Bevezető
– Nézzük csak… – Szente Zsuzsanna tanárnő úgy lapozgatta a naplót, mint aki soha nem látott még ilyet. Holott tudtuk róla, hogy az óra elkezdődése előtt régesrég kiválasztotta az aznapi felelőt – Kovács Lilla, gyere ki, hadd halljunk tőled egy pompás feleletet Ady magyarság költészetéből!
– Én nem élnék inkább a lehetőséggel, egyest szeretnék kérni.
– Ó, valóban?
– Igen.
– Biztos nem próbálkozol meg vele?
– Nem.
– Hát akkor ez tényleg egyes – halk „Rohadj meg Lilla, kimehettél volna, hogy legalább ne szívja meg más” hagyta el a mellettem ülő osztálytársam száját – Akkor legyen a naplószomszédod, Illés Ármin.
– Én sem élnék a lehetőséggel – a tanárnő sokat megélt személy volt (valahol félúton hatvan és a halál között), de azért ez már kikezdte az ő idegeit is. Árminnál már nem kérdezett kedvesen vissza, rögtön beírta az elégtelent (aminek a karó része átcsúszott a matekhoz).
– Mérleg Ádám gyere ki! – köpte ki a nevemet – Ha te is nemet mondasz, szaktanárival küldöm ki az egész bagázst a fenébe! – nem volt választásom, le kellett felelnem a száz éve halott szifiliszes költőből.
– Ady Endre… 1877-ben született – fogtam neki gyengécske mondanivalómnak – ééés… – jól irányzott hatásszünet.
– És? – majdnem kettétörte a tollat a kezében.
-… és 1919-ben halt meg – kirobbant a röhögés az osztályban.
– Esetleg… valami a két időpont között?
– Nyilvánvalóan sok dolog történt… negyvenkét év elég hosszú idő.
– Például?
– Öhm… 1914-ben kitört az első világháború – újabb nevetésroham. Szente néni kedvencei közé eddig sem tartoztam… ezek után pláne nem fogok.
– Még valami?
– Írt sok szép verset különböző témákban, és azt hiszem, az első komolyabb verseskötete 1906-ban jelent meg.
– Ádám, szedd össze magad, mert nagyon rosszba leszünk! – ráncolta fájdalmasan a homlokát. Köhögött egy sort, aztán intett, hogy folytassam.
– Kereste a magyarság eszményt… de nem találta, ezért is preferálta Párizst – jól láthatóan odakacsintottam osztálybéli legjobb barátomra, aki eddigre már lefordult félig a székről, sajgó rekeszizmát markolászva.
– Takarodj a helyedre! Egy taknyos kölyök ne szórakozzon sem velem, sem pedig a tantárgyammal így. Én… – sosem tudtuk meg, mit akart mondani. Újra köhögnie kellett, ám ezúttal vér is jött fel. A kezei közé nézett, aztán összeesett.
Két órával később az egész iskola attól zengett, hogy Mérleg Ádám megölte a Szente tanárnőt a ritka rossz feleletével.
Nem vicc… tényleg irodalomórán hunyt el, tüdőembólia végzett szerencsétlennel. Ironikus módon az én kikérdezésem alatt. Amikor az igazgató irodájában ültem, a két helyettessel övezve, egyikük sem tudta, sírjon vagy nevessen. A veszteség elég súlyos volt, hiszen a tanárnő az iskolában töltött negyvenedik tanévében dobta fel a talpát… másrészt, az irodalommal való viszonyomról legendákat lehetett hallani a folyosókon (mivel más órákon is szidott engem a kedvenc oktatóm), és… na… hát, valami ilyesmi végzetet képzelt el mindenki a fekete hajú, vén boszorkánynak.
De a történetet nem itt szeretném kezdeni. Ez csak egy „érdekesség”, amely megesett velem, és említésre méltónak találtam. Isten nyugosztalja a tanárnőt, még a temetésére is elmentem, ellenben, annyira nem fog hiányozni nekem, mintha a matektanárunk halt volna meg. Jó, most erre mindenki mondhatja, hogy mekkora egy szemét, szívtelen dög vagyok… ez az igazság. Kaptunk egy sokkal jobb fej, fiatal faszit, aki két hét alatt elérte nálam, hogy ismét megszeressem az olvasást és a verseket. Még a tegeződést is megengedte, ami tanárnál igencsak ritkaság. Karrach Gergő fiatalossága és jókedve átragasztotta ránk az irodalom szeretetét.
Ó, de megint elkanászodtam. Innen, a túlvilágról kicsit nehéz koncentrálni az egzakt, régi, az akkor még létező dolgokra:
*
I. rész – Hull a nem pelyhes, nem fehér, nem hó
Az átkozott német nyelv
– Jó reggelt kisfiam!
– Szia Anya!
Valamiért, a mai reggelen sem éreztem magam kellőképp motiváltnak az ébrenléthez. A legnyomorékabb ötletem is jobb volt annál, minthogy elinduljak az iskolába a sok idióta közé, akik az osztálytársaimnak nevezik önmagukat.
– Kérsz kávét?
– Köszi – és már töltötte is.
– Fúj, olyan színe van, mint a híg fosnak…
– Bence! – szólt rá anyám tizenkét éves öcsémre, aki egy cseppet szókimondó és káromkodós lett, mióta felső tagozatba került.
– Az íze sem lehet különb!
– Dehogyisnem – beleittam a megborzongató, keserű löttybe, aminek az ízét sem tejjel, sem cukorral szabad elrontani. Az első korty is lórúgásként hatott elfáradt agyamra, a csipa szabályosan kiröppent a szememből.
– Apa mikor ér haza?
– Fogalmam sincs… – úgy volt, hogy tegnap este érkezik meg, de ez nem így történt – A gyökér főnöke biztos megint rásózhatott még egy fuvart.
– Egy hónapja nem járt itthon! Mégis mit képzel magáról az a redva török? – szidtam az ismeretlen, ám mégis nagyhatalmú egyedet – Miért nem szól neki?
– Akkor biztos, hogy itt lenne mellettünk… kihasználná a hatalmát, aztán édesapád röpülne is a cégtől, dolgozzon akármennyire jól.
– Én a helyében szóltam volna…
– Még jó, hogy nem te vagy a kenyérkereső – megsimogatta ezzel együtt a fejemet. Elhúzódtam tőle – Jól van, jól van, bocsi, hogy bele mertem nyúlni az intim szférádba…
– Nincs semmi gond Anya… váratlanul ért csak – meg akarta ismételni gesztusát, de ezúttal megfogtam a kezét – Na jó, inkább ne… valamiért most nem vagyok szeretetteljes hangulatban.
– Mostanában soha nem vagy – bele kellett volna már rég törődnie, hogy egy tizennyolc éves fiúnak egyáltalán nem simogatási igényei vannak. Vagyis… nem az anyjától… és főképp nem a fején – Inkább egyél valamit, üres gyomorral indítani a napot nem a legegészségesebb.
– Megittam egy nagy bögre kávét!
– Annak aztán van tápértéke! Csinálok neked egy szendvicset én, ha ennyire lusta vagy…
– Anya…
– Nekem ne anyázz, valamit mindenképpen enned kell! Mit kérsz rá?
– Parizert – feleltem beletörődve.
– Különben is, ha te készítenéd, se vajat nem raknál rá, se paradicsomot!
– Tudom, lusta dög vagyok…
– Az… nincs mit tagadni! – kuncogott anyám.
– Milyen példát mutat nekem az én drága bátyám… – használta ki az alkalmat kedves öcsém. Feleletként belenyomtam a fejét az alaposan megkecsapozott kenyérszeletébe.
– Hé! – a szemhéjáról is a piros folyadék csöpögött. Nem győzte letörölni arcát ujjaival, hogy aztán elvesszen szájában a megmentett anyag.
– Tessék, itt a követendő… ne pimaszkodj az idősebbel, mert megszívod! – hallattam hangomat zengzetesen.
– Dávidkám, te meg jobban tennél, ha nem packáznál ki minden egyes alkalommal az öcséddel – Anya kicsit szigorúan szólt hozzám, de ott bujkált ajkán az a fránya mosoly – kicsit kezdem már unni a küzdelmeiteket.
