2.
Edina maga sem értette igazán, miért egyezett bele.
A férfi azt mondta, hogy az édesapja rosszul van, és emlékezett arra, hogy Edina intenzíves nővér. Persze ő váltig magyarázta, hogy egyrészt a nővér nem orvos, másrészt az ilyenkor szokásos teendő, hogy hívni kell a mentőket. A férfi azonban erősködött, hogy nem annyira van rosszul, éppen csak rá kellene nézni, és megnyugtatni. Edina ismerte az ilyen öregeket, akik már egy kis szélgörcs esetén is a halálukon voltak, és legalább tíz orvos egybehangzó véleménye, és háromnapnyi kórházi megfigyelés kellett hozzá, hogy ne érezzék a Kaszás jéghideg leheletét a tarkójukon. Néhány hétig legalábbis. Aztán egy kiadós sólet, és a ciklus kezdődött elölről. Szóval társadalmi felelőssége volt, hogy közbeavatkozzék, és kicsit csökkentse az egészségügyi rendszert lassanként maga alá temető költségeket, legalábbis akkor, ha a férfi állításaihoz híven valóban nem volt nagy baj.
Másrészt úgy érezte, így legalább talán meggyőzheti főzőiskolai partnerét, hogy nem teljesen elmebeteg, csak kicsit. Aki ráadásul időnként hasznos is tud lenni.
A legfőbb ok azonban az volt, hogy amit a férfi mondott neki, illetve a gondolatmenet, amit a férfi szavai elindítottak benne, igazán nagy hatással volt rá. És ezért úgy döntött, hogy rögtönözni fog. Ezúttal nem a konyhában, hanem az életben.
A rövid villamos út alatt ezen és ilyesmiken töprengett, aztán most, hogy itt álltak a férfi bejárati ajtaja előtt, kissé elbizonytalanodott. Mi van, ha a férfi mégiscsak gyilkos, vagy erőszaktevő… Gyilkos erőszaktevő. Megerőszakolja őt és megöli, vagy fordítva.
A férfi egy olyan 19. századi házban lakott a Teréz körúton, ami arra a régi mozira nézett, aminek el lehetett húzni a tetejét. Edina hirtelenjében nem emlékezett a nevére, és azt sem tudta, hogy vajon működik-e még. Valószínűleg nem. Még nagyon régen megnézett ott egy filmet, talán a Több, mint testőrt, talán valami mást. Mindenesetre azóta is eltelt vagy 100 év, Whitney Houston meghalt, ő pedig nem volt többé vagány hatodikos csaj, aki ellóg a suliból, hogy beüljön egy bűnügyi thrillerre.
Ez a ház öreg volt, és indokolatlanul túlméretezett, a lépcsőkön például egész díszszázad fért volna el, szépen egymás mellett, a folyosók belmagassága alapjánpedig a tervezők nyilván arra is felkészültek, hogy egy nap valamelyik ajtó előtt kétemeletes, japánokkal teli turistabusz fog leparkolni.
Az eltelt több mint egy évszázad változásairól azonban nemcsak a festetlen, helyenként málladozó falak, a csupasz márványlépcsők, de a takarékos körték is tanúskodtak, amik az Atyaúristennel egy magasságban hunyorogtak kétségbeesetten, hátha képesek odalent némi világosságot teremteni. Sikertelenül természetesen. Ennek megfelelően a kilométereken át kígyózó, inkább útvesztő, mint folyosórendszer egyes pontjai csak abban különböztek egymástól, hogy emitt a félhomályban még lehetett boldogulni, ám amott a vaksötétben az ember a szemén kívüli egyéb érzékszerveire volt kénytelen hagyatkozni.
― Áu! ― Mondta Edina, és meg mert volna esküdni rá, hogy valami elkapta a bokáját.
― Megbotlottál? ― Kérdezte a férfi.
― Meg.
― Mindjárt kinyitom az ajtót.
― Nagyszerű.
Edina arra számított, hogy a férfi, miután kinyitotta az ajtót, még fel fogja kapcsolni a villanyt is, de már rögtön világosság áradt az előszobából.
Nyilván az édesapja felejtette nyitva.
Beléptek. Először Edina, akit a férfi udvariasan betessékelt.
