Ferenczi Szilvia: A pormanó felbukkan – 2.

1. részlet

3. A fürdés

 Vili a tenyerében tartotta a manót. Remélte, hogy nem nyomja össze. Úgy gondolta, beviszi a szobájába és beteszi az ágy alá, hogy kipihenhesse a megpróbáltatásokat. Az előszobában az egyik kezével levetette a cipőjét és a kabátját, a másikkal pedig a pormanót ültette a vállára és ott tartotta. Úgy tűnt, az túl gyenge ahhoz, hogy egyedül kapaszkodjon meg. Vili már éppen be akart osonni vele a szobába, amikor anya lépett ki a konyhából.

– Te meg hol jártál? – csapta össze a kezét. – Csupa por az arcod!

Vili nem tudta, mit válaszoljon. Kénytelen volt letenni a karját és elengedni a manót. Óvatosan belesandított a tükörbe, amely ott lógott a falon. Tényleg nem mindennapi látványt nyújtott: szőke haja összevissza meredt minden irányba, poros arcából pedig csak barna szemei világítottak ki. Még annyit látott, hogy egy koszos vattapamacs mászik lassan felfelé a haján.

– Akkor ezt látta meg Gizi néni! – döbbent meg egy pillanatra. Most már biztos volt benne, hogy a néni be fog számolni a szüleinek a kukánál történtekről. Tovább nem gondolkozhatott az eseten, mert anyukája a fürdőszoba felé terelte.

– Muszáj lefürdened, az arcmosás itt nem segít!

Bementek a fürdőszobába, ahol Vili levetkőzött. Anyukája teleengedte vízzel a kádat és egy nagy adag habfürdőt öntött bele.

– Még a nyakad is csupa koszos lett! Mi történt? – kérdezte.

– Valamit beleejtettem a kukába és azt próbáltam meg onnan kiszedni – motyogta Vili és belemászott a kádba. Beledobált néhány műanyag játékot a vízbe. Remélte, hogy a pormanó erősen kapaszkodik a hajában és nem fog beleesni a kádba. – Ha anya kimegy, majd leteszem valahová, ahol nem történhet baja – döntötte el.

– Megmosom a hajad, azután majd megfürdesz – szólt anya és még mielőtt a kisfiú bármit is tehetett volna, a tusolóból már folyt is a meleg víz a hajára.

– A pormanó! – gondolta kétségbeesetten, de nem tudott mit tenni. A vízben hatalmas habok úszkáltak, mint mozgó szigetek, közöttük néhány műanyag játék és egy felhúzható hajó tört utat magának. Vili szívből remélte, hogy a pormanó meg tudott kapaszkodni valamiben és nem süllyedt el.

Amikor anya végzett, bedugta a hajszárítót a konnektorba Vilinek, letette a polcra, majd kiment a fürdőszobából. A kisfiú gyorsan körülnézett, de a manó nem volt sehol.

– Pormanó, hol vagy? – kérdezte. Egy halk nyöszörgés volt csak a válasz. A hang a hajó irányából jött. Vili odanézett, de csak egy nagy adag szappanhabot látott a hajó tetején. Óvatosan elfújta a hab egy részét, és amikor közelebbről megnézte, meglátta a pormanót. Szegény manó úgy ott lógott a hajó oldalán, mint egy elázott vattapamacs. Fején egy nagy adag habot viselt, mintha fehér, nyári kalapja lenne. Vili odanyúlt, kiemelte a vízből és felültette a hajóra. A manó egymás után többször is tüsszentett, majd a fejéhez nyúlt és bosszúsan leszedte a hab egy részét.

– Ez volt életem legrosszabb napja! – panaszolta. –  Először a porszívóba kerültem, onnan a kukába, majd a fürdőkádba. Hirtelen nem is tudom eldönteni, melyik volt a legrosszabb a három közül! – ezzel nagyot sóhajtott, különböző méretű, szivárványszínű szappanbuborékokat eregetve ki a füleiből. Vili nagyon megsajnálta. Úgy gondolta, mond neki valami biztatót:

– De legalább tiszta lettél! Rá sem ismernél magadra!

