Gyöngy mozdulatlanul lapult a láp sűrűjében. Szíve vadul dübörgött, az izgalomtól kövér izzadságcseppek kúsztak lassan végig a gerincén. Rámarkolt keskeny pengéjű tőrére, és lélegzetvisszafojtva fülelt a finom neszekre. Valaki, aki már egy ideje követte, egyre közelebb ért hozzá.
Még beljebb gázolt, egészen összekuporodott. Igyekezett úgy elrejtőzni, hogy majd a háta mögé kerülhessen az idegennek. A víz már a térdét nyaldosta, vékony vászonszoknyája átázott, de nem foglalkozott vele, csak a nád óvatos roppanásaira, a sáslevelek halk susogására, a felrebbenő szárcsa rémült rikoltására figyelt. Az ismeretlen egyre közelebb járt.
Gyöngy elcsendesítette izgatott elméjét, csak a hangokra összpontosított. Szája kiszáradt, a vér egyre vadabbul száguldott ereiben, még erősebben markolta a tőrét. Már csak pár lépés… Gyöngy izmai megfeszültek.
A nádas megmozdult, Gyöngy egyetlen ugrással kitört rejtekhelyéről, és az érkező mögé pördült.
– Ne mozdulj! – szegezte a tőrét az idegen nyakának. – Dobd el a fegyvereidet!
Az ismeretlen ledobta a lándzsát, leoldotta a kardját, és mellé hajította azt is. Ezután Gyöngy lassan magafelé fordította.
Egy fiatal fiúval találta szembe magát. A meglepetéstől még a száját is nyitva feledte egy pillanatra. Erre nem számított. Az ifjú nem lehetett nála sokkal idősebb, öltözéke nemesi származásra vallott. Az arca egyáltalán nem tanúskodott harciasságról. Szemébe hulló, szőke haja alól meglepett szemek fürkészték Gyöngyöt.
– Ki vagy te? – kérdezte zavarodottan, és egy pillanatra lejjebb engedte a kését. Egy nemest csak nem fenyegethet? A bizonytalansága azonban hamar elmúlt. „Itt ő nem úr”- hasított belé a dacos büszkeség. Újra nekiszegezte a tőrt.
– Báthori Benedek vagyok, a vidék urának, Báthori Jánosnak az unokaöccse – felelte a fiú, és kicsit feljebb emelte a fejét.
Talán csak az volt a szándéka, hogy kevésbé mélyedjen a bőrébe a penge, de Gyöngy inkább gőgnek vélte.
– Itt bizony nem úr Báthori János, ez mi birodalmunk! – sziszegte dühösön, és erősen hozzányomta a tőre hegyét Benedek finom nyakszirtjének, hogy a vére kibuggyant. A fiú hallkan felszisszent.
– Ki vagy, te? Hogyhogy a ti birodalmatok? – tudakolta értetlenül.
– Mi, pákászok őrizzük a lápot, és ennek fejében szabadok vagyunk. Nekünk itt egy Báthori sem parancsol! – vágta rá büszkén Gyöngy.
A fiú nyakán izzadság csorgott végig. Láthatóan egyre jobban feszélyezte a helyzet.
– Nem ártó szándékkal jöttem, nem vonom kétségbe a jogotokat – kezdte lassan, megnyugtató hangon. – Csak mozgást láttam, és meg akartam tudni, mi az.
Benedek várt egy pillanatot, de mivel Gyöngy nem válaszolt, még hozzá tette:
– Nem vagyok az ellenséged.
Gyöngy hezitált. A fiú valóban veszélytelennek tűnt, meg aztán Báthori János unokaöccsét csak nem bánthatta. Így is pont elég bajt hozhat a fejére ez a fenyegetés. Elengedte hát a fiút, a tőrét visszadugta az övébe.
Benedek fellélegzett, és a nyakát tapogatta sérüléseket keresve.
– Már azt hittem, elvágod a torkom – tekergette meg a nyakát.
– Csak igyekszem megvédeni magam, meg a lápot – vágott vissza Gyöngy. – Mit keres itt egy ilyen úrfi egyedül? – kérdezte, és végigmérte a fiút.