A repülőtér várócsarnokát idéző alapterületű előszoba valamint az amerikai konyha együttese hideg volt, steril és elegáns, és valószínűleg többe került, mint amennyi pénzt Edina addig az egész életében összesen elköltött. Vagyis pont úgy nézett ki, ahogy azt Edina elképzelte. A meglepetés nem is itt várta őt, hanem a nappaliban.
Egyelőre azonban Edina és a férfi levetik a könnyű, tavaszi estékre való kabátjaikat, és a cipőket, majd a férfi kioszt neki és saját magának egy-egy pár papucsot. Csak ezután indulnak el a nappali felé. A férfi kinyitja a szédítően magas ajtót, és belépnek.
Edina sok mindenre fel volt készülve. Ha, mondjuk, feldarabolt női testek hevernek mindenfelé, de még inkább mindenféle helyzetbe vannak rendezve, mint a kirakatbabák vagy a modern szobrok, akkor csak bekövetkezett az egyik forgatókönyv, amit várt. Ha viszont egy kedves, idős bácsi fekszik valamelyik méregdrága kanapén, lassan emelkedő és süllyedő mellkassal, miközben alig hallhatóan jajgat, akkor is. És mivel fel volt rájuk készülve, Edina ezeket a helyzeteket éppenséggel kezelni is tudta volna.
Ám kedves öreg bácsinak nyoma sem volt, ahogy női hulláknak sem, ült velük szemben viszont egy középkorúnál éppen csak idősebb, a könnyen észrevehető tünetek alapján régóta mérsékelten alkoholista férfi, elegáns, de gyűrött és szétizzadt öltönyben, egyik kezében margaritás pohár, benne aranyszínű ital és egy elsüllyedt olajbogyó, másikban pedig hatalmas pisztoly, aminek csöve kettejük közé, a falra meredt. Edina mivel sok krimit olvasott, tudta, hogy két embert éppen így kell pisztollyal sakkban tartani.
― Szia, apa! ― mondtaa férfi zsebre vágott kézzel.
― Jó estét! ― mondta Edina.
A fegyveres egy hajtásra leküldte az italt, kicsit körbejáratta szájában az olajbogyót, lenyelte, és a poharat lepakolta maga elé a dohányzó asztalra egy bőrből készült alátétre, amin egy fekete-fehér mintás bohóc kacsintott. Ezután hátradőlt, ám a fegyvert továbbra sem engedte le.
Edina közben jobban megnézte őt magának.
Nagydarab, talán a mellette álldogáló férfival egy magas volt, de némileg hízásnak indult. Haja a homloka felől kopott, őszes vörös volt és alkoholistákhoz illően rettenetesen vékony szálú, hogy már a legenyhébb szellő is kényére-kedvére cibálhatta. Ilyen viszonyok között rendes frizura kialakítására nem nyílt lehetőség, és most is összevissza borultak a tincsek, mint egy tornádó tépázta erdő fái. Arca gyűrött volt, szemei pedig keskenyek, mint az eszkimóké, akadt bennük valami nagyon enyhén Charles Bronson-os. Az orcáján és az orrán szétrobbant hajszálerek a túlzott alkoholfogyasztás eredményei, nem úgy a szürkés árnyalatú bőr, és a nikotintól sárga ujjak ― ezeket a dohányzás okozta. Látszott rajta, hogy sokat izzad, különösen, ha nem jut hozzá a napi néhány pohárkájához. Egészében olyan embernek látszott, mint akiből kimetszették a férfikort. Egy gyerek játékossága és egy vénség keseredettsége egyszerre sugárzott róla.
― Köszönöm, hogy használod az alátétet ― mondta a férfi az apjának. Edina ennyiből megértette, hogy az öreg már járhatott itt, és a poharak meg az alátétek problémaköre már néhányszor előkerült, és bár ezen a ponton sok mindent el tudott volna képzelni, ám azt mégsem tartotta valószínűnek, hogy az öreg az alátétes veszekedések miatt készülne most leszámolni a fiával.
― Semmiség, még a cipőmet is levettem ― mondta a fegyveres alkesz, és felpakolta a lábait a dohányzóasztalra. Edina kis híján felkacagott, mikor megpillantotta a Garfield-os mamuszokat.
― Az az enyém ― komorodott el a férfi Edina mellett.
― Mást nem találtam.
