Fertig Dávid: Pusztulás, szerelem, és más finomságok – 2. részlet

Előző részlet

Közel kilencven perccel később, a folyosón a németórára várakozva még mindig a matekkal volt tele a fejem. Ez a dózis megártott az agyamnak… szinusziksz deriváltja koszinusziksz, természetes alapú logaritmus iksz deriváltja egyperiksz, iksznégyzeté meg kétiksz… ááá, egy matematikus hogy képes ilyenek között élni? Francba az egésszel. Ráadásul Lali sincs sehol, lehet feltartják az osztályában. Vagy a tizenegyedikes matekosok találták meg őt, és próbálják szétszedni a maradék önbizalmát. Az újabb csengőszó nem segített aggodalmamon, ráadásul „kedvenc” némettanárom szokásától eltérően, nagyon hamar ott termett nálunk.

– Guten Tag!

– Guten Tag liebe Frau Lehrerin! – feleltük kórusban.

– Setzt euch! – Hitler néninek is lehetett volna becézni. A viselkedése erősen hajazott egy keményvonalas náci tisztre… csak a bajusz hiányzott neki. Dús, fekete haja és szögletes, vastag keretes szemüvege a német nyelv jelképévé vált nálunk.

– Dávid, olyan rég hallottam a hangod, gyere ki felelni! – jelentette ki hirtelen. A szívem leállt a vérkeringésemmel együtt, elfehéredtem, és nem tudtam megmoccani.

– Tanárnő, ha lehet, én ma inkább nem élnék ezzel a lehetőséggel.

– Auf Deutsch, bitte! – elismételtem – Warum? – mégis miért… mit gondolt…

– Ich habe für heute nichts gelernt – nem tanultam semmit mára.

– Valóban? – érdeklődte magyarul – Nem leszünk így jóban, mein Schatz!

– Nem vagyok a drágája… – mormogtam.

– De bizony, hogy vagy! Ezen az órán az vagy nekem, amit én mondok… és nem szeretném, ha visszaszólnál, a kellő tiszteletet meg kéne adnod a felnőtteknek! Egyes!

– Tanárnő! Ez sorozatban a harmadik!

– Lehet, hogy tanulni is kéne…

– Akkor bezzeg sosem hív ki, mikor meg is teszem, vagy önmagamtól jelentkezem!

– Hallgass el, különben kapsz egy negyediket is! – fekete szemei felizzottak, kinéztem belőle, hogy a kezében kattogtatott tollal lyukat nyitna az ádámcsutkámra.

– Dávid, tedd azt, amit mond! – suttogta mellettem Móni, az egyik normális csajszi az évfolyamról.

– Ó, Mónika szívem, csak nem felelni akarsz?

– Nem. Dávidnak tanácsoltam valamit mindössze.

– Nem akarsz felelni? Mit szólsz akkor te is egy egyeshez?

– Tanárnő, álljon le! – pattantam fel. A hátsó sorban Mira halkan ú-zott egyet.

És így jutottam el megint az igazgatói iroda elé. Szerencsémre ő nem tartózkodott az iskolában, ezért a jó fej, de igazságos, második igazgatóhelyetteshez kerültem be (őt visszük majd a végzős osztálykirándulásra kisérőtanárnak):

– Már megint a német? Dávid, tanulja már meg, hogy némely esetekben érdemes inkább le kell nyelni, amit mondanak!

– Nem vagyok rá képes… főleg ezzel a nővel nem.

– Tudom, maga és Judit kölcsönösen rühellik egymást.

– Tényleg?

– Mást se hallok egy-egy németóra után, hogy a Pásztor Dávid így, a Pásztor Dávid úgy.

– Direkt szívat egyfolytában! – fakadtam ki.

– Nézze Dávid, én ezt elhiszem… és valójában az ön pártján állok, azonban én ez ellen nem tehetek sokat.

– Kirúgathatja…

– Persze, és akkor egy tanár sem maradna a Lovassyban. A helyzet korántsem ilyen egyszerű… tudomásom szerint mindössze önt pécézte ki magának az összes tanítványa közül.