– Tiszta??? Még jobban el akarod venni a kedvem? Így sem vagyok túl jó hangulatban – bosszankodott a pormanó. – Teljesen átáztam, meg fogok fázni!

– Ezen könnyen segíthetünk – felelte Vili, azzal kiemelte a hajót a vízből és a kád szélére tette. Ő maga villámgyorsan lefürdött, majd kihúzta a dugót, hogy a víz lefolyhasson. A pormanó elborzadva nézte a lefelé folyó vizet:

– Képzeld el, hogy belekerülök egy ilyen örvénybe! Be kell szereznem egy úszógumit egy ilyen eshetőségre – tette hozzá előrelátóan. Vili gyorsan megtörülközött és magára kapta trikóját és alsónadrágját. Először azt gondolta, hogy a pormanóra is ráborít egy törülközőt, de mindegyik olyan nagy volt, hogy biztosan agyonnyomta volna.

– Meg kell, hogy szárítsalak – szólt oda a még mindig didergő pormanónak. – De törülközővel nem megy, így kénytelen leszek más eszközt bevetni.

Ezzel leemelte a polcról a hajszárítót. Ugyan Vili még nem sokszor használta egyedül, de most mégsem hívhatta vissza az anyukáját segíteni.

– Az meg micsoda? – méregette a manó gyanús szemekkel a készüléket.

– Ez egy hajszárító. Meleg levegő áramlik ki belőle és megszárítja a bundádat. Meglátod, pillanatok alatt készen leszünk és nem fogsz fázni!

A manó vonakodva bár, de beleegyezett. Kilépett a hajóból és Vili kinyújtott tenyerébe lépett. Vili távolabb lépett a fürdőkádtól, bekapcsolta a hajszárítót és a pormanóra irányította a meleg levegőt. A következő pillanatban a manó átrepült a fürdőszobán és meg sem állt a tükörig. A hajszárítóból kiáramló levegő olyan erős volt, hogy a pillekönnyű manót – kapaszkodás hiányában – rögtön felkapta. A manó arccal a tükörnek vágódott, beverte az orrát, majd lassan lefelé kezdett csúszni, vizes csíkot húzva maga után. A tükör alatti polc fogta csak meg a csúszásban. Vili rémülten szaladt oda:

– Pormanó, jól vagy?

– Remélem, nincs több ötleted a mai napra! – zsörtölődött a manó, miközben megpróbálta kinyitni a becsapódásban kissé megduzzadt szemeit. – Egy napot töltök veled és nézd meg, mi történt velem! Kész csoda, hogy még egyben vagyok!

– Elfelejtettem szólni, hogy kapaszkodj! De megpróbálhatjuk újra – javasolta Vili. A manó már vissza akarta utasítani az ajánlatot, de ismét egy nagyot tüsszentett.

– Rendben van – egyezett bele szipogva. Talált egy poharat a polcon, benne egy fogkefét. Gyorsan felmászott rá:

– Ebben fogok megkapaszkodni. Kezdhetjük, de ne tartson sokáig!

Vili bólintott, újra bekapcsolta a hajszárítót és a levegőt óvatosan a manó felé irányította. A levegő a manó bundáját hátrafelé fújta, fülei fel-alá lebegtek. Meglepetésében nagyra tátotta a száját, így most a levegő abban is ide-oda fújt. A pormanó erősen szorongatta a fogkefét azt remélve, hogy hamarosan véget ér ez az egész rémálom. Vili végre kikapcsolta a hajszárítót:

– Fordulj meg és nézd meg magad a tükörben! Szerintem nagyon jól nézel ki!

