Ferger Annamária: Bűvös tánc – 1. részlet

Előszó

Fontossági sorrend

„Egyetlen élőlényt sem hord már hátán a föld,

s ez a szegény hold hiába gyújtja meg mécsesét”

(Csehov: Sirály)

 

***

 (2002. január)

 Mary

 – Nagyon ügyes vagy, Mary! – mondja nekem anyu, amikor lejövök a színpadról. Az angyaljelmezemben állok, magabiztosan, egyenes háttal. Az előadás biztos sikerét tudván arcomra kiül egy hatalmas mosoly. Talán az utolsó, ami szívből jön.

A lábam beleakad a fodrokkal, csipkékkel díszített törtfehér ruhámba, amikor közelebb lépek anyuhoz. Még szerencse, hogy időben két kezével szorosan magához szorít, így nem bukom orra mindenki szeme láttára.

Mire reagálhatnék, anyu két csókot nyom az arcomra. Döbbenten nézek rá, majd azonnal körbepislogok, hátha valaki szemtanúja volt az előbbi jelenetnek, de úgy látszik, mindenki lelkesen csivitelt hozzátartozójával, így egyetlen méltatlan pillantásra sem bukkanok. Pedig ez a pillanat történelmi eseménynek számít. Ha tudnék írni, biztosan feljegyezném. Ugyanis anyámtól messze áll mindennemű érzelemkinyilvánítás. Rideg, és komoly. Egy igazi üzletember.

– Tudtam, hogy jó lesz a méret!

Anyu mosolyogva megforgat maga előtt, és úgy néz rám, ahogy egy anya néz a lányára. Büszke rám.

Hol van az én anyukám, és mit akar tőlem ez a nő?

– Mától minden más lesz! – ígéri, majd bólint egyet, ahogy megigazítja rajtam a ruhát.

Nem tudhatta, hogy mekkora igazságot is mondott. Attól a naptól kezdve tényleg minden megváltozott.

Elkezdünk táncolni, pedig nem is szól zene a háttérben és az sem érdekelt minket, hogy minden szem ránk szegeződik. A pörgés-forgás során természetes, hogy rálépek a habcsók ruhámra, de most senki sem fog meg, így kibicsakló lábbal terülök el a padlón. Anyám azonnal leguggol hozzám és felránt a padlóról. Eddig volt képes kitartani az anyai szerepe mellett. Jeges pillantását szemembe fúrva addig nem ereszti el a kezem, míg egy erőltetett mosoly meg nem jelenik az arcomon, egyfajta bocsánatkérés jeléül. Anyám, nem szeretett esetlennek és bénának látni. Úgy gondolom, mindig is arra vágyott, hogy olyan ügyes és talpraesett legyek, mint ő.

A mosoly, ami elterül az arcomon, egy vicsorra hasonlít, de anyám megelégedik ezzel is.

– Te vagy a leggyönyörűbb angyal a világon! – mondja nekem anyu. Csak a derekáig érek, így kitekert nyakkal nézek fel rá. Úgy látszik, folytatódik a szerepjáték. Csak tudnám, ki előtt játssza meg magát ennyire.

– A közönséget elbűvölte a lánya, Mrs. Gordon! – örömködik az óvó nénim, Martha. Odalép hozzánk, ezzel arra késztetve engem, hogy hátráljak pár lépést. Ahogy megmozdulok, a tomporomba nyilall a fájdalom.

Martha rám mosolyog, amitől apró ráncok jelennek meg az ajka szegletében. Erős sminket kent fel magára, de jól állt neki. Fekete ruhája karcsúsítja az alakját, bár a hozzá húzott vörös körömcipő nem nyeri el a tetszésemet.

– Sokat készültünk rá! – les rám a szeme sarkából anyám. Ahogy a folytatódó beszélgetésüket hallgatom, hirtelen valaki belém szalad oldalról. Szerencsésen talpon maradok imbolygó lábaimon, de csak nagyon kis határ választ el attól, hogy összecsókolózzak a padlóval. Ismét.

Valaki nevetni kezd a hátam mögött. A sejtésem beigazolása érdekében a hang forrása felé pillantok. Azonnal Clary Russell ellenséges tekintetével találom magam szemben, aki ujjal mutogatva felém, kárörvendőn kacag rajtam. A mellette álló apja – aki mellesleg rendőr –, jól leteremti őt érte, majd bocsánatkérőn fordul felém, de ez nem változtat a dolgokon.

Még szép, hogy anyám ebből nem látott semmit, jobban el van foglalva a Marthával való csevegésével. Félrevonulva beszélgetnek, hogy ne legyenek útban senkinek, míg én vörösödő fejjel állom ki az élet megpróbáltatásait.