– Tényleg? – rohadjon meg… ezt már nem mertem kimondani.

– Igen. Ellenben… a tanítási módszerei nem a legjobbak. Az ő diákjainak az átlaga majdnem négy tizeddel rosszabbak mint más némettanároknál. Valamint a személye is eléggé… hogyismondjam…

– Arrogáns? Személyi kultuszt keltő?

– Ne túlozza el ennyire… a lényeget viszont érti.

– Na végre, valaki az én oldalamon van.

– Igen Dávid, de ezt én még mindig nem mondhatom ki. Itt most egy dorgálás folyik, nem pedig a kétségek enyhítése! Örüljön neki, hogy az igazgató úr jelenleg házon kívül van… ő nem lett volna ennyire megértő, mint én.

– Tudom tanár úr… ezért is szeretjük mi magát.

– Az osztályában ért sérelmeket nyelje le, és ne a személyzeten vagy más ártatlan embereken töltse ki a haragját. Ismerem személyesen én is a Piros Mária-Tóth Márk bagázst, nem érdemes rájuk egy percét sem pazarolnia – bírtam Zoli bát. Érthető okokból.

– Ma reggel kicsit túllőttek a célon.

– Az osztályfőnök jelezte… látta a képet. Majd beszélgetek velük is pár percet, hátha észhez lehet őket téríteni.

– Mirát? – gondolva az utóbbi négy évre – Tanár úr, ahhoz minimum csoda kellene.

– Én nem tudom, mit követett el ellene, de nagyon a szívébe gázolhatott.

– Az exe vagyok – ismertem be elpirulva.

– Ó – nyelt egyet. Ő sem számított erre a válaszra – Ez így, megmagyaráz pár dolgot. Nade, menjen vissza, még mielőtt vége az órának…

– Élvezet lesz látni liebe Frau Lehrerin kéjesen mosolygó arcát.

– Csak ne szóljon egy szót se! Tegye azt, amit ő, egy kis mosolygásért meg úgysem írhat be semmilyen jegyet. Ha meg igen, azonnal jöjjön ide, és akkor legközelebb őt hívom be – épp kiléptem volna az irodájából, mikor utánam kiabált.

– Azért néha tanuljon! A rendszerben látom az átlagát, és cseppet sem vigasztaló.

– Higgye el, nem fogok megbukni.

– 1,8… szedje össze magát – erről tudtam. Ráadásul a mai egyes még tovább fogja rontani – Legfeljebb év végén felelek a kettesért.

– Záróvizsgán találkozunk! – poénkodott.

– Viszontlátásra!

Jelzőcsengőre értem vissza. A többiek arcán az agyhalál általános tüneteit véltem felfedezni, Móni a padon feküdt, és a kezeibe temette magát.

– Alles gut? – szegezte nekem a kérdést, elnyújtott u betűvel. Ahogy szokta.

– Ja, natürlich.

– Aufgezeichnet! – visszafordult a többiekhez – Hausaufgaben sind: – és elsorolt vagy tíz feladatot házi gyanánt. Gyilkos szemekkel nézett rám szinte mindenki a csapatban – És aki nem készíti el hétfőre, kétszer ennyit kap! Lehet egy szaktanárit is hozzácsapok. Dávid, te pedig készíts egy előadást a tanár-diák kapcsolatról, ugyanúgy hétfőre.

– Tessék?

– Minimum húsz perc hosszú legyen, lehetőleg nyelvtani hibák nélkül és a témáról szóljon, ne forduljanak elő benne kicsapongások! – összecsapta a naplót – Steh auf! – vigyázzba kellett állnunk – Auf Wiedersehen!

– Auf Wiedersehen! – jött a válasz kórusban. Vele a viszontlátást halogatnám a pokolig… vállával nekem jött, ahogy sietett ki a teremből.

– Csak nyugi Dávid! – fogta meg kezem Móni.

– Beírta végül neked az egyest?

– Be hát… mire számítottál? Én ugyan nem mentem ki felelni… aztán rácuppant Mirára, mikor látta, hogy nagyon röhög… de az a mákos kis ribanc négyest kapott.

– Négyest? Annyit se tud németből, mint én!

