Fenyő A. Natasa: Lázadó renegátok (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1. fejezet

Hó és eső egyvelege zuhog az égből a nyakamba. Megszaporázom a lépteimet, és az utolsó pillanatban ugrom fel a buszra. Az ajtó bezáródik mögöttem, a jármű pedig egy lódulással megindul.

Mindenki engem bámul.

Megemelem az állam, és kisöpröm csapzott hajamat az arcomból. Bárcsak lenne kapucnim, vagy sapkám, amivel eltakarhatnám a fejemet, akkor nem keltenék ekkora feltűnést.

– Ash, gyere!

Calum hangja a busz vége felől jön, de magát a fiút nem látom sehol. Találomra elindulok, egyenesen előre nézve, kerülve a sóvárgó vagy irigy tekinteteket.

Amikor a második ajtóhoz érek, megpillantom őket, az ikreket és Bruce-t. Egy korlátot állnak körül, védve a kapaszkodót, mindenki elől, aki megpróbálna odafurakodni hozzá.

– Na végre! – fújtat Avery, amikor odalépek hozzájuk. – Hol kódorogtál?!

Mint mindig, most is dühös arcot vág, mégis tagadhatatlanul anyáskodó mozdulattal söpri le a kabátomról a maradék olvadt havat.

Válaszul megrántom a vállam, és összehúzom magamon a ruhát. Bruce, aki eddig az ablakon bámulta a hóesést, most felém fordul, és átfogja a vállamat. Halványan mosolygok, de nem akarok közelebb húzódni hozzá, mert a körülöttünk állók pillantásai még mindig engem fürkésznek.

Avery észreveszi a feszültségemet, és összehúzott szemmel néz. Őt sosem zavarja, ha a figyelem középpontjában áll, így azt sem érti, hogy nekem mi a problémám. Végül jelzem neki azzal, hogy összefogom és a kabátom alá tűröm hosszú, sötétbarna hajam.

– Ja, értem. – Vészesen elsötétülő tekintettel a hozzá legközelebb álló, vele egykorú fiúhoz fordul, és oldalba löki. – Miért bámulsz ennyire, nem láttál még kétnevűt?

A fiú zavartan elfordul, és a többi ember sem figyel már, amit Avery egy elégedett bólintással nyugtáz. Bruce némán csóválja a fejét, míg Calum csak úgy bírja elrejteni a vigyorát, hogy a tenyerét a szájához emeli.

– Neked mi bajod? – mordul rá rögtön az ikertestvére Avery, mire a fiú leleményesen és gyorsan köhécsel párat. – Fúj, ne hordd már szét a bacilusaidat! A könyökhajlatodba köhögj!

– Igenis, nővérkém – feleli arcátlanul Calum, mire Avery felhördül. Ki nem állhatja, ha gúnyt űznek belőle.

Rövid, féloldalt lenyírt fekete haja vibrál a mesterséges fényben, ahogy az öccsét szidja. Időnként fel-nyúl, és megérinti az orrában lévő pirszinget, ami bizonyára fájhat neki, annyira erőteljesen grimaszol.

Calum csak nevet. Kívülről kiköpött mása Avery-nek, ugyanaz a kisportolt alak, kék szem és éles vonások. Belül viszont teljesen mások, mert míg Avery vészesen őszinte és mogorva, az öccse naiv, életvidám teremtés. Egyedül a bennük lobogó szenvedély közös.

Bruce-szal figyeljük, a veszekedésüket, és nem állom meg mosoly nélkül. A fiúra pillantok, aztán gyorsan elkomolyodom, amikor látom, hogy milyen rosszallóan ráncolja a homlokát. Amikor Avery lehülyézi Calumot, az ujjai is megszorulnak a vállamon.

– Nem kéne ekkora feltűnést kelteniük – jelenti ki, majd összeszorítja ajkait.

A csuklójára sandítok, amin ott villódzik a kikapcsolt élőkép halvány körvonala.

– Te is feltűnő vagy.

Bruce zavartan pillant rám, majd, amikor megérti, hogy miről beszélek, élesen feleli:

– Ha az feltűnő, hogy jól végzem a tanulmányaimat, akkor ez egy elég beteg társadalom.

Hallgatok. A társadalmunk valóban beteg, de a Bruce-szal való bonyolult kapcsolatom nem teszi lehetővé, hogy ezt ki is jelentsem. Különben is utálok vitatkozni.

– Egyébként miért késtél?

Elszakítom a tekintetem a felemás élvezettel veszekedő testvérpárról, és kinézek a busz műanyag ablakán. Rég elhagytuk az iskola környékét, és a háztömbök sűrűjében járunk. Itt a hó már nagyrészt latyak, ami mindent beterít, az utakat és az otthonokat is.

– Megszereltem az egyik terem ajtaját – felelem, majd elgondolkodom azon, hogy vajon meddig fog kitartani a javításom, amit komolyabb eszközök nélkül voltam kénytelen elvégezni. Pár hétig talán, de tovább nem. – Szétesett az egyik betét, úgyhogy gyorsan helyettesítettem egy használttal.

– Új nem volt?

– Fel nem foghatom, hogy miért nem vesznek.

– Mert nincs rá pénzük, Bruce – emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. A szemüveg mögött acél-kék tekintet tartja fogva az enyémet. – Te is tudod, hogy mennyire nem törődnek a háromnevűek az iskoláztatással.

– De, törődnek – feleli, és felemeli a karját. Összeérinti a hüvelyk- és mutatóujját, mire az élőkép vibrálva bekapcsol, és a bőrébe égett lap életre kel. – Ha nem törődnének, akkor én sem kapnék tőlük munkát.

A szájamba harapok. Már megint itt tartunk.

Nem akarom újrakezdeni a százszor, ezerszer végigjárt párbeszédet, de az igazságérzet erősebb bennem a késztetésnél, hogy eltűrjem a fiú hazugságait.

– Csak kihasználnak – mondom halkan. – Nem ismernek egyáltalán, csupán kiválasztottak a tanulmányi eredményeid miatt. Tudják, hogy mennyire tehetséges vagy, és a maguk hasznára akarják fordítani.