– A Zomok nyomát kutatom – válaszolta Benedek, miközben peckesen kihúzta magát.
Gyöngy erre felhúzta a szemöldökét. A fiú nem tűnt valami képzett nyomkeresőnek, de még lovagnak sem.
– Szóval a Zomokot. Talán lovag vagy?
A vékony legényről valahogy nehezen tudta elképzelni. Benedek zavartan lesütötte a szemét.
– Még nem… vagyis fegyverhordozó vagyok. De ha megölöm a fenevadat, és bemutatom a fejét, akkor azonnal lovaggá ütnek.
A fiú szeme az utolsó szavaknál úgy csillogott, mintha már a király kardjának érintését érezné a vállán. Gyöngy nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon, de aztán újra elkomorult.
– Még azelőtt elnyel az ingovány, hogy rátalálnál. Beljebb sokkal veszélyesebb – intett a háta mögé Gyöngy. – Őrültség volt egyedül idejönnöd.
– Ha kísérőt fogadok, lebukok. János bátyám nem tudja, hogy itt vagyok. Meg akarom előzni a Zomokot kutató csapatot.
Gyöngy a szemét forgatta.
– Ha valami csodás módon mégsem süllyedsz el a mocsárban, akkor a Zomok fal fel, mielőtt kettőt pisloghatnál.
– Nem tudsz megijeszteni. Majd valahogy elboldogulok.
Gyöngy elgondolkodva fürkészte Benedek arcát. A fiú világoskék szeméből eltökéltség sugárzott, de biztos volt benne, hogy egyedül képtelen lenne keresztüljutni a lápon, ráadásul a Zomok egy pillanat alatt végezne vele. Mélyet sóhajtott.
– Menj vissza a nagybátyádhoz, úrfi, mielőtt bajod esik. Az épülő vár falai talán megvédenek.
Az úrfi szót erősen megnyomta, majd hátat fordított neki, és indulni készült
– Hé, várj! – tartotta vissza Benedek – Kioktatsz engem, és te még a nevedet sem árultad el.
Gyöngy sóhajtva megállt, a fiúra nézett.
– Gyöngy vagyok, apám pákász volt és a láp őre. Itt nőttem fel, ezért jobban teszed, ha hallgatsz rám.
Benedek összehúzta a szemöldökét, és hevesen rázta a fejét.
– Nem tehetem. Meg kell próbálnom elpusztítani.
Gyöngy nagyot sóhajtott.
– Ennyire fontos, hogy lovag lehess? Vállalod érte a halált?
Benedek álla megkeményedet.
– Ezt te úgysem értheted – válaszolta, és elnézett Gyöngy mellett.
– Ne légy ebben olyan biztos.
Benedek kérdőn nézett Gyöngyre, de a lány csak a fejét rázta.
– Tehát eltökélted, hogy elpusztítod a Zomokot, annak ellenére, hogy eddig senkinek sem sikerült.
– Így van – helyeselt vidáman Benedek.
Gyöngy mérlegelte a hallottakat. A fiú mindenképp elindul a Zomok után. Végül döntött.
– Rendben. Velem jöhetsz felkutatni. Nem viselném el a tudatot, hogy hagytalak belefulladni a mocsárba.
– Aha! Szóval, te is a Zomokot keresed! Mégis hogyan képzelted megölni? Csak nem azzal a kis csorba tőrrel? – gúnyolódott vidáman Benedek.
Gyöngy lebiggyesztette az ajkát.
– Az előbb még nem tartottad olyan csorbának.
Óvatosan megérintette a nyakában függő apró bőrzsákot, és elindult. Néhány lépés után hallotta, hogy Benedek követi.
– Vigyázz, itt nagyon vékony a talaj. Ha rossz helyre lépsz, elsüllyedsz – figyelmeztette Gyöngy Benedeket, miközben apró ugrásokkal haladt előre az ingoványon. Már a láp mélyen jártak. – Csak maradj mindig a nyomomban!
– Könnyű azt mondani – morogta mögötte Benedek. – Én nem vagyok macska!
Gyöngy elmosolyodott magában. Az apja is így nevezte, amikor még élt. Kismacskának becézte, mert szerinte senki nem tudott úgy osonni és vadászni a lápon, mint ő. Persze, Apa még nála is sokkal jobb volt. Aztán mégis kudarcot vallott – hasított Gyöngybe az emlék.