– Nyilván a tanárnő drága tovább akart minket cukkolni. Nyekegett pár sort, aztán mondta neki, még van mit fejlődnie, de már alakul, és mindenki meglepődésére jó jegyet kapott. Bezzeg, ha te mentél volna ki ugyanezzel a teljesítménnyel…

– Dávid, mein Schatz, sokkal többet kellene tanulnod, de látom az igyekezetet, kettes! – utánoztam az affektálós, vékony hangot.

– És akkor még örülhettél volna, hogy ilyen jóindulatú volt…

– Nem baj, már csak egy hónap, és még egy év, aztán soha többé germán nyelv! Megelégszem én az angollal is!

– Lovassy… mit vársz? Ha kell, a fenekünkön nyomják fel a második nyelvet…

– Análisch tanulásch – Móni elnevette magát.

– Nem maradsz itt? Úgysincs itt ma Gabi, egyedül lennék teljes nagyszünetben – a barátja valamilyen küzdősportot űzött, és egy versenyre vitték el Székesfehérvárra.

– Meg kéne találnom Lalit – a lány fintorgott… ő sem bírta túlságosan kedves barátomat. Mondjuk, Móni nem küzdött meg a csöndes fiú barátságáért. Én igen.

– Minek? Ahelyett hogy itt lennél velem, és szendvicseznénk együtt?

– Móni, te nem is eszel semmit, ez gyenge indok volt!

– Azért megpróbálhatom, nem?

– Bocsi, de vissza kell adnom neki egy könyvet… na meg, nem beszéltem vele egy ideje – ez csak részben volt igaz. A füzetét hiányolta, viszont elfelejtettem behozni egész héten, és csak tizenhét óra telt el legutóbbi beszélgetésünk óta. Ilyen kis cseles voltam… de ezek a részigazságok is elegek Móninak.

– Jól van, sipirc!

– Köszi! – miért köszöntem meg?

Az udvaron találtam rá a kis pisis tizenhat évesre. A fűben ült, a kerítés mellett, és ahogy néztem, elfelejtette betenni a kontaktlencséit, szemüvegben oldotta meg a következő órára a fizikaleckét. A reggeli időjárás eltűnt, a nap kisütött.

Lali elmehetne egy fehér etiópnak, olyan vékony, és súlyához képest magas is. Orra piros, mintha mindig inna, habár ez nem igaz, valamilyen bőrbetegsége van, ami csak az arca közepén jött elő. Haja szögegyenes és barna, hosszú, de a fejére tapad, így nem látszik annyira. Törökülésben ült, nagyon elmerült a feladatban… egy perce szobroztam mellette, mire felnézett a papírból:

– Á, szia – kezet ráztunk, aztán lehuppantam mellé. Nekem angolóra a következő, így nyugodtan hátradőlhettem… úgyis filmezünk, leckét meg idén még nem kaptunk.

– Hol voltál előző szünetben?

– A termünkben – rá jellemző szűkszavúsággal beszélt. Ez akkor különösen igaz, ha rossz kedve van… ráncolt homloka is erre mutatott.

– Valami baj van?

– Csak a szokásos – belenéztem füzetébe… majd elrettentem a bonyolult képletektől. Még jó hogy egy éve a töri fakultációt választottam, nem ezt a borzalmat.

– Matekosok?

– Mind a hatvanöt fő, leszámítva téged – ez a tizenkettedik és tizenegyedik A osztály összlétszáma – Rám szálltak Kristófék, és nem engedtek el, míg oda nem jött Csizi – Kristóf – unintelligens vadbarom sötét tekintettel, tesztoszteron és punciszag jellemzi. Vagyis… az utóbbit csak szeretné, hogy jellemezze. Focin, alkoholon és szexen kívül másról nem képes beszélni… mégis ő a legnépszerűbb alak a csapatában, hiába rendelkezik két agysejttel.

– Ezúttal mivel talált meg?

– Fenyegetőzött…

– Mivel?

– Letépi a golyóimat, ha nem vallom be, kikhez vonzódom.

