Földi Kinga: A Mikulás létezik

Emma szemöldökráncolva figyelte a sűrű hópelyheket. Alig harminccal haladt csak az úton, mert nem szeretett volna megcsúszni és egy árokban kikötni.

Ha az a pityergő kisfiú nincs az áruházban, aki az anyukáját kereste, akkor ő is időben el tudott volna indulni a munkahelyéről, elkerülve a vihart – gondolta.

A gyerek elmondása alapján azért keveredett el a szülei mellől, mert az áruházi Mikulást kereste. Emma annyira mérges volt emiatt, hogy a fiú szemébe vágta, a Télapó csak mese.

– Ez nem igaz, te tévedsz! – kiáltotta a gyerek sírva, majd csokis kezével megtörölte könnyes arcát.

Emmát nem érdekelte a dacos hang. Az áruház igazgatójaként, csak azt találta fontosnak, hogy előkerüljenek a gyerek szülei. A kisfiú anyukáját végül a biztonsági őr találta meg, fél órás keresés után.

Emma most a viharban araszolt hazafelé. Norvégiában a havazások eléggé kitartóak voltak, így tudta, esély sincs arra, hogy alábbhagyjon. Útközben a táblákat figyelte, nehogy elvétse az irányt.

– Kérem, figyeljen a Mikulásra! – olvasta hangosan az egyiken a feliratot.

Bárhol máshol a világon különösnek tűnhetett volna egy ilyen figyelmeztetés, de Drobak városának a környékén nem. A helyiek úgy tartották, az igazi Mikulás innen származik.

Emma kislányként még nagyon is hitt a Télapóban. Kitartóan írt neki és látogatott el a szüleivel minden évben a híres Mikulás házba.

A kilencedik karácsonyán azonban elmaradt a találkozás Télapóval. Azon év decemberében autóbaleset érte a szüleit. Éppen hazafelé tartottak a bevásárlásból, mikor egy a maihoz hasonló vihar tört ki. Az autójuk megcsúszott és egyenesen egy kamion elé sodródott. Emma akkor úgy érezte, ha igazán létezne a Mikulás, nem engedte volna, hogy a szülei meghaljanak.

A tábla láttán összeszorult a szíve. Bekapcsolta a rádiót, hogy elvonja a gondolatait a rossz emlékről. Ironikus módon a ,,Let it snow” szólt, amit akaratlanul is dúdolni kezdett. Éppen a refrénhez ért, mikor az autó egy nagyot durrant.

– Már csak ez hiányzott! – kiáltotta hangosan.

Egy durrdefekt. Neki pedig nincs pótkereke, mert elhasználta fél éve és azóta sem pótolta.

– Itt fogok megfagyni az útszélen! – gondolta.

Keze a mobilját kereste, bár tudta, hogy értelmetlenül, mert ezen az útszakaszon nincs térerő.

A villogó képernyőről valóban eltűnt a hálózat, még a segélyhívás sem volt elérhető.

Emma szívverése felgyorsult, amint a pánik kezdte elönteni. Sötét volt és ő a viharban ragadt egy lyukas kerekű autóval. Tisztában volt vele, hogy gyalog nem indulhat útra, hiszen a háza jóval a városhatáron kívül esik.

– Mi a csudát csináljak? – kiáltotta, majd a kormányra csapott.

A helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. Ilyen havazásban biztos, hogy senki nem vezet, így még egy autót sem fog tudni leinteni. Hosszú percekig ült az autóban, mire újra egyenletes lett a szívverése. Bekapcsolta az autómotort, hogy legalább addig fűtsön, amíg a benzin kitart. Sajnos negyedéig volt a tank, ami maximum két óra meleget ígért neki.

A telefonját takarék üzemmódba tette, hogy legalább az ne merüljön le. Hátradőlt és várt. Ő sem tudta, mire, de azt tudta, mást úgysem tehet.

Több mint egy órája lehetett ott az út szélén, mikor fényeket vett észre. Mögötte egy zöld furgon állt meg, és kiszállt belőle egy pocakos, szakállas alak.

– Segíthetek hölgyem? – kérdezte az autóablakon bekopogva.

Emma hálásan nyitott ajtót, és megmutatta a lyukas kereket.

– Ha gondolja, elvihetem. Holnap meg majd küld valakit, hogy elvontassák az autóját.

Emma az idegent figyelte. Normális körülmények között esze ágában sem lett volna beszállni mellé. Most azonban nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasítsa.

A férfi kék szeme kedvesen ragyogott az ősz szakáll fölött. Emmát szinte megbabonázta vele, úgy érezte ismeri őt.

– Igen, azt megköszönném! A Nordre Ellen lakom – mondta az idegennek, majd beült a furgonba.