Torkába gombóc gyűlt, ahogy a múlt képei feltolultak benne. Könnyek gyűltek a szemébe, de most nem engedhette meg magának a sírást, a feladatára kellett összpontosítania. Lopva, hogy Benedek ne vegye észre, megtörölte az arcát, aztán megszorította az apró bőrtarisznyát a nyakában.
Ujjai alatt érezte a puha nyersbőrt, és a mögötte lapuló talizmánt is kitapintotta. Az apró tárgyból áradó erő átjárta az ujjbegyeit, majd felkúszott a karján, végül szétáradt az egész testében. Melegség járta át, a bőre bizsergett, mintha apró hangyák szaladgálnának rajta, és a szorító érzés a torkából eltűnt. Fellélegzett.
Hátraintett Benedeknek, hogy álljanak meg. Kiértek a nádasból. Előttük a láp összefüggő, sötét vizű tóvá változott, melyet elvétve apró sziget pettyeztek, amik ide-oda sodródtak a szélben.
– Mint a szurok – motyogta Benedek a feketén csillogó víztükör láttán.
– Ez már a Zomok birodalma – suttogta Gyöngy. – Mióta Báthori János leállíttatta a vár építését Ecseden, ritkábban jelenik meg a település közelében. Inkább itt tanyázik.
– Szóval itt a fészke.
Benedek készenlétbe helyezte a lándzsáját, és óvatosan körülkémlelt.
– Ott! – mutatott Gyöngy előre, az úszó szigetek felé – befúrja magát az iszapfenékbe, és onnan tör elő. Eszedbe ne jusson a vízbe menni!
Benedek odébblépett a parttól.
– És most mit csinálunk, várunk? Valahogy elő kellene csalogatnunk.
– Szerintem nem lesz rá szükség – válaszolta Gyöngy. – Már tudja, hogy itt vagyunk.
Benedek láthatóan megborzongott, de aztán összeszedte magát.
– Hát akkor hadd jöjjön – szűrte a fogai között, és két marokra fogta a lándzsáját.
Gyöngy a vizet pásztázta. Az érzései pont úgy kavarogtak, mint az iszap a bottal felkavart mélyben. Félelem, kétkedés, bizonyosság és aggodalom váltogatták egymást. Mi van, ha nem sikerül a terve? Mi van, ha elbukik?
De nem tehetett mást, meg kellett próbálnia. Benedeket azonban nem akarta bajba sodorni.
– Bármit látsz, ne avatkozz bele – fordult a fiúhoz. – Csak bízd rám a Zomokot.
– Miről beszélsz? Nekem kell megküzdenem vele!
– Nem, felejtsd el. Talán jobb lenne, ha…
Gyöngy szavait elnyelte egy földrengésszerű robaj. A fekete víztükör megtört, és egy óriási szörny emelkedett ki belőle.
Benedek üvöltve ugrott hátra.
– Gyöngy, fuss!
Gyöngy azonban képtelen volt megmozdulni. A Zomok látványa teljesen lenyűgözte. Az állat pikkelyes, ezüstösen csillogó teste leginkább kígyóra emlékeztette, hatalmas fején azonban koronaszerűen szarvakat viselt, vicsorgó pofájából pedig egy ragadozó fogsora villant elő. A rámeredő szempár hideg ragyogása egészen elbűvölte. Csupán állt, mintha a lábai gyökeret vertek volna. Nem érzékelte a külvilágot, nem látta Benedeket, nem érzett mást, csak csodálatot, míg a lény sárgafényű szemébe nézett.
Hirtelen azonban a bőre égni kezdett ott, ahol a nyakában függő talizmánt viselte. Az érzés kizökkentette a kábulatból, gyorsan a bőrzsákhoz kapott. Rögtön kitisztult az elméje, rájött, hol van, és mit kell tennie.
Letépte a kis zsákot a nyakából, majd a tartalmát a tenyerébe rázta. Egy kőszerű, ezüstösen csillogó tárgy esett ki belőle. Gyöngy az ujjai közé fogta a talizmánt, aztán felmutatta a Zomok felé.