– Ez a harc végtelen – közöltem az első falat után. Mivel nehezen csúszott le, ittam hozzá egy korty tejet.
– Erősen ajánlom, hogy minél előbb befejezzétek.
– Majd ha elkerültem a lakásból…
– Nesze! – Bence bosszúból a képembe lőtt egy kanál szilvalekvárt.
– Elég lesz! – csapott az asztalra anyu – Takarodjatok mindketten a fürdőbe megmosni az arcotokat, aztán folytassátok kulturáltan a reggelit! Nincs az embernek egy csepp nyugta sem tőletek…
Felálltam, ügyelve arra, hogy ne csöpögjön szanaszét a finom, édes lekvár, nehogy még azt is fel kelljen takarítanom. Öcsi drága a kecsapot rég lenyalta magáról, egy-két helyen árulkodott csak, hogy terrortámadást követtem el ellene.
– Ne nézz rám ilyen durcásan, kaptál már tőlem rosszabbat is – osztottam tovább.
– A víz folyását halljam, ne a szád járását, Dávid! – megnyitottam a csapot, tűrhető hőmérsékletűre állítottam, aztán lesikáltam magamról a ragacsos és mézédes, nem az arcra való finomságot.
– Egyszer nagyon visszakapod tőlem! – suttogta Bence halkan, amennyire csak vékony hangja engedte.
– Na én is attól félek – mióta egyszerre képes beszélni és mozogni, szívatjuk egymást orrba-szájba. Igaz, én őt jobban, de hát hat év előnybe vagyok!
– Ezt most komolyan mondom! Kitekerem a nyakad, vagy valami hasonló!
– Persze… – megfogtam az oldalháját, és megszorítottam neki – Próbáld meg, aztán meglátjuk, anya milyen kedvvel fogadja.
– Nem fogja megtudni – mosolygott hozzá a kis vakarék.
– Kifundálsz valami körmönfont tervet, mi?
– Aha – azt se tudta, mi az, hogy körmönfont… azért helyeselt.
– Nem hallom a tisztulást! – az anyák ilyen fizikai lehetetlenségekre is képesek. Szuperhősök.
– Én kész vagyok, de ez a kis mocsok feltart!
– Mocsok vagy te!
– Kuss, inkább pucold meg a pofádat!
– Dávid!
– Bocsi, Anyu – miközben letöröltem kék törülközőmmel a vizet, ismét szentbeszédbe kezdett.
– Én lennék a legboldogabb, ha végre nem nyúznátok egymást. Komolyan mondom, az összes eddigi ősz hajszálam miattatok jött elő! Bezzeg ha majd mindketten felnőttek lesztek, akkor majd…
-…kívánva se látjuk egymást… igen, tudom, kismilliószor mondtad el te is, apa is, mama is.
– Legalább nem felejted el egykönnyen!
– A szenilitásommal én mindent…
– A dédnagyanyád a kilencven évével, na ő szenilis… te maximum feledékeny vagy. Erről most nem nyitok vitát, inkább edd meg a szendvicsed maradékát, aztán moss fogat és öltözz fel a lehető leggyorsabban! Hét óra van…
– Uhh… és még matekleckét is akartam írni.
– Hogy mi?
– Á, semmiség…
Bence fogmosás közben is megpróbált az agyamra menni, de mikor megfenyegettem azzal, hogy telibe köpöm az alkoholos szájvízzel, megfutamodott, és elment a saját dolgára. A kis genya, a készülődés helyett engem próbált idegesíteni…
A szobámban, a tükör előtt ülve elidőzök egy kicsit. Miért is nem lettem én népszerű az osztályban? Nem vagyok egoista, ellenben a kinézetem alapján el kellett volna fogadniuk: jól nézek ki, vállig érő, kócos barna hajam és zöld szemem ideális lett volna egy olyasvalakinek, aki nem én vagyok. Egynyolcvanöt magas, hetven kiló, kockás pocak, szálkás, izmos test, és még a viselkedésem is relatíve megnyerő (ha nincs a közelben öcsém). Egyszerűen nem értem, mit követhettem el ellenük…
Fogaim rendben vannak, az nem adhat csúfolódásra okot… talán az alsó ajkam nagyobb egy kicsivel. Eh, Dávid, fejezd be a hiba keresését, jól tudod, miért utálnak téged ennyire!
Bepakoltam a táskámba a hiányzó füzeteket, a lakásból kifelé menet pedig megnyugodva tapasztaltam, Bence előttem lelépett. Anya meg az erkélyen állt, a mutató- és középső ujja között füstölgő cigaretta, melyből nagyokat szívott három az egyben kávéja mellé. Ő nem képes felkelés után rögtön enni-inni, neki kell egy kis idő, amíg elröppennek az álommanók.
– Indulok.
– Ideje lesz. Nem fogsz időben odaérni.
– Ne idegeskedj miattam! Még csak fél nyolc van, hét ötvenöttől kapjuk a büntit. Húsz perc alatt meg lazán beérek.
– Jól van, legyen úgy, ahogy mondod. Vigyél kulcsot, délután dolgozom.
– Ebéd mi lesz ma?
– Spagetti… meg bögrés leves.
– Lusta vagy főzni?
– Menj a fenébe!
– Oda tartok… Lovassynak hívják.
– Örülj neki, hogy még tanulhatsz. A munka csak szar, a főnökök szétszívatnak mindenkit.
– Egyszer eljutok oda én is, ne feledd.
– Csak érjem meg, ahogy felelős családapaként dolgozol, és kíváncsi leszek, mennyit fogsz akkor nyavalyogni.
– Jó anya, elég lesz, mentem – cuppanós az arcára.
– Siess haza délután!
– Péntek van… Laliékkal leszek.
– Előbb eszel, utána mehet a szórakozás!
– Jó, szia! – hagytam egyedül. Azért, vele se a legjobb a kapcsolatom sajnos. Eléggé a lázadó korszakomat éltem, nem nagyon fogadtam meg a tanácsait, még ha jót is akart vele.
Május közepéhez képest határozottan hideg idő volt, vastag rétegben borították az eget a szürke felhők, és Veszprémet néhol köd ülte meg. A város közepén a húszemeletes emelkedett ki a szürkeségből, útmutatót adva az eltévedteknek. Mire odaértem az iskolához, már rég megbántam, hogy nem vettem fel a széldzsekit… ha ezek után nem fázok meg, akkor semmitől sem.
Habár, az előttem álló nap jobban zavart, mint ez a kis libabőr.
A Lovassy László Gimnázium kapuja szörnyként nyelte el az oda tartó hatszázhuszonöt diákot, ötvenkettő tanárt és negyvenhárom egyéb dolgozót. Örök kárhozatra ítéltetik az, aki ide belép… vagyis, legalább öt évre, ha szerencsés az illető, és nem bukik meg semmiből sem. Az évfolyamba járt egy srác, aki már harmadjára járta a tizenkettediket… huszonkét évesen szerzi meg majd egyszer az érettségit! Már ha nem unja meg az örökös próbálkozást, és megy el dolgozni valahova. Jóbarátom, Balázs sem panaszkodhat… húsz éves, és még csak az írásbelik szörnyű halmazán jutott túl. Más helyen az ember már a második évét fejezi be az egyetemen… de az nem a Lovassy. Ezer éve nem láttam őt… még jó, hogy ma délután végre találkozom vele.
Az iskola kívülről fakósárgára van festve. Nagyjából tíz éve újították fel, lecserélték a teljes bútorzatot, új színeket kaptak a falak, valamint hozzáépítettek még négy termet az épülethez. A földszinten helyezték el a kilencedikeseket és a tizedikeseket, a többi évfolyam az első emeleten kapott osztálytermet. Van egy alagsor a speciális órákra (kémia, rajz, infó, stb.), egy tornacsarnok a tesikre, és egy második emelet a tanároknak.
