Forrai Zsolt: A Zöld Ajtó

1. fejezet

Simi pontosan 5 éves, 5 hónapos és 5 napos volt, amikor egy hideg, mogorva novemberi napon belépett az új óvoda kapuján. Anyu kísérte el, gyalog mentek, mert az új ovi csak két saroknyira volt az új lakásuktól. Simiék ugyanis új lakásba költöztek.

Az új lakás nagyobb volt, mint a régi, és Simi és a kishúga külön szobát kaptak benne, Simi magasra emelt ággyal, ami alatt egy igazi íróasztal kapott helyet. Simi ugyan még nem tudott írni, de az S és M betűket már ügyesen lerajzolta. Rajzolni pedig nagyon szeretett.

És miért az S és M betűk? Akkor vágjunk hát bele a történetbe!

Simit tulajdonképpen Simon Mihálynak hívták, és – mint már mondtuk – 5 évvel, 5 hónappal és 5 nappal történetünk kezdete előtt született. Anyu és Apu mindig Misinek szólították, meg elég gyakran Misikének, Nagyi viszont Misunak, csak, hogy ne legyen unalmas. Amikor Simi 3 éves lett, óvodába kezdett járni. 18-an voltak a Katica csoportban, pont 9 fiú és 9 lány. A fiúk nevei a következők voltak: Péter, Tamás, Dániel, Brúnó, Balázs, Mihály, Mihály, Mihály. Vagyis már Simi előtt is volt három Mihály a csoportban, akiket – hogy meg tudják különböztetni őket – Misinek, Misikének és Misunak neveztek. Ekkor találta ki az Óvónéni a Simi nevet.

Simi hamar megszokta az új nevét, és amikor elmondta otthon, Anyu nagyot nevetett, és azontúl ő is Siminek szólította. Néha Simikének is. És amikor Simi megkérte Aput, hogy mutassa meg, hogy kell leírni a neve első betűjét, Apu nevetve kérdezte, hogy a Misi vagy a Simi kezdetére kíváncsi-e.  Így Simi inkább mindkettőt megtanulta.

De most Simi új óvodába került. És tudta, hogy itt már az elején azt fogja mondani, hogy Siminek hívják, még akkor is, ha az egész oviban nincs másik Mihály.

Nem is volt. Mármint másik Mihály nevű gyerek. De ez csak napokkal később derült ki. Addigra Simi már jó barátságba került Aranka nénivel és Misi bácsival. Mert ebben az óvodában a Cirip csoportnak egy óvónénije és egy óvóbácsija volt. Misi bácsi csodálatos mintákat tudott kivágni egy összehajtogatott papírlapból, ügyesen focizott, mindig gólt rúgott, és rettentően ügyetlenül védett a kapuban: mindenki tudott neki gólt rúgni.

De ne szaladjunk ennyire előre! Ott tartottunk, hogy Simi belépett az óvoda kapuján. Anyu már többször járt az oviban, tudta, merre kell menni, már ismerte a szokásokat. Előre tudták már, hogy Simi jele a bakancs lesz. Választhatta volna a pillangót is, de azt túl lányosnak gondolta. A csoportot, ahová Simi ezentúl járt, Ciripnek hívták, és az ajtaján egy hegedűs tücsök mosolygott. Siminek tetszett a fehér ajtó a zöld tücsökkel, ami mögül vidám zsivaj hallatszott. Ahogy Anyu kinyitotta az ajtót, egy magas, jókedvű néni állt előttük.

–          Szia! Aranka néni vagyok. Te biztosan Misi vagy! – és olyan kedvesen mosolygott, hogy Siminek rossz érzése támadt, hogy ki kell javítania.

–          Simi vagyok – mondta ki végül, inkább az orra alatt dünnyögve.

–          Remek! Így majd nem keverlek össze a kollégámmal! – nevetett Aranka néni. Simi akkor még nem értette, miről van szó.

Aranka néni ezután megmutatta Anyunak és Siminek a szekrényét, a mosdót, aztán visszaszaladt a többi gyerekhez. Simi már régóta járt óvodába, de most nagyon nehezen tudott csak elbúcsúzni Anyutól. Amikor végül bement, Aranka néni figyelmet kért a többiektől.

–          Bemutatom nektek Simit. Mától ő is Kiscirip lesz. Fogadjátok szeretettel!

–          Szia! Szia Simi! – kiáltották a gyerekek.