– Láp ura, szólítalak! – kiáltotta, mire a sárkánykígyó kicsit közelebb hajtotta hozzá szarvakkal ékes fejét.
Gyöngy szíve a torkában dobogott. Az izgalomtól megremegett a keze, de érezte, hogy sikerrel járhat.
Éppen folytatni készült, amit elkezdett, amikor egy lándzsa repült a Zomok felé. A dobás tatált, ám a kelevéz tompán pattant le az óriás sárkánykígyó kőkemény bőréről, és vízbe hullott.
A szörny felbődült, majd Gyöngyöt otthagyva egyenesen a lándzsát hajító Benedek felé fordult. Hatalmas száját eltátotta, kilátszottak pengeéles fogai. Felmordult, miközben villámgyorsan megsuhintotta fatörzs vastagságú farkát, Benedeket egyetlen csapással berepítette a nádasba.
– Benedek! – sikította Gyöngy, közben ösztönösen a fiú felé kapott.
Meg kell mentenie! – nyilallt belé. Után akart futni, hogy megnézze, mi történt vele.
Azonban a Zomok újra felbődült. Gyöngy megfordult. A sárkánykígyó ráemelte sárga szemét, és felé közeledett.
Gyöngy tétovázott. Itt az alkalom, hogy megtegye, amiért jött, de ha sokat késlekedik, akkor Benedek életét vesztheti. Ha eszméletlenül a mocsárba zuhant, biztosan megfullad. Gyöngy szíve összeszorult, ahogy maga előtt látta a fiú kócos szőke haját, kedves, nevető arcát. Nem hagyhatja meghalni!
A talizmánját a magasba tartotta, és a Zomok szemébe nézett.
– Láp ura, hagyj elmennem!
A sárkánykígyó egy utolsót mordult, majd visszasüllyedt a fekete vízbe.
Gyöngy órák óta ült Benedek mellett az ébredésére várva. A fiú nem esett a mocsárba, de a fejét csúnyán beütötte egy korhadó fatörzsbe, és elvesztette az eszméletét. Gyöngy bekötözte a sebeit, elmormolt egy hatásosnak tartott gyógyító igét, aztán várakozott.
Benedek alkonyat után riadt fel.
– A Zomok! – kiáltotta rémülten, ahogy feleszmélt.
– Csss, nyugalom – csitította Gyöngy, miközben gyengéden megtörölte csapzott homlokát. – A Zomok elment.
– Mi történt? Iszonyúan fáj a fejem, meg az oldalam. – Benedek ösztönösen sajgó tarkójához nyúlt, de ujjai csak a kötést tapintották.
– Beverted a fejed, és elvesztetted az eszméletedet. Remélhetőleg a Zomok ütésétől bordád nem tört. Készítettem útilapufőzetből borogatást a sebeidre. Csak ne piszkáld a kötést, mert nincs több vásznam – grimaszolt Gyöngy és a szoknyájára nézett.
Magában azonban ujjongott, most már biztos volt benne, hogy a fiú rendbe jön.
Benedek követte a tekintetét, de amint meglátta a lány tépett ruháját, meg az alóla kikandikáló meztelen lábait, nyakig vörösödött.
– Feláldoztad a szoknyádat azért, hogy segíts rajtam. Köszönöm!
Gyöngy csak legyintett válaszként, miközben jót mulatott a fiú zavarán.
Benedek lassan felült, majd a kardját kereste.
– Fel kell készülnöm, hogy megküzdjek a Zomokkal, ha visszatér.
Gyöngy azonban erélyesen visszanyomta a nádból vetett ágyra.
– Szó sem lehet róla! Már egyszer megpróbáltad. Csoda, hogy életben maradtál.
– De nekem…
– A Zomoknak nem kell meghalnia – válaszolta csendesen Gyöngy. – Ő a láp védelmezője ősidők óta. Ha megölnénk, az olyan lenne, mintha magát a lápot pusztítanánk el.
Benedek hitetlenkedve bámult rá.
– Lehetetlen, eddig te is végezni akartál vele!
– Én ilyet soha nem mondtam.
– Akkor mit akarsz?