A suliban a másik biztos pontom sem volt jelen: Müller Lajosnak, alias Lalinak elmaradt a péntek reggeli első spanyolórája, a tanárnő betegségéből kifolyólag. Helyettesítő tanár meg nincs… csak ő tud ezen a nyelven. Rohadjon meg a kis tizedikes, alhatott egy órával tovább. Én meg itt szopok kezdésnek a dupla matekkal, ráadásul összevonva, mert az igazgatóhelyettes (a másik tanárom) szintén beteg. Kicsit megcsúsztunk az évben a tananyaggal, és erre a napra maradt az év extázisa: megtanuljuk az alap deriváltakat. Hip-hip…
7:55-ös jelzőcsengő. Halálpontosan értem be. Freidler tanár úr pedig már rohant le a legfelső emeletről, hogy elcsípje a renitens későn érkezőket. Mi a nyavalyának kell őket is megbüntetni? Ráadásul, ha összejön a negyvenöt perc az ilyen késésekből, hozzád vágnak egy igazolatlan órát kedvességből.
– Á, Dávid, precízen, mint mindig – jegyezte meg futtában – Bár lenne mindenki ilyen…
– Önnek is jó reggelt kívánok! – feleltem szemtelenül. Tollát meglendítve felém mosolygott.
– Menj inkább a terembe készülődni… lefogadom, lenne még mit csinálnod!
– Ahogy mondja… – be kellett volna bizonyítanom pár függvényről, hogy mik a határértékei… de ekkorra már tökmindegy volt. Majd azt mondom, amit mindenki: nem tudtam megoldani, túlságosan is nehéznek találtam.
A szekrényemben ezúttal egy photoshoppal módosított képet találtam, gondosan összehajtogatva. Két férfi vad szeretkezést folytatott… ellenben, az egyik helyére az én arcomat vágták be, a másikra pedig Laliét. A távolban ott állt egy harmadik alak is, ő Balázs fejét kapta. Kac-kac… marha vicces. Lali furcsa nemi identitásáért kaptam ezt… senki sem tudja valójában, kikhez vonzódik a srác. Az osztályban viszont mindent kiforgatnak, amit csak tudnak… valószínű már facebook-ra is posztolták a cenzúrázott verzióját ezek az alattomos dögök. Dühömben darabokra téptem, és bedobtam a cafatokat a szelektív gyűjtőbe. Leültem a terem előtti üres fotelba, és vártam a becsöngetést… én addig nem megyek be a többiekhez.
– Nézd, ki van itt? – ó igen, csak ez hiányzott még. Piros Mária és csaholó kiskutyája, Tóth Márk.
– Neked is szia Mira. Meg kell mondanom, a mai poénod kicsit ötletesre sikerült…
– Ugye? Nekem is tetszett… habár, a kép keresése közben kicsit forgott a gyomrom. Végül Márk talált rá… ő az ilyet jobban bírja.
– Hát, tudod, a buziknak tetszik a látvány! Persze, hogy kibírta! – élvezettel töltött el, ahogy Márk és Mira arca elsötétedett gúnyos megjegyzésemen.
– Fogd be a pofádat, fartúró! – sziszegte.
– Ó, csak nem ez kéne? – csaptam rá fenekemre.
– Itt nagy a szád, mi? Lesz egyszer még ennek a napnak vége.
– Én is attól félek – röhögtem – Mira, tanítsd meg az ölebedet a jómodorra.
– Nem tanítok én senkit semmire!
– Maximum én móresre téged! – Márk élvezte, hogy ilyen „frappáns” választ tudott adni, csökkent agyi képességeit meghaladó módon.
– Többre nem futja? – érdeklődtem. Négy év gúnyolódás (és Bence) megedzett, a sértéseik azonnal leperegtek rólam.
– Van még, ne aggódj…
– Akkor kímélj meg tőle, nem szeretnék visszaaludni matek előtt. Esetleg közben mondhatod… – felálltam – Nem engednétek be? Látom, ahogy közeleg Csizi (becsületes nevén Cserezdei László tanár úr) – a matektanárunk és osztályfőnökünk egy személyben. Mira veszélyesen közel lépett… a személyes szakasz közeli részére, ahogy magyartanárom mondaná:
– Kezd elegünk lenni belőled… csak nehogy valami baja essen a szép kis pofikádnak – suttogta.
– Vegyem fenyegetésnek?
– Vedd. A többség unja már a jelenlétedet az osztályban…
– Mondj újat, cica.
– Anyád a cica… a helyedben vigyáznék a közeljövőbe magamra.
– Bántani akartok? De izgi! Rátok hívom a rendőrt, aztán csókolom…
– Fú, bátor ember vagy Pásztor Dávid.
– Nem jöttök gyerekek? Már becsengettek! – szólt hozzánk Csizi. A velünk eltöltött négy év alatt ősz hajszálainak a száma a duplájára emelkedett… egy normális osztállyal nem idősödött volna ilyen ütemben.
– Azonnal, tanár úr! – pislogott rá a lehető legszebben Mira.
– Én szóltam… – becsukta az ajtót, nyomában Márkkal. Ketten maradtunk kint.
– Tűnj el a suliból a lehető leggyorsabban… iratkozz át máshova, vagy mittudomén, de ne legyél a szemünk előtt, érted?
– Szüljél sünt, Mari. Egy évet még én is kibírok mellettetek.
– Ahogy akarod… – elröppent mellőlem, egy fél pillanat múlva pedig már a teremben ült a helyén. Követtem.
– Vegyetek elő egy lapot, két egyszerű feladat következik – Csizi nem szarozott. Mondjuk, nem is szokott… nála a röpdogák tényleg keresztülsuhannak az emberen – Köszönjétek Mirának és Dávidnak.
– Baszd meg! – suttogta a mellettem levő. Sajna, ha összevonva vagyunk, nincs külön pad a számomra. Nem mentegetőztem… Mira a fő hibás, de ennek a gyökér különítménynek magyarázhatnám ítéletnapig.
Ráadásul a dogának köze sincs a tananyaghoz… a lapra azért a nevemet ráírtam, na meg a feladatok ott voltak megoldatlanul. A többség hasonlóan adta be üres papírját.
– Na gyerekek, most hogy mindenki sikeresen lerontotta az átlagát, folytathatjuk az órát. Ne hibáztassatok senkit, amúgy is terveztem ezt a dolgozatot, túl kevés jegyetek van.
– Nekem van kilenc!
– Itt csak öt!
– Látjátok… év végéig meg elvileg tizennégynek kéne lennie. Szóval, hagyjátok nyugton a két bűnöst…
– Főleg, hogy nem követtem el semmit – mormogtam a bajszom alatt.
– Neked kuss a neved – bökött oldalba Miráék másik csicskása.
– Mit mozgolódtok a pad alatt, Dávid?
– Semmit…
– Csak egy zsepit kértem tőle – nézett ártatlanul a tahó.
– Helyes. Kezdjünk inkább bele a mai adagba… gondolom, mind tűkön ülve várjátok, hogy minek mi a deriváltja – végignézett az arcokon… határozott ellenállás bontakozott ki – Emlékeztek még a derivált és a differenciálhányados definíciójára?
– Persze – felelte valaki dörmögve a tömegből.
– Akkor hadd halljam…
Tobzódik a felesleges párbeszédben a részlet. A szerző szándéka szerint a középiskolásokat és az átlagnál műveletlenebb embereket jellemzik a mondatok, de közben Kész Dávid elfeledkezik arról, hogy az olvasót nem illik untatni. A jellemzésre elég lenne egy-két mondat is, a párbeszéd többi eleme esetleg szolgálhatná a cselekményt. Itt a részlet vége felé jelentkezik valami cselekményféle egy fenyegetés formájában, de a reggeli közben lezajló, általában a lumpen rétegekre jellemző és nyilvánvalóan komolytalan napi cirkusz után nem tudhatjuk, hogy nem a szokásos bunkóskodó hőzöngést ábrázolja a szerző, vagy tényleg tettlegességet terveznek a fiatalok.