Róluk aztán szép lassan kiderült, hogy van köztük Jocika, Balú, Pistike, Karcsi, Atti és Attus, no meg Klári, Ágika, Ágica, Zsófi, Kata és Sári. Aranka néni egész délelőtt sokat foglalkozott Simivel, mindig figyelt rá, hogy mindent valakivel közösen csináljon, és szép lassan, szinte észrevétlenül, bemutatta neki az összes fiút és lányt a Cirip csoportból.

Simi egyszercsak észrevette, hogy valójában jól érzi magát.

Amikor készülődni kezdtek az ebédhez, megjelent közöttük egy magas, bajuszos férfi. Simi azt gondolta, hogy valamelyik fiú apukája, és majd hazaviszi Balút vagy Attust. De nem így történt! A bácsi elkezdett sürgölődni a tányérok és poharak között, aztán, amikor Simi kézmosás után visszament a terembe, hirtelen elé állt.

–          Csak nem Simihez van szerencsém? – kérdezte. – Szia, én Misi bácsi vagyok, és szólíthatsz Misi bácsinak is akár.

Simi nem értette, honnan tudja egy másik fiú apukája az ő nevét, és különben is, a régi oviban az apukák nem szoktak bemutatkozni a többi gyereknek. De a bácsi nagyon barátságosan mosolygott.

–          Hahó, figyelsz rám? – kérdezte. – Misi bácsi vagyok, az óvóbácsi.

Simi megdöbbent. Mi az, hogy óvóbácsi? Óvónénit ismert már többet is, a régi oviban ott volt Kati néni és Iza néni, meg a többi csoportokban is volt két-két óvónéni, meg a folyosón már itt is látta, hogy a többi csoportokban is óvónénik vannak. Óvóbácsiról azonban még sosem hallott. És most itt állt előtte egy, és rá nevetett.

–          Asztapaszta! – gondolta Simi, de hangosan ezt mondta: – Igen, Simi vagyok, szia, Misi bácsi! – és, ahogy Apu tanította, kezet nyújtott. Misi bácsi mindkét kezével megfogta Simiét, és vidáman megrázta.

–          Örvendek, Simi! Biztosan jó barátok leszünk!

Az ebéd finom volt, mintha Anyu főzte volna. Utána Simi kiszaladt a szekrényéhez, hogy bevigye Fülest az alváshoz. Füles egy szürke mackó volt, puha és meleg, és igazán odabújós. Nagyi hozta, egy utazásról, és amikor Simi először ment óvodába, akkor Füles lett az alvótársa. Azóta minden ebéd utáni alvásnál összebújtak, és Simi elmesélte Fülesnek, hogy mi történt délelőtt. Füles mindig érdeklődve hallgatta végig, és hagyta, hogy Simi keze játsszon a piros kötött sáljával, amíg el nem aludt. Utána Füles is mindig gyorsan álomba szenderült.

Misi bácsi olvasta az altatómesét, de Simi nem figyelt igazán oda, mert nagyon sok mesélni valója volt, és Füles igencsak figyelmes hallgatónak bizonyult. Simi arra ébredt, hogy Atti és Attus kergetőznek, és Aranka néni próbálja csendre inteni őket.

Délután kicsit kisütött a nap, így lehetett az udvaron is játszani. Misi felfedezte az új óvoda játszóterét. A csúszda kisebb volt, mint a régi oviban, de a mászóvár sokkal izgalmasabbnak bizonyult. És volt egy hordó, amit lábbal lehetett pörgetni, amilyet Simi még sosem látott, de most nagyon tetszett neki. Amikor később meghallotta, hogy Aranka néni mókuskeréknek nevezi a hordót, alig tudta abbahagyni a nevetést. Az udvar majdnem felét egy hatalmas focipálya foglalta el, körben fehér vonalakkal, középen körrel, a két végén igazi, nagy, fekete-fehér csíkos kapukkal. Misi bácsi pedig egy valódi, bőr focilabdát varázsolt elő egy ládából.

Simi nagyon szeretett focizni. Most is önfeledten vetette magát a játékba. Örült neki, hogy a csapatválasztásnál Attus elsőként őt választotta, de nagyon meglepődött, amikor Karcsi Katát hívta a másik oldalra. De akkor döbbent meg igazán, amikor Kata elszaladt mellette a labdával, kicselezte a kapuban álló Misi bácsit, és gólt lőtt. A régi oviban a lányok egyáltalán nem fociztak, itt meg… na tessék… És egész végig hol itt, hol ott látta lobogni Kata vörös copfját, és háromszor is látta a karjait a levegőben, ahogy a gólja után ünnepelt.

De legalább Simi is rúgott egy gólt, és adott egy gólpasszt Misi bácsinak.