– Ugyan már! – Egyelőre nyugodt és elnéző, itt kéne befejeznem, de talán túl sokat voltam Avery közelében, mert az igazság mégis kibugyog belőlem.

– Nem veszed észre, hogy elvakítanak. Már azt is képes vagy tőlük elnézni, hogy nyíltan öldösik halomra az embereket.

– Ash! – szól rám idegesen körbenézve, hogy nem hallgatja-e ki valaki a hazaáruló beszédem. – Jól tudjuk, hogy mindent okkal tesznek!

– Milyen okkal égetik fel sorra a piacokat?

Bruce kihúzza magát, a karja lecsúszik a vállamról, és nem azért, hogy inkább a derekamat ölelje át. – Ne kezdd megint! Te is tudod, hogy ez mennyire nem igaz!

– Utálom, amikor velük vagy – folytatom rendületlenül. – Olyan, mintha átmosnák az agyad, hogy olyan legyél, amilyennek ők akarnak.

– Ezt az ostobaságot meg honnan szedted? – förmed rám durván és hangosan, mire Calumék veszekedése azonnal félbeszakad, és a testvérek felkapják a fejüket. – Ezek rémtörténetek, amiket a bujtogatók terjesztenek, hogy fellázítsák a nyomorultakat!

– Nyomorultakat? – kérdezek vissza, mire Bruce-ba beleszorul a szó, és elvörösödik. Zavartan kezd magyarázkodni, míg Calum megbántottan, Avery pedig mogorván néz rá.

– Sajnálom, nem úgy értettem. Csak kicsúszott a számon!

– Semmi baj – feleli Calum, de közben mindegyikünk ugyanazt gondolja magában. Bruce száján túl sokszor csúszik ki ilyesmi.

Azonban időnk sincs tovább ezen rágódni, ugyanis a következő pillanatban rémült sikoly tölti be a buszt, és valaki felordít:

– A Rendfenntartók! – és már halljuk a fegyverropogást, ami a háromnevűek legendás katonáitól származik.

A buszon borzalmas zűrzavar robban ki.

Mindenki próbál biztonságos helyet találni. Az emberek az ülések alá bújnak, lebuknak az ablakok elől, és kétségbeesett kiabálás tölti be a teret.

Bruce és Avery egyszerre rántanak le. A térdemre esek, mire a fiú közelebb húz magához. De nem bírom ki, muszáj felemelkednem és kinéznem az ablakon.

A latyakos hóban fekete egyenruhás katonák térdelnek. A sikátorból kitörni próbáló kétnevűeket lövik.

Az emberek elhalkulnak. A kinti folyamatos fegyverropogásából egy kislány sírása hallatszik ki. A rémületet tapintani lehet.

A felgyorsuló busz pont akkor fordul be a sarkon, mikor eltalálják az egyik kétnevűt, és annak a vére a tiszta, fehér hóra fröccsen.

A teret a döbbent, megfagyott rémület uralja. A kislány sírása felhangosodik a csöndben, és erre az emberek szinte egyszerre magukhoz térnek, és mindenkiből kitörnek az érzései. Többen kiáltoznak, sírnak, egy öreg nő fohászkodni kezd.

Egyedül én nem kiabálok. Egyesével begörbítem az ujjaimat, és a bőrömbe vájom a körmeimet.

– Látod! – Felnézek. Avery ordít Bruce arcába. – Ezt teszik a háromnevűek, és ilyenné akarnak téged is nevelni! Na, tetszett a bemutató?!

Bruce sápadt, de higgadtan felel:

– Avery, én nem Rendfenntartó vagyok.

– Most nem is ez a legfontosabb – fojtom bele az újra kiáltani készülő lányba a szót higgadtan. – Inkább az a kérdés, hogy hogyan és miért jöttek el idáig? A nyomornegyed környékén már évek óta nem tartottak razziát.

– Megerősíthették a védelmi rendszert – felel Bruce, és képtelenség eldönteni, hogy most nyugodt, vagy nagyon is feszült.

Összenézünk. A neheztelésem meginog iránta, mikor meglátom a rémületet a tekintetében.

– Lehet, hogy amiatt a lázadók miatt – mondja mögöttünk Calum halk hangon, mire hátrafordulok. Elharapja a száját, és lesüti a szemét. – Lehet, hogy mégsem egy pletyka az egész.

– Fogd be a szád! – reccsen rá fojtott hangon Avery, míg mi Bruce-szal hallgatunk. – Több eszed is lehetne, minthogy ilyeneket mondj hangosan!

– Úgysem igaz – teszi hozzá komoran Bruce. – Nincs semmiféle csoport, csak kitaláció, fölösleges rménykeltés az egész.

– De… – próbál tiltakozni a fiú, mire a nővére elkapja és megszorítja a felkarját.

– Csönd! – sziszegi. Calum elnémul, és végtelenül nyomott hangulat lesz úrrá rajtunk. A buszt betölti az ismeretlen kétnevűek elkeseredett siránkozása és vitája.

Megfordulok, és visszalépek a korlát mellé. A többiek is odahúzódnak, mert ilyenkor mindig én vagyok az, akinek a jelenléte nyugalmat ad. De az, hogy nem vagyok könnyen ijedős, nem azt jelenti, hogy engem nem rendítettek meg az előbb látottak.

 

A buszról a piacnál szállunk le. Előbb is lehetett volna, de a nyomornegyeden át nem biztonságos az út. Naponta zsebelnek ki ott embereket, és a rablógyilkosság sem ritka. A Rendfenntartók időnként tartanak ugyan razziákat, de annyira már ők sem tartják a felügyeletük alatt azt a környéket. Talán úgy van-nak vele, hogy még jobb, ha a kétnevűek pusztítják a saját társaikat. Ez a felfogás annyira rájuk vallana.

A háromnevűek azóta uralnak minket, amióta az eszemet tudom. A nevük logikus módon onnan van, hogy három – kettő jelölő, egy szólító – nevük van, ezzel különböztetik meg magukat tőlünk.