― Ott voltak az előszobában. Ahol a múltkor is mutattam. Látod, mi is megtaláltuk.
― Azok nem tetszettek. Hidegek. Ez viszont olyan, mintha forró cipóba dugtam volna szegény, megfáradt talpaim.
― Nem örülök, hogy felvetted. Lindától kaptam…
― Linda, Linda! Fiam, hát illik régi kedvesek után keseregni hölgytársaságban?
― Én nem… ― szólt közbe Edina.
― Jut is eszembe, esetleg bemutathatnád a barátnődet.
― Nem a barátnőm. Ápolónő és azért jött, mert az hittük, hogy valami bajod van ― mondta a férfi morcosan. ― Amúgy Fehér Edinának hívják, ő pedig az édesapám, Danai Kristóf.
― Üdv ― intett Edina kínos mosollyal az arcán, közben némileg meglepődött, hogy a férfi vele ellentétben megjegyezte az ő nevét. Valamint kicsit örült, hogy végre megtudta a férfi családnevét: Danai, a keresztneve pedig valószínűleg Kristóf az édesapja után.
― Örülök a szerencsének ― biccentett az öreg. ― Sajnálom, hogy nem a barátnője, pedig már boldog voltam, hogy a sok keszeg után Balázs végre egy igazi húsos pontyot fogott ki.
Edina agya lassanként bogozta ki az üzenetet, mint egy világháborús kódfejtő számítógép: ezek szerint tehát Balázsnak hívják a mellette álló férfit, nem Kristófnak, viszont ez a piás vénember éppen lehúsospontyozta őt.
― Tessék? ― Kérdezte Edina emelt hangon.
― Látod, fiam? ― Kacagott fel Danai Kristóf. ― Beszélj csak a súlyukról, és bevadulnak. Na éppen olyankor kell jól elkapni őket, belecsimpaszkodni forró, kelttésztaszerű csípőjükbe, keményen mozogni, és…
Edina meg mert volna esküdni, hogy Danai úr mindjárt felpattan, és csípőjével döfködő mozdulatokat fog bemutatni, ám ez valamilyen titokzatos ok miatt elmaradt.
― Apa! ― Szakította meg Balázs hidegen a produkciót. ― Mit akarsz itt?
Danai úr a kezében markolt fegyverre pillantott.
― Mit is? Mit is? ― Töprengett, mintha hirtelen fogalma sem lenne arról, hol van.
Edina egyre kínosabban érezte magát. Rendes körülmények között, vagyis ha nem fognak rá éppen egy őrült nagy kézi ágyút, most szépen kimenti magát, és hazamegy.
― Á, megvan! Megkaptad az üzenetet?
Balázs csak egy pillanatig töprengett.
― Meg.
― Nagyszerű, akkor tudod, hogy segítened kell.
― Már miért kéne?
― Mondjuk, mert az apád vagyok?
― Az apám, akiben lehetett volna annyi, hogy elfogadja a helyzetet, és nem hoz mindenkit a nyakamra!
― Kit hoztam a nyakadra?
― Szerinted hol fognak keresni először?
― Nem hiszik, hogy olyan hülye vagyok, hogy ide jöjjek…
Balázs felnevetett. Érdekes volt, Edina nem emlékezett, hogy valaha is látta volna őt nevetni.
― Azzal akarod átverni őket, hogy még annál is hülyébben viselkedsz, mint amilyennek gondolnak?
― Hát nem remek terv? ― Vigyorgott Danai úr. ― Párduc nagyszerű stratéga, csak úgy maradhatok mindig egy lépéssel előtte, ha olyan hülye vagyok, hogy még a magam számára sem egyértelmű, mit csinálok legközelebb.
― Tényleg remek terv. Valószínűleg Kaszparov is rettenetesen kikapna bármely retardálttól. Nyilván azért nem szoktak a gyengeelméjűek sakkversenyen részt venni, mert túlságosan is jól szerepelnének. Azt az apróságot viszont már elfelejted, hogy annyira önzőnek ellenben néznek téged, hogy képes legyél a saját fiadat is belekeverni ebbe az egészbe!
Edina ide-oda kapkodta a fejét. Fogalma sem volt, miről van szó, mindenesetre elég komolynak hangzott. Olyan komolynak, hogy éppen ideje volt lelépnie:
― Elnézést, fiúk! Nekem sajnos mennem kell.