Az első tíz percben némán ültek egymás mellett. Emmát nem zavarta a csönd. Szeme lopva a férfit figyelte. Az idegen síruhát viselt, ami Norvégiában nem volt meglepő. Itt még a munkahelyre is síruhában jártak télen, mert nagyon hideg volt.

A piros színválasztást azonban igazán viccesnek találta, így decemberben. Emma hirtelen elmosolyodott, amitől zavarba is jött.

– Látom már jobb a kedve – jegyezte meg az idegen.

– Én csak – hebegett Emma, majd megköszörülte a torkát. – Maga pont úgy néz ki, mint a Mikulás. Még a szakálla is igazi.

A férfi arca meg sem rezdült a kijelentés hallatán.

– Talán mert az is vagyok! – mondta, majd jólesően elnevette magát.

Emma kissé szórakozottnak találta az öreget, de nem bánta. Még egy bolond mellett is – aki Mikulásnak képzeli magát – szívesebben ül, mint kint a lerobbant, fagyos autóban.

– Amúgy Emma vagyok – mutatkozott be.

– Igen, tudom – mondta a férfi. – Találkoztunk még kislány korodban.

Emma hirtelen tanakodni kezdett. Ismerős volt számára az idegen arca, de nem tudta hová tenni.

– Nem emlékszel rám ugye? – kérdezte a férfi mosolygós szemekkel.

– Sajnos nem – vallotta be Emma és elpirult szégyenében.

– Ben vagyok. Én voltam a Mikulás a drobaki télapó házban. A szüleiddel minden évben meglátogattatok.

Emma arcán hirtelen felismerés gyúlt.

– Maga volt ott a Télapó? – kérdezte.

– Ezt mondtam az előbb – felelte Ben, majd kacsintott egyet.

– Kislány korom óta nem jártam abban a házban. A szüleim halála óta.

– Hallottam, mi történt velük. Fogadd szívből jövő részvétemet! – mondta Ben, akinek a tekintete valódi együttérzésről árulkodott.

– Köszönöm! – felelte Emma. – Még mindig Ön tölti be Télapó szerepét?

– Már más ül abban a székben. A szüleid halálát követően még három évig én öltöttem magamra a Télapó ruhát, aztán többé már nem – felelte Ben.

– Miért hagyta abba? – faggatózott Emma.

Úgy emlékezett rá, hogy a férfi tényleg élvezte azt a munkát. Ő legalábbis elhitte akkoriban, hogy az igazi Mikulással találkozott.

– Tudod az élet néha mást ír meg nekünk, mint amit szeretnénk – válaszolta Ben.

– Ez igaz – sóhajtott Emma, aki nagyon is egyetértett a férfival.

A rejtély hát megoldódott, hogy miért volt olyan ismerős a megmentője.

– Miért nem látogattál el többé a Télapó házba? – kérdezte Ben.

Emma kedvetlenül megrándította a vállát, de nem felelt.

– Emlékszem rá, hogy tizenkét évesen írtál egy levelet a Mikulásnak.

– Igen, így volt. Be is dobtam a drobaki Télapó ház postaládájába. Az hiszem, az volt az utolsó próbálkozásom, hogy higgyek a Mikulásban. Butaság volt.

– Nem volt az. Nagyon meghatottak a soraid – mondta Ben őszintén.

Emma szeme hirtelen fátyolos lett a feltörő könnyektől. A levelet egy rosszul sikerült iskolai nap után írta. Az osztálytársai kicsúfolták, mert fogszabályzója lett. Annyira vágyott akkor a szülei ölelésére, hogy arra kérte a Télapót, hozza vissza őket.

– Azóta is magamnál tartom a leveled – vallotta be Ben, majd benyúlt a zsebébe és elővette a gyűrött borítékot.

Emma meglepetten vette kézbe a megsárgult papírt.

– Tudod a múltat nem lehet megváltoztatni – jegyezte meg Ben. – Még a Mikulás sem tudja. De adok egy jótanácsot. Írj a szüleidnek is egy levelet! Mondd el benne, hogy mennyire hiányoznak!

– Mi értelme lenne? Úgysem kapnák meg soha – mondta Emma.

– Azért csak próbáld meg! Hidd el jobban fogod érezni magad utána! Csak öntsd ki a szíved! – javasolta Ben.

Emma nem értette miért, de nem találta teljesen abszurdnak az ötletet.

– Meg is érkeztünk – állapította meg Ben, mikor leparkolt Emma háza előtt. – Látom, a villany ég. Valaki már nagyon várhat téged.

– A nagymamám.  Biztos halálra aggódja magát. Köszönöm a fuvart!

