Felkai Ádám: Gengsztertanonc – 2.

1. részlet

2.

Ahhoz, hogy megértsük Fejsze különösállapotát, vissza kell ugranunk az időben nagyjából egy évet. Ekkor Fejsze még átlagos, hétköznapi gengszter volt, aki vígan tobzódott a jobbára indokolatlan erőszakban. Ha valaki nem fizette időben a védelmi pénzt, vagy nem eleget fizetett, Fejsze boldogan tördelte el az illető ujjait, tette mindezt egy könyvelő aprólékosságával, tudniillik egy ujj egy napot jelentett. A lábujjakkal kezdett rendszerint. Mivel a lábujjak fontossága nem mérhető a kézujjakéhoz, ezért az első tíz napot még csak a szerény figyelmeztetés időszakaként kellett felfogni. Ha a fizetési hajlandóság ezen időszak elmúltával sem jellemezte az adóst, akkor Fejsze áttért a kézre. Aztán az egyéb, érzékenyebb testtájakra.

Fejsze egy átlagos napja úgy nézett ki, hogy bepattant az autójába, körbejárta a területéhez tartozó üzleteket, illetve a Krúdy-negyedben végigsétálta, mert szerette ezeket a merengésre alkalmat adó, festői utcácskákat, be-betért a boltokba, és ahol nem a megfelelő összeget adták neki át, ott elővette kabátja belső zsebéből a mindig nála lévő kalapácsot, és illedelmesen megkérte a bolt vezetőjét, hogy legyen szíves levenni a cipőjét.

Ha ekkoriban Fejsze hosszabb autókázásra adta a fejét, pláne ha célállomása a közeli Sós-tó volt, akkor nagy eséllyel lehetett legalább egy elhalálozott, konkurens bandatagot találni olajfekete szedánja csomagtartójában.

Ez az idilli helyzet azonban mindössze addig tartott, amíg Fejsze a Purgatórium nevű lángosozó tulajdonosnőjével összeütközésbe nem került.

A Purgatórium a Krúdy-negyed szélén állt, közel a lakótelephez. Ugyanakkor, ha valaki vonattal érkezett Sóvágóba, egyetlen útvonalon közelíthette meg a belvárost, és az elvezetett a Purgatórium mellett. A lángosozó ezért szép hasznot tudott volna hozni a turista szezonban.

A lángosozót Magdaléna asszony működtette, aki szeretett azzal dicsekedni, hogy ő Sóvágó egyetlen igazi, a Történeti Intézet által hitelesített boszorkánya. Valójában Magdaléna asszony ezzel a hencegéssel a konkurenciának akarta letörni a szarvát, hiszen mikor Zsuzsa asszony, a másik boszorkánytíz évvel ezelőtt a városba költözött, nem egy kuncsaftot elhalászott előle. Magdaléna asszony válaszcsapásként levelet írt a Történeti Intézetnek, hogy küldjék el neki bizonyos középkori dokumentumok másolatait. A dokumentumokból kiderült, hogy Grimasz Borbálát, Magdaléna asszony felmenőjét elítélték és meg is égették boszorkányság miatt, így egyike volt annak a három nőnek, akit ilyen váddal máglyára küldtek annak ellenére, hogy Könyves Kálmán király bizonyos intézkedései az ilyesmit jó régóta határozottan ellenezték.

A dokumentumok segítségével régebbi kuncsaftjai egy részét Magdaléna asszony visszacsábította, és ezeknek az iratoknak vitathatatlan szerepe volt abban, hogy végül őt bízták meg a kerületi tévé betelefonálós jós műsorának vezetésével.

Nagyon futott tehát Magdaléna asszony szekere, ám ő kitalálta, hogy futhatna az még jobban is, és ezért belekóstolt a vendéglátóiparba. Csakhogy bármennyire is rendelkezett némi üzleti tapasztalattal, az sem készítette fel arra, ami a vendéglátásban rá várt. Egy lakótelepi lakásban működtetett jósda és gyógyfűáru-bolttal, illetve a helyi tévé egyik műsorával ugyanis a Szakácsok nem különösebben foglalkoztak. Annál inkább egy Krúdy negyedben felállított lángosozóval.

Így hát nem sokkal az ünnepélyes megnyitó és felavató ceremónia után (amin egyébként az aljegyző mondott díszbeszédet cserébe némi szerelmi bájitalokért) Fejsze felkereste őt.

A Purgatórium egy fehérre festett fabodega volt, amiből zsíros lángos szag áradt. Nyár volt, a nap kegyetlenül tűzött az égen. Magdaléna asszony nem túl szerény méreteit csak valami könnyű, fehér nyáriruha takarta. Szőkére festett hajának tincsei éppen csak kilógtak a széles karimájú szalmakalap alól, szemét pedig akkora napszemüveg fedte, amilyet a régi olasz filmekben viseltek a színésznők. Mivel Magdaléna asszony módjával, de azért kedvelte a csillogást és a glamúrt, ezért a napszemüveg kerete rikító aranyszínben szikrázott. Úgy látszott azonban, hogy még a napszemüveg és a szalmakalap párosa sem adta meg az a biztonságérzetet, amire Magdaléna asszonynak szüksége lett volna, hogy igazán felvértezve érezze magát tejfehér bőrének legádázabb ellenségével, a nappal szemben. Ezért az előbbi védelmi eszközöket még kiegészítette egy japán papír ernyővel, amit unottan forgatott a feje felett, miközben a Purgatórium eladóját faggatta az addigi bevételről. Érthető volt az izgatottsága, hiszen ez volt az első nap, és mivel főszezon volt, Magdaléna asszony úgy gondolta, hogy már egy délelőtt is elég lehetett arra, hogy kiderüljön, képes-e elég pénzt fialni a befektetése.

Ám nem Magdaléna asszony volt az egyetlen, akit az érdekelt, amit a Purgatórium kasszája rejtett. A sétáló utca betonjára hirtelen hosszú árnyék vetült. Megjelent Fejsze.