Gyöngy egy darabig nem válaszolt. Nézte, ahogyan a nap utolsó, vörös sugarai eltűnnek a nádtenger mögött. A mondákra gondolt, amiket apjától hallott a Zomokról és a saját családjukról, a táltosok leszármazottairól. Apja szerint az ő feladatuk volt mindig a láp és az itt élő nép védelme. A Zomok pedig egy a láppal, ha elpusztulna, akkor hamarosan az itteniek is vége lenne.
– Régen a Zomok valamiféle istenség volt az emberek számára, aki óvja a láp népét a betolakodóktól – kezdett a mesélésbe Gyöngy. – A láp mélyén pihent, ha valami baj volt, felébredt, hogy megvédje az itt élőket. Cserébe ajándékokat vittek neki, áldozatot mutattak be.
– Emberáldozatot? – kérdezte hatalmasra nyílt szemekkel Benedek.
– Azt nem tudom – nevetett Gyöngy. – Talán. De aztán jött a kereszténység. A Zomok aludt a mélyben, a nép pedig elfelejtette. Vagyis a többség.
– De most megint itt van és gyilkol.
– Apám szerint azért ébredt fel, mert megbomlott az egyensúly. A vár építése miatt túl sok ember jött, túl sok a zaj. A láp világa lassan így elpusztul.
– De a király parancsára építik – tiltakozott hevesen Benedek. – Nem gondolhatod komolyan, hogy adjuk fel, mert egy szörnyetegnek nem tetszik!
– Tudom, hogy ez úgysem történne meg – válaszolta Gyöngy. – Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy mennyire igazságtalan lenne elpusztítani a Zomokot olyasmi miatt, amiről nem ő tehet.
– De embereket öl!
– Csakis olyanokat, akik rátámadtak! – vágott vissza Gyöngy.
– Jó, akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte Benedek.
Gyöngy leoldotta a nyakából a bőrzsákot, és a tartalmát megmutatta a fiúnak.
– Egy kavics. – Benedek értetlenül bámulta a Gyöngy tenyerén fekvő apró tárgyat. – Mit akarsz ezzel?
– Ez nem egy kő, hanem egy darabka a Zomok bőréből. Aki birtokolja, az képes hatni rá.
– Irányítani tudod a Zomokot?
Benedek arca egyszerre tűnt hitetlennek és reménykedőnek.
Gyöngy visszacsúsztatta a talizmánt a bőrzsákba, majd újra a nyakába kötötte.
– Igen. Ezzel képes leszek megbűvölni, aztán újra elaltatni hosszú időre – válaszolta magabiztosan. – Talán később majd jobban megértik őt – tette hozzá sóhajtva.
– Biztos, hogy működik? Hol szerezted?
– Az apámé volt. Ő tudta, miért fontos a Zomok. Megpróbálta meggyőzni az embereket is róla, de nem sikerült neki.
Gyöngy lehajtotta a fejét, és lopva megtörölte a szemét. Képtelen volt fájdalom nélkül beszélni az apjáról.
– Ő hol van most?
– Meghalt. Miközben az embereket mentette, amikor a Zomok megtámadta a várépítőket. Egyszerre próbálta védeni a Zomokot és a népet.
– Sajnálom – suttogta Benedek, majd finoman megfogta Gyöngy kezét.
Gyöngy nem húzódott el. Hagyta, hogy Benedek még közelebb jöjjön hozzá, átölelje, magához szorítsa. A fiú közelsége megnyugtatta, a válla ellazult, a görcsös feszültség a tagjaiból eltűnt. Végre nem kellett erősnek és bátornak mutatkoznia, egyszerűen az a lány lehetett, aki elvesztette az apját. Érezte, hogy a könnyek végigfolynak az arcán, de most nem bánta. A sírás felszabadította, megtisztította, Benedek ölelése pedig megvigasztalta.
Miután lecsillapodott, kibontakozott a fiú karjai közül, és megtörölte az arcát.
– Köszönöm. Már sokkal jobban vagyok.
– Örülök neki. Ez a legkevesebb, amit érted tehettem, miután megmentettél – válaszolta Benedek félszeg mosollyal. – Tudom, mit érzel, én is elvesztettem az apámat. Róbert Károly mellett harcolt, amikor elesett. Ezért is akarok lovag lenni, a Szent György Rend tagja.