Este otthon a vacsora kétszer olyan hosszú volt, mint szokott, mert Simi nem tudta abbahagyni a nap eseményeinek elmesélését. Apu egyre csak kérdezett, Anyu meg folyton nevetett.

2. fejezet

Simi hamar megbarátkozott az új óvodával, megszokta az új jelét is, pedig a régit, a szarvasbogarat is nagyon szerette. Két nap után már minden társának tudta a nevét. Legjobban Karcsival szeretett játszani, mert Karcsi mindig új dolgokat talált ki, hogy mit építsenek, Simi meg szerette megépíteni azt, amit kitaláltak. Kergetőzni Attussal volt a legjobb, mert csak egy picit volt gyorsabb Siminél, így állandóan szoros versenyt futottak a kerítésig.

És ott volt Kata.

Kata haja vörös volt, emiatt Piroskának szólították. Pedig Simi szerint ez a név egyáltalán nem illett rá. Ő mindig Katának hívta. Kata bőre szinte hófehér volt, és az arca tele volt szeplőkkel, mint egy pulykatojás. De a szeme mindig nevetett, és állandóan valami csínytevés járt a fejében. Simi szeretett együtt játszani Katával, de legjobban a focimeccseket várta, mert Kata rettenetesen jól focizott, és Simi el akart lesni tőle néhány trükköt.

A harmadik napon Simi már ugyanúgy ment be az óvodába, mintha a régi oviba menne. Jól érezte magát, ráadásul délelőtt szép idő volt, és lehetett focizni az udvaron.

Egyszerre Siminek pisilnie kellett, és szólt Misi bácsinak, hogy bemegy az épületbe. Elvégezte a dolgát, kezet mosott, és kiment a folyosóra. De valamiért nem az udvar felé indult, hanem a másik irányba. Elment a saját ajtajuk előtt, aztán a Nyaú csoport ajtaja előtt (közben nyelvet öltött az ajtóra festett sárga cicára), aztán a másik mosdó előtt, és elért a folyosó végére.

Most vette észre először, hogy itt nincs is vége a folyosónak, hanem az három, lefelé vezető lépcsőfok után elkanyarodva még folytatódik. És ez a hosszú, egyenes folyosó egy zöld ajtóban végződött. Simi ezt furcsának találta, mert az óvodában minden ajtó fehér volt, eltekintve persze az ajtókra festett csoportjelektől: tücsök, cica, mackó, süni és pillangó. De ez az ajtó ugyanolyan zöld volt, mint Simi sálja, amit Aputól kapott, amikor először voltak igazi focimeccsen. Azóta is minden nap azt vette fel, ha hideg volt.

Simi megállt az ajtó előtt és megnézte a közepére festett fehér ábrát. Sosem látott még ilyet. Egy kör volt, benne mintha három kifelé forduló fésű lett volna. Az ajtón nem volt kilincs, csak egy nagy, fehér gomb. Tudta, mi ez, otthon, a lakásuk ajtaján is ilyen volt, csak fényes és sárga. Simi most megpróbálta elfordítani, mint otthon, ahol, ha erősen rácsimpaszkodott, sikerült kinyitni az ajtót, de ez itt meg sem mozdult. Kulcslyuk sem volt sehol, így Simi arra gondolt, hogy az ajtót csak a másik oldalról lehet kinyitni.

De most nem nyílt ki.

Simi kiszaladt az udvarra, és visszaállt a focimeccsbe. Kata ma is a másik csapatban játszott. És nem szégyellt megint három gólt rúgni.

Este Simi elmesélte Apunak a zöld ajtót, és lerajzolta azt a furcsa ábrát, amit az ajtón látott. Apu sokáig hümmögött, aztán elkérte a ceruzát Simitől, és lerajzolt egy nagy E betűt, nem úgy, ahogy Simi, hanem függőlegesen állva.

–          Ilyenek voltak? – kérdezte.

–          Igen – mondta Simi – csak nem így álltak.

Apu még hümmögött egy kicsit, azután megkérdezte:

–          Mi is Anyu keresztneve?

–          Eszter! – vágta rá Simi.

–          Látod, ez itt egy E betű, ez Anyu nevének az első betűje. De jelenthet mást is. Ha például hanyatt fektetjük, lehet egy vár bástyája, vagy fésű, ha hasra fektetjük, gereblye vagy akár egy madár lába. De szerintem ez egy E betű. Tudod mit? Legjobb, ha megkérdezed holnap Aranka nénitől, mi az.