Fejsze elegáns, kék csíkos inget viselt, aminek izzadtságfolt sötétlett a hátán, és márkás farmernadrágot. Lábaira olasz bőrcipőt húzott. Fejszén is volt napszemüveg, csak Magdaléna asszony csészealjanyi lencséivel ellentétben az övét légiesen keskenyre tervezték, mintha csak a mérnökök fejében az járt volna, hogy mindössze Fejsze szűk bulldogszemét rejtsék el a kíváncsiskodók el, és arcának összes többi részét szabadon kell hagyni.

― Szép napunk van, nem igaz? ― Érdeklődött Fejsze kedvesen, és közben felnézett az égre, mintha csak megcsodálná annak tiszta kékjét.

Magdaléna asszony kezében megállt forgásában az esernyő, és a testes hölgy elfordult a pult túl oldalán lévő kasszától Fejsze felé. Magdaléna asszony jobb ujjának vörösre lakkozott körmével kicsit lejjebb húzta a napszemüveget, és az aranyszínű keret fölött tekintetével végigmérte a magabiztosan mosolygó Fejszét. Miután ezzel végzett, egy elegáns mozdulattal visszatolta a napszemüveget eredeti helyzetébe:

― Szép nap ― mondta kimérten. ― Talán venne egy lángost?

Fejsze elvigyorodott, közelebb ment, és nekidőlt a bodega pultjának. A faépítmény érezhetően arrébb mozdult egy kicsit.

― Fejezzük be a játszadozást ― mondta. ― Amiatt jöttem, amiről tegnapelőtt beszélgettünk.

A lángosozó eladója, egy nyeszlett fiú, aki valószínűleg a világ legnagyobb ádámcsutkájának volt a büszke tulajdonosa, idegesen pillantott hol a gengszterre, hol pedig Magdaléna asszonyra.

― Arról szó sem lehet ― jelentette ki Magdaléna asszony.

Fejsze felnevetett:

― Azért igazán választhatná az egyszerűbb, no és a jóval békésebb utat.

― Nem, mivel továbbra sem értem, miért kéne fizetnem magának.

Fejsze úgy tett, mintha elgondolkozna, csak aztán válaszolt:

― Tekintse ezt úgy, mint egyfajta baleseti biztosítást. Ön fizet, én pedig megüzenem a balesetnek, hogy kerülje el az ön… nos, létesítményét.

― Azt tudja maga, hogy professzionális jós vagyok?Mégis milyen baleset érhetne, amit nem látok előre?

― Nézze hölgyem, ön talán jós, de higgye el, ha nem fizet, a következmények megjósolhatatlanok lesznek ― Fejszének annyira megtetszett saját szóvicce, hogy horkantva felnevetett, majd az eladó srácra pillantott vidáman, aki biztos, ami biztos szerényen elmosolyodott, de csak addig, amíg meg nem látta, hogy főnökasszonya éppen kissé idegesen figyeli őt.

Magdaléna asszony újra Fejsze felé fordult:

― Köszönöm, de meg tudom védeni magam. Nem kérek a maga… Szolgáltatásából.

― Ön tudja ― vonta meg Fejsze a vállát, azzal a fokhagymás tálból kivette az ecsetet, belemártotta a tejfölbe, és aztán középütt végighúzta Magdalénaasszony arcán.

― Fogadjunk, hogy ezt sem látta előre ― mondta az asszonynak, aki alig kapott levegőt a felháborodástól, és aztán elsétált a nyári utcán.

Ezután Fejsze egy héten át minden nap feltűnt a lángosozónál. Volt, hogy csak a gigászi ádámcsutkávalmegáldott eladót találta ott, máskor Magdaléna asszonyt is, aki ilyenkor sikítva elpakolta a pultról a fokhagymás és a tejfölös tálakat, és mint valami kedvesét frissen elvesztett hősnő valamely operából, ugyan nem az istenek harangjáért és bosszújáért, hanem rendőrért kezdett bömbölni. Fejsze pedig ekkor némán elsomfordált.

A kalapácsos kezelés Magdaléna asszony esetében ― Fejsze nagy bánatára ― szóba sem jöhetett. Először is Fejsze igazi úriember volt, aki szinten alulinak tartotta volna, ha egy hölgyet, még ha ilyen konok és idegesítő nőszemélyről volt is szó, kitegyen a szokásos gengszter ügymenet kellemetlenségeinek. Ráadásul az említett hölgy televíziós személyiségként is működött, és a nem kívánt médiafigyelem miatt Fejszét a megbízói, a Szakácsok, nem különösebben dicsérték volna meg.

Valamit azonban mégiscsak ki kellett találni.

Az már két hét után világossá vált, hogy Magdaléna asszony úgy őrzi a Purgatórium bevételét, mint tyúkanyó a fiókáit, és hogy ezekből a fiókákból egy csipetnyi falat sem jut soha Fejszének. Ha csak ennyiről lett volna szó, a kiesett jövedelemről, Fejszét az is elég kényelmetlenül érintette volna. Ám nem feledkezhetett meg a dolog üzenetéről sem. Ma csak a lángosozó nem fizet, holnap pedig már az egész Krúdy negyedből senki sem fog.

Volt igazság Fejsze okoskodásában: a helyi boltok tulajdonosai nem látványosan, de nagyon is éber kíváncsisággal követték a fejleményeket. A leginkább valószínűleg az foglalkoztatta őket, hogy mi a legrosszabb, amit Fejsze megtehet velük.

Telt-múlt az idő, a kezdeti egy hétnyi haladékból már egy kövér hónap lett, egy olyan hónap mikor egymás után sültek a lángosok a Purgatóriumban, csörömpöltek a kétszázasok, és ebből a zsíros üzletből Fejsze egyetlen megveszekedett petákot sem látott. És ahogy arra számított is, idővel elkezdett akadozni az egész gépezet: Csacskakő Rozália, aki olyan népviseleteket árult a főtér szökőkútjával szemben található szűk kis üzletében, amilyet soha senki sem viselt Sóstó környékén, kerek-perec megtagadta a fizetést. Üllő Lajos, az „Alvinczihoz”étteremés fogadó tulajdonosa a gyérebb forgalomra hivatkozott remegő hangon, ésa szokásos összeg töredékét nyújtotta csak át.