Mindketten ránéztek.
Balázs szája pusztán gúnyos mosolyra húzódott, Danai úr ellenben volt oly kedves, hogy néhány szót is szóljon hozzá:
― Sajnos, kedves, nem hiszem, hogy bárhová elengedhetem.
Edina most fogta fel a helyzetet. Pedig nem volt buta, egyszerűen csak az események olyan gyorsan és kiszámíthatatlan módon történtek, hogy még nem teljesen végzett a feldolgozásukkal. Akármennyire is szövevényes, bonyolult helyzetbe keveredett, eddig kívülállónak hitte magát, hiszen neki végül is mi köze az egészhez? Danai úrnak szemmel láthatóan kutya baja, na jó némi májcirrózis borítékolható, és talán a tüdeje sem feltétlenül olyan, hogy érdemes lenne hosszútávfutó karrierben gondolkodnia, de közvetlen életveszélynek nyoma sincs. Sőt ami az illeti, jelenleg épp maga Danai úr jelenti a közvetlen életveszélyt. Szóval a főiskolán letett hipokratészi eskü értelmében, ő, Edina, már metrózhatna hazafelé. Ám sajnos úgy tűnik, mégsem így fog történni.
― Miért nem mehetek haza?
― Ugyan, kedves! ― mosolygott Danai úr. ― Ne kérdezzen hülyeségeket, ha nem nagyon muszáj!Inkább főzzön a konyhában egy kávét Balázsnak. Hosszú éjszakának nézünk elébe, és kávé nélkül elég pocsék társaságunk lesz, tulajdonképpen azzal is, csak valamivel kezelhetőbb mértékben.
Edina Balázsra nézett, a férfi szemében aggodalom és büszkeség csillogott:
― A kávéfőző klasszikus darab ― mondta nagyfokú alázattal, mintha egy tekintélyes ember ravatalán állnának éppen, és az illető életműve került volna szóba ―, de szerintem te megbirkózol vele. Ha valakire, akkor rád merem bízni.
Edina úgy nézett a férfire, mint egy elmebetegre.
― Hűha, kedves, ez nagy szó. Linda be sem léphetett a konyha területére ― mondta Danai úr.
Már megint ez a Linda.
― Ez nem erről szól ― így Balázs. ― Edina megfelelő kiképzést kapott a főzőtanfolyamon, Linda meg semmihez sem értett a Druganovon és a robbanószereken kívül. Jut is eszembe, talán be kéne húznunk a függönyöket!
― Kiváló gondolat! ― helyeselt Danai úr. ― Sajnálom is, hogy nekem nem jutott eszembe.
― Nyilván ez is a hülye-stratégia része ― mondta Balázs, és a falhoz lépett, majd átkattintott egy kapcsolót: a függönyök maguktól összehúzódtak ünnepélyes lassúsággal.
3.
― Hőscincér! Hőscincér! Itt Párduc, vétel!
Lindának ezer baja volt. Ott kellett hagynia a vacsoráját, pedig a vörösbor nagyon jól esett. Hát még a szerelmes film, amit régóta meg akart nézni, és az a ritka jóképű színész játszik benne ― Ryan Gosling? Igen, ő az. Kandeláber, a kedves fekete kandúr, belefurakodott volna az ölébe, és most ott ülhetne a puha kanapén, miközben vörösre sírja a szemét. Ennél többre nem vágyott. Ám mindezek a dolgok helyett, most egy pesti cseréptetőn hasal, és a leterített pokróc alig tompít valamit a kemény hepehupákon, a fele vacsorája kavarog a gyomrában, szél kócolja a frizuráját, máshol pedig a sapka nyomja le, nem mintha tegnap ment volna fodrászhoz, és nem mintha kisebb vagyont hagyott volna ott. Ráadásul már most beleizzadt a ruhájába, így hatástalanítva a gyógyfüves fürdő minden kellemes következményét. Érzi a saját testszagát, érzi görcsös izmait, hiszen legalább három óra óta figyeli a Druganov távcsövén keresztül exének a lakását, és várja a parancsot, hogy lyukat robbantson félhülye, alkoholista és rettenetes tahó, egykori apósjelöltje fejébe. Mondjuk ez utóbbi talán még kárpótolta is volna az eddig átéltekért. Ám volt egy olyan érzése, hogy Párduc most sem azért keresi őt, hogy a kilövési engedélyt megadja, és ő végre hazamehessen.
― Hőscincér! Vétel, vétel!
― Igen, igen, itt vagyok ― mondta Linda.
― Történt valami a legutóbbi bejelentkezés óta?
― Semmi. Továbbra is ül, és a változatosság kedvéért piát kortyolgat. Lelőhetem végre?
― Negatív, hőscincér. Egyelőre csak szemmel tartjuk Rókát, nincs érvényes likvidálási parancs!
―Uram, tisztelettel, nem tudom mire várunk. Ez most remek alkalom, de előbb-utóbb még neki is eszébe jut behúzni a függönyt.
― Hőscincér, ön feladatot hajt végre, én tervezek. Ráadásul most, hogy Nyúl itt liheg a nyakunkban, mindent szabályszerűen kell csinálnunk. Rókát megfigyeljük, és az esetet kivizsgáljuk, ha Róka tényleg bűnös, akkor megtesszük, amit kell.
― Értettem ― mondta Linda a kommandós mikrofonba, majd bontotta az adást.
Még hogy megérteni… Ezt?
Hiszen mi nem volt ezen egyértelmű? Ideküldik a firenzei központból Nyulat, aki szépen átnézné a budapesti kör könyvelését. Ám mielőtt erre sor kerülhetne, valaki meggyilkolja Tücsköt, a könyvelőt. Róka, a kör vezetője lelép, ám Tücsök könyveiből így is kiderül, hogy Róka régóta fejte a céget, és minden utalásból lecsippentett magának valamicskét, amit mindenféle egzotikus bankszámlákra utalt át. Ennyiből a hülye is kitalálja, mi történt: Nyúl érkezésekor Tücsök megfenyegette Rókát, Róka pedig kinyírta őt. Tücsök viszont okos volt, és elrejtett néhány terhelő adatot Rókáról. Ennyi. Rókát le kéne puffantani, neki pedig otthon azon kéne töprengenie, hogy miként lehet valakinek annyira gyönyörű a szeme, mint Ryan-nek.
Róka a kanapén hirtelen fegyvert rántott.
― Párduc, itt Hőscincér! Vétel! Róka kezében fegyver van. Ismétlem, Róka kezében fegyver van!
― Itt Párduc! Látja, mire készül?
― Negatív, egyelőre csak lóbálja… Prérikutya belépett a szobába. Van vele egy nő is. Róka rájuk fogja a fegyvert.
― A nő és Prérikutya veszélyben vannak?
― Úgy tűnik nem. Beszélgetnek.
― És a nő?
― Ismeretlen. Nem klubtag.
― Hogy néz ki?
― Öt kiló súlyfelesleg.Legalább.Szőke, rettenetes a fodrásza. Ja, igen a nadrágja sem a legelőnyösebb, és van rajta egy olyan pulcsi is, amiről azt hittem, hogy sosem fogom látni ’94 után.
― Részletgazdag leírás, Hőscincér!
― Szívesen!
― Szarkazmus, Hőscincér, szarkazmus! Arra vagyok kíváncsi, hogy a nő micsoda? Zsaru, konkurens cég ügynöke, szerető?
Linda felnevetett:
― Utóbbi kizárt. Talán zsaru. Azok nézhetnek ki így.
― Miért kizárt, hogy Prérikutya szeretője legyen?
― Mert senki sem ül át egy Bugatti Veyron-ból egy Trabantba…A büdös rohadt életbe!
― Mi történt, Hőscincér? Jelentést kérek!
― Az a húgyos vénember képes volt beledugni a retkes lábát az ajándék mamuszomba!
A szálak kezdenek összeérni, a szereplők jobban körvonalazódnak, a stílus szórakoztató. Remélem a regény megkapja a második pozitívat, nekem ez a kedvencem az idei pályázatból.