A manó – még mindig a fogkefén lógva –  lassan a tükör felé fordult. A tükörbe nézve meglátott valamit. Annak a valaminek hófehér bundája volt, szőröcskéi pedig hátrafelé álltak, mintha valaki szándékosan úgy fésülte volna. Beletelt egy kis időbe, mire a manó rájött, hogy saját magát látja a tükörben:

– Mi történt velem? – kérdezte kétségbeesetten. Annyira meglepődött a látványtól, hogy elengedte a fogkefét és beleesett a pohárba.

– Aúúú! – hallatszott a pohár aljából. Vili felemelte a poharat és belenézett.

– Elegem van ebből az egészből! – kiabálta a manó. – Azonnal szedj ki innen!

Vili most mar szó nélkül engedelmeskedett. A manó megkapaszkodott a kisfiú kezében, majd rögtön le is mászott róla. Azonnal az ajtóhoz futott:

– Ki akarok menni innen! Nyisd ki az ajtót!

Vili nem vitatkozott. A pormanó rögtön kiszaladt és eltűnt a kisfiú szeme elől. Vili később hiába kereste a szobájában. A pormanó nem volt sem az ágy alatt, sem a polcon, sem a szekrény mögött.

– Vajon hová tűnhetett? – gondolta szomorúan. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a pormanó részben miatta élt át ennyi kalamajkát azon napon. A pormanó nem tűnt fel újra, sőt még este sem került elő. Vili szomorúan bújt be az ágyba, de sokáig nem tudott elaludni. Egyre csak a pormanón járt az esze.

– Vigyázhattam volna rá jobban is! – sóhajtotta, de most már nem volt mit tenni. Szívből remélte, hogy a manó reggelre előkerül.

 

 4. A visszatérés

 Újabb nap virradt fel, de Vili hiába várta a pormanót, az nem jelentkezett. Alaposan átkutatta a szobákat, benézett minden zugba, de nem találta sehol. Mindenütt tisztaság volt, sehol egy porcsík vagy folt. Vili még az udvaron is körülnézett, hátha ott van. Nem szerette volna, ha a pormanó inkább a szélre és az utcaseprőkre támaszkodik csak azért, hogy egy másik házba kerüljön. Inkább segített volna elköltözni a manónak ő maga, ha legalább annyit tud, hogy az jól van.

Úgy tűnt azonban, hogy a pormanónak nyoma veszett. Vili az egész vasárnap délelőttöt a manó keresésével töltötte, de délutánra feladta a reményt, hogy megtalálja. Szomorúan üldögélt a szobájában és azt a teherautót tologatta a padlón, amelybe a pormanó préselte bele magát megismerkedésük éjszakáján.

Másnap Vili iskolába ment. Reggel még mindig nem bukkant fel a manó, bárhogy is reménykedett ebben a kisfiú. Sőt, délutánra sem került elő, amikor Vili hazajött és búsan nekiállt, hogy megírja a házi feladatát. A munka a szokottnál is lassabban haladt, mert egyre csak a manóra tudott gondolni.

Hirtelen egy apró radírdarabka hullott a füzetére. Vili bosszúsan lesöpörte a földre. Néhány pillanattal később egy újabb darabka esett az asztalra. Vili ismét a földre söpörte, de ekkor valóságos radírzápor kezdődött el. Mintha valaki összeszedte volna az íróasztal alatti szemetesben található összes radírdarabkát, hogy most az egészet az asztalra hullajtsa, mint valami fehér hózáport. Vili megdermedt és lassan felemelte a fejét. Szemével az íróasztal feletti könyvespolcot pásztázta végig, de nem látott rajta semmit a könyvein kívül. Felállt, hogy jobban körülnézzen. A polcon csak néhány könyv volt és egy adag radírtörmelék. Ekkor valami a fejének ütődött:

– Aúúú! – dörzsölgette Vili a homlokát. A padlóra egy műanyag ceruzahegyező esett. A polcon álló legszélső könyv mögül elégedett kacaj hallatszott ki. Vili rögtön elfelejtette bosszúságát:

– Pormanó! – lépett oda a könyvhöz. Kiemelte és valóban, a manó rejtőzködött mögötte. Hófehér bundája ismét piszkosszürke volt, tele radírdarabkákkal és a ceruzahegyezőből kihullott szeméttel. Le sem tagadhatta volna, hogy a szemetesben turkált. Kezében egy kisméretű csúzlit szorongatott.