– Tehát tényleg a szokásos – a választ erre én sem tudtam. Nekem annyit felelt erre a kérdésére korábban: „Nem tökmindegy? A szerelem az szerelem, nem számít kik között van! End of story!” Gyanúra ez adhatott volna okot… viszont nekem attól nem lesz kevesebb a szememben, ha nyilvánosságra hozná, hogy meleg.

– Egy pofont kaptam tőle… ennyiben eltér az eddigiektől.

– Megpofozott? Nem szállt el túlságosan?

– Dávid, nem tehetek semmit… ha visszaütök, iskola után körbevesznek nyolcan, és kiverik belőlem a szart is.

– Ha meg segítek, azzal se mész többre.

– Nyolc szövetségesünk meg ellentámadásra nincs.

– Talán lenne…

– Ja… és visszajönnének tizenhatan. Ne feledd, az iskola kétharmada rühell bennünket.

– Oktalanul.

– Elég ok az, hogy nem dugtad meg anno Mirát.

– Tizennégy éves voltam!

– Szexre elég érett.

– Persze, fogd rám te is az egészet… így is élvezet mindennap erre a helyre bejönni.

– Talán akkor téged nem utálnának.

– Gondoltam én akkor, hogy ilyen befolyásos picsa lesz belőle? De hagyhatnánk ezt a témát, nincs kedvem erről beszélgetni… Galgóczynál is előkerült.

– Mit kerestél te az igazgatóhelyettesnél? – gyorsan elhadartam neki az aznapiakat – Büdös némber… negyven felett minden nő beklimaxol… ő meg pont rajtad tölti ki.

– Jut eszembe, visszahoztam a törifüzeted – kellett a segítsége. Ők megkapták a suli legjobb tanárát… mi meg fakton is a világ legunalmasabb gyökerével szenvedtünk. Kimásoltam az összes évszámot, személyt, eseményt… megtartva ezzel az esélyemet a sikeres emelt szintű történelem érettségire.

– Ideje volt… – ügyködött egy keveset a leckéjén, végül félredobta a fűbe, levette szemüvegét és hanyatt feküdt. Követtem példáját.

– Délután végre kikapcsolódhatunk egy kicsit.

– Ja…

– Most végre megláthatjuk, milyen Bazsi szobája.

– A szüleinek fel kéne fogni, hogy húsz éves… egy ilyen korú ember meg erőteljesen szocializálódni próbál, nem csak külső, hanem belső környezetben is!

– Nem lesznek otthon, igaz?

– Sőt, holnap se… valami többnapos céges buli lesz, és ők szervezik egy négycsillagos hotelba.

– Jó dolguk van – Kékesiék szekere jól futott… Balázs sosem nézte azt, mi mennyibe kerül. Ha kellett neki valami, megvette és kész, a bankkártyája mindent fedezett…

– Érettségijéről mi hír?

– Nem tudom, arról nem beszéltünk tegnap a telefonban… de tuti elmondtak neki pár infót. Nem szeretik ők se, ha kétségek közt tengődnek a diákjaik.

– Tartanék már én is ott!

– Három év még Lalikám.

– Az kurva hosszú idő! Pedig most tele van a tököm az egésszel!

– Én négy éve szopom itt a faszt… – fejeztem ki magam vulgárisan – Mira nem tette élvezhetővé. Bazsi Canossa-járása meg a végéhez közeledik…

– A mákos.

– Neki sem tette könnyűvé a korábban emlegetett két osztály.

– Viszont neki volt egy év nyugalma… aztán megjöttél te – bökött oldalba.

– Kac-kac – hirtelen feltámadt a szél, alig győztük összeszedni a szétszóródott papírlapjait Lalinak.

– Menjünk be… – a nap negyedik csengetése zavarta meg az áldott szünetet… és nem ettem semmit. Móni-szindróma.

– Találkozzunk a porta előtt hetedik óra után.

– Sulin kívül vagy belül?

– Szerinted?

– Oké, ez hülye kérdés volt.

– Szerintem is – elviharzott a fizika előadó irányába.