Ők a társadalom gazdagjai, a tehetősek, a műveltek, akiknek van életük, jövőjük. Nekik nem kell küzdeniük mindennap a kenyérért vagy a szimpla életben maradásért. Egyben vannak a családjaik, a fiatalok tanulhatnak, a felnőtteknek pedig nem alantas és megalázó dolgokat kell nap mint nap végezniük munka néven. És ami a legfőbb: biztonságban vannak. Egy egész hadsereg – a Rendfenntartók – vigyáz rájuk reggeltől estig.

A háromnevűek lenéznek és megvetnek, talán nem is tartanak minket embernek. Mi sem tartjuk annak őket… Hallottam már, hogy egy piaci árus azt mondta rájuk, hóhérok.

Nem tudom, mi az a hóhér, de amikor másnap arra mentem haza, az elárusító helye le volt csupaszítva és az asztala szét lett törve. A Rendfenntartók sosem kímélnek senkit, akit a háromnevűek ellen hallanak beszélni, azt könyörtelenül kivégzik. Kegyelem nincs.

Ezt a mostani leszámolás is jól mutatta. Régebben legalább a saját körzeteinkben békén hagytak minket, de úgy látszik, az idő haladtával még ezt a csekély személyes teret is meg akarják vonni tőlünk.

Lázadni senki nem mer. Illetve, talán mégis: körülbelül egy fél éve szárnyra kelt egy pletyka egy kétnevű csoportról, akik felkelést akarnak szítani. Eddig nem hittem a dologban, de az, hogy a Rendfenntartók a nyomornegyedig bejöttek, jelent valamit.

Ha már nem „csak” nyilvános kivégzésekkel akarják elrettenteni az embereket, hanem a lakóhelyükön lévő összecsapásokkal, ott nagyobb dolog rejtőzhet a háttérben. Lehetséges, hogy tényleg vannak vala-hol lázadók.

De Avery-nek is igaza van. Ilyenről nem szabad beszélni.

Keresztülhaladunk a téren, a pultok és a kofák bódéi között. Óriási a hangzavar, mindenki kiabál, hirdeti a portékáját vagy hevesen alkudozik. A hét első napja van, úgyhogy a tömeg is nagy, de a bűz szerencsére még nem.

Elmegyek egy halárus mellett, akinek a hordói tele vannak a város kis folyójából fogott halakkal. Oldalra nézek, és látom, hogy szegény Calumot megint ellepik az mozgóárusok, bízva abban, hogy a kedves arcú fiú majd vesz tőlük valamit. Averyt viszont széles ívben elkerülik fenyegető arckifejezése miatt, és engem sem környékeznek meg, mert a lány védelmező anyatigrisként ügyel rám.

Végre kiérünk a forgatagból a csendesebb házak közé, és megállunk, hogy bevárjuk a fiúkat. Bruce ér mellénk hamarabb, és bosszúsan letörölget valami folyadékot az elegáns, drága ingéről. Ösztönösen ke-rülöm a pillantását, és inkább Calumra nézek, aki odafut hozzánk, kezében egy fekete micsodával.

– Már megint képes voltál venni valamit? – mordul rá a nővére, mintha jelen pillanatban ez lenne a legnagyobb gondunk.

– Még szerencse, hogy ott volt az a szívélyes árus – feleli örömmel a fiú. – Pont megéheztem a fekete kenyérre, és képzeljétek, nekem olcsóbban adta!

– Mutasd – lépek oda, majd magam felé fordítom a portékát. – Sajnálom Calum, de úgy tűnik, azért adta olcsón, mert ez nem fekete kenyér, csupán odaégették.

A fiú csalódottan leereszti a karját, míg Avery horkant egyet.

– Gratulálok. Már megint sikerült átvágatnod magad. – És megindul az utcán. Kívülről úgy tűnhet, hogy megveti Calumot, de én tudom, hogy valójában azért mérges, mert valaki felültette az öccsét.

– Nem értem, miért csapnak be mindig – kesereg a fiú, miközben odadobja a tömény széndarabot a csatornában nyüzsgő patkányoknak, amik persze rögtön nekiesnek az ételnek.

– Mert túl hiszékeny vagy – felelem, és megint mosolyognom kell. – És túl becsületes.

– De hát te is becsületes vagy!

– Csak én nem írom az arcomra.

– Gyertek már! – kiált ránk az utca sarka mellől Avery, mire megindulunk.

A házak között lavírozunk egy darabig. Itt már nincsenek utak, mindössze kis sikátorok, amik között egy idegen könnyen eltévedhetne. Csak éppen, nincs köztünk idegen. Mert mi vagyunk az egyetlenek, a városon kívül nincs élet.

Amikor az első kereszteződéshez érünk, már látszik a Fal.

Egy óriási, körülbelül húsz méter magas, vastag és a Rendfenntartók által folyamatosan szemmel tartott fal veszi körül a városunkat. Egyetlen kapuja van az északi résznél, de már évszázadok óta nem nyitották ki egyszer sem.

Azért vagyunk ide elzárva, mert rengeteg természeti veszély és vadállat van kívül. Az iskolában legalábbis ezt mondták, de mást, például azt, hogy mióta vagyunk itt, nem lehet tudni.

Élelmet a lakott területeken kívül eső övezetben termelnek, a vízkészletünket pedig a várost keresztülszelő folyóból nyerjük. Az alapvető szükségleteinket kielégítheti a hely, de az ember lelke mégis többet követel. Tudni akarjuk, milyen szabadnak lenni.

Az öregek régebben meséltek nekünk óriási tavakról, amelyek tízszerte nagyobbak a városnál, valamint hegyekről, amik még a Falat is túlnőtték. Ezekről azonban nem beszélhetünk hangosan, ezt már gyerekkorunkban is megtanították nekünk. A háromnevűek nem akarják, hogy tudjuk, mi van a Falon kívül.

Talán ők sem tudják. Talán tényleg azért vagyunk itt, mert itt biztonságosabb… – mondják a mostani, életbe belefásult felnőttek, és úgy tűnik, el is hiszik. Mára csupán a fiatalokban maradt meg a szívós kí-váncsiság és a tudni akarás elfojthatatlan vágya.

De mit tehetnénk?

– Balra – mondja Avery, mire egy ütemben balra fordulunk. Felnézek, és látom, hogy most fogunk elválni, mert innentől mindannyiunknak másfelé vezet az útja.

