[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/faygates-ut-a-pokolba” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
3. fejezet
Az út igen hosszú és unalmas volt. Pat nem volt hozzászokva a korai keléshez, így elég hamar elaludt a gépen. A stewardess egy takaróval betakarta, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy megfázik. Pat aludt, így semmi sem zavarta a nyugalmamat, tudtam gondolkozni. A legfontosabb gondolatom az volt, hogy anya kicseszett velem. Egyrészt, mert nem kérdezett meg, hogy el akarok–e költözni, vagy, hogy szeretném–e a nyarat a nagynénémnél egy poros városban tölteni. Rögtön felmerült a kérdés, hogy miért? – Miért nem kellünk neki? Miért mennek Bostonba? Miért nem jó már Philadelphia? Miért nem maradhattunk otthon? – ezek a kérdések cikáztak az agyamban. A válaszra hamar rájöttem. Szeretett volna egy kis időt Timmel tölteni. Azóta, hogy megismerkedtek nem igazán töltöttek együtt, kettesben hosszabb időt. – Megérdemlik – suttogtam, amire az egyik utaskísérő odapillantott. Intettem neki, hogy nem szóltam semmit, ő pedig továbbment.
Végül is anya egy vonzó 40 éves nő. 170 cm magas, olyan 65 kg, rövid szőke haja, mindig tökéletesen áll. Általában kosztümöt hordott, ami a munkájából is adódott. Philadelphia legmenőbb ingatlanközvetítője volt. Imádta a munkáját. Így ismerte meg Timet. Ő ajánlotta neki a házat, aztán szerelem, összeköltözés. Anya választását is megértem. Tim kb. 190 cm, 80–85 kg, sportos testalkat, jó munka, rövid barna haj, sötétkék szemek, karakteres arc, kicsit kiálló járomcsont. 42 éves volt, de nem nézett ki annyinak. Összeillettek.
Másrészt azért haragudtam anyára, mert rájöttem, hogy óriási felelősséget akasztott a nyakamba. Mostantól egyedül én feleltem a kisöcsémért. Ő nem egy tárgy volt, vagy egy kisállat, hanem egy ember. Én feleltem egy ember tetteiért. – Csodás – mondtam ki hangosan, mire az előttem ülő férfi hátrafordult. Zavaromba előkaptam Pat papírjait, hogy eltakarjam az arcom. A saját tetteimért vállaltam a felelősséget, de Pat tetteiért? Pont abban a korban volt, hogy minden hülyeségbe belement. De ez már megváltoztathatatlan.
Ezt a gondolatot egy másik váltotta fel. Kate. Nagyon nehezen indult a kapcsolatunk. Ő egy igazi sportember volt. 178 cm magas, 65 kg, rövid, fekete, mindig felállított haj, hófehér bőr, bronzszínű szemek. Arca ovális alakú, amelyből kiállt hegyes pici orra. A sportoló pasik imádták. Kate Effords nem törődött mással, csak a csapatával. Aki nem volt a csapat tagja, annak nem is köszönt. Osztálytársak voltunk, mégis levegőnek nézett. Mikor 10–ben betörtem Gina orrát, akkor ő is ott volt. Másnap megszólított az osztályban és felajánlotta, hogy gyakoroljak a csapattal. Még akkor sem volt kedves velem, csak köszönt. Beválogattak a csapatba, persze a kispadon ültem. Próbáltam vicces és kedves lenni, de nem igazán jött be. Az iskolán belüli hierarchia létfontosságú. Mindegy, hogy a foci–, kosár–, vagy röplabda csapat vagy, hogy a pompon, esetleg a matekkör vagy akármi más csapatba tartozol, de tartoznod kell valahova. Ha nem tartozol, akkor nem abba az iskolába való vagy. Én sokáig a röpicsapat hierarchiájának alsó láncszeme voltam. Már két hónapja tartottam melegen a padot, mikor Suzy Carternek egy rontott szerva után kiment a bokája. Az edző rám mutatott a fejével, mire Kate intett, hogy álljak be. Mondanom sem kell, mi nyertünk. Másnap odaült mellém az összes órán és egy csomót dumáltunk és azóta elválaszthatatlanok voltunk. Ő lett a legjobb barátnőm. Mindez annak köszönhető, hogy betörtem Gina orrát és kiálltam magamért. Ő így szeretett, sosem vesztünk össze. Én is a hierarchia részesévé váltam, tartoztam valahová és volt, aki kedvelt. Most úgy éreztem mindent elveszítettem. Kate mégis bíztatott. Az utolsó búcsúszavai ezek voltak: – Talán mégsem lesz olyan rossz.