Hamar lepörgött a maradék négy óra. Angolon kaptam két ötöst a legutóbbi dolgozatomra (tanárnő mindezt tündéri, őszinte mosollyal közölte velem), utána elkezdtünk nézni egy filmet I. Erzsébet angol királynő életéről. Berakta a feliratot, de csak a gyengébbek kedvéért… a felsőfokú nyelvvizsgámmal nekem nincsen szükségem ilyen kisegítő megoldásokra. Bár a Francis Drake-et játszó színész kicsit érthetetlenül beszélt…

A nap fénypontja követte ezt a laza órát… dupla irodalom a világ második legkiállhatatlanabb nőszemélyével. Ráadásul ez is teljes osztályos. Szente tanárnő félig haldokolt már korát tekintve, ennek ellenére, kitartóan küzdött a kor ellen, feketére festette a haját, fiatalosan mozgott, hangosan, gesztikulálva beszélt (és reggelente lehúzott egy pálinkát, meg elszívott egy szál cigit). Kivételesen nem feleltetett, mondván, túl sok érettségi javítanivalója van, és nem akarja az agyát nyüstölni egy valószínűleg szánalmas felelettel. Ezért száz percen keresztül, szünet nélkül, Móricz Zsigmond – Uri muri regényét elemeztük, amit én nem olvastam el. Nem értettem továbbra sem az irodalomoktatással egyet, 2016 révén tizenkettedikben kortársakat tanítanék, nem megkövült, rég halott irodalmárokat. Összehúztam magam a lehető legkisebbre, nehogy felszólítson véletlenül. Február óta változott felém a hozzáállása… Bazsi megtáncoltatta Lovassy-bálon, majd én is felkértem egy pörgősebb szám erejéig. Nyalni tudni kell. Többek között ez sem tetszett az osztályban senkinek… éjszaka, hazafelé menet Kristóf, meg még két kigyúrtabb egyéniség megpróbált elkapni, de én gyorsabb voltam.

Az utolsó óráról meg ellógtam… nincs nekem szükségem tesire. A fociról szólt az egész, a labdajátékokhoz meg analfabéta vagyok… értelmetlen tehát a péntek hetedik testnevelés és az én kapcsolatomról elmélkedni. Kényelembe helyeztem magamat egy alagsori fotelon, és vártam, teljen el az idő.

Sajnos, ismét konfrontálódnom kellett valakivel…

– Dávid, mit csinálsz te itt, nem órán kéne lenned?

– Nem – a tanári szinten is van kávégép, miért pont a könyvtár előtti kell ennek a fekete ribancnak?

– Az előbb voltam az udvaron és láttam az osztálytársaidat játszani! Köztük kéne lenned!

– Kéne… – úgy tettem, mintha belefeledkeztem volna a harmincéves háború eseményeibe.

– Ne merj szemtelenkedni velem!

– Nem vagyok szemtelen… látja, van nekem kettő is! – élvezettel töltött el a vörösödő feje.

– Na idefigyelj – lecsapta az elkészült expresszót egy polcra. Ásítottam egyet.

– Tanárnő, nem lépnénk ezen túl? Elég volt nekem a németóra is…

– Galgóczy szólt nekem, hogy vele beszéltél… jövő héten egyetlen apró stikli, és röpülsz az igazgató elé!

– Adjon szárnyakat.

– Még egy egyessel szerintem megoldható lenne a dolog.

– A jegyeim nem reprezentálják a valódi tudásomat! – vetettem oda neki mérgesen, németül.

– Nem… sokkal rosszabbat kéne adnom – gonosz vigyor jelent meg – Remélem a kiselőadásod kielégítően jó lesz. Előre mondom, hibánként fogsz egy jeggyel kevesebbet kapni.

– És ha véletlenül öt hibám lesz?

– Hm… erre nem is gondoltam eddig. Mondjuk… két egyest kapsz? Hat esetén meg hármat… és így tovább – visszalépett a kávéjáért, és elindult felfelé a lépcsőn – Jó hétvégét, Dávid!

– Dögöljön meg! – kiáltottam utána.

– Csss! – a könyvtárosnő arca hasonló az enyémhez – Menj máshova kiabálni! – mire utolértem volna a drágalátos ribancot, felért a tanári szintre, ahol diák nem tartózkodhat. Ráadásul kis akciómmal kockáztattam, hogy más is észrevesz.

Lementem inkább a porta elé, egy eldugottabb zughoz és magamban fortyogva vártam, teljen el a maradék tíz perc, és legyen vége ennek a napnak/iskolai hétnek…

– Már megint mi van? – kérdezte Lali a semmiből megjelenve.

– Hát te…?

– Elkéretőztem… hazudni tudni kell. Nem akartam a csürhével együtt lelépni a suliból… de veled mi van?

– Liebe Frau Lehrerin.

– Fúj…

– Nyolc és fél órája vagyok ébren, és már szembeszálltam fél Veszprémmel – panaszkodtam barátomnak, amíg várakoztunk Balázsra az ajtó előtt – Először öcsém, aztán anyám, Mira, Márk, az egész osztály és végül a büdös ribanc, kétszer!

– Ők nem fél Veszprém – kötött bele mondanivalómba.

– Értetted, mire gondolok, nem?

– De.

– Akkor ne legyél olyan, mint egy nagymama… komolyan mondom, az élő fába belekötnél.

– Én már csak ilyen vagyok…

– Nem baj Lali, mi így szeretünk – veregettem meg a vállát.

– Csak nehogy túlzásba vigyétek azt a szeretetet.

– Pukkadj meg! – nyomtam egy kokit a fejére.

Nyikorogva kitárult az ajtó. Egy pár kék szem szegeződött ránk… Bazsi az érettségire való tanulástól meggyötörten állt ott előttünk otthoni ruhájában.

– Szevasztok. Bújjatok beljebb.

– Azta… – kertjükben a fű egyenesre nyírva. Tőlünk öt méterre egy hatalmas medence, benne kristálytiszta vízzel. Kerti törpék mindenfelé.

– Annyira nem nagy szám…

– Neked! – feleltük egyszerre.

Balázs gazdag szülők kései és egyetlen gyermeke. Ha jól emlékszem, negyvenhárom volt az apja és harminchét az anyja mikor világra jött. A kis csöppséget pedig végtelenségig elkényeztették…

– Gyertek be a lakásba, ott sokkal jobb… főleg, mert nem is kell keresztülmennünk az egészen. A szobámból nyílik az egyik kijárat a teraszra – a kis „lakosztálya” sem semmi. Gyönyörű szép bútorok, lerítt róluk, hogy nem olcsón vették őket, a polcokon rengeteg könyv, plazmatévé a falon, mellette egy konzol és hozzá megszámolhatatlan játék, százliteres akvárium az egyik sarokban, élénk fehér fénnyel megvilágítva. Két fal sárga, kettő pedig narancsszínű. A medencére tökéletes rálátást nyújt a szoba keleti oldalát kitevő, hatalmas, tologatható ablak.

– Értem már, miért tartanak mindenkitől távol szüleid… – Lali szájtátva bámult meg mindent. Ő ilyeket maximum az interneten látott eddig… családja nem éppenséggel volt pénzzel ellátott. Habár az otthoniakról sem beszélt eddig sokat.

– Anyu megrögzöttsége, hogy valaki elrabol egyszer, és váltságdíjat követelnek értem – Balázs parafatábláján egy lányról lógtak különböző képek, egyiken összeölelkezve néztek a kamerába – Az exem – osztotta meg velem.

– Ex? – meglepett – Nehogy úgy járj vele, mint én Mirával.

– Ugyan… Piros Mária és Schnellbach Cintia között szakadéknyi különbségek vannak.

– Tudom – ismertem Cintit, nagyon rendes lány. Suli után néha ott várt a Lovassy előtt barátomra és párszor így már találkoztunk vele. Rengetegszer hozott nekünk süteményt. A citromos piskótát ő készítette el a legjobban ismerőseim között… hát még a hatlapost – Mi történt?

– Egyszerű – Lali még mindig a szobában levő kismillió dolgot csodálta – Kihűlt a kapcsolat, sajnos. Három év után megunta a jelenlétemet…

– Összevesztetek?

– Szerencsére nem. Jó viszonyban váltunk el… de ez közel sem jelenti azt, hogy ezek után találkozni fogunk. Tuti megvan a következő jelöltje is – elszomorodott.

– Egy ilyen jóképű kölök, mint te, hamar fog találni magának egy másik leányzót – és ezt nem viccből mondtam. A kék szem mellé hihetetlenül szőke haj dominált, oldalt lenyírta, középen pedig felzselézte. Alkatával sincs semmi probléma, észosztásnál is jól járt, és értelemben sem szenved hiányt.

– Ez nem így megy nálam.

– Jaj, te… szereted még?

– Hogyne szeretném… három évet az ember nem tud csak úgy az ablakon kidobni.

– Tudom – ez enyhe hazugság volt. A leghosszabb kapcsolatom három hónapig tartott… és majdnem összeverekedtünk a végén. Vigasztalásból mondtam csak… sajna ez a legtöbb, amit tehettem elnyűtt lelkéért – Mikor történt?

– Pont egy hete… német érettségi után felhívott, hogy sürgősen találkoznunk kell, és elmondott mindent. Fél évig titkolta előlem a dolgokat, ez fáj a legjobban… kapcsolatban éltünk… de ő szánalomból maradt mellettem.

– Lesz egyszer jobb is – szemeibe könnyek gyűltek.

– Más nő nem kell, őt nem kaphatom vissza. Hogy lenne jobb? – megöleltem. Ez a maximum, amit nyújtani tudtam neki: meghallgatom a panaszát és lelki támaszt nyújtok – Pedig megfogadtam, nem zúdítom rátok a hülyeségeimet.

– Nem baj – síró fiúval úgyse voltam még egy szobába összezárva. Remélem, nem lesz túl gyakori – A barátod vagyok, nekem megteheted.

– Pont ez az… nem akarlak titeket ilyen érzelmi nyavalyákkal nyaggatni benneteket. Egyikőtöknek sincs barátnője, aztán ki tudja, milyen érzést vált ki belőletek, hogy azért hüppögök itt, mert nekem sincs! – fakadt ki… aztán rázendített. Balázs új arcát mutatta meg nekem… sosem láttam ennyire érzékenynek. Egy fiú/férfi, aki képes sírni. Van mit tőle tanulnom… az én könnycsatornáim tizenkét évesen elszáradtak.

– Jól van… add ki magadból.

Negyed óra múlva a fürdőszobából kijőve, frissen mosott arccal, és vérvörös szemekkel, ellenben mosolyogva szólt hozzánk:

– Ami eddig történt, felejtsük el, nem ezért jöttetek. Egy ajánlatom van számotokra!

– Ajánlat? – néztünk rá értetlenül.

– Anyámék szokásukhoz híven nincsenek itthon. Kaja-pia meg van a hűtőben dögivel… mit szólnátok, ha ma este csapnánk egy italozós bulit így hárman? Ilyenre még úgyse esett példa!

– Én benne vagyok… apám tuti nem fog hiányolni – felelte Lali. Ha alkalma volt rá, alkoholfogyasztásban verhetetlen.

– Dávid? – erőteljesen hezitáltam. Anyu engem is szeretett lakat alatt tartani… de ha most egy éjszakát máshol, biztonságos helyen töltök, azzal csak nem lesz kifogása. A nem elfogyasztott ebéd miatt tuti idegbajt kap majd… na meg azért, mert nem leszek otthon, mikor hazaérkezik a munkából. Ha pedig Bence is táncol egy keveset az idegein, akkor a holnapi hazaérkezésem utáni pofonból nyolc héten belül nem gyógyulok ki.

A kockázatot megéri.

– Hogyne maradnék? Dobok anyának egy smst.

– Nem lesz mérges?

– Hát… valószínűleg vérben forgó szemekkel fogad holnap, de egy ilyen estét nem hagynék ki.

– Ki mondta, hogy este kezdjük?

– Jaaa… akkor pláne itt leszek!

– Még józanon hozok két vendégágyat a szobámba… addig ügyködjetek valamin…

Öt perccel később, Balázs welcome drinkjei után, az emlékezetem képlélennyé vált, majd elpárolgott…