Már leszoktam arról, hogy nyelvi pallérozottságot igényeljek ifjú íróktól, de a „ba” és „ban” közötti különbséggel nem feltétlenül jellemeznék senkit. Félnék attól, hogy az író tudatlanságát látják majd benne az olvasók. Megjegyzem velem is így járt a szerző. („de hát hat év előnybe vagyok”)
Az amerikai filmek közhelye köszönt rám, amikor a vakos gorombaságra megjátszott udvariassággal válaszol a szereplő. „- Önnek is jó reggelt kívánok! –„ Aztán ha kevés az egyszer eldurrantott klisé, pár mondattal lejjebb megkapjuk másodszor is. „- Neked is szia Mira.”
Már jó régen nem szóltam hozzá negatív kritikával az Aranymosás részleteihez, de a narráció szintjén megjelenő E/1-es mondat erre késztetett:”le kellett felelnem a száz éve halott szifiliszes költőből.” Mielőtt Adyt egyszerűen szifiliszes költőnek nevezi valaki, nem árt néhány nyelvtan leckét venni a szórend és a ragozás témájából, valamint a stílus fejlesztésére is fordíthatna néhány leckét a szerző.
Bocsánat az indulatos hangnemért!
Ez a részlet valamiért felkeltette a figyelmemet, végig is olvastam. Egyet kell értenem az előttem szólóval. A részlet nem szólt semmiről. Túlhúztad a reggeli nyűglődést, nem hiszem, hogy fontos lenne, melyik fiú mit kent a másik arcára. Érdekes az anya is, hogy nem szól rájuk a káromkodásért. Sőt ő is megteszi.
Számomra fontos, hogy egy regény izgalmasan kezdődjön, és még ha le is ül egy idő után, az eleje legyen annyira érdekes, hogy tovább akarjam olvasni. Ebben az esetben az az egy mondat volt ilyen, ahol megtudtuk, hogy a főszereplő meghal. Az első fejezet viszont nagyrészt lényegtelennek tűnő közlésekkel volt tele.
A stílus maga jól olvasható, vannak benne hibák, de nem ez jelenti a gyenge pontot nálam.
Továbbra is azt mondom, felkeltetted az érdeklődést, de az elejét meghúznám és kiszedném a felesleges részeket.
Kedves Dávid!
Részemről mindenképp pluszpont, hogy a történet viszonylag szokatlan helyszínen, Veszprémben játszódik, még csak nem is Budapesten (megjegyzés, nyilván egyelőre nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de az eddig kikerültek között eddig meglepően magas a magyar helyszínű regények aránya). Más pozitívumot viszont sajnos én sem tudok kiemelni, zavart a pongyolaság, ami lazaság akart lenni, de nekem ebből csak annyi jött le, hogy semmi sem történik, a főszereplő csak veszekszik egy órán keresztül az öccsével, rosszban van mindenkivel, és mindenkiről megvan a – negatív – véleménye, ami lehetne akár jogos is, kapunk is utalást rá, hogy utálják az osztálytársai, de ez a vonal eddig még eléggé háttérbe szorult. A bevezetőben a halott tanárnőnél azt hittem, hogy na, valami érdekes történt, aztán a narrátor közli, hogy ez csak úgy eszébe jutott, hogy ilyen is történt vele, szóval, nem tudom, hogy akkor ez most fontos-e vagy sem. Egyébként én azt hittem, hogy a bevezető és a regény narrátora ugyanaz, de nyilván nem, ha más a nevük. Ezektől eltekintve még persze bármi kikerekedhet belőle, lehet, hogy érdekes a történet, de engem a stílus (a nyakatekert kifejezések, mint pl. „a megmentett anyag”, „nem az arcra való finomság”, az üres párbeszédek, a szleng – tudom, hogy így beszélnek a fiatalok, de itt nekem túlságosan is erőltetettnek hatott sok helyen) nagyon zavart.
„az eddig kikerültek között eddig meglepően magas a magyar helyszínű regények aránya”
Igen, ez valószínűleg abból ered, hogy kezdenek divatba jönni a magyar szereplős történetek. 🙂
Kedves Mindenki!
Először is, köszönöm a visszajelzéseket. Azért is küldtem el a pályázatra az „agymenésemet”, mert szerettem volna visszacsatolást kapni – nem csak ismerősöktől.
Az irománynak a története tényleg lassan fog beindulni. Mivel hét mesélő van (négy fő és három kiegészítő), a történetet úgy szerettem volna kibontani, hogy csak az olvasó értse a teljes egészet.
A bevezető: Mérleg Ádámról szól, aki egyébként a történet fő szálát képezi, míg az utána következő fejezet Pásztor Dávidról, aki egy kiegészítést tesz hozzá a meséhez. Utóbbit igyekeztem úgy megalkotni, hogy ne legyen szimpatikusak a cselekedetei. A többi mesélővel talán jobban lehet majd azonosulni.
Kedves Dávid!
Először is gratulálok a kikerüléshez. Azonban azt kell mondjam, hogy unatkoztam. Sem a stílus, sem a mondanivaló nem fogott meg. A flegma kijelentéseket, például, ahogy a tanárnőről írsz vagy Adyról túlzásnak tartom. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a művel elnyernéd célközönséged tetszését. Ugyanakkor ha ez az első próbálkozásaid közé tartozik: csak így tovább!
Az eleje nagyon jól sikerült. Érezni, hogy a szerző a környezetéről ír. Tetszik, hogy a kamaszos pofátlanság egyfajta irodalom felfogásként, szerzői hozzáállásként is olvasható: a dohos, hasra vágódós tisztelet helyett a srác inkább a saját világában próbálja a dolgokat elhelyezni. Ady neki tehát száz éve halott szifiliszes költő, és ezzel őszintébben beszél róla, mint az, aki béna szempontok szerint korszakolja a verseit, vagy egy katedrán elmondja, hogy miért kell őt tisztelni. (Amúgy Ady témában érdemes elolvasni a kortárs Krúdytól az Ady Endre éjszakáit, abból kiderül, hogy történtek már akkortájt is érdekes dolgok.) Meglepetés is van, a tanárnő halála, ami szintén tekinthető az állásfoglalás részének, és sikerült elég jól megírni, valamint zavarba hozni az olvasót azzal, hogy a dolog egyrészt vicces, másrészt azért mégsem illene viccesnek tartani. (Egyébként a hasonszőrű irodalomtanárok, akik rémálmot csinálnak a magyar órából, irtózatosan ártalmasak.) A következő meglepetés, hogy a srác a túlvilágról tekint vissza. Ez érdekes, nem tudni hova fut ki a dolog. Kicsit eszembe jutott róla az Amerikai szépség, de még ez sem feltétlenül baj.
A bevezetés tehát életszagú, lendületes és a maga pofátlan fekete humorával még vicces is.
A folytatás kicsit gyengébb lett, pedig ott sincs hiány az őszinteségből vagy az életszagúságból, sőt talán épp ez az egyik legnagyobb baja. A reggeli például túl részletesen van leírva. Az ezerszer ismételt klisé: a kevesebb néha több, nagyon igaz ebben az esetben. Elég lenne csak pár mondat, amiknek a segítségével a szerző felrajzolja a karaktereket (tipikusan ilyen az öcsi hasonlata a híg fos és a kávé hasonlóságáról), vagy előregördíti a cselekményt, felvázolja a közelgő konfliktusokat (hiányzó apuka stb.).
A helyesíráson én nem pörögnék annyira. A kérdés hazánkban kicsit túl van izgulva és bonyolítva, mint nagyjából minden más is. Olyanokra azért tényleg nem árt figyelni, mint a mások által már emlegetett ba/ban és hasonlók, mert itt a különböző toldalékok különböző helyhatározói értelemmel is bírnak. Tehát ahol a helytelen írásmód nem egyértelmű jelentést eredményez, ott érdemes körültekintőbbnek lenni.
A hibákat leszámítva erős darab, végre nem ilyen film- és olvasmányélményekből tákolt, angolszász környezetet kapunk, meg művi konfliktusokat és hiteltelen, zombi karaktereket. Némi húzás, szigorúbb fókusz, és nagyon jó lesz ez.
Sok sikert a továbbiakhoz!