Ismét Clary felé pislantok. Már két éve ismerem. Hihetetlen, hogy ilyen hosszú ideje már. Az apjától örökölt mogorvasága olyan személyiséget kölcsönzött neki, melyet képtelen vagyok megszokni és elfogadni. Már egy héttel az előadás előtt azon aggodalmaskodott, hogy az olyan elfoglalt édesapjának lesz-e annyi ideje, míg megnézi az előadást, melyben gonosz mostohát alakított. Szerinte az ő szerepe volt a legjobb, de én nem osztottam a véleményét. Hisz mindenki tudja, hogy az angyalszerep a jobb. De ő nem akarta még magának sem bevallani, hogy igazam van. Bezzeg titkon olyan nagyon áhítozott, hogy ő kapja az angyal szerepet, amit végül mégis én kaparintottam meg előle. Az arca sárga volt az irigységtől és egy ideig nem is szólt hozzám. Végül megunta a dühöngést, vagy az is lehet, hogy elfelejtette, miért is haragudott rám annyira, és újra szóba állt velem.

Egy röpke pillanatra találkozik a pillantásunk, mire Clary kihasználja az alkalmat, hogy az apja nem figyel rá, és kiölti rám a nyelvét. Az ajkamba harapok, hogy még véletlenül se utánozzam le a mozdulatát, bár elég nagy késztetést érzek rá.

Clary összerezzen, amikor megérzi édesanyja tenyerét a vállán. Megijedt, hogy szemtanúja volt az előbbi jelenetnek, de Mrs. Russell arcán a hatalmas mosolyon kívül semmi más nem látszódik. Igazi büszkeséget olvasok ki a tekintetéből. Bárcsak ugyanezt látnám én is a saját anyám arcán, és nem csupán megjátszott érzelmeket.

Mrs. Russell leguggol, hogy át tudja ölelni a lányát. Úgy szorítja, mintha legalább egy éve nem látta volna az ő kicsi lányát, és szemében igazi könnyeket látok. Az arcát törölgetve húzódik el Clarytől, hogy odaengedhesse a két éves kis Mike-ot, aki azon kívül, hogy megrágcsált kekszét mutogatja nővérének, semmi többet nem tesz.

Nehezemre esik elkapnom a tekintetemet a családi idillről. Nekem sosem lesz ilyen boldog családom.

Odalépek anyám mellé, hogy folytassam azt a színjátékot, amit még ő kezdett el, és érdeklődő arcot vágok, mintha mind idáig őket hallgattam volna. Bár még ezek után sem figyelek, mégis elkapok pár kósza hangfoszlányt a beszélgetésükből.

– Na, és Mary apukája nem jött el? – kérdezi épp bizalmasan az óvónőm.

– Az előadás előtt felhívtam. Gondoltam jobb, ha az utolsó pillanatban értesítem, így nem felejti el. De… Nem úgy reagált, ahogy elvártam. A fejemhez vágta, hogy neki fontosabb elintéznivalói vannak, és ne zaklassam. Maryvel pedig tud találkozni otthon is, majd elmeséli, hogy hogy ment az előadás. És mindezek után még le is csapta a kagylót! – Anyám hangja zaklatottságról árulkodik.

– A lányod tudja ezt?

– Nem. Nem mertem elmondani… Úgy tudja, hogy itt lesz!

– Nem mehet ez így sokáig! A helyedben elgondolkodnék azon, hogy tényleg megéri-e tovább együtt élni egy ilyen férfival.

Anyám arca érzelemmentes marad Martha szavai után is. De én belátok az álarca mögé. Édesanyámnak sosem lehetett megmondani, hogy mit csináljon. Mindig is ő irányított, még ha más nem is tudott róla, hogy ez így van. Még apámra is hatással tudott lenni, bár csak akkor, ha valamire neki volt szüksége. De ugyanezt a lányáért már miért tenné meg?

Mert tudom, hogy meg tudta volna győzni apámat, hogy eljöjjön megnézni az előadásomat. Anyámért megtette volna, de akkor értem miért nem?

Elkerekedett szemekkel nézek anyámra, aki továbbra is beszélget az óvónőmmel. Észre sem veszi, hogy ott állok mellette és hallom minden szavát. Nem akarom elhinni, hogy bármi is igaz lenne abból, amit mondott. Eljátszok a gondolattal, hogy csak egy rémálomban vagyok, amiből mindjárt felébredek, azonban hamar rá kell jönnöm arra, hogy ez igenis a valóság. Felnézve anyám arcára – miközben a sírás fojtogat – csak egyetlen kérdés kavarog a fejemben: Vajon anyu miért nem mondta eddig nekem, hogy az apám látni sem bír? Mert ez lehet az egyetlen magyarázat a dolgokra, nem igaz?