Simi az éjjel azt álmodta, hogy kinyílik az ajtó, de csak egy másik, ugyanolyan ajtó volt mögötte. Emiatt morcosan ébredt, de azért a kakaóját ugyanúgy megitta, mint máskor. Az óvodában reggel Misi bácsi várta, és mert ő Aranka nénivel akart a furcsa jelről beszélni, inkább hallgatott, aztán elfelejtette a dolgot.

Másnap péntek volt. Simi már várta, mert tudta, hogy reggel tornaórával kezdenek, a tornateremben. Hétfőn és pénteken volt tornaóra, de Simi a hétfőiről lemaradt, mert az első napon később mentek az óvodába. És Simi az új óvodába új tornaruhát kapott, amit alig várt, hogy felvehessen. A francia fociválogatott szerelése volt, kék mez, piros és fehér csíkkal, és egy fehér nadrág. Simi nagyon szerette a kakast a mellén, miután Apu elmagyarázta, hogy a csillag a kakas fölött azt jelenti, hogy a francia válogatott már egyszer megnyerte a világbajnokságot.

A tornaóra még érdekesebb volt, mint a régi oviban. Misi bácsi három padból kis várat épített, és azon kellett fel-le mászkálniuk, aztán a pad egyik oldaláról a másik oldalára ugrálni. Végül két csapatra oszlottak, az egyik volt a védő, a másik az ostromló sereg, és kicsi labdákkal kidobóst játszva végül bevették a várat.

Utána a folyosón versenyt kellett futniuk a Cirip csoport ajtajáig. Persze megint Attus nyert, de Simi közvetlenül mögötte ért volna célba, ha nem látja, hogy pont Kata fut mögötte. Ezért  a végén egy kicsit lassított, így Kata lett a második, Simi a harmadik.

De ő egy kicsit tovább kocogott még, el a Nyaúk ajtaja előtt, le a lépcsőkön, végig az egyenes folyosón, egészen a zöld ajtóig.

És, ahogy az ajtó előtt lihegve megállt, egyszer csak halk kattanás hallatszott. És a zöld ajtó lassan, csendesen kinyílt.

Egyszerre világos lett. Nem úgy, ahogy a villany világít a folyosón, nem is olyan, mint amikor odavilágít egy autó fényszórója, hanem olyan, amikor hét ágra süt a nap, és ha kint sétálunk a mezőn, napszemüveget kell venni. Simi döbbenten állt: a zöld ajtó túloldalán nyár volt!

Olyan nyár, mint amikor előző évben a Balatonon nyaraltak, vagy mint az idén, amikor horgászni mentek Apuval, és Simi megtanult pótkerék nélkül bicajozni. Ma reggel esett az eső, Simi már nagykabátot húzott, felvette a zöld sálat is, és a két vastag zoknira alig ment fel a gumicsizmája. Itt meg harsogó, forró nyár volt az óvoda alagsorában!

Nem mert belépni, de félt, hogy becsukódik az ajtó, és eltűnik a csoda. Előrelépett annyira, hogy már az ajtó záródásának útjában legyen, és körülnézett. Zöld fák, bokrok, vidám tarka virágok sorjáztak mindenütt, csodálatos hársfaillat terjengett, és madarak csicseregtek.

–          Mint a Mamáék kertje az Őrségben! – gondolta Simi. – De hogy lehet ez?

És akkor megjelent. Természetesen közeledett, mintha ő is épp tornaóráról jönne, focimez volt rajta. És köpködött.

–          Kérsz cseresznyét? – kérdezte miután kiköpött egy magot. – Finom, germersdorfi.

Simi nem hitt a szemének. Mintha a tükörképe állt volna vele szemben. Rövid, barna hajú, mint Simi, huncut barna szemű, mint Simi, 5-6 éves kisfiú, mint Simi, És a francia válogatott mezét viselte. Fehér mez, piros és kék csíkkal és kék nadrág. Kakassal és csillaggal. És cseresznyét evett november közepén.

–          Na, tényleg finom! Egyébként, szia, Misi vagyok! – és a maszatos kezét a nadrágjában gondosan megtörölve Simi felé nyújtotta.

–          Simi. – alig tudta kinyögni a saját nevét.

–          Szuper! Simi és Misi! Világszám! – és újabb magot köpött a földre. – Ezek szerint Te segítesz nekem.

–          Én? Segítek? Neked?

–          Igen. Biztos nem kérsz cseresznyét? Mindjárt elfogy. Utána meg nem lesz.

Simi előrelépett, hogy belenyúljon a zacskóba. És akkor az ajtó becsukódott mögötte.