Kedves Ádám, részben egyetértek, részben nem. 🙂 Mégpedig azzal nem, hogy a helyesíráson nem kell annyit pörögni. Ugyanis az első szűrőn pont azokat kell(ene) kiszórni, akiknek a nyelvi szintje nem felel meg egy bizonyos mércének (márpedig úgy gondolom, hogy egy releváns kiadó magas mércét támaszt). Ebbe pedig beletartozik a nyelvhelyesség (ragozás, mondatszerkesztés stb.) és a helyesírás is. Tehát, ha így nézzük, szerintem ezen a szinten igenis szükséges rajta pörögni és felhívni rá a figyelmet, hogy valami félrecsúszott. Engem egyszerű olvasóként eltántorít a sok nyelvhelyességi hiba (mert egyszerűen élvezhetetlenné teszi a történetet), és elveszi a kedvemet attól, hogy vissza-vissza nézzek a többi pályázatra, mert nem azt a színvonalat kaptam/kapom, amire azt mondanám, hogy el tudom képzelni akárcsak e-bookként is. Félreértés ne essék, nem azt tartom megfelelő nyelvi szintnek, ahol a a lektor a 2. fordulóban már csak popcornnal a kezében olvasgat, hanem hogy az esetleges nyelvi hibák ne egymást érjék, ne terelje el a gondolataimat az, hogy már megint nem értem a mondatot, mert nincs alany, rossz a rag, egybe vagy külön vannak írva szavak rosszul, vesszőhiány van (bár ez utóbbi szerintem a legkisebb hiba).
Mindazonáltal Dávidnak gratulálok a kikerüléshez, és nagyon szép sikereket kívánok, és remélem a történetbe és az esetleges más írásokba fektetett energia meghozza majd a gyümölcsét, mert minden leírt szóval csak fejlődni lehet 🙂
Kedves Tücc! Én a szűk értelemben vett helyesírásról beszéltem. Erről olyan féléve volt egy vita, ami már a szélesebb közönséghez is eljutott, nevezetesen, hogy reformra szorul, mert túlságosan nehézkes, még egymásnak ellentmondó szabályok is előfordulnak. A nyelvhelyesség a helyesírást csak részben fedi, ráadásul ez ilyen preskriptív, szubjektív előíráshalmaz, ami azon alapul, hogy szerintem mi hangzik jól ― és épp ezért annyit is ér. A nyelvtani szabályok betartása (egyeztetés, ragozás) pedig megint (részben) más tészta. Ráadásul az irodalomban mindent lehet, ami indokolható. Egyesek elhagyják a központozást, mások csak a pontosvesszőtől irtóznak, a harmadik csoport (Parti Nagy) például szándékosan rontott alakokat használ. Tehát sok minden előfordul. Persze igaz, hogy ez sosem lehet öncélú. Ebben a konkrét esetben számomra ennyi slendriánság belefér, még ha döccen is itt-ott a szöveg. Viszont van annyira lendületes, fiatalos az egész, hogy az el is vinné a hátán, ha nem lenne helyenként túlírva. Ezért nekem az utóbbi szempont fontosabb, mint az előbbi. Nyilván a szerzőnek sokat kell még olvasnia minőségi szövegeket (ez amúgy senkinek sem árt, nekem sem) meg gyakorolnia. Viszont rettenetesen jó alapja van, mert látja a saját valóságát, észreveszi benne az iróniát és mindezt le is tudja írni. Ez pedig ritkaság.
Nos, csak halkan és szerényen szeretném közbeszúrni, hogy az előszűrők nem csak a szabatos mondatokat nézik, hanem az erős írói hangot is figyelik. Itt pedig van egy nagyon pimasz egyéni hang.
Ami a pályázatot illeti… az összes eddigi írásnak vannak hiányosságai, és a későbbi írásoknak is lesznek. Az oldal célja, hogy megmutassuk az élmezőnyt, és lehetőséget adjunk a tehetségeknek, hogy megkapják a megfelelő visszajelzéseket.
Ha pályázók vagytok, és úgy érzitek, hogy egy-egy írás kevesebb a ti tudásotoknál, az nem baj, sőt jó, hiszen – amennyiben reális ez a pozitív önértékelés – úgy a legjobbak között lesz a művetek. 🙂
Erről nekem az szokott eszembe jutni, hogy ha kitennék ide mondjuk Dosztojevszkij vagy Stephen King egy kevésbé ismert írását ismeretlen név alatt, biztos, hogy akadna, aki abban is hibát találna 😀 Szóval, szerzők, fel a fejjel 😀
Dávid, a lenti kommentedre válaszolva, szerintem egyáltalán nem baj, ha egy szereplő nem annyira pozitív jellem (sőt, éppen ettől lehet nagyon is emberi és színes karakter), itt nem is ezzel, hanem inkább azzal volt a gond, hogy nagyon túlnyúltak egyes jelenetek, és nem vitték előre a cselekményt. De amúgy, igaz, ilyen rövid részletből nehéz megítélni, hogy milyen lesz a teljes történet, mondom, látok rá lehetőséget, hogy az érdekes lesz, de számomra pl. eddig bizonyos stíluselemek zavaróak voltak.
„A következő meglepetés, hogy a srác a túlvilágról tekint vissza…
A bevezetés tehát életszagú, ”
az idézetből pár szót kihagytam, hátha így másnak is eszébe jut, hogy van némi ellentmondás a gondolatban. Azon kívül érdekelne, hogy a részlet mely mondataiból derül ki ez a háttérinfó. Talán az egyszerű olvasót is érdemes lenne az ilyen meghatározó apróságról tudósítani. A különböző időpontok kérdése sem hagy nyugodni. A jövőbe tett kirándulást megszoktam, de csak ritkán szoktam az évszámot leírni, az ilyen lényeges támpontokat inkább egyéb típusú jelzésekben hintem el, de ha már tényleg különböző évjáratú meserészleteket írunk, akkor ezt ne rejtvénynek szerkesszük.
Kedves Dávid!
A kikerülésedhez gratulálok, minden bizonnyal aki kitette, többet olvasott a művedből, mint én.
Néhány zavaró dolgot már leírtak előttem, és volt köztük, amit meg kell erősítenem.
Először is, egy hülyegyerek talán így gondol Adyra, de a mondatodnak egy kulturált műben nincs helye. Hiszen hiába a gyerek mondta, az összes mondat valójában a szerző feléből pattant ki. Ezért érdemes lett volna talán elgondolkodni, mielőtt ilyet írsz le. Talán ez egyeseknek őszintének és pozitívan pimasznak tűnik, de nem árt belegondolni, hogy Ady letett valamit az asztalra, velünk ellentétben, akik most ide irogatunk. És azt hiszem, amíg Ady érettségi tétel, az itt most kikerült szerzők (akik a „szerző” megnevezést jóindulatból kapták) nevét pedig a kutya sem tudja,addig nagyobb tisztelettel kellene az íróra gondolni. Evvel nem kioktatni szeretnélek, csak figyelmeztetni rá, hogy ha egy ilyen mondat nyomtatásba kerül, az sokat elárul a szerzőjétől a kiadón keresztül a az ezt pozitívumként felfogókig mindenkiről.
Mivel ez önmagában is nagy hiba volt, azt nem részletezem, hogy a zavaró helyesírási hibák és számomra értelmetlennek tűnő párbeszédek miatt eléggé nehéz volt elolvasnom a művet.
Azért gratulálok neked, és remélem, jó okkal került ki a könyved részlete. Elnézést, ha goromba lett a hozzászólásom.
Kedves Dávid! Érdekesnek találtam a művedet, nekem a reggeli jelenettel nem volt semmi bajom, ez egy átlagos, zűrös reggel. Amivel bajom volt, az Adyról való.megnyilvánulásod. Értem én, hogy ez egy diák gondolata, és biztos, hogy vannak is ilyenek, de aki tollat ragad a kezébe, és hasonló pályára lép, mint Ady,annak még egy karakter által sem szabadna így megnyilvánulnia. Én is írói pályára készülök, én is adtam be művet, de csak szeretnék olyat írni, hogy még száz év múlva is arról tanítsanak. Teszem ezt a hozzászólást úgy, hogy Ady nem tartozik, és soha nem is tartozott a kedvenceim közé. Ha ezt a bunkó megjegyzést kivennéd, egész klassz műved lenne.