– Az leszel hamarosan, de ahhoz nem kell megölnöd a Zomokot. – Gyöngy már újra önmaga volt. Pillanatnyi gyengesége elmúlt, csak a feladatára összpontosított. – Apám tudta, mit kell tenni, de már nem volt ideje rá. Nekem kell véghez vinnem. És ma éreztem, hogy képes is vagyok rá
– Miért nem mondtad el, mire készülsz? – kérdezte Benedek.
– Mert attól féltem, nem értenéd meg. Abban bíztam, ha meglátod a Zomokot, inadba száll a bátorságod, és felhagysz az őrült terveddel.
Benedek sértetten horkant fel.
– Azt hitted, gyáván megfutamodom? – hitetlenkedve felnevetett, majd a fejét csóválva folytatta. – Ez most jobban fájt, mint a Zomok ütése.
Gyöngy békítően megsimogatta a karját.
– Bocsáss meg, nem úgy értettem. Azt hittem, egy ostoba kisfiú vagy, aki lándzsával játszik. Azért is hoztalak magammal, hogy vigyázzak rád. – Gyöngy lehajtotta a fejét. – Nem tudtam, hogy majd bátran szembeszállsz a Zomokkal.
– Csak azért tettem, mert ott álltál előtte. Féltem, hogy bajod esik – motyogta Benedek szégyenlősen.
Gyöngy meglepetten nézett a fiúra. A vallomás hallattán apró remegés futott végig a gerincén és elöntötte a forróság.
– Szóval engem akartál megmenteni? – kérdezte elfúlva.
– Hát, nem sikerült valami jól, végül te mentettél meg engem – válaszolta Benedek, aztán felnevetett.
Gyöngy is vele nevetett, de közben egy új érzés motoszkált tovább a szíve körül.
– Most mi a terved? – kérdezte Benedek elkomolyodva.
– Visszamegyek, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem.
– Mi van, ha az csak egy szikkadt bőrdarab, és a Zomok simán felfal.
– Nem fog. Legutóbb éreztem, hogy valamiféle kapcsolat jött létre köztünk – válaszolta Gyöngy elgondolkodva. – Ha elég időm lesz, meg tudom csinálni.
Benedek felsóhajtott.
– Jól van. Segítek neked – felelte.
– Nem. Jobb, ha egyedül megyek – rázta a fejét Gyöngy.
Benedek azonban hajthatatlan maradt. Gyöngy egy idő után nem ellenkezett, látszólag beleegyezett a kíséretbe.
Egészen beesteledett. Gyöngy fekhelyet készített magának Benedek mellett, és ő is leheveredett. Miközben a fiú egyenletes szuszogását hallgatta, elhatározta, hogy még hajnal előtt elindul, mielőtt az felébredhetne. A gondolat megnyugtatta, majd lassan őt is elnyomta az álom.
Már pirkadat előtt fent volt. Némi tétovázás után félénk csókot lehelt a mélyen alvó Benedek homlokára, aztán óvatosan ellopakodott az úszóláp felé.
A hajnal előtti szürkeségben a fekete víz még baljóslatúbbnak tűnt. Gyöngynek rossz érzése támadt, de megrázta a fejét, hogy a kellemetlen gondolatokat elűzze. Nagy levegőt vett, aztán az ujjai közé szorította a talizmánját. Felkészült, hogy magához hívja a Zomokot, de hirtelen neszezést halott a háta mögül
Azonnal tudta, ki az.
– Benedek, hallom, hogy ott vagy! – kiáltotta.
Kisvártatva megjelent a bekötött szőke fej az elmaradhatatlan vigyorral az arcán.
– Nem tudsz lerázni – jelentette ki diadalmasan.
– Nem kellett volna idejönnöd – felelte Gyöngy. De a lelke mélyén mégis örült, hogy a fiú itt van.
Benedek megígérte, hogy csendben meghúzódik, és nem avatkozik semmibe, míg Gyöngy maga nem kéri, így beleegyezett a maradásába.
Gyöngy végre munkához láthatott. Magasba emelte a talizmánt, és szólította a Zomokot.