Az idő Magdaléna asszonynak dolgozott, aki nem csak megingatta Fejsze hatalmát, de mintha a férfi addigi szerepét is kezdte volna átvenni. A helyi boltosok ugyanis egyre nyíltabban mindenféle ajándékkal lepték meg őt, hogy ilyenformán biztosítsák a támogatásukról. Matyó hímzéses blúz, kerámia szobor, szőlő alakú palackban árult hatputtonyos Tokaji, fatál, Herendi porcelán kávéscsésze: csak néhány a tárgyak közül, amik a lázadás ezen időszakábanjutottak Magdaléna asszony birtokába. Azt a bizonyos pontot az i-re végül Cihaj Klárika tette fel, akinek kisállat kereskedése volt, és aki figyelmesen utána érdeklődött, hogy Sóvágó jelenleg legnépszerűbb boszorkánya nem allergiás-e valamely házi kedvencre, majd mikor megtudta, hogy lényegében mindre allergiás az említett hölgy (még az aranyhalra is, ami különben egyedülálló teljesítmény az orvostudomány történelmében), akkor se szó, se beszéd az eredetileg Fejszének szánt összeget adta át egy borítékban.

Fejsze magabiztosan szemlélte a dolgok alakulását. Nem akart dühösnek látszani, őrjöngeni, sőt még a fizikai bántalmazást is beszüntette erre az időre. Úgy döntött, hogy tűr és tűr, és mikor már senki sem számít rá, mikor már mindenkinek megszilárdult a biztonságérzete, akkor fog lecsapni.

Másfél hónap telt el a Purgatórium megnyitása óta, és a boltosok már arra vetemedtek, hogy időnként összekuncogtak Fejsze háta mögött. Ám a legtöbben egyszerűen nem is foglalkoztak vele, hiszen mindössze egy hét volt hátraa Sóvágó várromban megrendezett reneszánsz palotajátékokig, ami hatalmas látogató sereget vonzott. Ilyenkor lecserélték az árukészletet, kitisztították a boltokat, úgy általában félre tették Krúdy-t, mert aturisztikai szempontból ekkor jövedelmezőbb Sovághy Júliára kellett emlékezni, az asszonyra, aki a legenda szerint egymaga állta az ostromot a törökökkel szemben.

Ez különben egy rendkívül érdekes történet, ami így esett: Gróf Sovághy Aurél, a környék földesuraegy régi vadászbalesetben szerzett sérülés hirtelen begyulladása miatt végigbetegeskedte Mátyás király dicsőséges háborúit. Szerencséjére viszont jóval később a kevésbé dicsőséges Mohácsi ütközetet is. De egész életében bántotta a tudat, hogy egyszer sem vonult ütközetbe apja vértjében, egyszer sem forgatta apja kardját ellenségektől övezve. Alkonyi éveinek keservét még gyönyörű és ifjú felesége, Júlia sem volt képes feledtetni, sőt bizonyos szempontból még fokozta is azt.

Egy Sóvágó várában megfordult itáliai krónikás, akit mecénása azért küldött az országba, hogy tudósítson a török háborúról, azt jegyezte fel, hogy az öreg várúr így beszélt feleségéről:

― Megkésett ajándék ez az élettől, ha érti, miként gondolom ― és a mondat végén szomorúan felsóhajtott, és fátyolos szemmel letekintett, végig a bástyán, aminek roppant kőtömege a krónikás szerint „tekintélyt parancsolón, ám moccanatlanul lógott alattunk”.Az említett itáliai mecénás mikor elolvasta ezeket a sorokat, elhatározta, hogy amint a háborús helyzet rendeződik, mindenképpen ellátogat majd Sóvágóra.

Amikor aztán Gróf Sóvághy elhatározta, hogy mégiscsak hadba vonul a török ellen életének alkonyán, akkor bármennyire is lázba jött a vállalkozás izgalmától, azért aggasztotta, hogy mi lesz asszonyával. Mivel az öreg Gróf, mint a vénemberek általában,nem bízott senkiben, ezért egy évnyi élelemmel látta el a várat, elküldte az összes férficselédet, csak a nőket hagyta hátra.Majd távozásuk után befalaztatta az összes kaput, és így már magabiztosan indulhatott csatába. Sajnos Sóvághy hadjárata már a birtokhatár előtt véget is ért, amikor Gróf Sóvághy elkékült arccal, és holtan zuhant le a lóról pár kilométer után. Az öregember tüdeje nem bírt működni bepréselve a rosszul felcsatolt, és túlságosan szűk mellvértbe. Több se kellett a szedett-vedett hadnak:széthordták a várúr aranyát, és fegyvereit, őt magát pedig, anyaszült meztelenül bedobták a Könnyesbe.

Mondják, hogy Mindenszentekkor Sóvághy Aurél kimászik a habok közül, megtörten sétálgat a folyóparton, és akit a rossz sors útjába vet, annak elébe tárja mindazokat a dolgokat, amiket az illető soha életében nem fog megkapni.

Sóvághy Júlia egyedül maradt hát a börtönné lett várban, nem számítva a hét nőszemélyt, akik a vár körüli teendőket látták el, és akiknek soha be nem állt a szájuk.

Az első néhány nap viszonylagos izgalomban telt el. Sóvághy Júlia szépen felpróbálta az összes ruhát, amit a várban talált, és a hét cselédnek kiadta utasításba, hogy melyiket és hol kell átalakítani. A legtöbb derékban kicsit bőnek bizonyult, hiszen ezeket egykor Sóvághy úr nagyságos édesanyja viselte. A hét cseléd még varrás közben is beszélt, aztán felmosás közben is, meg mikor a konyhában sürgölődtek. Olyan természetességgel locsogtak, olyan magától értetődően és a nap minden pillanatában, mint ahogy más a levegőt veszi.