Ez pedig a kiadónak szól:
Nem azért választottam erdélyi helyszínt a könyvemhez, mert most divatba jöttek a magyar helyszínek és nevek, hanem azért, mert ha magyart akarok találni, odáig kell menni. Mert ebben az országban minden van, csak már magyar nincs.
Üdvözlettel: Tessa Norman
Persze, fontos, hogy tiszteljük Adyt, nem csak szerzőként, hanem egyébként is. De miért ne dolgozhatna egy szerző olyan karakterrel, aki diákként utálja Adyt? Ha valaki ilyesmivel foglalkozik írás közben, azzal korlátozza a saját alkotói szabadságát, ráadásul mindez egyfajta vak tekintélytiszteletet tükröz, ami mindig is távol állt tőlem. A karakter gondolatait pedig ne azonosítsuk a szerzőével. Karinthy írja valahol, hogy az ilyen olvasói magatartás hasonlít a bennszülöttekére, akik meg akarják enni az almát, amit egy festményen mutatnak nekik.
Én alapvetően pozitív beállítottságú vagyok, igyekszem mindenben a jót keresni. Így van ez az ide kikerülő regényrészletekkel is. Most is így ültem le a gép elé, aztán az lett a vége, hogy a többiek által felemlegetett nyelvtani hibáknak csak töredékét vettem észre. Nem azért, mert egyébként én általában az írások nyelvtani minőségére vagyok a legkevésbé kényes. Sokkal inkább azért, mert gyorsan elvesztettem az érdeklődésemet a sztori iránt, egyre inkább csak átfuttattam rajta a szemem, „becsületből” olvastam végig. Még így is több írástechnikai hibát sikerült észrevennem.
Nem lenne fair, ha most egy felületes olvasás után minden apró hibát kilistázva osztanám az észt. Maradjunk annyiban, ezen az anyagon még dolgozni kell.
Én sem értem ezt a nagy kiakadást a költővel kapcsolatos mondaton. Ez egy diák gondolata, miért ne írhatná le? Hibás minden mondatot a szerző saját véleményeként értelmezni. Ezek szerint aki sorozatgyilkosról ír, mint úgy gondolkodik, ahogy a szereplője? Aki drogosról ír, maga is drogos? Ha egy szereplőm élvezi a cigarettázást, én is dohányzom?
Engem sokkal jobban zavart az, hogy nincs cselekmény, és ennyiből nem derül ki az, hogy miről is fog szólni ez az írás.
Valamint (lehet, hogy én voltam figyelmetlen) nekem fel sem tűnt, hogy a bevezető és az első rész mesélője két különboző ember, mert annyira egyforma a stílusok (ebből arra következtetek, hogy a szerző saját stílusa is hasonló lehet – de cáfoljon meg, ha nincs így). Arra viszont figyelni kellene, hogy a szereplők elkülönüljenek, és ne húzzuk rájuk a saját tulajdonságainkat.
„az idézetből pár szót kihagytam, hátha így másnak is eszébe jut, hogy van némi ellentmondás a gondolatban.”
Pedig lehet, hogy az a pár szó nem véletlen került oda… Amúgy értem, itt mire gondolsz, ennek ellenére szerintem lehet életszagú valami a fantasztikus elemek ellenére is. Például mondhatom, hogy nekem a George R. R. Martin-féle A tűz és jég dala életszagúbbnak tűnik, mint Howard Conan sztorijai. Pedig mind a kettő fantasy. Az életszagúság annyit jelent, hogy hihető (vagy valamihez képest hihetőbb) mértékben áll közel az általam eddig megtapasztalt valóság legfőbb és absztrakt szabályaihoz. Ez vonatkozhat a karakterek viselkedésére, interakciójukra a környezetükkel (pl. minden hatást ellenhatás követ), bármire. Ez pedig független attól, hogy abban a világban gonosz anyóssárkányok vagy cuki vámpír pónik vágtáznak-e keresztül az égen, vagy hogy a főszereplő éppen egy három méter magas és citromsárga gyümölcszselé. Ebben a konkrét esetben (nem a gyümölcszselésben, hanem a kikerült részletben) amúgy olyan szabályokról van szó, mint például hogy illik lefelelni, még ha a karó biztosra is vehető, mert ezzel az ember a diáktársait mentheti meg a kellemetlenségektől. Pont az ilyen apróságoktól támad fel egy szöveg, és hasonló dolgok itt sokszor előkerülnek.
Kedves Attila! Mivel tőlem idéztél, ezért feltételezem, hogy a hozzászólásod nekem szól, de a többi részére sajnos nem tudok válaszolni, mert bár kétszer olvastam el egymás után, amit írtál, továbbra sem értem, mi a problémád.
Amúgy nem akartam Veled vitatkozni, ahogy senkivel sem. Nekem ez volt a véleményem erről a részletről. Ennyi.
Kedves Attila!
Csak úgy mellékesen tenném hozzá, hogy Robert E. Howard Conan-történeteit a mai napig sem múlta felül senki. Ő nem fanfictiont írt, hanem egyedit alkotott. Nem vagyok benne biztos, hogy sokat tudsz erről az íróról, ha mégis, elnézést, hogy felvetettem. Mindenesetre Howard stílusát még senki sem tudta utánozni, bizonyára tudod, hogy a vázlatait sem sikerült befejezni, illetve sikertelenül. És a felvetésed, hogy mennyire „életszagú”…nos, tudom, ez mindenkinek az egyéni véleménye. Én úgy gondolom, sokkal jobban fel van építve a háttérvilág, mint a most divatos(említeni nem szeretnék) könyveknél. Nem hiába kapta a legjobb kritikákat!
Néhány kedves hozzászólónak pedig még egyszer leírnám, mert úgy látom, valahogy nem tudtátok rendesen elolvasni.. Senki sem mondta, hogy az író becsmérlése a szerző saját véleménye. A gondolat csak az övé, a hozzászólásban ennyi volt. És mivel nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kéne, ezért inkább még egyszer gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! És további sok sikert!
Ezer bocsánat! A hozzászólás Ádámnak íródott, ami az elejét illeti. 🙂
Kedves Zorka!
Nekem címezted, aztán helyesbítettél. Nem tudom tehát, mi vonatkozik rám. Gondolom, az életszaggal kapcsolatos kitétel igen. Nos, pusztán a formalitásra, a formális szembenállásra gondoltam, amikor a síron túlról érkező szavakat életszagúnak nevezi valaki. Mélyebb értelmet ennek nem szántam, az összes többi érvem megtalálható az eddigi megszólalásaimban.
Csak bele akartam olvasni, de aztán hopp, itt ragadtam 🙂 Nagyon tetszik a stílus, annyira jól olvasható a részlet, hogy nem is érdekelnek a hibák, csak és kizárólag a jó sztori, a remek karakterek és a vicces részletek.
Remélem jövőre a folytatást már könyv formájában olvashatom.
Kedves Zorka! Amit írtam, az ebben az esetben pont nem az egyéni véleményem, csak az életszagú melléknév használatának lehetőségeit szerettem volna illusztrálni. Sejtettem, hogy lesz, akinek pont ez nem tetszik majd, de ha más szerzőt írok, akkor az a gond. De újra mondom, semmi bajom Howard-dal, és nem tartom rosszabb szerzőnek Martin-nál.Ráadásul nem akarom a társalgást félrevinni, hiszen elsősorban továbbra is Fertig Dávid írásáról illene beszélni.
Kedves Fertig Dávid!
Sajnos nekem nagyon nem nyerte el a tetszésemet ez a mű, mert túl egyszerű, és túlságosan is az írójának való. A főszereplő neve és az író neve ugyanaz, gyanítom, hogy még a stílus is megegyezik, és talán a történetet is. Olyan, mintha az író saját magának írt volna, nem pedig az olvasónak.
Nekem is tetszett a stílus. A nézőpontok kezelését és a dramaturgiai szempontokat meg lehet tanulni a regény érdekében, de az egyéni írói hang, a hitelesség érzetét keltő részletek, a természetes humor – mind olyasmik, amiket nem lehet megtanulni, és sajnos elég ritka. Épp ezért is kár, hogy a szerző nem veszi eléggé komolyan az írását, hiszen nem figyelt oda a helyesírásra és a nyelvtani hibákra.