A sárkánykígyó szinte azonnal felbukott a mélyből, majd a parthoz úszott.
Gyöngy szíve hevesen vert, ahogy a lény egyre közelebb ért hozzá. A Zomok kinyújtotta villás nyelvét, és megérintette vele a lány arcát.
Gyöngy először szinte megbénult a félelemtől, de aztán, mikor az állat szemébe nézett, újra átjárta a legelőször tapasztalt érzés. Vonzotta ez a különleges lény. Kinyújtotta felé a kezét, megérintette a sárkánykígyó orrát. Nyálkás, hideg érzetre számított, de az ujjai meleg, páncélszerűen kemény, mégis selymes bőrt tapintottak. A Zomok nem húzódott el, hagyta, hogy Gyöngy végigsimítson a fején.
Gyöngy egész testét forróság és különös bizsergés járta át. Felemelte a kezét, melyben a talizmánt szorongatta, aztán utasítást adott a sárkánykígyónak.
– Bukj le a mélybe, majd gyere fel!
Lélegzetvisszafojtva várta az eredményt. A Zomok engedelmeskedett.
Gyöngy nevetve ölelte át az állat fejét, miután visszajött. Felbátorodva a sikerén, egyre adta a feladatokat a sárkánykígyónak, aki pontosan végre is hajtotta azokat. Néhány óra múlva már a legapróbb gesztusokból is értették egymást.
Gyöngy egyre inkább úgy érezte, képtelen százados mozdulatlanságra kárhoztatni a Zomokot.
– Nem tehetem, Benedek. Nem altathatom el, az olyan majdnem, mint a halál – vallotta meg végül a fiúnak, aki eddig lenyűgözve figyelte az eseményeket.
– Akkor megölik. Ezt te is tudod. Előbb-utóbb jön egy csapat lovag, akik képesek elpusztítani – válaszolta Benedek, de az arcán látszott, hogy már ő sem lelné örömét a lény halálában.
– Tudom – sóhajtotta Gyöngy, és tovább játszott a Zomokkal.
Délután azonban hangok jöttek a nádasból, mintha egy csapat közeledne a vár felől.
A Zomok felkapta a fejét, nagyot fújt, majd várakozón Gyöngyre nézett, mint aki utasítást vár tőle. Gyöngy elcsitította.
– Hát, ez hamarabb bekövetkezett, mint vártam – jegyezte meg Benedek, miközben beletúrt kócos hajába. – Most mit akarsz tenni? – nézett Gyöngyre ő is.
Gyöngy maga sem tudta. Üresnek és ostobának érezte magát. Eddig megvolt a terve. Pontosan tudta, mit kell tennie, de mostanra elbizonytalanodott. Nem hagyhatta megölni, de el sem altathatta a Zomokot. Kudarcot vallott. Nézte az ezüstösen csillogó bőrt, a sárga fényű szemeket, és elfacsarodott a szíve.
A sárkánykígyó megérezhette Gyöngy szomorúságát, mert óvatosan megbökte az orrával. Gyöngy ránézett.
A Zomok szemébe pillantani olyan volt, mint egy mélységesen mély, borostyánszínű kútba zuhanni, aminek nincs alja. Gyöngy állta a tekintet, és csak zuhant egyre. Végül már nem tudta, hol kezdődik ő, hol a sárkánykígyó. Gondolataik egybefonódtak, mint egy széles folyam.
Végül erővel elszakította tekintetét a Zomoktól, és Benedekhez fordult.
– Már tudom, mit kell tennem – jelentette ki diadalittasan Gyöngy. – Elmegyünk innen. Ha marad, elpusztul. Ahogy az ember miatt lassan a láp is.
– Hogyan? El akarsz úszni vele?
– Dehogy, repülünk!
– Szerintem napszúrást kaptál. Ez egy hatalmas kígyó. Nincs szárnya!
– A Zomok sárkánykígyó. Bízz bennem! – lelkesedett Gyöngy. – De muszáj segítened. Fel kell tartanod a közeledő csapatot. Időre van szükségem.
Benedek megvakarta a fejét.
– Mégis hogy? Egy sérült fegyverhordozó vagyok egy szál karddal.