Megállok, a többiek követik a példámat. Egy szóval sem említjük a ma történteket, a támadást, csak némán elbúcsúzunk.

Calum megszorítja a kezem, Avery pedig úgy tesz, mintha valami kötelességet kéne teljesítenie azzal, hogy átölel. Gyorsan megszorongat, és mikor az arca az enyém mellé szorul, érzem pirszingét a bőrömön.

Elenged, én pedig lassan Bruce felé fordulok. A fiú az egész séta alatt hallgatott, akkor azt hittem, dü – hös, de most inkább bűnbánónak tűnik.

Ellentétes érzelmek viaskodnak bennem. Sosem ment könnyen a megbocsátás.

De azért odalépek hozzá. Rögtön elmosolyodik, majd átölel, és a fülembe súgja:

– Ne haragudj!

– Nem fogok – ígérem meg, és megpróbálom a bensőmet is rávenni, hogy így cselekedjen. Nehéz, de csak sikerül, és ekkor már én is őszintén mosolygok.

Az illatában van valami végtelenül otthonos, amitől nagyobb biztonságban érzem magam, még a mostani aggasztó problémák között is. Akkor is, ha tudom, hogy sok buktató van a kapcsolatunkban.

Egy éve, mióta betöltöttem a tizenötöt, hivatalosan járunk Bruce-szal, ahogy a legtöbb velem egyko-rú, család nélküli lány is együtt van valamelyik fiú barátjával. És ez így van rendjén, szeretem őt és jól érzem magam mellette, mert értelmes és mert biztonságérzetet tud bennem kelteni.

Búcsút intek nekik, és elindulok az otthon felé, ahol a hozzám hasonló árva fiatalokkal élek együtt. Közel van a ház. Miközben a pocsolyává olvadó havat kerülgetem, a gondolataim visszakanyarodnak a

Rendfenntartók felé.

Annyira egyikünket sem zaklatta fel a támadás, láttunk már ilyet, ahogy kivégzéseket a főtéren is. Saj-nos hamar az életünk részévé váltak ezek a szörnyűségek, és ha elfogadni nem is, eltűrni megtanultuk őket.

Az ok, amiért mégis elfojtott aggodalom van bennem, az összecsapás helyszíne. Nem emlékszem, hogy valaha is a nyomornegyed határáig hatoltak volna. Itt is szoktak tartani razziákat, de nem lövik le az embereket a házuk ajtajában. Valami nagyobb dolog történhetett, hogy már idáig jöttek.

Befordulok a sarkon, és felnézek az Otthonra.

Nem a családomnál lakom, mivel nincs családom. Ha igaz, amit az öreg szomszédaink meséltek, az anyám és a bátyám egy körülbelül tizenöt évvel ezelőtt tomboló vírusban haltak meg, az apám meg lelépett. A Falon belüli terület óriási, a városunknak több része is van, szóval akárhova elmehetett, és azóta nem is hallottam róla. Nem ismertem a családomat, úgyhogy sosem éreztem a hiányukat, és mivel egy hozzám hasonló helyzetű gyerekekkel teli, mindig pezsgő életű menhelyen nőttem fel, nem is lett volna soha lehetőségem szomorkodni.

Az elhanyagolt, szegényes Otthon bejáratához felvezető lépcsőn ott ül Morgan. Ő is árva volt, de felnőve nem ment el, hanem itt maradt, úgyhogy rábízták a gyerekekre való felügyelést. Az Otthonokat a kétnevűek támogatják és tartják fenn, Morgan pedig hamar a környék által is jóváhagyott vezetőnk lett, aminek tökéletesen meg is felel: késői húszas éveiben jár, tehát nem túl fiatal és nem túl idős, ezenfelül pedig mindig egykedvű és csipkelődő.

Mikor a romba dőlt hintához érek, már az arca is kirajzolódik és a pirszingjei is látszanak.

A háromnevűek kormánya már régen betiltotta a tetoválást, de a kövek belövését kénytelen-kelletlen meghagyták nekünk. Ezért minden fiatal, aki bizonyítani akarja a bátorságát és az ellenállását, berakat magának pár pirszinget.

Morganról egyébként is lerí, hogy lázadó típus. Barna haját leborotválta oldalt, csak a feje tetején hagyott meg pár tincset, amit gumival fog össze. Bár a dohányzást szintén tiltják, mégis cigarettázik, még-pedig olyan peckesen, mintha ezzel is valami hőstettet vinne véghez.

– Na, megjött a kis géniusz – sandít rám, mikor meghallja a hóban tocsogó lépteimet. Némán biccentek, a gúnynevet már megszoktam, nem szólok érte. – A nyomornegyeden át jöttél?

– Jól tetted. Megint kiraboltak egy embert. Csak azt nem értem, hogy miért olyan hülyék az emberek, hogy arra mennek, ha egyszer naponta kinyírnak ott valakit.

– A busz sem biztonságosabb – állok meg mellette. Morgan a fal felé bámul, én is követem a pillantását, és együtt nézzük az őrtornyokat, úgy mondom: – Hazafelé láttunk egy összecsapást. A piac közvetlen közelében.

– Igen, tudok róla – bólint cseppet sem meglepetten, az ujjai között sodorva a cigarettát. – Valami rab – lóbandát füstöltek ki, legalábbis a háromnevűek ezt állítják.

– Calum szerint az a lázadó csoport lehet a dologban. Akikről már több pletykát hallottam én is. – Azért kockáztatom meg a dolgot, mert mindenképpen tudni akarom Morgan véleményét. Ő sokkal többet tud ezekről, mint bárki közülünk, még ha ezt leplezni is próbálja.

A nő rám sandít, majd elhúzza a száját.

– Nem kell minden pletykának hinni.

– Tehát te is hallottál róla – állapítom meg, de nem felel semmit, jobban lefoglalja a dohányzás. – Mit?

– Ejnye, hogy követelőzik valaki! – Morgan kifújja a cigaretta büdös füstjét, egyenesen az arcomba. Elvigyorodik, mikor gyorsan elhessegetem a mérgező anyagot, engem pedig bosszúság tölt el.

Mindig ugyanez van, ha valami fontosat kérdezek tőle. Mintha szándékosan kerülne minden olyan témát, amiből plusz információkat szerezhetnék.

– Mi van, tán’ nem tetszik valami, kisasszony? – Úgy tűnik, ma is gúnyolódó kedvében van, mert felnyúl, és megrángatja hosszú hajamat. – Mikor vágod le végre?

– Nem fogom – felelem kurtán, mire felhúzza a szemöldökét.

Nem kezdek magyarázkodni, sosem értette, és most sem fogja. Míg az ő ellenállása abban nyilvánul meg, hogy pirszinget hord és dohányzik, én úgy tüntetek csendesen, hogy meghagyom hosszúnak a hajamat. Valószínűleg ez csak egy haszontalan és makacs dolog, nekem valami abszurd módon mégis jólesik.

– Rendben, de ha legközelebb hullaként látlak viszont, nem fogok meglepődni. – Annyiszor hallottam már ezt a fenyegetést, hogy csupán mosolygok rajta. – Na, húzz el, és vidd magaddal a szörnyeteget is!

A szörnyeteg alatt a porszívót értette, amit mániákusan utált, mert valaha a háromnevűeké volt. Ennek ellenére mégis megtartottuk az eszközt, mert ritka segítség egy ilyen nagy házban, ahol vagy harmincan laknak.

A falak közé lépve levetem magamról barna kabátomat, és fellélegzek a jóleső langyosban. A bakancsomat azért a lábamon hagyom, mert a kőpadló az étkezőben megrakott tűz ellenére is jéghideg.

Köszönök az ebédlőben üldögélő lányoknak, akik alig hallanak az ősrégi magnóból elődübörgő lármás zene miatt. Páran intenek, majd visszafordulnak a könyveik felé.

Felemelem a porszívót, és fellépkedek a nyikorgó falépcsőn. Nem tagadom, gyenge vagyok, és utálok minden testmozgást, ezért a „szörnyeteget” is csupán küszködve bírom felcipelni a hálók emeletére.

Lerakom a padlóra, és lihegve kiegyenesedek. Bárcsak itt lett volna Calum, ő olyan sportos, hogy játsz-va felrohant volna a lépcsőn a porszívóval a kezében.

A falécek nyikorognak a lépteim alatt, ahogy végighaladok a szűk folyosón, amiből három méterenként új szoba nyílik. Belépek az utolsó ajtón a hálómba, amin öt másik lánnyal osztozom.

Én vagyok az első, a többiek még nincsenek itt. Kihasználom a csendet, és gyorsan tanulok a másnapi órákra, amiket egyébként igen élvezek. Páran strébernek hívnak emiatt, de ezek csupán az ostobábbak, a többiek általában tisztelnek a szorgalmamért és az eszemért. Beképzeltnek csak azok hívnak, akik nem fogják föl, hogy az ember tud elbizakodottság nélkül is tisztában lenni a képességeivel.

Elpakolom a tankönyveimet, majd vágyakozó pillantást vetek a Kódfejtőre. Tegnap éjjel kezdtem bele, és annyira érdekes volt, hogy hajnalban bírtam csak letenni. Az olvasása egy kétnevűnek szigorúan tilos, de miután nagy nehezen megszereztem a Piacról, minden rizikót megér. És én tényleg nem szoktam fölöslegesen kockázatot vállalni.

Kinyújtom a kezem felé, de félúton megállok, és becsukom a szemem. Az izzók… El kell készülnöm velük, mielőtt megjönnek a szobatársaim.

Hezitálok, de hirtelen eszembe jutnak az egyik idős tanáromnak a szavai: akkor leszel sikeres, ha képes vagy az önmegtartóztatásra.

Visszahúzom a kezem.

Felállok a közös asztalunktól, és az ágyamhoz lépek, pontosabban az ágyam fejénél lévő kis szekrényhez. Hogy mindenképpen védett legyen a tartalma, egy saját készítésű ördöglakattal zártam le az ajtaját, amit én könnyedén, de mások valószínűleg vért izzadva tudnának csak kinyitni.

Kiemelem a gyalulatlan rekeszből a kincseimet: pár csavarhúzót, csavarkészletet, égőket, telepeket, réz- és cinklemezeket, és még pár apróságot.

Letelepedek a földre, a hátamat az ágy szélének vetem, és az ölembe veszem az égőket. Van pár hagyományos körtém is, amik kiégtek, de egy kis bütyköléssel talán életet tudok beléjük lehelni. Ha lenne citromom, akkor a cinklemezeket is fel tudnám használni, de hát citromot eddig kizárólag könyvekben láttam.

Telnek a percek, ahogy az izzókat egymáshoz csatlakoztatom, és végül felvezetem őket a telepre. Rövid számolás után a soros kapcsolás mellett döntök, mert az tűnik a legtakarékosabbnak.

Felcsavarozom őket, és többször is rögzítem, nehogy idő előtt leváljanak. A rézlemezeket végül nem használom fel semmire, a telep teljesen elég.

Akkor hallom meg az első ajtócsapódásokat, amikor felvillannak az izzók. Pár pillanatig gyönyörködöm a látványban, majd gyorsan felállok, és egy székre állva felhelyezem az égősort a keresztgerendára.

A telepet elrejtem, mert nem szép látvány, majd gondosan felaggatom az életre keltett köréket is.

Azok nem világítanak valami biztosan, de a kisebb izzók önmagukban is elég fényesek.

Leugrom a földre, és visszahelyezem a széket a helyére. Miután elrakosgatom a szekrénybe az értékes holmijaimat, szemügyre veszem a díszítést.

Az egész ötlet a háromnevűektől jött. A városban csak ők tartják az ünnepeket, a szegényeknek jobb dolguk is van, mint ilyen drága és fölösleges dolgokra pazarolni az idejüket. Emiatt a Karácsonyról is csak egy könyvben hallottam először. Találtam egy képet a ceremóniájukról, és azonnal megfogott a sok fény, amivel felöltöztették a hatalmas termet.

Szerettem volna, hogy egyszer nekünk is legyen részünk a boldogságban, így végül úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom egy kis egyéni ünnepléssel. Fát is láttam a képen, de azt természetesen nem állít – hattam fel a házban, így az égőkkel próbálkoztam meg. Ez három éve volt, azóta szinte hagyománnyá vált nálunk, hogy mi is díszítünk egy kicsit a tizenkettedik hónapban.

Még csak ma kezdtem el a munkát, de holnap a többi szobának is nekifogok, és végül az étkezőt is megcsinálom majd. Talán a többiek is tudnak valamit segíteni.

Lábdobogást hallok, és pár másodperc múlva beviharzik a szobába a legkisebb gyerek lakótársam, Kenna.

– Jaj, Ash, ez szebb, mint a tavalyi! – sikkantja, amikor meglátja a gerendáról lógó égősort. Elégedetten bólintok, majd vetek még egy utolsó pillantást az izzókra. Elindulok kifelé, arra gondolva, hogy valóban nem árt egy kis világosság sötét életünkbe.

 

2. fejezet

– Gyerünk, mozogjatok már, lusta csürhe!

Kényelmes a fűben ülni és teljes nyugalomban figyelni a társaim szenvedését. Sőt, továbbmegyek, egyenesen élvezetes.

Sosem volt rám jellemző a kárörvendés, de az a boldogság, amit most érzek, valóban kezd kissé közelíteni ehhez a megvetendő dologhoz. De hiába, annyira gyűlölök futni, hogy minden alkalom, mikor mentesülhetek alóla, külön ünnep.

Most úgy sikerült elkerülnöm, hogy az egyik tanár rám bízta az elromlott óráját. A legtöbb javítani való dologgal engem keresnek meg, mivel jobban értek ehhez bárkinél.

Törökülésben ülök, a hátamat a rozsdás kerítésnek támasztva, míg körülöttem rendezetten hevernek az óra apró alkatrészei. Időnként egy-egy pillantást vetek izzadó társaimra, és csöndes elégedettséget érzek.

Nekünk, kétnevűeknek vegyes felépítésű iskolánk van. A tanárok – akik nagyrészt fáradt, sok mindent látott öregek – túl kevesen vannak ahhoz, hogy szervezetten tanuljunk, így a legtöbb napon véletlenszerűen vannak kiválasztva az óráink.

A háromnevűek az utóbbi évek során egyre rosszabb szemmel nézik, hogy a kétnevű gyerekek ennyi időt töltenek az iskolában. Az oktatás beszüntetését magát persze nem adhatták törvénybe, azzal ők is rosszul járnának, inkább jelentéktelennek tűnő, de ugyanolyan káros rendeletekkel próbálják korlátozni a tanulási lehetőségeinket.

De csak azt érték el ezzel, hogy még szívósabban ragaszkodjunk a tanuláshoz. Hiszen az iskola lehetőséget ad számunkra, hogy valakivé váljunk, és nem is taníthatnak olyat, ami fölösleges lenne.

Kivéve persze a futást.

– Mozogjatok! Az öreganyám is gyorsabb nálatok!

Halványan mosolyogva felnézek. A legfiatalabb és legelszántabb tanár vesztünkre kétségkívül a test-mozgatás oktatónk.

A tömegből kilátom Averyt, még ugyan bírja az ütemet, de egyre mérgesebb arcot vág. Mellette zihálva sprintel Bruce, és a csoportot jóval megelőzve halad elöl Calum, aki velünk ellentétben sportos, sőt, egyenesen szenvedélye a futás.

Bár, ha jobban megnézi valaki, ma közel sem olyan összeszedett, mint máskor.

Eszembe jut a reggeli találkozásunk és az, hogy mennyire feszült volt. Zavaros kijelentéseket tett arra, hogy beszélnünk kéne. Van egy sejtésem, hogy a tegnapi összecsapással kapcsolatban, csak azt nem értem, hogy akkor miért nem szólt már tegnap.

Egy újabb kiáltás tereli el a figyelmemet a rejtélyről.

– Jól van, fiam, te ülj le! – Az edző szólt rá Bruce-ra, akinek az arca vérpiros, és mindenkinél hangosabban zihál. – Pihenj egy kicsit, aztán… fuss még ugyanennyit!

Bruce-ról lerí a düh, de egy szót sem szól, mert végtelenül udvarias. Csupán odatámolyog hozzám, és lihegve lehuppan a földre.

Leengedem a kezem az ölembe az órával együtt, és felé fordítom a fejem. Az arcán végigcsorog az izzadtság, és hirtelen bűntudatom lesz, amiért én itt üldögéltem teljes kényelemben, míg ő a porban kínlódott.

Kinyúlok, és az elnyűtt pulóverem elnyűtt ujjával végigsimítom az arcát.

– Köszönöm – zihál, majd közelebb csúszik hozzám, lefojtja a lihegést, és csukott szájjal lélegzik párat. Hozzám hasonlóan ő is utálja a testmozgást, és inkább ül egy helyben órákat egy könyv előtt, minthogy akár egy kicsit is fusson. – Szörnyű volt.

– Igen, tudom.

– A futás ördögi kreálmány. – Muszáj mosolyognom, és röviden bólintok.

– Mit csinálsz ma este? Elmehetnénk valahova, nem gondolod?

– Az égőket szerelem – felelem az összekulcsolt kezeinket bámulva. – A kisebbeknek fontos, és minél előbb végezni akarok vele.

– Értem. – Elégedetlennek tűnik, de lenyeli valahogy. – Akkor majd jövő héten?

Bólintok, mire kissé meglazul, már nem merev annyira a tartása. A tekintete elkalandozik.

– Bruce – mondom, mire visszapillant rám. – Ha fogod a kezem, nem tudok dolgozni.

Halványan somolyog, és kifűzi az ujjait az enyéimből. Mindig zárt szájjal mosolyog, és ez valamiért nem tűnik őszintének. Visszafordulok a dolgomhoz, de nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy Bruce mostanában nem túl egyenes, se velem, se a többiekkel.

Amióta a háromnevűeknek dolgozik, mintha megváltozott volna.

A körmömmel kipiszkálok egy apró fogaskereket, és már látom, mi a baj. Apróbb porszemek gyűltek össze, amik eltömítették a mechanikát, ezért járt lassan az óra.

Miközben kitisztogatom, oldalra pillantok a fiúra, és jeges érzés lep el, mikor meglátom, hogy az élőképét nézi.

Egy hosszú szöveg fut végig a holografikus képen, de mivel kódolva van, nem tudom rögtön elolvasni. Vissza is néznék, de ekkor hirtelen beugrik egy részlet a most olvasott könyvemből, és akaratlanul is felidézem a tanultakat.

Az élőképre sandítok. Kíváncsiságból – tudni akarom, hogy mennyit sikerült megtanulnom – elemezni kezdem a kódrendszert. Nem telik el sok idő, mire rájövök a nyitjára.

Tudatosul bennem az első megfejtett szó. Lázadók.

Megdermedve rámeredek az élőképre. A szöveg nem fut gyorsan, és a Kódfejtőnek hála egy csaknem folyékonyan tudom olvasni:

…kifüstölni őket a városból. Eddig még nem volt banda, ami ennyire ellenálló lett volna a Rendfenntartókkal. Kérdés, hogy meddig tudjuk elhitetni a nyomorult kétnevűekkel, hogy az újabb lázadó csoport – csak egy hiedelem? Mert ez a terrorista szervezet, ez a porszem a rendszerünkben egyre nyilvánvalóbb jeleit adja, hogy igenis létezik. Kérdés, hogy meddig leszünk…

Bruce hirtelen rám pillant. Már túl késő elfordulnom.

Életemben először örülök annak, hogy a mimikám egyáltalán nem árulja el az érzelmeimet.

– Ash? – kérdezi Bruce kedvesen, de tagadhatatlanul ott a gyanakvás is a tekintetében. – Mit szeretnél?

– Mit olvasol? – kérdezem közömbösséget erőltetve magamra, és hátrahúzom a kezemet, mert enyhén remeg.

– Csak egy hírportált néztem. – Összeérintette két ujját, mire az élőképből kiszökött a fény, és a bőrén már mindössze a halvány körvonal látszott, mint egy forradás vagy ami rosszabb, tetoválás. – Semmi különös.

– Értem.

– Csupán a szokásos. Tudod, az ünnepekkor mindig lázba jönnek, és egyedül arról bírnak beszélni.

Mindketten a földre bámulunk.

– Na, én megyek vissza futni – tápászkodik fel egy hirtelen mozdulattal. – Jó… bütykölést.

 

Gratulálunk a kiskorú szerzőnek, hogy átjutott az előszűrésen! Sok sikert a lektoroknál 🙂

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (12 votes cast)
17 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nekem nagyon ígéretesnek tűnik ez a két fejezet, szívesen olvasnám a folytatását! Úgy érzem, jól eltaláltál egy olyan disztópiát, amely nem a mi világunk ugyan, mégis kellőképpen ismerős. Izgalmas egy ilyen világ bemutatása kamaszok szemszögéből. Sok sikert kívánok!

  2. Miért kellett kiemelni, hogy a szerző kiskorú? A lektorokat nyilván befolyásolhatja a Rakéta Projektbe való beszervezés miatt, mint feltörekvő tehetség, aki később tök jó szerző lehet, de az olvasókat miért kellett befolyásolni? Ne kötekedő hangnemet társítsatok a kérdéseimhez, lécci, pusztán érdeklődök. 😀

  3. Ryan Lile.
    Szerintem nem kell ebbe többet látni, mint ami. Egy kedves üzenet volt ez az előszűrőktől AZ ÍRÓNAK. Személyesen neki írták oda. Szerintem nagy dolog, hogy bejutott egy kiskorú, akinek a nyelvi szintje szerintem jobb, mint néhány felnőtté, aki felkerült.
    De egyébként, hogy kicsit igazat is adjak neked, egy kicsit befolyásolja az olvasókat, de szerintem nem baj, ha valaki, aki elolvasta a részletet, felkapja a fejét, hogy: Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fiatal.
    Ez egy dícséretreméltó dolog, nem baj, ha felhívják rá a figyelmet. (Hogy ez szándékos volt, vagy nem, azt nem tudom. De szerintem nem olyan probléma, amin fenn kell akadni. 😀 )

  4. Ezt egy kiskorú írta? Nem semmi. Ettől persze még lehetne simán rossz, de nem az. Tipikusan olyan részlet amiből csak annyi derül ki hogy van egy nyelvi szint, amire lehet építeni, de hogy maga a történet megáll-e ezen, csak a továbbiakból derül ki. Kicsit sokat időz a szereplők külsejének leírásán, a kelleténél talán kevesebbet a környezetén, az információkat inkább direkt közli, mint megmutatná, de ebből még minden lehet. Nem is konkréten a kikerült részlettel kapcsolatos a nagyobbik aggályom, hanem úgy általában az angol nyelvi közegbe tett, de magyarul írt hasonló történetekkel. Ilyenkor a világot magyarul kell kitalálni, magyar szavakat kell alkotni, és nagy nyelvi leleményesség kell ahhoz hogy Avery és Bruce szájából természetesnek hasson a „Rendfenntartó” szó, miközben a fél karjukat adnák hogy simán „Enforcer”-t mondhassanak (akár). Dehát a nyelvünk már csak ilyen nyakatekert. Ramónának teljesen igaza van: nahát, nem is gondoltam volna. Gratulálok, sok sikert.

  5. Picit fura, olyan ” konfekció selyem” szerű. A szövegkép, néhány nyilván konvertálási hibától – mi ez a rendszeresen felbukkanó „-” a szavakban, ha nem az – szép, a mondatok működnek, „nem kamaszosak”, semmi nagyot mondani igyekvés, kapkodás és a karakterek is egészen hihetőek egyenlőre – ez a selyem része.
    A történet viszont nagyon tucat: elnyomó, kasztos rendszer, ellenállók, falak, sehonnan jövő, de nyilván bárhová elérő főhősnő egy disztópiában, egyenlőre semmi olyasmi, ami megragadna bennem.

    Viszont – és itt engedtessék meg nekem egy pillanatnyi nosztalgia és utalás az írónő korára – emlékezve én miként írtam 14-18 között, s látván hogyan írnak sokan ma is, ez az a fenti mű azért szép eredmény.