Én mégis jobban szeretem az olyan csiszolatlan aranyat, amelyiknél azt érzem, hogy a szerző még nem tudja uralni a sztorivezetést, de eredeti, van benne egyéni spiritusz és lendület, mint az olyant, amelyik átgondoltan felépített, de csak egy újabb, klisékből építkező sztori, középszerű hanggal. Bár lehet, hogy ez egyéni olvasói ízlés kérdése is. 🙂
(Ady-ról középiskolás fiúk gondolkodnak így. Fiú nem vagyok, de középiskolás voltam, és magyar órákon ott voltam, feleltem azt követően, hogy annyi minden megbotránkoztatatta fiatal lelkemet költőink, íróink életéből. 🙂 A költők is emberek, a kamasz rájön, és ez jó. Aki íróként nem tudja a karaktert és a szerzőjét teljesen elvonatkoztatni, sznobmentesen láttatni, az miért alkot karaktereket és miből? Ironikus, hogy valahol lényegében pont ezt kifogásoljuk Mérleg Ádám Ady tiszteletének az esetében is. Költő vs. ember. Mondom ezt úgy, hogy Ady mindig kedvencem volt, szavalóversenyekre „cipeltem”.)
Csak így tovább, sok írást!
Kedves Dávid és Tessa Norman!
Gratulálok Dávid művének kiválasztásához, ugyanakkor több ponton egyetértek az előttem szólókkal. Megörültem az olvasás kezdetekor a középiskolás sztorinak, de egy kicsit csalódtam. Az élcelődő stílus nem baj, viszont a trágár kifejezések használata sem a szülőket, sem a nevelőket nem késztetik arra, hogy egy kamasznak ajánlják a könyvet – erre szerintem érdemes figyelni a jövőben. Tessával egyetértek abban, hogy nehéz a könyvesboltok polcain manapság magyar fiatalokról jó könyvet találni, olyat, amelyben nem az amerikai életstílus kliséi ismerhetők fel. Nem szabad elfelejteni, hogy az olvasmányélmény jellemet formál. Nyomasztó, hogy a fiatalokat nap mint nap érik az erőszakról, unintelligens sztárokról szóló benyomások, ezért nagy az írók/írópalánták felelőssége. Ember legyen a talpán aki normális értékrendet tud kialakítani csupán ilyen impulzusok alapján. Kevés az igazi értékekről, érzelmekről fiataloknak szóló, átgondoltan megírt, érdekes történet, ha néha akad ilyen, az könnyen bestsellerré válik, a kamaszok keresik és olvassák ezeket (pl. Csillagainkban a hiba). Tudom, hogy nagyon nehéz az első tíz oldal alapján megítélni egy könyvet, az én pályaművemből sem derül ki a cselekmény, mert az események láncolata fokozatosan derül csak ki. Bízom benne, hogy a könyved folytatása fordulatos lesz, további sok sikert, üdv.: F. Szandra
Isten mentsen attól, hogy úgy tűnjön, megmondom a tutit 😀 Csak ötleteltem. Igazából a kiadó munkatársai felé szól ez az üzenet. Ha egy könyvet megnézek a boltban, mindig elolvasom a borítóján a mű tartalmát, a Könyvmolyképző kiadó esetében a kategóriát is, ami elárulja, hogy ki a célközönség. Javaslom, hogy a jövőben legyen feltüntetve egy kitett műnél a kategória, és egy rövid, 5-6 mondatos tartalmi ismertető is a szerző tollából. Szerintem nagyban megkönnyítené az olvasók dolgát. Egy hosszabb mű megítélése nem egyszerű, különösen csak ha az első fejezeteket látja az ember. Szerintem ha kinn lenne a fejezet mellett egy pár mondatos ismertető, egészben lehetne látni a történetet, hogy mi hova fog haladni stb. Elég lenne annyi, ami a borítón is szerepelne.
Ez a történet is „megtévesztő” az iskolai kezdés, környezet miatt. Én nem hiszem, hogy egy ifjúsági regénynek szánta az írója.Ezért is lenne jó egy rövid tartalom, ha pedig „hard” dolgokról van szó, egy figyelmeztető szöveg: csak 18 éven felülieknek! vagy ilyesmi. A műfaji paletta a pályázati kiírás szerint tág. Gyerekeknek szánt meséket és horrorokat is vártak az aranymosók. Ha erőszakos, szexuális tartalom, vagy káromkodás van egy műben, nem gond, csak szerintem valahogy jelezni kellene. 🙂
(Ha kikerül, az én művem is ilyen, igaz az elején egy rövid bevezetőben írtam pár sort arról, hogy FELNŐTT tartalom van a benne.)
De mindez persze csak ötlet és észrevétel 🙂
Nem írnék átfogó kritikát, mert azt előttem már sokan megtették, és mindent leírtak, amit írni tudnék. Csak néhány apróságot tennék még hozzá (bár nem olvastam végig minden kommentet, talán már ezeket is megemlítették).
Először is, szerintem kicsit nehezen érezhető a különbség a mesélők között. Ha tényleg hét nézőpontkarakter lesz, akkor kicsit élesebben is elkülönülhetnének egymástól a beszédstílusukban, vagy legalább valami támpontot kaphatnánk, hogy kiről van éppen szó (a legtöbb ilyen könyvben például nemes egyszerűséggel kiírják az aktuális nézőpontkarakter nevét a fejezet elejére).
Másodszor, a bevezetésben az, ahogy a halott tanárnőről beszél („annyira nem fog hiányozni nekem”) szerintem nem áll teljesen összhangban azzal, hogy a fiú is meghalt. De ez tényleg csak apróság.
Harmadszor, nekem kicsit ellentmondásos volt az anya karaktere. Az elején még egész átlagosan viselkedett, rájuk szólt a káromkodásért, aztán amikor már az erkélyen látjuk, egyszeriben ő maga is flegma lesz. De lehet, hogy ez csak nekem tűnt így.
Mindenesetre gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert kívánok a pályázat további szakaszában!
(Paul, az első pályázatnál minden szerzőnek csináltam adatlapot bemutatkozással, összefoglalóval és kezelhetetlenül megnyújtotta az adminisztrációs időt. Az előszűrők is ennyit látnak a sztoriból, és a lektorok is olvasás előtt, vagyis a szövegnek önmagában kell megállnia. Ez nyilván nehezebb, mintha egy könyvben, fülszöveggel, ráhangolódott olvasók elé kerülne. De pont ez benne a szép.
A 18-as karikát eddig is kitettem, ha szexuális tartalom volt. A fenti szöveg 16-18 éves fiúknak szól, vagyis indokolatlan a korhatárjelzés.)
[Értem. Köszi az infót. :)]
Először is: Gratula a kikerüléshez! 😀
Másodszor: Többen írták, hogy unalmas, nem történik benne semmi. Valóban. De: muszáj, hogy egy regény azonnal történéssel induljon? Szerintem nem. Vannak olyan olvasók is, akiknek pont ez jön be, a lassú indítás (hozzáteszem, én is az akciósabb sztorikat kedvelem, de nem mindenki egyforma, szerencsére). A szerző írta is, hogy ez az 1. fejezet első fele, tehát meglehet, hogy a fejezet végén valami egész váratlan fordu8lat történik (hisz azok többnyire a fejezetek végén szoktak, hogy az olvasó ne akarja letenni 😀 ). Szóval szerintem ebből még nem derül ki, hogy unalmas lesz-e a mű v. sem.
Az viszont tény, hogy a két mesélőt valóban nem lehet elkülöníteni. Ezt persze lehetett volna korrigálni úgy is, hogy a második mesélőt a nevén szólítja az anyukája v. az öccse, és nem csak jóval később ismerjük meg név szerint.
@ Paul és Aranymosó: a célközönség ill. kategória megadása szerintem sem rossz ötlet.