– Nincs mit, szívesen tettem. Te voltál az egyik kedvenc látogatóm a Mikulás házban. Csak ne híreszteld, nehogy a többi gyerek féltékeny legyen!

– Nem fogom! – ígérte Emma, majd elkuncogta magát.

– Akkor hát a viszontlátásra!

– Viszlát Ben!

A zöld furgon hamar eltűnt a hóviharban. Emma még állt ott pár percig tétován, majd belépett a házba.

Ida nagymama pongyolában fogadta őt az ajtó előtt.

– Végre hazaértél! Már attól féltem, hogy valami bajos esett.

– Sajnálom nagyi! Gyere, ne ácsorogj itt, még megfázol nekem!

Emma beterelte őt a szobába, majd töviről hegyire elmesélte az áruházi történetet, hogy miért indult haza később, és a durrdefektet is.

– Még jó, hogy nem esett baja az én kisunokámnak! – hálálkodott a nagyi, majd megpuszilta a keresztet a nyakában.

– Hát volt egy megmentőm – kacsintott Emma.

– Ben, a Télapó. Tudod a drobaki házból.

Ida nagymama arca falfehér lett. Mintha hirtelen szellemet látott volna.

– Az lehetetlen kicsikém. Ben három évre rá, hogy a szüleid eltávoztak, követte őket.

Emma úgy gondolta a nagymama téved. Biztosan összekeveri valakivel.

– Nem nagyi. Bizonyára rosszul emlékszel.

– Ne gondold, hogy mert 73 leszek, rossz a memóriám! Még az újságok is írtak róla. Eltűnt a hegyekben, mikor túrázni indult. Soha nem találták meg.

Ida nagyi, aki meglepően jól elboldogult az interneten, meg is kereste az archivált cikket. Emma szeme végig futotta a sorokat:

Benjamin Nicholas Clausen

  1. december 13-án eltűnt a drobaki hegyekben.

Zöld furgonját a 15-ös főút mellett találták meg.

A férfiről egy fényképet is talált. Emma felismerte az arcot, akivel az este folyamán beszélgetett. Kezében ugyanakkor még ott volt a boríték, amit Ben adott neki.

– Ezt tőle kaptam! – mutatta Emma a gyűrött papírt.

A levél volt az utolsó szalmaszál, hogy nem őrült meg. Az lehetetlen, hogy képzelte az egészet.

– Nem tudom, hogy hol szerezted ezt, lányom, de olvasd el a dátumot rajta! 2003. december 20. Egy héttel Ben eltűnése után írtad.

Emma agya sebesen pörgött. A mamának igaza volt. Ben ezt a levelet nem kaphatta meg soha. Életében legalább is biztosan nem.

Ida nagyi a távolba meredt, régi emlékeket felidézve.

– Tudod Drobakban mindig is szokás volt hinni, hogy a Mikulás egy létező alak. Ben pedig tökéletesen megszemélyesítette őt. Mindig tudta, mit szeretnének a gyerekek, még azelőtt, hogy hangosan kimondták volna. A felnőtteknek is sokszor felnyitotta a szemét a leghőbb álmukra. Mikor eltűnt, sokan azt pusmogták, hogy visszatért a saját világába. Oda, ahol a szent szellemek élnek. Akkoriban badarságnak tartottam az ötletet, de talán tévedtem.

Emma meglehetősen bizarrnak tartott Ida nagyi történetét. Szeme visszatévedt az újságcikkre.

– Nézd, nagyi! Itt áll a teljes neve. Nicholas Clausen! – olvasta fel hangosan, majd a mellette lévő székhez nyúlt.

Úgy érezte, hogy le kell ülnie. Teljesen beleszédült a gondolatba, ami átjárta a fejét. A régi mítoszokban Nicholas Clausként említik a Télapót.

– Tudom, hogy észszerűtlennek hangzik, és talán megőrültem, de mi van akkor, ha tényleg Ben az igazi Mikulás? – kérdezte Emma.

Ida nagyi ráncai kisimultak, ahogy arca mosolyra fordult.

– Akkor büszke lehetsz rá, hogy találkoztál az igazi Télapóval! – mondta nevetve, majd összecsapta a tenyerét.

Emma szívét hirtelen egy jóleső melegség töltötte el.

– A Mikulás létezik! – jelentette ki olyan komolyan, hogy maga is meglepődött a szavain.

Hiába volt fáradt az este történtek után, ha akart sem tudott volna ezután lefeküdni. Helyette leült az íróasztal mögé, papírt és tollat ragadott, majd elkezdett levelet írni a szüleinek. Tudta, bárhol is vannak, a Télapó majd gondoskodik róla, hogy megkapják az üzenetét.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.7/10 (9 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük