Fráter Zsuzsanna: Az életre nevel

Ma nem mentem iskolába, igaz tegnap sem. Egyszerűen nincs időm ilyen baromságokra, fontosabb dolgom van. Persze anyámnak reggel azt mondtam, bemegyek, mert már a gyámügy így is zaklatja, de igazából a Kecskét kell megtalálnom.

Csak így reggel van lehetőségem elcsípni egyedül a Blahán, a suli után már necces lenne, délután a haverjaival tépnek be valahol a fészkükben, Kőbányán.

Amúgy is, a suli hülyeség, semmi értelme, azt mondják, az életre nevel, de ez mese, a Csocsó is azt mondja, ő meg már csak tudja.

Csocsónak csak nyolc osztálya van, bár egyesek szerint azt is az ecserin vette a jogsijával együtt, de mégis hetes BMW-vel jár, és az övé a fél város. Nálunk, a Józsefvárosban mindenki ismeri és tart is tőle, pedig a Csocsó igazságos, csak azokat nem szereti, akiknek eljár a szája, vagy madárnak nézik, nem fizetik időben a védelmi pénzt.

De velünk, kölykökkel a Csocsó jó fej, olykor megbíz bennünket kisebb melókkal is.

Tegnap pont azért nem voltam suliban, mert a Csocsó bandájának segítettem. Hesszeltem, én voltam a szemük, míg kipakolták azt a raktárt. Jól dolgoztam, kaptam is a Csocsótól egy tízest, és hátba veregetett, hogy még sokra viszem.

Na, hát a suliban még soha senki nem mondta ezt nekem.

Ezért is szeretnék a Csocsó bandájába bekerülni, mint tag, de előbb le kell rendeznem ezt a dolgot a Kecskével. Meg kell védenem a becsületemet, hogy lássák, nem vagyok csicska, velem nem lehet csak úgy szórakozni. A Csocsó is így kezdte, az öklével vívta ki magának a tiszteletet.

A Kecske egyébként is a bögyömben van, nagy az arca, pedig csak egy piti zsebes, aki vénasszonyok bukszájára vadászik a hetes buszon. A tegnapi akciójával viszont végképp betelt a pohár.

Míg én melóztam, addig az a genyó elkapta az öcsémet, és még a zsír új fülesét is elvette tőle. Azt a Bluetooth-os fülhallgatót én vettem neki a nyolcadik születésnapjára, két napig keccsöltem érte, hamis Nike cipővel teli dobozokat pakoltam a józsefvárosi piacon. És az a rohadék elvette, pedig nagyon jól tudta, hogy kinek az öccsével szórakozik.

De nem baj, most megfizet, visszaszerzem a fülest, a Kecske arcát pedig kidekorálom. Igaz, hogy néhány évvel idősebb, meg nagyobb, de én gyorsabb vagyok nála. A zsebemben itt lapul a boxerem is, arra az esetre, ha a vita elfajulna.

Átvágok a Népszínház utcán, mindjárt a Blahára érek, állítólag a Kecske itt kezd, szereti a reggeli tömeget a metrónál, meg a négyes-hatosnál.

A kereszteződésnél kikerülök egy csapat külföldit, valami sárgák, hangosan karattyolnak a zagyva nyelvükön, mutogatnak, és húzzák maguk után a gurulós bőröndjeiket. Már vágtáznék le az aluljáróba, amikor megszólal a mobilom.

A kijelzőre nézek, az ofőm az. Biztos azért hív, mert nem mentem ma sem, pedig megígértem, hogy rendesen bejárok. Ha nem veszem fel, tuti anyámat hívja.

A mutternek nem hiányzik még több ideg, van így is elég baja, míg három műszakban gályázik abban a tetves gyárban, hogy eltartson minket az öcsémmel. Kár, hogy még nem vagyok tizenhat, akkor már senkit nem zavarna, ha nem járok iskolába. Valahogy ki kell bekkelnem még ezt az évet. Aztán, ha a Csocsó bevesz a bandába, lesz lóvénk rendesen, anyámnak sem kell éjjel-nappal húzni az igát.

Kicsit krákogok, hogy reszelősnek tűnjön a hangom, majd beleszólok a telefonba. Halló, tessék – mondom elhalón, mint akinek mindjárt kampec, és köhögök hozzá.

Az ofő azonban nem veszi be a betegség dumát, először kimért hangon leszid, majd áttér a lelkizésre, hogy ne lógjak, mert a gyermekvédelem, meg szegény anyám, mi lesz velem később, és csak löki a sódert tovább. Én hümmögök, mert már unom, és mennék, még meg kell találnom a Kecskét, mielőtt lelép.

De nem nyomom ki az ofőt, mert egyébként jó arc, tudom, hogy tényleg aggódik értem, csak éppen lövése sincs semmiről, nincs képben, nem tudja, milyen a való élet. Abban viszont igaza van, hogy a mutternak nem hiányzik a gyámügy, így megígérem, hogy holnap mindenképpen bemegyek, és viszem az igazolást. Persze azt még nem tudom, honnan szerzek, de az már a legkevesebb.

Végre az ofő is megunja a vakert, leteszi, én meg trappolok le az aluljáró lépcsőjén, amikor összeütközöm a tömegben egy magas, vékony alakkal.

Káromkodom, a másik is üvölt, hogy vak vagyok tán, felnézek, és akkor felismerem. Keskeny arc, alacsony homlok, mélyen ülő szemek, és a jellegzetes fonat az állán: a Kecske az. De nincs egyedül, a két csököttagyú haverja is itt van vele, ott sorakoznak mögötte.

Hirtelen belémvillan, hogy most kéne megfordulni, és futni, ahogy csak bírok, mert ennek rossz vége lesz, mert a három egy ellen az sose jó, mert itt hagyhatom a fogam. Azonban mégsem mozdulok, mert ezen múlik minden, meg kell nekik mutatnom, ki vagyok, nem lehetek nyúl, nem lehet csicska.

Felfújom magam, és támadásba lendülök. Kecskét egy villámgyors mozdulattal a falnak nyomom, és a fülébe sziszegem, hogy azonnal adja vissza az öcsém tulajdonát. Ő azonban csak felröhög, a karja ütésre lendül, én elhajolok, így nem talál, de hátulról valaki belémöklöz.

A gerincemen végiglüktet a fájdalom, megpördülök, a kezem közben a zsebembe mélyed, a boxer már az ujjaimra csusszan, amikor a Kecske kezében penge villan, olyan sebesen, hogy szinte csak a szemem sarkából látom. Már nem tudom kivédeni, az oldalamba szúró fájdalom hasít, tehetetlenül összegörnyedek, fehér pólómat pirosra festi a vér.

Valaki az aluljáróban felsikít, magas női hang, rendőrért kiált, Kecske és a haverjai megugranak, és eltűnnek a kijárat felé. Magamra maradok összekuporodva a lépcső alján. Az oldalam ég, a vér egyre terjed a pólómon, a levegőt pedig egyre erősebben kapkodom. Idegenek állnak meg mellettem, gyanúsan felém pislognak, majd mégis továbbmennek.

Éles sípszó harsan, jönnek a zsaruk. Nekem is mennem kell, nem akarom, hogy elkapjanak, faggassanak, abból semmi jó nem származhat.

Egyik kezemet az oldalamra szorítom, csatakos a vértől, a másikkal a mocskos falat támasztom, feltápászkodom. Valaki utánam szól, hogy hívjon-e mentőt, de én csak a fejemet rázom.

Szédülök, de nem eshetek össze, menekülnöm kell. Feltámolygok a lépcsőn, egy hajléktalanon majdnem átesem, felháborodva szidalmaz, de oda se nagyon figyelek, van elég bajom.

A fogamat keményen összeszorítom, a tenyeremet az oldalamra tapasztom, mélyeket lélegzek, valahogy haza kell jutnom. Egyik lábam rakom a másik után, számolom a lépéseket, csakis erre összpontosítok.

A Víg utcában egy házfalnak dőlök, egyre jobban szédülök. Meg kellene nézni a sebet, de nem merem felhúzni a pólóm. Lehet, hogy kórházba kellene mennem, lehet, hogy össze kellene varrni. De mit mondhatnék, mi történt velem? Béna vagyok krumplipucolásban?

Ha a Csocsó bandájában lennék, most mehetnék a spéci doktorukhoz, állítólag olyan is van nekik, és senkiről nem pofáz. Ha a Csocsó bandájában lehetnék… Ez a rohadt Kecske, jól elintézett, de még megjárja, bosszút állok.

Egyre jobban szédülök, az erőm elfogyott, a lábam nem tart meg tovább, lecsúszok a fal mellett, és elterülök a nyirkos, bűzös kövön. Úgy nézhetek ki, mint egy hobó, de most nem érdekel.

Forog körülöttem minden, aztán mielőtt rámborul a teljes sötétség, egy ostoba, nevetséges gondolat suhan át az agyamon: úgy néz ki, holnap sem megyek iskolába.

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt, novellája először a Nyugatplusz 2021-es téli számában jelent meg