Eközben anyám és Martha közt lassan megszűnik a sutyorgás. Az óvónőm búcsúzólag megpöccinti az orrom hegyét, hogy jobb kedvre derítsen, aztán tovább áll, amitől furcsamód, megkönnyebbülök. Mintha csak ő hozta volna a fejemre a szomorúságot.

Eddig örültem, hogy mindenki csodált ebben a ruhában, de lelkiállapotom gyors változása után meg akarom védeni magam a nem kívánt pillantások alól, így anyámmal az oldalamon elindulok az öltöző felé. Mielőtt egy métert is tehetnénk a cél elérésének érdekében, egy új hang üti meg a fülünket.

– Nagyon tehetséges a lányod, Lizzy! – dicsér meg az ismerős, melyről csakhamar kiderül, hogy Clary apja az, Edward Russell. Szerencsére a lányát félúton elhagyta, így nem kell élveznem lebilincselő társaságát.

– Ugyan! – anyám játékosan belebokszol a férfi karjába, aki ezt szó nélkül tűri. Állítólag régi jó barátok. – A te lányod is nagyon ügyes! – mosolyog a férfira, majd gyengéden végigsimít a felkarján, hogy aztán félrehúzza egy kicsit, hogy beszélgetni tudjanak.

Ahogy ismertem őket, elég sokáig fog ez tartani, feltéve, ha hagyom! Mert ugyebár senkinek sincs arra kedve, hogy végignézze, amíg az édesanyja leáll másokkal beszélgetni. Főleg azok után, hogy az egyik pletykapartnere épp az imént ment el! Lehet, hogy máskor nem zavart volna annyira, hogy hány emberrel, ezen kívül kikkel áll le beszélgetni, azonban most nagyon is!

Amint telnek a másodpercek, egyre dühösebb leszek az anyámra. Miért van az, hogy soha semmit nem mond el nekem? Miért van az, hogy utólag – bevallom hallgatózva – kell megtudnom, hogy az apám látni sem bír?

Felfortyan bennem a düh. Ökölbe szorított kézzel, indulataimat visszafojtva próbálok anyám elé állni, hogy kérdőre vonjam, de ő nem vesz észre. Megrántom a kezét, nem törődve azzal, hogy félbeszakítom a beszélgetésüket Clary apjával.

– Hány éves is Mike? Ejnye, Mary! – ripakodik rám az anyám, hozva természetes formáját. – Három?

– Kettő – próbálkozik meg a férfi a mosolygással, de aztán meglátja az arcomat. Rögtön elkomorul, és anyám felé fordul. Arra várok, hogy szóvá teszi anyám viselkedését, de ehelyett csendben marad, mindössze befejezi az előző gondolatmenetét. A hangja már kevésbé tűnik lelkesnek. – Májusban tölti majd be a hármat.

– Gyönyörű kisfiú! Úgy szeretnék én is egy kisfiút – álmodozik anyám, aztán mérges szemekkel felém fordul, mikor újra megrántom a kezét. – Mary!

Most nem csak rám szól, mint az előbb, inkább kiabálja a nevem, bár az is lehet, hogy csak én hallom ilyen hangosnak. Megrándulok, és hátrálok egy lépést.

Mr. Russell döbbenten áll az események előtt. Pillantása anyámról rám, majd visszasiklik. Mindkettőnket meg akart nyugtatni, de az eddig visszafojtott könnyeim ekkor utat találnak a szememből. Mikor anyu észreveszi, mit is tett, csak a szeme egy apró villanása árulja el számomra, hogy már meg is bánta. De szóvá nem teszi még véletlenül sem. Egy üzletember nem eshet ki a szerepéből!

Nem tudok tovább anyám előtt állni, nem akarom látni jeges pillantását, és mint egy báb tovább játszani a jó anya-lánya kapcsolatunkat. Könnybe lábadt szemmel araszolok egyre hátrébb, végig anyám perzselő tekintete ellen dacolva, majd megfordulva elfutok a döbbent Clary mellett. Most ő sem szólal meg, szorult bele némi empátia.

Hallom, ahogy anyám utánam kiált, de nem akarom hallani, hogy mit. Ehelyett a lépteimet egyenesen az öltöző felé irányítom. Mikor lecsapom a kilincset és belépek a kis szobába – amelyben fiúk-lányok vegyesen öltözködnek – pontosabban öltöztetik őket az anyuk –, a bent lévők mind kérdő tekintettel fordulnak felém. Ők nem voltak jelen a megszégyenülésemen, és fogalmuk sincs, mi bajom lehet, hogy sírva, egyedül, dühöngve lépek be hozzájuk.

Nem szólok, csak lerántom magamról a ruhát, nem törődve azzal, hogy szétszakad-e vagy sem, majd a lehető legmesszebb hajítom magamtól. Ekkor már rázkódik a vállam a visszafojtott zokogástól, és úgy gondolom, sohasem leszek képes abbahagyni.

Egy kedves, barna hajú nő lép hozzám, hogy segítsen felöltöznöm, mire félrelököm a kezét. – Magam is fel tudom húzni a váltóruhámat! – bosszankodom, és szúrós pillantást lövellek a segítőkész szülőre, aki feladva a harcot elvonulta háttérbe, így hagyva magamra.

Mikor már a pólóm is rajtam van, becsúszik a látókörömbe anyám bánatos arca. Tudom, hogy hozzám beszél, de alig jutnak el hozzám a szavai.

– Mary? Kérlek, figyelj rám! – szól hozzám legkedvesebb hangján, amit valaha hallottam tőle.

Felé fordulok még nem szunnyadt dühvel. Számat elhagyják a szavak, melyek olyan nagy fájdalmat okoztak eddig.

– Miért hazudtál nekem? Miért nem mondtad meg nekem, hogy apu nem fog eljönni?

– Oh, hát tudod?

– Hallottam, mikor mondtad Martha néninek!

– Sajnálom! Nem akartam fájdalmat okozni neked!

– Fájdalom?! Most nem erről van szó anyu! – hárítom rögtön, pedig mindketten tudjuk, hogy fején találta azt a bizonyos szöget. – Te tudtad, mennyire vártam ezt a napot, hogy mennyit készültem rá! Azt akartam, hogy ő is itt legyen! És végül kiderül, hogy nem is akart eljönni! Te tudtad ezt, mégsem mondtad el!

Észreveszem, hogy az utolsó mondatot szinte már ordítom, de nem érdekel. Azzal is tisztában vagyok, hogy az összes szülő és gyermekük minket néznek, ez úgyszintén nem érdekel! Csak anyám gyönyörű kék szemébe nézek, amelyben lassan megcsillan az első könnycsepp. De még ekkor sem hagyja kicsordulni. Egy gyors pislogással eltünteti gyengesége jelét.

– Tényleg sajnálom! Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezi megkeményített hangon.

Ahelyett, hogy azt mondanám „Igen, hát persze!”, és hagynám, hogy átöleljen, olyat ejtek ki a számon, amire életemben nem gondoltam volna, hogy fog.

– Nem! Soha nem fogok megbocsátani neked! Utállak azért, mert mindent eltitkoltál előlem! Mindvégig csak hazudtál nekem! – mondom, de akkor még nem is sejthettem, hogy édesanyámnak nem ez volt az első hazugsága. Amit láttam belőle, az mindössze csak a jéghegy csúcsa volt.

– Kicsim! – mondja anyám megrándulva a súlyos szavaim hallatán. – Majd idővel megérted, miért tettem ezt!

Hát, én másképp gondoltam. Soha, de soha nem fogom megérteni!

 

***

 

Még akkor is duzzogok, amikor kilépünk az épületből. Nem engedem anyámnak, hogy megfogja a kezem, amit egyébként mindig jó erősen szorít, nehogy elessek vagy lemaradjak tőle.

A hátsó ajtón jöttünk ki, ugyanis apu azt mondta anyunak, mikor felhívta, hogy ott fog minket várni a kocsival. Kész csoda, hogy egyáltalán eljön értünk!

Egy lélek sincs az utcán, legalábbis nem látok senkit sem a sötétben. Feltámad a szél, hideg szellő kap bele a hajamba, mely tönkreteszi a frizurámat. Egyel több ok, miért is utálom ezt a napot. Libabőrös lesz a karom, összefonom a mellkasom előtt a kezem, hogy melegen tartsam reszkető felsőtestem.

– Fázol? – kérdezi anyu észrevéve a mozdulatomat, de nem válaszolok. Makacsul felszegem a fejem, ijesztően hasonlóan, mint ahogy anyám szokta. – Mit szólnál, ha holnap vennék neked egy új macit?

– Nem kell maci! Ott van már nekem Brumi!

Nem akarom elhinni, hogy egy macival akarja elérni, hogy megbocsássak neki! Ahhoz egy maci édeskevés lesz!