Sóvághy Júlia feje már belesajdult. Az a rengeteg történet, a sok ángyomról, meg vejről, sógorról, kuzinról: mintha a teljes emberiség ennek a hét nőszemélynek lett volna közeli rokona. És mintha a teljes emberiség csupa Pistából és Mariból, nagy néha Marikából állt volna, akik közt a cselédek úgy tettek különbséget, hogy az öreg Pista, vagy a részögös Pista, esetleg kikapós Mari, vagy a szende Mari. Az ifjú Sóvághyné fel nem foghatta, hogy mi szükség egyáltalán keresztnevekre, miért nem lehet simán csak „részögös” vagy „kikapós”.Akárhogy is, mikor Sóvághy Júlia ráébredt, hogy nincs az a feladat, ami elapasztaná a végtelenül ömlő beszédnek ezt az árját, és a hét cseléd örök csivitelése valószínűleg azután is folytatódna, ha vízbe fullasztaná őket, akkor inkább visszahúzódott az egyik bástyában berendezett könyvtár vastag falai mögé. Remélte, ott nyugalomra talál.

Reményei nem is hagyták cserben. A hét nőszemély babonás félelemmel tekintett az írott betűre, valami szörnyetegnek gondolták azt, akit csak a helyi pap, de még inkább a püspök úrképes csakmegrendszabályozni, bárki más esetében elszabadul a bestia. Sápítoztak is sokat, hogy az ifjú asszonynak semmi keresnivalója ott, az ördögi birodalomban, amit papírból és tintából raktak. Mikor pedig az ifjú asszony fittyet hányt minderre a jó tanácsra, és betette maga mögött a könyvtár vaskos ajtaját, akkor a hét asszony lelkesen kezdte ecsetelni egymásnak, hogy milyen népi balladába illő szörnyűség kerekedik majd ki ebből.

Pedig csak egyvalami kerekedett ki: tompult Sóvághy Júlia fejének sajgása.

A következő napokban az ifjú asszony előkereste a lovag és szerelmes történeteket az ódon polcokról, lefújta róluk a port, és kéjesen beléjük lapozott. A teste talán börtönbe volt zárva, de a képzelete azért szárnyalhatott. Elképzelhette például amint a hős Amadís betöri a vár befalazott kapuit, vagy, hogy Szent György ledöfi a hét cselédet, és elnyargal vele gyönyörűséges pejlován. Az lett volna csak az igazi csoda!

Sajnos a viszonylagos béke napjai hamar véget értek, mikor egy kontár térképrajzoló jóvoltából kisebb török sereg jelent meg a vár falai alatt. Erre senki sem számított, hiszen Sóvágó sem katonai, sem más jelentőséggel nem bírt. A törökök szépen letáboroztak, és hozzákészülődtek az ostromhoz. Ám pont az alatt a bástya alatt vertek tanyát, amiben a könyvtár is volt.

Tudni kell, hogy az e fajta táborok rengeteg ricsajjal jártak, azonkívül rendkívül kellemetlen szagokkal is. Ágyú kerekek nyikorogtak, lovak fújtattak, ostor csattant, és dübörgő török parancsszavak repkedtek mindenfelől. És akkor a latrina szörnyű bűzéről még nem is esett szó.

A béke szigete, Amadís és Szent György birodalma lakhatatlanná vált, Sóvághy Júlia kínzó migrénje pedig visszatért.

Mit tehetett? A befalazott várból nem volt kiút.A könyvtár a tábor lármájától volt hangos, az összes többi helyiség pedig hamarosan megtelt a fecsegő cselédekkel, akik valamiért szükségét érezték annak, hogy úrnőjük közelében tartózkodjanak mindenáron. Különösen ezekben a vészterhes órákban. Ám akármennyire is rettegtek attól, hogy valamely pogány megteszi őket hetedik vagy tizenegyedik feleségének, pletykálkodásuk csak fokozódott.

Sóvághy Júlia visszavonult a hálószobájába, párnát húzott a fejére, és próbálta kizárni a külvilág hangjait. A cselédek csakhamar megjelentek hímzéseikkel és folytatták, illetve inkább továbbra sem hagyták abba a locsogást. Sóvághy Júlia már csak arra vágyott, hogy bárcsak érdekelné őt is a Pisták és Marik légiójának sorsa. Ez nem következett be, ugyanakkor a párna monoton mormogássá tompította a fékezhetetlen szóáradatot, és a fiatalasszony már csak enyhe lüktetést érzett a halántékában.

Ekkor kezdtek ágyúzni a törökök.

Sóvághy Júlia nem bánta volna, ha az ágyúgolyók leomlasztják a falat, ő pedig végre kiszabadulhat innen, de vagy a tüzérség nem állt a helyzet magaslatán, vagy Sóvágó falait építették az indokoltnál ellenállóbbra, de a vár éppolyan sértetlenül állt több órányi ágyúzás után is, mint annak előtte. A fiatalasszony teljesen elkeseredett, a vár üres kápolnájába szaladt, és a Szűz Mária szobor lábánál szörnyű bosszút fogadott.

Kora hajnalban aztán, mikor a tábor elcsendesedett, és kihunytak a tüzek, meg az égen a csillagok, Sóvághy Júlia felhágott a bástya tetejére, felparancsolta a hét cselédet is, és a konyhából kerített lábosokkal, merőkanalakkal olyan észvesztő zajt csaptak, amilyet Sóvágó nem hallott még a történelme folyamán.

Felbolydult a tábor, lovak prüszköltek, janicsárok álltak rögtönzött hadrendbe: mindenki azt hitte odalent, hogy az ostromlottak törtek ki a várból, hogy rajtuk üssenek.Idővel rájöttek, hogy szó sincs ilyesmiről, és ahogy vizsgálódtak, merről jöhetnek a hangok, a hajnal első, rózsaszín fényeinél, kiszúrták a bástya tetején álló női sziluettet. Ekkor elcsendesedett minden, abbamaradt az éktelen kolompolás.

Sóvághy Júlia végigtekintett az apró alakokon, akik mind őt nézték, és olyan borzasztó káromkodást zúdított rájuk, hogy a hét cseléd ijedten pislogott egymásra, szemükből ki lehetett olvasni a kérdést: Vajh, hol tanulta ezeket a szavakat az úrnő?

Több se kellett a törököknek, rohantak a tábori imámhoz, hogy elújságolják neki: valami rettenetes fehérszemély felzavarta őket legszebb álmukból, és utána szörnyű hangosan katolikus imákat kezdett szavalni a bástya tetején. Az imám szigorú öregember volt, hívta a fiút, aki a közlekedésben segített neki, és így elbotorkált a várárok széléhez, és ottamilyen hangosan csak képes volt rá, viszontimádkozott Allahhoz.

Sóvághy Júlia azonban éppúgy nem értette a törökök nyelvét, ahogy a törökök a magyarokét, és ezért így kiáltott le:

― Kikérem magamnak, ostoba vénember, énnemes asszony vagyok!

Azzal folytatta a szitkozódást, amit az imám nagy szerencséjére imádságnak vélt, máskülönben, ha értette volna a szavakat, nem kétséges, hogy a szívéhez kap, és holtan zuhan a várárokba.

Az elkövetkező napokban ez lett a rendszer: a törökök nappal mindenféle eredmény nélkül ágyúzták a várat, Sóvághy Júlia és hét cselédje pedig éjszaka és hajnalban verni kezdték a lábosokat. Aztán jött a borzasztó szitoközön, amire előkeveredett az egyre fáradtabb imám, és Allahhoz imádkozott a várárok partján.

Egy hét telt el, és a törökök karikás szemekkel kornyadoztak, a tüzérek már jóval elvétették a célt, sőt az ágyúgolyók időnként a tábor területén fúródtak talajba. Minden egyes Janicsár úgy hajtotta álomra a fejét, hogy nem tudta, a pokoli lárma mikor fogja felverni. Közben, ahogy ilyenkor szokásban volt, egyre többen sutyorogtak arról a táborban, hogy maga Szűz Mária őrzi ennek a várnak a falait.

Az ostrom akkor ért véget, mikor az imám egyik hajnalra végleg berekedt. Sóvághy Júlia kinevette a bástya tetejéről az öregember erőlködését, elvörösödött képét:

― Mi van, vénember, szóhoz sem jutsz már? ― ordította le neki Sóvághy Júlia. Az imám pedig szégyenkezve pislogott a bástya teteje felé, miközben kezével árnyékolta a szemét, mert nagyon bántották a kelő nap sugarai.

― No, akkor én meg elmondom, hogy te ki és mi fia vagy… ― azzal Sóvághy Júlia olyan hangosan, olyan szörnyű sértéseket zengett, hogy a hét cseléd elsírta magát.

Az imám megtörten, a fiú segítségével visszakullogott a sátrába. Útja keresztülvezetett az egész táboron, közben a bástyáról gúnykacaj és trágárságok özöne szakadt rá.

A törökök kifejezéstelenül figyelték a némán ballagó imámot. Néhányan közülük megpróbáltak keresztet is vetni, ahogy azt a keresztényektől látták.

Azt beszélik, hogy az imám soha többé nem jött elő a sátorból: megszégyenülése után lefeküdt, és meg akart halni, mert amint őtcserbenhagyta a hangja, úgy hagyta ő cserbenAllahot.Nagy kár, de a meghalás nem megy csak úgy magától, ahogy azt bizonyos orosz elbeszélők gondolják, sőt minél jobban vágyta az imám a halált, úgy látszott, az annál inkább megfeledkezett róla. Sóvágón az idegenvezetők máig mutogatják azt a hatalmas sziklát a várdomb alján, ami a hagyomány szerint egykor az imám sátra volt, csak megkövesedtek a falai az évszázadok alatt. Ám ha az ember fülét a szikla hideg felületére tapasztotta, hallhatta az imám sírdogálását. Zokogó sziklának is nevezték a helyiek éppen emiatt.

A török sereg feloszlott, legtöbben közülük felvették a kereszténységet, és kicsivel arrébb telepedtek le, ők alapították Sózót.

Sózó törökjei rendreelőkerültek különböző egyházi levelezésekben, sőt a reformációval vívott harcbanpéldaként emlegették őket, hogy a szentek kultusza, lám-lám, mégsem olyan dőreség, és manapság is történnek csodák, nem csak a bibliai időkben. Az esetnek olyannyira híre ment, hogy Rómából küldtek bizottságot, hogy lejegyezzék mindazokat az imádságokat, amiket a Szűz Anya tanított a sózóiaknak.

Szerencsére a sóvágói Szűz Mária olyan sokszor, és olyan hangosan sikította el a szent szavakat, hogy a törökök valószínűlegmég a haláluk után is emlékeztek volna azokra. Arról perszenem szabad megfeledkezni, hogy a törökök kiejtése nem volt tiszta, sőt félre is érthettek ezt-azt. Ám a bizottságnak előadott imák nagy része még így is elég jól felismerhető maradt.

A meglett veteránok átszellemült tekintettel, könnyekkel küszködve, kezükben kucsmájukat morzsolgatva, kórusban zendítettek rá a helyi templomban (hiszen néhány lelkes műkedvelő közülük zenét is komponált a szent szöveg alá).A bizottság magyarul beszélő tagjaipedig összeszorított álkapcsokkal, elvékonyodott ajkakkal ülték végig ezt a mennyeinek kevésbé nevezhető muzsikát, de akadtak olyanok is köztük, akik elsírták magukat, ahogy egykor a hét cseléd Sóvágó falain. Beszélik, hogy a megyés püspök, aki szintén jelen volt, szó nélkül hallgatta az előadást, de félidőben a jobb szemével kacsintgatni kezdett, és ezt aztán az életében többé abba sem hagyta.

Az esetről soha nem beszéltek egyházi berkekben, és a Sózói templomot porig rombolták. A Sózóiak nem értették ezt az eljárást, épp ezért meg is sértődtek, kiváltak a Római Anyaszentegyházból, és saját egyházat alapítottak. A Sózói Szűz Máriások pedig egészen addig működtek, míg néhány sózói meg nem tanult magyarul.

Miután a sereg elvonult, Sóvághy Júlia azt hitte, végre nyugalmat talál. Csakhogy amint híre ment, hogy fut a török Sóvágó alól, a helyiek szépen elkezdtek visszaszállingózni városukba. Ám a török elvitt mindent, ami mozdítható volt, így a sóvágóiak üresen találták éléskamráikat. Így hát csoportosan a várhoz vonultak, hogy úrnőjük, törökűző Sóvághy Júlia grófné segítségéért esdekeljenek. Az esdeklés természetesen igencsak hangosra sikeredett.

Már eleve nem lehet halk annyi ember együtt (különösen hogy a törökök, mivel mohamedánok voltak, a boroshordókat érintetlenül hagyták), de sajnos még dalnokversenyt is rendeztek, hogy verseket költsenek a grófné hősiességéről. A botcsinálta dalcsinálók pedig egész nap zengedezték szerzeményeiket. Sóvághy Júliaigazán nem értette, hogy mivel sértette meg ennyire az Egek Magasságos Urát.

Először felhágott a bástya tetejére, és megpróbálta bevetni a török ellen már bevált fegyvert, a szörnyűséges káromlásokat. Sajnálatos mód azonban Sóvághy Júlia torka sem bírt mindent, és másnapra, hogy az imám berekedt, az ő hangja is elment. Megjelenése ráadásul csak rontott a helyzeten. A pórok, mikor meglátták úrnőjüket, hangos éljenezésben törtek ki, és vad táncokat kezdtek ropni a tiszteletére.A dalnokok zenebonája pedig az elviselhetetlenségig erősödött.

Sóvághy Júlia fejében megfordult, hogy akkor ő most szépen leveti magát a mélységbe, ahogy azt évszázadokkal később tette a kocsmáros lánya, miután Krúdy elhagyta őt. Ám Sóvághy özvegyét ennél keményebb kőből faragták.

Szalajtotta hát a fiatalasszony a cselédeket a kamrákba, hogy hozzanak annyi kosárnyi zöldséget, amennyit csak tudnak. Ezután, hogy a muníció megérkezett, bombázni kezdték a sóvágóikat. Csak úgy repkedett a káposzta és a karalábé. A hét cseléd pedig végre kiélhette bosszúját a sok Marin és Pistán, akik olyan szörnyűséges cselekedeteket hajtottak végre az örökké hömpölygő pletykafolyamokban:

― Ott a Szende Mari, aki nem is olyan szende! Fussál csak, nesze neked egy káposzta!

Vagy:

― Ott az Öreg Pista, ahhoz persze még nem öreg!Várjál csak, nesze néhány fej karalábé!

Sóvágó hálás népe boldogan szedegette össze az élelmiszereket a falak alól. És miután mindegyikük jól megtömte a zsákját, hazavonultak vacsorát készíteni, és végre csend ereszkedett a várra.

Így ment ez hetekig, és talán évekig is folytatódott volna, csakhogy megjelent az itáliai krónikás mecénása, egy nyalka, izgatott kis olasz, akinek első dolga volt, hogy kibontassa a kapukat, és elvitte magával Sóvághy Júliát a messzi Firenzébe.

Így tehát boldog véget ért Sóvágó ostroma: mindenki jól járt, de legalábbis senki nem járt túl rosszul, leszámítva természetesen Sóvághy Aurél grófot, illetve az öreg imámot, akik közt bizonyos hasonlóság mutatkozik, illetve még talán a megyés püspököt, aki számára az örök kacsintgatás mindig gondot okozott ettől fogva, ahányszor csak az apácákhoz ment prédikálni.

Régi történet ez, nagyrészt meg is feledkeztek róla a sóvágóiak, és csak ködös féligazságok maradtak, melyeket hosszú évszázadok komposztáltak legendává. Ám annak az augusztusi napnak az évfordulóján, mikor a török elvonult Sóvágó alól, a 80’-as évek kezdete óta megrendezik a reneszánsz palotajátékokat a várhegyen, és kitolják a régi kápolnából Sóvághy Júlia szobrát is. A szobor egyébként éppen az a Szűz Mária szobor volt eredetileg, ami alatt Sóvághy Júlia bosszút fogadott a lármázók ellen. Csak aztán Mária kezéből kiszedték a gyermek Jézust, és két fej káposztát, meg egy fej karalábét tettek a helyére, amiket aztán mindig cseréltek, ahányszor csak elfonnyadtak a leveleik. Így lett Szűz Máriából Sóvághy Júlia, ami igazságos is, ha már először Sóvághy Júliát nézték Szűz Máriának.

Ám ideje visszatérni Fejszéhez: amikor előtolták Sóvághy Júlia szobrát, minden sóvágói tudta, hogy már csak egy hét van hátra a palotajátékok kezdetéig, lényegében tehát a főszezon indulásáig. Mikor pedig Fejsze végre lecsapott a Purgatóriumra, a szobor már két napja állt győzedelmesen a várhegy tetején.

Fejsze kora hajnalban levezetett Győrbe, hogy egy helyi pékségnél felvegye a rendelését, egy nagy hordó kelt tésztát. A hordó akkora volt, hogy a férfi alig bírta betuszkolni a szedán csomagtartójába, pedig eddig még testesebb gengszterek sem okoztak problémát ilyen szempontból. Nagy nehezen sikerült, de a kocsi eléggé letette a fenekét a terheléstől. Ezután Fejsze visszafurikázott Sóvágóra.

Kocsival hajtott be a Krúdy negyed sétálóutcájába, és a fekete autó alváza hátul szikrákat hányt a macskaköveken. Miután leparkolt a Purgatórium mellé, félmeztelenre vetkőzött, és hozzáfogott a munkához. A legnehezebb az volt, hogy kiemelje valahogy a hordót a csomagtartóból. Kis híján bele is rokkant, de miközben a nyakán dagadó erekkel és vöröslő arccal küszködött, elég volt csak felidéznie a remélhető végeredményt, és egyből új erőre kapott.

Nagyot döndült a hordó a macskaköveken, és néhány környékbeli ablakban dühös, torzonborz fejek tűntek fel. Fejsze még dühösebben, mint ők, rájuk nézett, és a fejek, mintegy varázsütésre, huss eltűntek a függönyök mögött.

Ezután a csomagtartóból vakolókanál került elő.

Fejsze gyorsan, de aprólékosan dolgozott. Közben fütyörészett. Alig telt bele néhány órácskába, és a Purgatórium falát vastagon borította a kelt tészta. Ezután elpakolta a hordót és a szerszámot, majd néhány üveg étolajjal körbelocsolta a lángosozót, ami most úgy nézett ki, mintha az éjszaka folyamánszörnyen elhízott volna. Lehetetlen volt nem arra gondolni, hogy a fabodega mennyire hasonlóvá vált a tulajdonosasszonyához.

Miután már úgy csöpörgött az olaj a tésztáról, mintha az aranycseppeket verejtékezne, Fejsze szépen elővette az öngyújtóját. Gyújtósnak valami összetekert, sztárokról szóló napilapot használt, amit különben szívesen olvasott.

A Purgatórium egyből lángra kapott, mintha eldöntötte volna, hogy szembeszáll az önkénnyel, ami ezt a nevet ráaggatta, és saját akaratából inkább Pokollá változik.

Fejsze egy ideig még hallgatta, hogyan recseg-ropog a lángosozó,és nézte, miként irul-pirul a tészta, aztán beszállt az autójába és elhajtott.

Bár tűzoltók hamar eloltották a lángokat, atészta így is teljesen rásült a falakra, ráadásul az ereszekről oltóhab csöpörgött. A Purgatórium ezért úgy festett az eset végére,mintvalami kezdő banya félig odakozmált mézeskalácsháza.

Mire Magdaléna asszony odaért, már szép kis tömeg csődült össze.A környékbeli boltosok gyászosan állták körül a még füstölgő Purgatóriumot. Mindegyikük elmerült a gondolataiban.

Csacskakő Rozália a saját boltját látta maga előtt, ahogy a Pesti diszkontból szerzett népviseleteket egyenként szurokba mártja valaki, aztán szépen, rendesen visszaakasztja őket a helyükre, hogy úgy várják reggel a tulajdonosasszonyt. Cihaj Klárika előtt legépisztolyozott tengerimalacok képe jelent meg, illetve falkányi tépett szőrű, kiéhezett kandúr a sikátorokból, akiket valaki ráereszt gyönyörűséges papagájaira. Szinte hallotta az egetverő vernyákolást, és látta, ahogy hópiheként száll az a rengeteg csodaszép, színes toll. Olyan élénk volt a jelenet, hogy Cihaj Klárika nem tehetett róla, de könny szökött a szemébe. A két hölgyhöz képest Üllő Lajos rendelkezett a legkevesebb képzelőerővel, ő csak a cikornyás, arannyal futatott „Alvinczihoz” felirat betűit láttamegpörkölődni a lángokban, éppen úgy, ahogy egy rendes világban legfeljebb a pecsenye karéja pörkölődne meg.

Nem maradt hát mit tenni. A Purgatóriumot már nem lehetett időben rendbe rakni, és ha bárki más úgy jár, mint Magdaléna asszony, az szintén lemondhat a főszezon bevételéről. Tudták ez mindannyian: Csacskakő Rozália, Üllő Lajos, és még Cihaj Klárika is, aki amúgy elég kevés dolgot tudott egész életében.Szépen, csendben el is kullogtak. Másnap pedig kifizették Fejszének a szokásos pénzt visszamenőleg is.

Magdaléna asszony, ahogy nézte a maradványokat, a szörnyű pusztítás nyomát, újból átélte az érzést, amit már szinte teljesen elfeledett: a megaláztatást. Ezértegyszerre az égre emelte kezét, és úgy elbődült, hogy még agyőri utcákon is visszhangzott:

― Légy átkozott! Bárki, aki ezt tetted, légy átkozott!Énátkozlak meg, örökre és visszavonhatatlanul, Grimasz Magdaléna, Sóvágó Történeti Intézet által hitelesített boszorkánya.

Mesélik, hogy többen keresztet vetettek ekkor, az anyák pedig gyerekeiket beterelték a házakba. Ám akármennyire is rettegték mások Magdaléna asszony haragját, mikor Fejsze meghallotta az esetet, csak egészségesen felkacagott, és vett magának még egy csöpögős hússzeletet az ezüsttálcáról, amit Üllő Lajos tartott.

Talán örökre el is felejti az egészet, ha nem jelentkeznek az első tünetek.

Először csak enyhe émelygést érzett, ahányszor csak leült kedvenc, rongyosra nézett akciófilmje elé. Az észveszejtő robbanások, a napalm meghitt, narancsszín lángjai,a rövid, tömör, férfias mondatok: régi jó ismerősei hirtelen kifejezetten fenyegetőkké váltak. Régebben lenyűgözték őt a főhős művészi mozdulatai is, amik már-már egy balettelőadásra emlékeztették őt, egy rendkívül véres balettelőadásra, ahol pontosan három másodpercenként kettétörtek egy végtagot vagy kicsavartak egy nyakat. Most viszont felszisszent, mintha csak az ő könyöke, vagy térde roppant volna, esetleg ő fejét fordították volna úgy, hogy ne legyen többé gondja azzal, ha egy pörsenést kíván megvizsgálni a fenekén. Kis idő múlva már a filmek borítójára sem volt képes ránézni: az rengeteg fegyver, amit ezek azúriemberek magukra aggattak, azok a vérszínű lángok a háttérben! Nem félnek, hogy valaki még komolyan megsérül a végén?

Egy este rezzenéstelen arccal szépen összecsomagolta az egész gyűjteményt, és felcipelte a padlásra. A legjobban nem egyszerűen csak az zavarta, hogy félt ezektől a filmektől, hanem hogy nem értette: eddig miért nem félt tőlük. Nagyjából mindezzel egy időben a saját fegyvereire is már más szemmel tekintett. Először csak a golyókat szedte ki az addig mindig magával hurcolt pisztolyból: biztos, ami biztos, még elsül egyszer csak. Aztándarabjaira szedte szét az egész fegyvert, de mert még ekkor sem volt nyugodt, ezért az egészet bedobozolta, és elásta a kertben. Aztán kiásta újra, és inkább behajította a Könnyesbe.

A következő hetekben rengeteg addig dédelgetett gengszterszerszám végezte Sóvágó szomorún hömpölygő folyójában:

Dobócsillag.

Tőr.

Szamuráj kard.

Revolver.

AK-47-es gépkarabély.

Rakétavető.

Végül, utolsóként Fejsze szerencsehozó kalapácsa is, ami pedig annyiszor bizonyította rendkívüli meggyőző készségét különféle üzleti tárgyalások alkalmával.

Ez úgy történt, hogy Fejsze a púposhátú híd korlátjáról kikönyökölt, figyelte a teliholdat, majd mintegy véletlenül hagyta kicsúszni kezéből kedvenc barkács eszközét. Mikor a csobbanást meghallotta, bizony könnycseppek csillantak szűk bulldogszeme sarkában.És még akkor is szipogott, mikor belépett házának ajtaján.

Mindez félévvel a Purgatórium leégése után történt. Fejsze állapota innentől gyorsan romlott. Már a túl hangos beszédet sem állhatta, egy kiadósabb káromkodástól pedig úgy esett hátra, ahogy a fűzős úri hölgyek a 19. században. Tévét csak akkor nézett, ha rajzfilmet adtak. Valami különösen békés rajzfilmet, lehetőleg éneklő virágokkal és kedves rágcsálókkal.

Egyik este aztán mikor a csatornákat váltogatta, mert remélte, hogy belefut valami könnyed romantikus komédiába, egyszer csak a helyi városi tévé adójánál kötött ki. A képernyőt Magdaléna asszony rosszul sminkelt, de legalább rosszul is megvilágított alakja töltötte ki. Éppen kártyából jósolt egy betelefonálónak, alatta az emelt díjas telefonszám elfoglalta a képernyő alsó harmadát.

Fejszének ekkor eszébe jutott az a nyár, és a lángoló Purgatórium. És Üllő Lajos, aki miközben teljes támogatásáról biztosította őt, elmesélte, hogy mire vetemedett az az otromba némber, hogy képes volt őt, Fejszét, megátkozni.

― Örökre és visszavonhatatlanul… ― jutottak Fejszének eszébe az idegesen a fülébe suttogott szavak. Milyen jót mulatott ezen, és milyen jól esett a zsíros vadkanszelet!

Örökre.

Visszavonhatatlanul.

Fejsze lekapcsolta a tévét. Azért így is lehet gengszter az ember. Hiszen nem az számít, hogy ki ő most, hanem hogy mit hisznek róla. Amíg úgy tudja mindenki, hogy ő a nagymenő, aki mézeskalácsházat csinált a Purgatóriumból, addig nincs baj. Csak ügyelnie kell, nehogy lelepleződjön. Csak ki kell tartania egy ideig, kerülnie az állapota miatti kellemetlen helyzeteket. Aztán talán akad valami megoldás.

Ám nem akadt.

Fejsze ekkor már a legszívesebben csak a kertészkedéssel foglalkozott, és a háza mögött, ahol senki sem látta, gyönyörű japánkertet hozott létre. Amikor csak tehette, ide vonult vissza.

Aztán jött az az este a Szindbádban. Mikor a vörös hajú őrült odalépett hozzá, pedig ő csak nyugodtan sörözgetett, azt is csak azért, mert egy gengszternek időnként be-be kellett térnie egy kocsmába, ahol sokat iszik, és semmit sem fizet. És mit akart tőle az rőt hajú pszichopata? Mit kérdezett tőle?

― Elnézést, ön gengszter?

Az a vörös elmebeteg tudta, tudott mindent! Mert erre a kérdésre egyetlen választ adhatott. Azt, hogy:

― Nem, én már nem vagyok gengszter. Engem már csak a japánkert és a bonsai nyírás érdekel ebben az életben.

Megpróbáltelmenekülni, és mikor látta, hogy üldözőjét képtelenség lerázni, legalább azt akarta, hogy ne Sóvágó főterén, eddigi áldozatai gúnyos kacajától övezve érje őt utol a végzet.

Az ösvényen belemarkolt, és ráüvöltött ez az elszánt bérgyilkos, hiszen nyilvánvalóan az volt. Fejsze csak erre gondolhatott: a Szakácsok tudtak mindent, és úgy határoztak, hogy kiiktatják őt. Régebben összetörte volna ezt a vékony kölyköt, régebben egyszerűen hús és csont galacsinná gyűri őt, és behajítja a mocsárba.De most nem.

A Szakácsok talán éppen azért küldtek ilyen vézna gyilkost, hogy értésére adják: előttük semmi sem maradhat titok.

― Erőszak-allergiám van ― úgy hitte, ezek lesznek az utolsó szavai. Ugyanakkor valahol örült, hogy végre kimondhatta, hogy vége a feszengésnek és a rettegésnek. A titok, ami gúzsba kötötte, végre nem volt titok többet. Megszabadult, még ha csak az életének utolsó másodperceire is.

Aztán elhomályosult minden.