  6. Köszönöm szépen az eddigi visszajelzéseket! 🙂
    @Ryan Myle, egyetértek, talán én is jobban örültem volna, ha nem írják ki, mert így többen megváltoztathatják a véleményüket a korom miatt, a burkolt kritikából pedig nem lehet tanulni. 🙁 De köszönöm szépen a kiadótól a jókívánságot, nagyon hálás vagyok, amiért kikerülhettem!
    @Csikesz, köszönöm szépen. Bevallom, alig vártam, hogy véleményt mondjál a részletről, bár valamivel kissé csípősebb kritikára számítottam 😀 Lelkesen meghallgatnám, vagyis elolvasnám még a többi gondolatodat is, ha van. Remélem, hogy a regényem tényleg megáll önmagában, és nem pusztán azért, mert kiskorú írta.

  7. A kézirat pdf formátumban érkezett be a pályázatra (a kiírásban ugyan a Word formátum szerepel, de természetesen senki sem esik ki emiatt). A .pdf átkonvertálása az oldalra nagyon időigényes és nehézkes, itt például az elválasztások közül nem találtam meg kézzel, mechanikusan mindet. Viszont a pályázat természetéből adódóan nem kérjük be az átjutott szerzőktől a szöveget Word-kompatibilis formában, hiszen a lényeg éppen az, hogy a szerző sem tudja, ki fog-e kerülni.

    Elnézést kérek azokért a benne maradt konvertálási hibákért, amiket nem vettem észre a feltöltés során 🙂

  8. Valóban lehet befolyásoló — de nem ez volt a szándék, ezért is került megjegyzésként a részlet végére. Mi mindig örülünk, ha fiatal tehetségekkel (is) találkozunk. Most is örültünk 🙂

  9. Kedves Natasa!

    Csikesz nagyjából mindent elmondott, ami az én fejemben is megfordult. Szóval gratulálok a kikerüléshez! Sok sikert!
    És ez csak egyéni probléma, szóval nem von le semmit a munkád értékéből, bajlódtam a szöveggel, mert engem nagyon tud irritálni, ha valami jelen időben van írva. De ettől eltekintve valahogy úgy éreztem, mintha egy anime jelenetei pörögnének a szemem a előtt, és azokat eléggé szeretem. 🙂
    Még egyszer sok sikert!

  10. @Abigail, @Hermész: ebből a rövid részből tényleg csak annyi derül ki hogy a szerzőből kinézhető-e egy épkézláb történet. Ha meg belemegyünk abba hogyan kellett vagy nem kellett volna megírnia, az borítékolhatóan arról szólna hogy az értékelő hogyan írta volna meg ugyanezt, ami viszont teljesen indifferens. A témaválasztással kapcsolatban: hacsak nem fullos zseni az illető, vagy éppen csak jókor, jó közegben van valami eredeti ötlete amivel beletenyerel a korszellembe, nem az ördögtől való a trendek követése. Aztán hogy a toposzokat sikerül-e újrakeverni és valami újat mondani stílusban vagy tartalomban vagy hangulatban, vagy copycat 12 egy tucat Battle Royale vagy THG koppintás lesz belőle, az első pár oldal alapján nem lehet megítélni. Ezzel a szöveggel szerintem az egyetlen komoly rizikó az amit már sokszor láthattunk, azaz hogy megvan az íráskészség meg a fantázia is, de a szerző bicskája a kellő témaismeret és élettapasztalat híján beletörik az adott témába (az ilyenek szoktak olyan lektorit kapni mint pld „a sztriptíz-táncosnők életének leírása még YA szinten is túl naivra sikerült”). Szerintem egy itteni kikerülés akkor sikeres ha annak alapján kíváncsiak leszünk a további részekre is, engem legalábbis kíváncsivá tett hogy a szerzőnek végül fogpiszkálót vagy ácsgerendát sikerült-e faragnia a témából.

  11. Nem tudott újat hozni a szerző sem a fantázia világában, sem a szóhasználatában. Abszolút Éhezők viadala kicsengése van, és nehéz elvonatkoztatni olvasás közben. Nem érezhető a történet varázsa, nem olvastatja magát. Persze gondolom, nem én vagyok a célközönség.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  12. Az író nyelvi szintje kiemelkedő a korához képest. Ha nem írták volna, a részlet alapján nem gondoltam volna, hogy kiskorú. A regényről ennyi alapján nem nagyon lehet mit mondani, de ezzel nincsen semmi gond.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  13. Gördülékeny, jó felépítésű szöveg. Élvezetesen működik a karakterek közti dinamika. Persze a történet ismerős panelekből építkezik, de ez abszolút nem baj, valami újszerű is kisülhet belőle. Olvasnám tovább.

  14. Haihó! 😀

    És ide is elérkeztem!
    Magam sem értem pontosan, hogy miért, de rendkívül megfogott, hogy főhőslányunk hobbiból szerelget. Ha tényleg szavakba kéne tennem, talán az lenne a válasz rá, hogy túl sokszor találkozunk olyan főszereplőkkel, akik üres lapként kezdik a történetet. Nem motiváltak, haladnak az árral, és a konfliktus csak megtalálja őket. Ha csinálnak is valamit, azt is kényszerből teszik.
    De ebben a részletben itt más a helyzet. Már pusztán azzal az aprósággal, hogy Ash szabadidejében örömmel bütykölget elektronikus dolgokat, ez ad egy korai élethűséget a karakternek. És nem csend mondva van, látjuk is kétszer! (Ami szintén ritka szokott lenni :D)
    De ott a Kódfejtő könyv is, szintén egy dolog, amit pusztán aktív érdeklődésből olvasgat. Ráadásul e részlet végén úgy tűnik, pont ezen érdeklődi köre az, ami közel fogja rántani őt a konfliktusba.

    Összevetve, a részemről már ennyivel meggyőztél róla, hogy érdeklődjek Ash jövője iránt, hiszen Ash maga is érdekelődik a saját világa iránt. 🙂
    Tapasztalataim azt mondják, ez ebben a zsánerben felettébb ritka gyémánt.

    Szép munka!
    És gratulálok a kikerüléshez! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük