Felkai Ádám: Gengsztertanonc – 1.

Első rész:

A sóvágói banda

 

I.: Gengszterek, várak és esernyők

 

1.

 

― Elnézést, ön gengszter? ― Kérdezte Pocskovics Kornél.

A megszólított, Fejsze,a Szindbád egyik sötét bokszában üldögélt.Az asztalon a máskülönben hatalmas sörös krigli úgy törpült el előtte, ahogy kútkáva a hegy árnyékában.Fejsze szomorú,táskás kutyaszemét a söréről Kornélra emelte.

Kornél szája bíztató mosolyra húzódott.

Fejsze végigmérte az asztala mellett álldogáló fiatalembert.

Pocskovics Kornél magas volt, és vékony. Kopott, barna kabátot viselt, és piros-fekete kockás sálat tekert a nyaka köré. Vörös színű haja elég régen láthatott ollót, és vélhetőleg pontosan ugyanebben az állapotban meredezett a tér minden irányába, amikor Kornél reggel kikelt az ágyából.Egészében Pocskovics Kornél úgy festett, mint egy romantika kori költő pár pillanattal azelőtt, hogy nyugtató injekciót szúrnának az alfelébe, és kényszerzubbonyt húznának rá jóakaratú emberek.

Mit szűrt le ebből a látványból Fejsze? ― Nem lehetett tudni. Viszont tekintete visszatért a sörhöz, ami azért mégiscsak egyfajta kritikaként volt értelmezhető.

Pocskovics Kornél csendben várakozott, talán abban reménykedett, hogy Fejsze előbb vagy utóbb, de kénytelen lesz tudomásul venni az ottlétét. Ha tényleg így hitte, akkor Fejsze rácáfolt Kornél számításaira, hiszen annyi figyelemre sem méltatta őt, mint a söralátétet, ami Sóvágó egyetlen taxi társaságát, a Vörös Postakocsit reklámozta.

Fejsze a következő nagyjából tíz percben elfogyasztotta a sörét, aztán hatalmas testével kikecmergett az asztal mögül ― Kornél előzékenyen félreállt az útjából ― magára kapta fényes, fekete bőrdzsekijét, és fizetés nélkül kisétált a füstös kis kocsmából. Kornél követte őt.

Ahogy a hatalmas termetű férfi végigcammogott a kisváros sétáló utcáján, a környékbeli boltok tulajdonosai félrekapták a tekintetük, esetleg valami köszönésfélét motyogtak. A tisztelet és a félelem egyikőjük szeméből sem hiányzott.

Fejsze úgy lépkedett, mint a nemes úr, aki keresztül sétál faluján.

Kíváncsi szempárokból Kornélnak is kijutott, de őt már sokkal inkább gyanakvással kémlelték.

Kornél arcáról nem tűnt el a bizakodó mosoly továbbra sem: ahogy a Szindbádban felcsillant az arcán, ugyanolyan változatlan ragyogással virított az orra alatt azóta is.

A füstös szegélyű, tömött fellegekből szállingózni kezdtek a tél első hópelyhei.Kornél figyelte ezt a lusta táncot ― a pelyhek pörögtek-forogtak, a magasba röppentek és visszasüllyedtek, végül pedig lehulltak a macskakőre, és nyomtalanul szétolvadtak rajta ―, és közben elgondolkozott, hogyan is került ebbe a helyzetbe.

Pocskovics Kornél egy szép napon elhatározta, hogy az érettségi után gengszternek áll. Miután végleg maga mögött hagyta a Krúdy Gimnáziumot, fokozatosan hozzá is látott terve végrehajtásához. Annyit derített ki, amennyit különben Sóvágó szinte minden lakosa tudott, vagyis hogy a kisváros a Szakácsok nevű szervezet védelme alatt állt, akik pénzt szedtek a turisták kiszolgálására létrejött boltoktól és éttermektől. A Szakácsok helyi képviselője Fejsze volt, ez a szomorú, bulldog képű férfi, aki úgy nézett ki, mintha különösebb erőfeszítés nélkül képes lenne kettétépni egy jól megtermett vaddisznót.

Így történt hát, hogy Pocskovics Kornél fittyet hányva minden veszélyre, ami egy hírhedt gengszter követésével járt, kiskutyaként loholt Fejsze nyomában, miközben eltelt a vágytól, hogy egy napon Sóvágó polgárai éppen olyan szemekkel nézzék őt, ahogy most Fejszét.