A macimra gondolok, hogy minden mást kizárjak a fejemből. Már alig várom, hogy hazaérve játszhassak vele. Magam elé képzelem apró lábacskáit, gombszemeit, füleit…

Hirtelen rájövök, hogy a maci nincs is otthon, mivel azért nyafogtam, hogy magunkkal hozzuk. Zsörtölődésemet félretéve anyámra sandítok és megkérdezem, hol van Brumi, mire azt válaszolja, nincs nála.

– De hát akkor hol van? – hisztiztem kétségbeesetten.

Anyám beletúr a hajába, majd így szól: – Biztosan az öltözőben hagytuk.

Még dühösebb leszek, mint eddig voltam. Hogy lehet, hogy csak úgy megfeledkezik Brumiról, a kedvenc macimról?

– Visszamegyek érte! – kiáltom, és már futok is. A cipőm kopog a folyosó kövén, ahogy végighaladok rajta. Egy-két ember az utamat állja, őket szlalomozva kikerülöm, végül beérek az öltözőbe, ahol már csak egy anyuka beszélget a fiával. Gyorsan körbenézek, majd a szemem megállapodik a barna macimon, ami az egyik asztalon hever a tükörrel szemben. Biztosan csodálta magát a tükörben, míg meg nem zavartam. Gyorsan felkapom, magamhoz ölelem, beszívom az illatát, majd elindulok vissza, anyuhoz.

A visszafelé úton már kevésbé sietek, így időm nyílik egy kis gondolkodásra. Rájövök, hogy nagyon csúnyán viselkedtem anyuval. Nem volt szép tőlem, amit tettem, meg különben is nem ő tehetett arról, hogy az apám nem táplál irántam gyengéd érzéseket. Nem érdemelt ilyen viselkedést, még akkor sem, ha mindezt eltitkolta is eddig előlem. Tudom, hogy csak helyesen akart cselekedni.

A bűntudat súlya nehezedik rám, és úgy látom jónak, ha mihamarabb bocsánatot kérek attól a személytől, aki a legfontosabb a számomra.

Csakhogy ez a pillanat sosem következett be.

Sikoly üti meg a fülem. A hang pont abból az irányból jön, amerre igyekszem, és ahogy fejemben összeáll a kirakós, rájövök, hogy a saját anyukám hangját hallom, amit egy fékcsikorgás előzött meg.

Gyorsabban szedem a lábam, hogy mihamarabb odaérjek hozzá, a sikítás visszhangjával a fülemben.

A szívem zakatol, érzem, hogy a félelem lassan felkúszik a torkomba. Észre sem veszem, amikor az ajtóhoz érve kilépek az éjbe, a tekintetem rögtön egy sötét színű kocsi farán állapodik meg, amely még azelőtt lefékez, hogy eltűnne a sarkon.

Bárki is vezette aznap a járművet, habozott. Egy kéz túl későn húzódik vissza a járgány rejtekébe, hogy ne tűnjön fel – még ha tíz méteres távolságban állok is tőle –, hogy remeg. Vacillál, szálljon-e ki, végül győz benne a gyávaság. Egy villanás, és a kocsit elnyeli a sötétség.

Jól emlékszem, mi történik ezután. Anyámra a mocskos földön fekve találok rá, vére sötétre színezte hófehér ruháját.

– Ne! – sikítom, ahogy csöppnyi eszem felfogja az előttem lebonyolódó tragédiát. Elkerekedett szemekkel meredek anyám arcába. Kezemet anyám csuklója köré kanyarítom, és jól megrázom.

– Anya – suttogom, de nem néz felém, nem hallja. – Anya! – sikítom végre olyan hangosan, hogy az visszhangot vert.

– Nem! – felsikítok, de már könnyeim is kelnek ezerrel. Könnyeimen keresztül nézek az arcába, melyen nem csillan értelem. Végigsimítok sápadt arcán, melyre félelem fagyott.

Egy autó fényszórója vetül rám a háttérből, majd kisvártatva két kéz húz fel a mocskos földről. Bárki is az, túl későn érkezett, hogy megmentse az anyukámat. Körülöttem tülekedés támad, eltompult érzékeimmel hallom a tömeg zaját, ahogy kitódulnak az épületből, de én nem tudom elfordítani a fejemet édesanyám arcáról.

– Anya, anya neee! – sikítom, de a hangom a végére elfúl. Két ismerős kéz szorít magához és elfordítja a fejem.

– Nyugodj meg, Mary!

Apám mellkasára borulok, míg tovább nyöszörgök: – Anya…! Anya…!

De tudom, hogy hiába kérem, ő már nem hall, mert ő már…

Meghalt! És magával vitt egy darabot belőlem is!