A gondolataimból kimenekülve a felelősségemre néztem; az öcsémre. Még mindig aludt, pedig már csak 1–1,5 óra maradt az útból. Lenéztem a kezeimre és láttam az össze–vissza gyűrt papírokat, amit Pattől vettem kölcsön. Széthajtottam és úgy gondoltam, hogy az út további részében beleolvasok. Már a cím is meglepett: „Kansas története”. – Előbb vagy utóbb úgyis meg kell ismerni – gondoltam. Ahogy olvastam a demográfiai adatokat unatkoztam. Aztán valami érdekes rész jött.
„Az európaiak megérkezése előtt nomád indián törzseknek adott otthont ez a hatalmas kiterjedésű terület. Az első európai, aki 1541–ben expedíciójával megközelítette ezt a területet, Francisco Vásquez de Coronado volt. Őt számos felfedező követte, de a mai Kansas területére először Hugo de Boscow lépett.
A gazdag felmenőkkel rendelkező Boscow kapitány 1625 tavaszán vetett horgonyt ott, amit mi New Jersey–ként emlegetünk, és júniusra el is érte Kansas állam szívét. Az elődei feljegyzései alapján egyetlen európai ember sem merészkedett be addig erre a területre.
Az őslakosokkal történő első találkozáskor de Boscow szóhoz sem jutott a meglepettségtől. Hajósinasa leírása alapján a törzsfőnök barátságosan fogadta a felfedezőt, mindemellett meghívta a Hold éjszakájának ünnepére, amit egy sziklánál tartottak meg. A kapitánynak túlságosan gyanús volt a baráti fogadtatás, a közvetlenség, ami egyetlen ott töltött éjszakája alatt sem hagyta nyugodni. Nem értette, hogy miért nem lepte meg őket megjelenésük, végül arra a következtetésre jutott, hogy előtte is jártak már fehér emberek ezen a területen. Más magyarázatot nem talált arra, hogy ezek a népek egyáltalán nem féltek a csillogó, hangos fegyvereiktől, sőt, egyáltalán nem tartottak tőlük. Az egyik este a hozzájuk csapódó fiatal indiánfiú elvezette őket a közelben lévő tóhoz, amiről kiderült, hogy egy szellem lakja.
A kapitány és csapata még a tél beállta előtt vissza kívánt jutni hazájába, így néhány hét múlva visszafordult.”
Ez tényleg elég érdekesen hangzott. Beleolvastam még néhány dologba, majd megláttam a következőt:
„Vallás: A legnagyobb vallási felekezet a 2000. évi tanulmányok szerint a római katolikus. a katolikus templom közel 406000 hívet számlált ebben az időben.
Vidéki élet: Kansas a nemzet leglassabban növekvő állama. A középnyugati államok városainak 89%–a kevesebb, mint 3000 lelket számlál, s több száz kisebb városnak még 1000 lakosa sincs. Csak magában Kansas államban több mint 6000 szellem város van.”
Egy vallásos, poros kisvárosok állama. Ennél jobb már nem is lehetett volna. Tovább olvastam.
„Kansas fontos mezőgazdasági állam. Mezőgazdasági termékei közé tartozik például a marha, búza, cirok, szójabab, gyapot, és a só.
Jellemző ipari termékei a szállítási eszközök, kereskedelmi és magán repülőgépek, élelmiszer–feldolgozásból, publikációból származó termékek.”
– Na! Ez az enyém – szólt egy hang mellőlem és kikapta a kezemből a papírokat. Amint feleszméltem láttam, hogy Patrick mérgesen néz rám.