Fejsze viszont láthatóan tudomást sem vett a kézzel fogható alázatról és rettegésről, amivel minden egyes mozdulatát követték a helyiek. Nyilván volt már ideje megszoknia. Meglepő módon azonban, mintha az sem zavarta volna, hogy Kornél a sarkában loholt.

Lassan kiértek a történelmi belvárosból, ahol minden bolt és étterem, bölcsőde és óvoda Krúdy nevét viselte, esetleg Szindbádét, vagy valamely Krúdy regény címét, és amit ezért az itteniek Krúdy-negyednek hívtak.

A hagyomány szerint Krúdy egyszer néhány napot a városban időzött, és ittléte alatt elcsábította a helyi kocsmáros lányát, aki Krúdy távozása után, szerelmi bánatában kivetette magát az ablakon. A kocsma épülete sajnos mindössze két emelet magas volt, így a lány az életét nem vesztette el, csak az összes fogát, illetve csúnyán megsérült az álkapcsa is.Emiatt aztán úgy nézett ki, ahányszor csak beszédhangok megformálására és kiejtésére vállalkozott, mintha megkísérelte volna felfalni a saját fejét. Állítólag a történet végül Krúdy tudomására jutott, és ő, kicsit kiszínezve, írt is róla egy novellát. Hogy ebből mi igaz és mi nem, azt már nem lehet tudni, de annyi még azért biztos, hogy a szomszédos település, Sózó polgárai szerint az eset náluk történt.

Ámde térjünk vissza Kornélhoz: a fiatalember még a keskeny, régi házak közt kanyargó sikátorban sem lankadt, és egyre vehemensebben üldözte a helyi gengsztervezért. Fejsze pedig már nem úgy nézett ki, mintha nem tudná, hogy követik, sokkal inkább (a mélyen a zsebbe dugott kezek, a behúzott nyak, földre szegezett tekintet miatt), mintha nem akarná tudni.

Lassan maguk mögött hagyták a belvárost, és kiértek arra a parti sétányra, ami a Sóvágót kettészelő folyó, a Könnyes mellett futott. Ekkor már sötétedni kezdett, az árnyékok megnyúltak, a horizont alja bíbor-vörös fényekben pompázott.

Csak egy-két kocogóval találkoztak, és mintha Fejsze maga is ihletet kapott volna, ő is gyorsabb tempóra váltott. Kornél próbálta tartani az iramot, miközben továbbra iskedélyesen mosolygott.

Fejsze lefordult a kis gyaloghíd felé, ami púpos hátával, mint egy haragos macska nyújtózott a Könnyes felett. Kornél lerázhatatlanul követte őt.

A gyaloghíd túloldalán széles rét terült el. A rétet egyfelől az öreg templom, és mellette a régi temetőkert szegélyezte.

A templom harangtornya vénemberesen meggörbült, kupolája pedig, akár özönvíz előtti, viharvert hálósipka, éppen készült róla lecsúszni. Mintha épp most csoszogott volna elő, hogy ajtót nyisson nem várt látogatóinak ezen a kései órán. Tövében a roskatag templomépület morcos komondorként húzódott meg.

A régi temetőt korhadt, derékig érő fakerítés vette körbe. A lécek itt-ott hiányoztak, helyenként rozsdás, girbe-gurba nyakú szögfejek kíváncsiskodtak elő a fából. A sírokon halvány mézszínűen hunyorgott egy-egy mécses.Ezeket Mindenszentekkor a helyi pap, Jónás atya és a templomszolga, Vidám Mihály szokta kipakolni. Habár a legtöbb fejfáról már a név is lekopott évszázadokkal ezelőtt, Jónás atya ragaszkodott hozzá, hogy azért némi emlékezés, legalább ezen az egy éjszakán, az itteni elhunytaknak is jusson.

A rét másik oldaláról pedig az a tanösvény nyílt, ami a mocsárba vezetett. Ez volt különben Sóvágó legmegbecsültebb természeti látványossága.

Fejsze a tanösvény felé vette útját, közben idegesen hátra-hátrapillantott üldözője felé.

― Uram, kérem, gengszter úr, várjon meg! ― lihegte Kornél.

Fejsze szűk kutyaszeme elkerekedett a rémülettől, és ― immár kicsit sem ügyelve a látványra ― futásnak eredt a tanösvény felé.

