéka.
– Még mindig nem mozogsz – jegyzi meg Pál. A fejük fölött életét éli a bérház, de oda hozzájuk, a mélybe, csak hangmorzsák hullanak.
– Te meg még mindig hagyod, hogy megverjenek. Hogy jössz így ide? Hogy nézel ki? Látod a jövőt, nem? Mégis hagyod, hogy elbánjanak veled.
Erre Pál nem tud mit mondani. Próbál, ki is nyitja a száját, de a nyelvére forrnak a szavak. Mit mondhatna? Hogy ez neki jár? Hogy ő ennyi? Hogy az árnyéka ezeregy érdekes formában pereg, ő pedig minden nap ugyanazt az utat járja?
Megrázza a fejét és kinyitja a saját ajtaját. Bemegy, lepakol és visszatér két sörrel a kinti hűvösbe. A porló műanyag széket Eszter ablaka alá húzza, lehelyezi magát, fájó lábait kinyújtja, az egyik sört pedig felnyújtja a lánynak a rácsokon keresztül, aztán csak ülnek.
Egy ponton Eszter vékony, törékeny ujjai a haját kezdik simogatni, ahogy szokták. Pál az égre néz, de nem látszanak csillagok. Oda a bérház mélyére nem hatol le fény és nincs árnyék.
Másnap hajnalban vásárolni megy a kisboltba. Olcsó áruk között válogat, olyat akar főzni, amit Eszter is kedvel, de a konzerv borsó van leértékelve. Hármat vesz, mert majd neki az is jó, mára pedig talán valami tészta lesz. A kasszánál az árnyéka tánclépést villant a zenére, a kirakott virágok felé nyúl, meg hátra és előre, útra kel, visszamegy, énekel, majd visszapereg a nyugodt mozdulatlanságba, amivel Pál várja, hogy az áru csippanjon.
A telefonja akkor szólal meg, mikor kilép az ajtón. A gyomra összeszorul a főnöke nevére.
– Csütörtök, Palikám. Jön a Nagyzsót is.
– Ki az esélyes?
– Ej, hát ki lenne? Orvoshoz majd ne menjél, mer kijön megin’ a jard és azt az urak nem szeretik.
– Jó… Majd nem megyek.
A vonal megszakad, ő pedig áll, hajnalban, az ébredező Csepelen, az omló falra vetülő árnyékkal. Az idős alkoholista ott ül a kisbolt sarkán, mint előző este, maga elé mered – és az árnya meg sem rezdül.
A bérház mélyére éppen abban a két órában süt be a nap, mikor még otthon van. A gyárból már hazajött, estézni még nem kell menni, és ez az idő csak az övé. Ilyenkor főz. Ilyenkor csinál mindent.
Eszter ugyanúgy ül az ablakban, ahogy szokott, a tető fölött besütő nap éles, ferde vonalat vág a falra: egy fényes és egy árnyékos félre osztja a teret. Pál a fényen áll, mert ott szeret, Eszter a rácsok mögé húzódik az árnyékba, bár a lakása ajtaja nyitva. Pál őt nézi, a felkötött haját, egyszerű ruháik, helyes arcát, ahogy fejét a rácsnak dönti.
– Szép vagy – mondja a férfi.
– Te pedig túl régóta vagy egyedül.
– Ez nem… – kezdi, aztán mégis abbahagyja. Nem meri még megnevezni, mi ez. – Gyere el csütörtökön!
– Hogy megnézzem, hogy megvernek?
– Utána. A meccs után. Elviszlek a Bazilikához, a Deák térre. Felmegyünk a Citadellára, megnézzük a várost.
– Láttam már Pestet.
– De nem velem.
Eszter a betont nézi, meg a repedéseket felverő rosszul irtott futó borostyánt. Pál árnyéka mozdulatok sorára villan, ami mind Eszterhez tart: az ajtóhoz lép, megragadja a rácsot, a kezet, arcot, az ajkat, húz és térdel és kérlel és fél, retteg és vágyik. A férfi karja megrezdül, mintha ki akarna nyúlni, de a nyújtott kezének árnyéka eltűnne a fal árnyában és a mozdulatok vége elveszik, mielőtt Eszterhez érne.
Mielőtt Pál láthatná, hogy Eszter árnya megmozdul-e érintésre.
De a lány legalább elmosolyodik.
A csütörtök úgy jön el, mint az összes többi nap, és Pál gyalog indul vissza a Csepel Művekbe verekedni. A kisbolt előtt mentőautó parkol a járdán, tömeg verődött össze izgatottan pergő árnyékokkal. Ő is megáll, hogy megnézze, mi történt: a földön fekvő férfit már letakarták, a mentőtisztek pakolnak, de a körvonalaiban Pár felismeri az öreg alkoholistát a mozdulatlan árnyékokkal.
Valami rettenetes, fagyos hideg ereszkedik a szívére.
– Mi történt? – kérdezi az egyik mellette állót.
– Offolta magát az öreg. Gyógyszerek, azt mondják. Az a nő hívta a mentőket, de akkor már mindegy volt.
Pál nagyot nyel, mert körvonalazódik benne egy félelem, aminek nem akar nevet adni. Kábán teszi meg a maradék utat a Csepel Művekig, mintha a világ jövő szépiájává fakult volna körülötte.
A szorítóban állva is máshol jár az esze. A kesztyű szorosan tartja a kezét, hogy ne eshessen baja, de régi – antik – mint olyan sok minden itt, és a bélés érdes anyaga kikezdi a kezét. A fogvédő borzasztó, de szükséges, a melegítőjét madzag tarja fent. A szerelőüzem ajtaja csukva, odakint a Csepel Művek éjszakája mozdulatlan.
A szorítót most is emberek állják körbe, az „urak” egy emelvényen ülnek. Vele szemben Nagy Zsolt kezdőállást vesz fel, de még mindig a levegőt pofozza élcelődésből. Öntudatlanul is a másik férfi árnyékát figyeli: a pillanatnyi jövő kártyapakliként kinyílt, villanásnyi lehetőségeit, és a folyamatot, ahogy a lehetőségek egyetlen valós jelenné peregnek.
Mindenki árnya mozog, mert ha már vágy sincs, akarat sincs, cél sincs, ami mozgassa őket, akkor csak a belső bénultság marad.
Nagy Zsolt hirtelen támadja meg, de Pál előre látja a mozdulatot és reflexből kitér előle. Már most liheg, de az indulatok fojtogatják, nem a megerőltetés.
A halott öregemberre gondol.
A mozdulatlan árnyú Eszterre gondol.
Látod a jövőt, nem? Mégis hagyod, hogy megverjenek.
Olyan erővel húz be az újra támadó Nagy Zsoltnak, hogy az megtántorodik, de abban a pillanatban az sem elég. Pál minden elkeseredésével, rémületével és félelmével támad: az összes szeretetével és reményével, az életének összes morzsájával, ami nap mint nap fennakad az emlékeken és itt ragad a többiekkel a Csepel Művekben, elmorzsolódik Budapest bérházainak, elfelejtett utcáinak a mélyén. Újra csak üt és üt; Zsolt védekezne, de Pál látja a jövőt, a mozdulatot az árnyékban, mielőtt megtörténik. Ha a másik előre emeli a karját, Pál oldalról támad, ha elhajolna, Pál másik ökle már ott várja.
– Palika! – ordítja valaki.
– Palika, a jó élet basszameg! Állítsátok le! Valaki állítsa le a picsába!
Zsolt lekuporodik az ütések elől, a fejét védi, az árnyéka követi és nem mozog, nem támad, nem ugrik fel tovább. Az álmok, vágyak, remények elbújnak Zsolt mögött. Mozdulatlan, rezzenéstelen, apró árnyékok…
Feladja.
Feladjuk.
Feladjuk, megbénulunk és meghalunk. Pál is. Eszter is.
Pál Eszterre gondol, hogy szereti, de lehet, Eszter egy nap ugyanúgy feladja és elmegy, mint az öregember és nem szeretheti tovább, ő pedig látja a jövőt, mégsem tett soha semmit. Megtántorodik, hátrál, a szorító zsinórjának ütközik, mert az emberek elhúzódnak mögüle. Zsolt felpillant rá bedagadt szemmel, feltört ajakkal, vérző orral. Pál letépi a kesztyűit, feltépi a madzagot és az embereken átvágva igyekszik haza.
Egyedül fut végig az éjszakai Csepel Művek feltört betonján. Kétoldalt roncsok, autók, rozsdás gépek, működő, de zárt üzemek és a betört ablakok mögött elhagyott csarnokok, amikben a szovjetek óta csak a csavargók jártak. A levegő hűvös, a lépteit elnyeli az óriási tér. Eszterhez rohan, hogy ott lehessen vele és a mozdulatlan árnyaival, lesüllyedve és leülepedve a bérház mélyén.
A Csepel Művek kapuján kiérve a lányba ütközik.
Eszter árnya mozdulatlanul nyúlik el mögötte, a lány elbizonytalanodik Pál meglepetésén.
– Azt mondtad, jöjjek el.
Pál szorosan magához öleli, úgy szorítja, ahogy még nem szorított soha senkit, a hajába temeti az arcát, homlokához szorítja az ajkait, a hátát simogatja. Eszter a nyakába temeti az arcát, visszaöleli. Az utcalámpák gyűrűben vetítik köréjük az árnyaikat.