– Jól eltaláltalak, ugye? – kérdezte, miközben elégedetten fújta fel bundáját. – Ha jobban elbújok, többször is megcsúzlizhattalak volna!

– Hol voltál? Már mindenütt kerestelek! – Vili legszívesebben magához ölelte volna a manót. Nagyon megkönnyebbült, hogy mégsem költözött el, hanem a házukban maradt.

– Keresnem kellett egy olyan zugot ebben a házban, ahol kipihenhettem magam. Borzalmas napom volt, ezt el kell ismerned! Az egyedüli menedéknek a padlás tűnt. Bárhol másutt felbukkanhattál volna, hogy megkeress!

– A padlás, hát persze! – csapott a homlokára Vili. – Hogy ez nem jutott az eszembe!

– Ha feljössz, akkor sem bújtam volna elő! Szükségem volt némi pihenőre és porban hempergésre. Úgy látszik, ha veled vagyok, mindez veszélybe kerül!

– És mit csináltál ilyen sokáig a padláson? – kíváncsiskodott Vili.

– Némi felfordulást – felelte a manó elégedetten. Látszott rajta, hogy jól érezte magát odafent.

– Azt meg honnan szerezted? – mutatott Vili a pormanó csúzlijára.

– A padláson találtam egy gerenda mögött. Nem tudom, ki hagyhatta ott, de megtetszett, így elhoztam. Most legalább hasznát vettem – tette még hozzá Vili homlokára sandítva. – Az öreg keresztes pók nem hitte el, hogy használni tudom, pedig eleget gyakoroltam vele a padláson. A tető cserepeire lövöldöztem vele – tette hozzá, amikor észrevette Vili kérdő pillantását. – Bárcsak láthatta volna, ahogy elsőre eltaláltalak!

– Akkor nem unatkoztál!

– Nem, csak az a baj, hogy odafent túlságosan nagy volt a csend. Mindenütt csak pókok, amelyek a hálójukat szövik, javítják. Még jó, hogy volt néhány üres pókháló. Függőágynak használtam azokat, beléjük feküdtem és aludtam bennük egy jót. A lelógó pókhálókon pedig nagyon jókat lehetett hintázni. Kár, hogy nem tudtam magammal hozni néhányat! – tette hozzá sajnálkozva, ahogy körülnézett a tisztára takarított szobában.

A pormanó még mindig a polcon álldogált. A fején felálló szőrökből a radírdarabkák úgy álltak ki, mintha apró, fehér tollak lennének. Olyan mulatságos képet festett, hogy Vili önkéntelenül is elnevette magát, ahogy jobban megnézte.

– Mi olyan nevetséges? – kérdezte a manó gyanakodva.

– A külsőd – kuncogott Vili. – Úgy nézel ki, mint egy tollas indián.

– Egy tollas mindián? – értetlenkedett a manó. – Az meg micsoda? Valamilyen újabb tollseprűfajta?

– Tollseprű? – csodálkozott Vili. – Honnan tudsz te a tollseprűkről?

– Noha azok a takarításhoz kellenek, amit mi, pormanók nem szeretünk, de a tollseprűket jól lehet használni másra is, például ha viszket a hátad – magyarázta a manó. – Csak neki kell dörgölnöd a hátad a tollseprűnek és már jobban is érzed magad! Próbáld ki egyszer! – javasolta a kisfiúnak.