Mikor Kornél ezt észrevette, egy pillanatra megállt, lehajolt, tenyerével a térdére támaszkodott, és kicsit kifújta magát.Egy idő után kiegyenesedett, és mikor látta, hogy a nagydarab férfi már el is tűnt a tanösvény fái között, kezét az égnek emelte, és felsóhajtott:

― Hát, ez nem igaz! ― Azzal már nyargalt is Fejsze után.Kockás sála olyan büszkén lobogott közben, mint valami rohamozó sereg zászlaja.

Fejsze elegáns és méregdrága cipőjének talpa már a tanösvény deszkapallóin kopogott. A férfi igyekezett búvóhelyet találni, de hát a tanösvényt jellege miatt úgy alakították ki, hogy kitűnően lehessen róla tanulmányozni a környék flóráját és faunáját, és ezért viszonylag nehéz volt köddé válni rajta. Legfeljebb csak a sáros lébe lehetett volna beugrani, amit Fejsze talán fontolóra is vett.Legalábbis mikor megállt egy röpke pillanatra, úgy nézett végig a ruházatán, mintha azt latolgatná magában, hogy a bőrdzseki és olasz cipő tönkretétele megérné-e azt, hogy végre békére leljen. Túlságosan nem fűlhetett a foga ahhoz, hogy a mocsárba vesse magát, mert mikor aztán végignézett a sötét színű szmötyin, megborzongott, és inkább futott tovább.

Kornél elszántan loholt a sarkában.

A pallójárdán rohanó páros látványa egy külső szemlélőben felidézhette volna a klasszikus horror filmes jelenetet, ahogy a rém sötét erdőn át hajszolja a kétségbeesett, fehér csipkésruhába bújtatott szüzet. A különbséget mindössze Fejsze személye jelentette, aki aligha ment volna el törékeny szűznek, ugyanakkor Kornél sápadt bőrével, kipirult orcájával, lángszínű hajával, és az őrület finoman elintett nyomaival a tekintetében valószínűleg bármely horrorfilmest megihletett volna.

Egyszer csak elfogyott a szufla, és Fejsze lihegve, izzadtan támaszkodott két kézzel a fakorlátra, miközben kövér cseppekben pergett az izzadtság homlokáról a sáros deszkára.

Két akarat küzdött: a prédáé és a vadászé, és végül úgy látszott, hogy Kornél kitartása győzött. Fejsze azt nem tudhatta, hogy a fiatalember még mielőtt összeszedte volna a bátorságát, hónapokon át magyarázta elszántan a tükörképének, hogy ez az egyetlen esélye van az életben, csak most az egyszer szedje össze magát, és bizonyítson, és akkor Fejsze nyilván örömmel válik majd az ő mentorává, és kitanítja őt a gengszterkedés minden csínjára-bínjára.

Fejsze azonban nem úgy nézett ki, mint aki bármit is tudna a gengszterkedésről, sőt úgysem, mint egy gengszter, hanem sokkal inkább hasonlított túlméretezett üregi nyúlra, akit a róka sarokba szorított.

Pocskovics Kornél kétségtelenül csalódottságot érzett, mikor ilyen állapotban kellett látnia Sóvágó rettegett gengsztervezérét. Ezen kívül dühös is volt a felesleges megpróbáltatások és Fejsze rosszmodora miatt, hiszen az mindenképpen rosszmodorként értelmezhető, ha valaki elmenekül az egyik rajongója elől, aki pedig nem akar mást, csak az imádott példaképek nyomába lépni. Talán ezért lehetett, hogy a fiatalember levetkőzte mindazt a félénkséget, ami különben jellemezte őt, és miután utolérte, haragosan belemarkolt Fejsze jobb felkarjába, és rárivallt:

― Mégis mit képzel maga? Minek szökdösik itten?

Fejsze kiegyenesedett, és hegyként tornyosult Kornél fölé. Nem túlzás, hogy testével elzárta a hold tejfehér sugarainak útját, és a tanösvény teljes sötétségbe borult. Aztán megszólalt, de olyan dörgő hangon, ahogy csak a legharagosabb pokolbéli viharok döröghetnek:

― Mert erőszak-allergiám van.

Ennyit mondott Fejsze mindössze, aztán a szembogara felcsúszott, ő pedig hatalmas testével kiterült Pocskovics Kornél lába előtt.