Ez nagyon jó 🙂 Nem akartam most elolvasni, csak este, mert sok a dolgom. Arra gondoltam: csak az első mondatokat, mert az előző rész nagyon tetszett, és kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik. Aztán azt vettem észre, hogy már vége is van, és elolvastam az egészet. Azt hiszem ennél többet nem is nagyon kell mondanom. Még csak annyit, hogy nagyon bírom az író humorát, és nagyon szorítok, hogy könyv formájában is olvashassuk! 🙂
Sok kicsi, könnyen javítható hiba látok benne – meg azt, hogy ez egy nagyon élvezetes, stílusos, érdekes írás.
Gratulálok!
Köszönöm szépen a hozzászólást mindenkinek!
Az első jelenet csigalassú és unalmas. Túl hosszúak a leírások, és igazából semmi újat nem tudunk meg a szereplőkről. Az, hogy a párbeszédek nem túl életszerűek, elmenne, ha legalább humorosak lennének.
A humoros írásoknál is szükség van indoklásokra, amikor valami groteszket illesztesz be, vagy humort próbálsz csiholni szokatlan elemekkel. Azt, hogy felkapcsolja a villanyt, de a függönyt nem húzza be, nem érzem indokoltnak, különösen, hogy valószínűleg automatikusan ezt csinálná, hacsak nincs rá különös oka – ami viszont nem lett bemutatva. Az, hogy pisztollyal fogadja a fiát és a vendégét, szintén gyenge, különösen úgy, hogy ha valóban bujkál, akkor valószínűleg figyeli azt is, hogy ki jön a házba, és amíg nem tudja, mi a helyzet, nem kellene idegenre fegyvert fogni.
A papucsos jelenet tetszett, de kilógott a többiből. Az egész fejezetet jó lenne megnyirbálni egy kicsit.
Túl hosszan értek oda, és nem éreztem, hogy akár hangulatában, akár információban adott volna valamit az eddigiekhez. Az „aú” „beverted a lábad?” rész is fölösleges időhúzás volt.
A második jelenetnél is kevesebbnek éreztem a könnyedséget, mint az első részletben, ami kimondottan tetszett. A női piszkálódás is inkább zavaró volt nekem, mint hiteles, de talán működne, ha egy humorosabb környezetbe lett volna beillesztve.
Ami azt illeti, jobban érdekelt volna az egész helyzet Linda szemszögéből végignézve. Ez némi feszültséget teremtene az olvasóban, aki nem tudja, miért fog pisztolyt Róka a Prérifarkasra és Gyalogkakukkra, és nem tudnánk meg sokkal kevesebbet a szituációról, mint amikor Edina szemszögéből néztük.
A sztori alapja tetszik, az egyes jeleneteken viszont érdemes lenne csiszolni.
Nagyon-nagyon erős felütés, meg hátborzongatóan jó cselekményszövés, viszont ezek a jelzőkkel és határozókkal túlzsúfolt, túlírt mondatok egyszerűen folyton megakasztanak. Csak hogy kiemeljek egy példát, egyszerűen leírod, hogy vékony szálú az apa haja… aztán még hozzá kell fűzni, hogy bármikor kényére-kedvére cibálhassa a szél. Minek? Mármint a vékony szálú haj szerintem egy olyan szókapcsolat, ami mindenkinek a fejében elindít valamit, és mondjuk kapcsolódik hozzá egy kép. Neked az, hogy a szél cibálja. Nekem mondjuk nem, és kicsit olyan, mintha a képzeletemet korlátok közé próbálnád zárni, mintha a te fejedben lévő képet a lehető legapróbb részletekig akarnád átadni, anélkül, hogy helyet hagynál annak, hogy a te világod az én képzeletvilágommal egészüljön ki.
Másrészt meg szegény Edina egyelőre rettenetesen irritál. Tetszik a stílus, amiben írod, de közben akkora nagy ordas baromságokat csinál és mond, ami már nekem a bájosan esetlen kategória, hanem a te jó ég, hogy jutott el ez a felnőttkorig kérdés.
Tetszik, ahogy írsz, érzem benne azt a fajta ironikus reflektáltságot, amitől tényleg szórakoztató és jó lesz az egész, de valószínűleg, a gyakran megszaladó mondatok miatt letenném a könyvet pár fejezet után.
Ádám, ez egyre jobb lesz. Izgalmas. Nagyon bírom a stílusodat, igazán jót nevettem az utolsó mondaton. :)))))) Aztán vége lett, pedig olvastam volna tovább is. Hajrá! 🙂 Szurkolok a második pozitívért!