– Kösz, nem – rázta a fejét Vili, majd magyarázatba fogott:

– Az indián egyébként nem mindián és nem is egy tollseprű, hanem egy olyan ember, aki tollakat visel a hajában – magyarázta a manónak. – A te fejeden lévő radírdarabkák miatt ezekre az indiánokra emlékeztetsz.

A manó gyanakodva méregette Vilit. Nem volt benne biztos, hogy örülnie kellene-e annak, hogy ,,mindiánnak” szólította a kisfiú.

– Kellene neked egy indián név – tette még hozzá Vili gyanúsan csillogó szemekkel. –Lehetne a neved PorCica!

Még mielőtt Vili bármit is tehetett volna, újabb radírzápor hullott rá. A pormanó villámgyorsan előhúzott egy kisebb dobozt a háta mögül és abból dobálta a radírdarabkákat. Hirtelen kinyílt az ajtó. A pormanó egy szempillantás alatt a könyvek mögé ugrott, magára hagyva Vilit a nagy adag szeméttel a földön.

– Kisfiam, muszáj volt szétszórni a szemetet a padlón? Hiszen itt van a szemetes az íróasztalod alatt! – nézett anya szemrehányóan Vilire, ahogy belépett. A kisfiú nem tudta, mit válaszoljon. Próbált minél bűnbánóbb képet vágni. De ekkor ránézett a polcra és úgy döntött, azonnal le kell hajolnia és összeszednie a radírdarabkákat. Anya fejcsóválva nézte Vilit, de legalább addig sem a polcot figyelte. Így nem látta meg azt, ami miatt Vili lehajolt. A pormanó ugyanis kidugta az egyik karját a könyvek mögül és most vakon tapogatózva próbálta megkeresni a csúzliját, amit a nagy sietségben otthagyott a polcon. Miközben vékony ujjaival a csúzlit keresgélte, sikeresen leverte a polcon álló apró repülőgépet. A manó megdermedt a váratlan zajra, akárcsak Vili, aki hirtelen nem tudta, hogyan tudná elterelni a figyelmet a könyvespolcról. Anya ránézett a repülőre, felvette és visszatette a helyére. Csodával határos módon nem vette észre sem a csúzlit, sem a pormanó kinyújtott, de most már mozdulatlan karját mögötte. Vili közben összeszedte a szemetet és gyorsan leült az íróasztal mögé, hogy folytassa a házi feladat írását.

– Szólok, ha készen van a vacsora – mondta anya, azzal kiment a szobából, becsukva az ajtót maga mögött. Abban a pillanatban valami ráugrott Vili fejére, egyenesen a polcról.

– Még hogy PorCica! Én POroszlán vagyok! – azzal a manó villámgyorsan elkezdett matatni Vili fején.

– Mit csinálsz a hajammal? – kérdezte Vili. Nem mert odanyúlni, nehogy véletlenül lelökje a pormanót a padlóra.

– Semmi különöset, csak fodrászosat játszok – vetette oda a manó, de néhány pillanat múlva már le is ugrott a kisfiú fejéről és bebújt az ágy alá.

– Pormanó! Ne menj el! – kiáltott utána Vili aggódva. Azt hitte, megint elmegy.

– Nem megyek sehová! – szólt ki a pormanó az ágy alól. – De itt az ideje, hogy befejezd a házi feladatodat!

Vili nagyot sóhajtva leült.

– Igaza van – gondolta. Szórakozottan végighúzta a kezét a haján. Hitetlenkedve nézett az ágy felé, ahol a pormanó eltűnt: a haja tele volt gubancokkal.

– Pormanó! – szólt oda felháborodva a manónak az ágy alá. Az ágy alól csak egy elégedett kuncogás hallatszott ki.

– Örülj neki, hogy ennyivel megúsztad! – tette még hozza a manó. – Máskor az orrodat fogom összepiszkolni!