– Te Báthori János unokaöccse vagy. Hamarosan a király lovagja leszel. Megoldod!
– A kedvedért megpróbálom.
Benedek kihúzta magát, megmarkolta a kardját, aztán elindult a csapat felé.
Gyöngy újra a Zomokra nézett. Egészen közel állt hozzá, két keze közé vette óriási fejét, és összeérintette a homlokukat. A testét átjárta a jól ismert bizsergés, bőre egészen átforrósodott, már égetett, mire ez a forróság átragadt a Zomokra is. Tenyere alatt a sárkánykígyó bőre tüzessé hevült, a pikkelyek megmoccantak, mintha az állat felborzolta volna őket. Gyöngy végül elengedte, és hátrébblépett.
A Zomok teljes hosszában felemelkedett, hatalmas teste úgy nőtt ki vízből, mint egy ezüstös törzsű, óriás nyárfa. Fájdalmasan felüvöltött, megrázta magát, majd gerincét meghajlítva összegörnyedt, végül egy hangos reccsenéssel két irdatlan bőrszárny robbant elő a hátából. A sárkánykígyó újra felordított, miközben szárnyaival beterítette az eget.
Gyöngy csodálattal figyelte a jelenetet. Mióta a Zomok szemébe nézett, tudta, mi fog történni, mégis lenyűgözte a látvány.
A hangok azonban egyre közelebb értek. Szóváltás, indulatos kiáltások, kardcsörgés és tompa puffanások hallatszottak. Gyöngy felismerte Benedek hangjának foszlányait is. A szíve összeszorult az aggodalomtól.
Intett a Zomoknak, aki leszállt hozzá, aztán hagyta, hogy felmásszon a hátára. Különös, eufórikus érzés volt a sárkánykígyón lovagolni. Az állat bőre még mindig sütött a forróságtól, de Gyöngyöt nem zavarta. Élvezte ezt a tüzes erőt. Megkapaszkodott a Zomok nyakában, felemelkedtek, de még nem indultak el.
Gyöngy teljes erőből elkiáltotta magát.
– Benedek!
Képtelen volt búcsú nélkül otthagyni a fiút. A sárkány hátáról látta, ahogy Benedek a part felé fut. Egy csapat felfegyverzett férfi követte, de a fiú gyorsabb volt, így némi előnyt nyert.
Benedek vízpartra érve meglátta a levegőben emelkedő, hatalmas szárnyakkal csapkodó Zomokot. Meredten bámulta a jelenést.
Gyöngy nevetve szólt le neki.
– Itt vagyok fent, ne aggódj!
– Biztos, csak álmodom! – rázta meg a fejét Benedek.
Ekkor azonban a felfegyverzett csapat is megérkezett. Kiáltozva, karókat, dárdákat rázva készültek nekitámadni a Zomoknak, de a látványtól rögtön visszahőköltek. Fegyvereiket eldobva, rikoltozva menekültek a szárnyas kígyó és a rajta lovagló lány elől.
Gyöngy lejjebb irányította a Zomokot, lehajolt Benedekhez, aztán bátran megcsókolta az arcát.
– Vigyél engem is magaddal – kérte piruló arccal a fiú.
Gyöngy azonban a fejét rázta.
– Nem tehetem. Még azt sem tudom, hová megyünk. Neked pedig lovagnak kell lenned.
Benedek bólintott.
– Azt rebesgetik, a Berettyó körüli mocsárban, a Nagysárban is élt valamikor egy sárkány. Menjetek délnek, meg fogod találni a hatalmas lápot. Amint Róbert Károly lovaggá üt, megkereslek.
Gyöngy leoldotta a nyakából a kis bőrzsákot, és a fiú kezébe nyomta.
– Fogd, nekem már nincs rá szükségem. Benne van a Zomok talizmánja. A segítségével megtalálsz.
Gyöngy búcsút intett Benedeknek. A Zomok óriási szárnyait szélesre tárta, és felemelkedett a magasba. Elindultak. Gyöngy figyelte Benedek egyre kisebb ponttá zsugorodó alakját, de végül elvesztette a szeme elől. Ekkor néhány szót suttogott a Zomok fülébe, mire délre fordultak, a Nagysár felé.