Ahogy elnézem, sok mindent kiváltott az írásod az olvasókból. 🙂 Most csak bele-beleolvastam a véleményekbe, sok mindennel egyet értek.
A bevezetés szerintem is eléggé jó, pláne ez a kis kiszólás: „Ó, de megint elkanászodtam. Innen, a túlvilágról kicsit nehéz koncentrálni az egzakt, régi, az akkor még létező dolgokra:” Ütős!
Valószínűleg a kettőspont miatt én is azt hittem, hogy az elbeszélő maradt ugyanaz a személy, és szerintem is nagyon rossz, hogy váltottál, vagy hogy ilyen éles a váltás. Ha hét elbeszélő lesz, érdemes a fejezetek elejére kiírni, ki az aktuális személy, élvezetesebb lesz úgy az olvasás.
Szerintem is gondok vannak az ütemezéssel itt az elején, lelohasztja az olvasási kedvet az idézett mondat után. Ha az is visszaemlékezés, akkor viszont könnyen fel lehetne dobni egy kis sűrítéssel és az olyan beszúrásokkal, mint az idézett mondat. Visszaemlékezéseknél az őrületbe lehet kergetni (jó értelemben) az olvasót azzal, ha kiszólásokat teszel bele („ezt akkor még nem tudhattam”, „már akkor is éreztem, hogy valami fura benne, de nem törődtem vele”, ilyenek, csak hogy sablonosabb, de azért hatásos mondatokat idézzek :)).
Nekem néha nagyon nehézkes volt az írói stílus, mintha túl sokat akartál volna, nem volt természetes. Ráadásul nem volt koherens sem, hol ilyen, hol olyan, ezzel az a gond, hogyha ugyanaz az elbeszélő, nem szabadna ennyire változnia a stílusnak.
A két elbeszélőt viszont érdemes lehet jobban elkülöníteni egymástól, hogyha olvassa az ember, fel se merüljön benne, hogy ugyanaz az elbeszélő, mint az előző bekezdésben, hiszen annyira másképp fejezi ki magát az új személy.:)
Ó, azt kihagytam, hogy a címek tetszenek, humorosak és felkeltik az ember érdeklődését! 🙂
Valamint azt is, hogy az ady-s vitában (bár szerettem nagyon a műveit, és tisztelem, akárcsak az összes irodalmi alkotót, aki valamiért fennmaradt) nem azoknak adok igazat, akiknek nem tetszett, hogy ejnye, szifiliszesnek nevezted az egyik legnagyobb magyar költőt. Egyszerűen azért, amit mások is írtak: az elbeszélői hang nem egyenlő az íróval (akárcsak a lírai én a költővel), te így a karaktert jellemezted, nem magad. (Azt nem mondom, hogy ezzel szimpatikus lett a karakter, őt inkább a múlt eseményeire távolról való visszatekintés tette érdekessé, mintsem az órai produkciója. De hát én mindig is stréber voltam, nem tudom értékelni azokat, akik nem.:D)
Köszönöm a hozzászólásokat!
Nem gondoltam volna, hogy ilyen megosztottságot vált ki Ady. De hát, nem tetszhet mindenkinek minden. Később is lesznek benne hasonlatok, témák, amelyek nem fogják elnyerni minden olvasónak univerzális tetszését. A helyesírás és a megfogalmazás pedig – ezek javíthatóak, idővel meg is teszem.
Mindenesetre örülök, hogy kikerült az alkotás az oldalra 🙂
Kedves Dávid!
A nyelvi hibák javíthatók, ebben segít majd a nyelvi lektor. A megfogalmazás is olykor esetlen, de a stílus egyedi. Ez a lényeg, van miből építkezni. Noha nem történik sok minden ebben a rövidke kis részletben, benne van a lehetőség. Szerintem szerencsétlen helyen lett félbevágva a fejezet, hiszen a feltett részletben szó sem esik az „átkozott német nyelvről”.
Ady-ról pedig: a megfogalmazás ellenére előfordulhat, hogy tiszteled a költőt. Ádám gondolata egyéni, sok hasonló mai középiskolás véleménye egyezhet ezzel, vagy akár még drasztikusabb is lehet. A részleteden azt éreztem, hogy szembemész ezzel a pár szóval a konzervatív irodalom-felfogással, amit többek képviselnek a kommentelők között. Csak így tovább, kell néha valami újat is olvasni!
De azért egy újraolvasás néha nem ártana.
Huhh, amíg kitartottam, és olvastam, egyszerre több dolog is megfordult a fejemben.
Például, mért ennyire káromkodni? Oké, oké, én sem vagyok szent, de ez mégiscsak egy irodalmi mű, könyörgöm, az intelligenciát és az ékesszólást kéne prezentálnia, nem pedig az alpáriságot….
És szegény Ady mit ártott az írónak, azt sem tudom, de még így, hogy a tanárnő csak egy kitalált személy, még így is nagyon, nagyon, de nagyon tudom sajnálni, hogy ezt kellett végighallgatnia…
Viszont érdekes lehet a folytatás, és életszagúak az iskolai jelenetek – úgy nagyjából. Szóval, elég vegyesek az érzelmeim, de sajnos még így is inkább a negatív felé billen a mérleg nyelve.
Kedves Dávid!
Igazán érdekesnek találtam az írásod. Tetszik, hogy magyarok a szereplők, a helyszín választás is jó.
Ha lehetséges szeretném tovább olvasni, fekete.gergo89@gmail.com az e-mail címem.
Kedves Dávid! 🙂
Gratulálok a kikerüléshez! Számomra nem volt sok felesleges párbeszéd, különösen, ha mulattató a sztori. 🙂 Az egésznek olyan „életszaga ” van. Jól emlékszem a középsulis évekre (mivel nem is volt olyan regen ^^) és valóban ez a helyzet a nem várt feleltetéseknél. Az adys megjegyzésnél elhúztam a szám, mert tudtam, hogy az ilyen „diákőszinteség” – pláne, ha a feleltetés borzalmaival párosul – probléma lehet egy ilyen regénypályázatnál, de könyörgöm, ettől életszagú az egész. 🙂 Én a magam részéről tisztelem és becsülöm Ady Endre munkásságát és több verse is a kedvenceim közt szerepel, de egy 18 éves fiúnak lehet ez a véleménye.(Valószínű, hogy – sajnos – alapból sok diáknak a költő szexuális élete maradt meg az emlékezetében az önéletrajzából.)
Most, hogy a vihar elszállt, válaszolgatok:
@Demeter Attila: Úgy érzem, eléggé kihúztam Önnél a gyufát. A kifogásolt stílus szinte végig ilyen lesz, sőt! Ady-ról meg… nos, sosem szerettem a középiskolai irodalomoktatást. Mindig azt kellett visszaadnunk a tanárnak (akár felelet közben, akár dolgozatokban), amit ő mondott, mást nem fogadott el. Ádám pedig, még ha gondolkodik is ilyenen, hogy Ady „szifiliszes költő”, nem mondja ki, ennyire nem bunkó. Én adtam a szavakat/gondolatokat a szájába, és meg is egyezhet a véleményem az előbbi mondatban levő kijelentéssel. Ennek ellenére tisztelem a költőt.
Kissé jobban belegondolva: ez csak az első fejezet fele. Jézus Mária, mit kapnék a kommentelőktől az egészért. Sőt, az első száz oldalért. Szinte az egész bevezető. De ezt nem tartom akkora hibának. A kiadó gondozásában megjelent „Az első törvény” trilógia első kötetének majdnem egésze is egy hosszú bevezetés.
A stílus meg… hát, nagyjából ezt vártam. Eléggé ellentmondásos. Nem vontam le pontos mérlegelést, de nagyjából fele-fele arányban kedvelték/nem kedvelték.
@Fekete Gergő: A pályázat végét várjuk ki, utána egyezkedhetünk.
Mindenesetre mindenkinek köszönöm, aki volt elég bátor, hogy elolvassa. Kíváncsian várom én is a folytatást 🙂
Kedves Fertig Dávid!
Köszi a gyors reagálást!
És még valamit. Ha jól emlékszem, tegeztelek. Kérlek, be sérts meg, és tegezz vissza.
Üdv!
Attila