– Bocsi, csak unatkoztam – mondtam visszakozva, a kezeimet magam elé téve. – Különben is, te tudtad, hogy Kansas ilyen… – kerestem a megfelelő szót – más? – Nem jutott jobb szó az eszembe.
– Ez egy dolgos állam. A két kezükből élnek, ők tudják mi a munka. Én kíváncsi vagyok rá – vágta a fejemhez az öcsém. Talán igaza is volt.
– Majd meglátjuk – reagáltam szavaira, majd sóhajtottam egy mélyet. A leszállásig eltelt idő alatt én a Vouge–ot, Pat pedig a papírjait olvasgatta, ráadásul elég izgatottnak tűnt. A repülő lassan, de biztosan landolt a kifutón. Felálltunk és én megállapítottam: életem leghosszabb és legrosszabb két hónapja elé nézek és ezzel a gondolattal léptem ki a repülő ajtaján.
Már nem nagyon emlékeztem Johanna nénire, úgyhogy ahogy kiértünk a váróba kutatni kezdtem a vadidegen arcok között. Miközben a nagynéném arcát kerestem megakadt a szemem egy srácon. Éppen a kijáratot jelző tábla melletti falat támasztotta. Egy szakadt farmer és egy fehér atléta volt rajta. Imádtam, ha egy pasi ilyen laza. Magas, izmos test, kreol bőr, fekete félhosszú haj, ami össze volt fogva egy gumival, gyönyörű fekete szemek, erős, férfias arcvonások, szép száj. Ahogy a szájára gondoltam elmosolyodtam. Ő is észrevett, mert küldött felém egy mosolyt. Aztán elindult felém, próbáltam másfelé nézni, de a szívem hevesen vert és egy kicsit nehezen kaptam levegőt. Miközben őt néztem valaki megfogta a karom. Egy nő. Kikerekedett szemekkel néztem, hogy mit akar tőlem.
– Molly, édesem! – kiáltott hangosan, majd megölelt. Annyira ölelt, hogy majdnem megfulladtam.
– Johanna néni? – ez inkább egy bizonytalan kérdésnek hangzott, mint ténynek.
– Igen, én vagyok. Jaj de megnőttél és milyen csinos lettél – mondta kedvesen. Tényleg örült amennyire meg tudtam állapítani. Patrick szeme fényesen ragyogott és úgy vigyorgott, mint az a kisgyerek, aki éppen most találkozott a Mikulással. Éreztem, hogy a bőröndöm kezd elgurulni mellőlem, így gyorsan hátrafordultam, hogy elkapjam ám meglepetésemre egy alak állt mögöttem. Annyira megijedtem, hogy eldobtam a retikülöm, ami leesett a földre és kiborult. Gyorsan lehajoltam és elkezdtem összeszedegetni, mikor az alak is ugyanezt tette. És megláttam, amit nem kellett volna. Az a srác volt a rémisztgetőm, akivel flörtöltem néhány perccel korábban. A szívem abban a pillanatban legszívesebben leállt volna.
– Sajnálom –szólt mosolyogva – Nem tudtam, hogy Pennsylvania–ban ilyen ijedősek az emberek.
– Nem is – válaszoltam gyorsan és éreztem, hogy zavarba jövök. – Csak teszteltem mennyire vagy udvarias –próbáltam kihúzni magam a bajból. Bár nem igazán sikerült, ráadásul így még jobban zavarba jöttem. Mikor az utolsó papír zsebkendőt is felszedtük, kinyújtotta a kezét és felsegített. A keze meleg volt, a bőre érdes. – Biztos a fizikai munkától – gondoltam. Egymás szemébe néztünk és mosolyogtunk. A kellemes pillanatot a nagynéném zavarta meg.
– Ő itt az unokahúgom, Molly Roodstone – mutatott be Johanna néni.
– Üdvözöllek Molly – mondta erős, kellemes hangon a fiú. – A nevem Sam Sulesku. Én viszlek titeket vissza Johanna házához.
– Üdv Sam – köszöntöttem én is.
– Szia! Én Patrick vagyok. Ennek a félős nyuszinak az öccse – mondta, közben rám mutatott a hüvelyk ujjával. – Te is Faygatesben laksz? – kíváncsiskodott tovább.
– Igen – válaszolt az öcsémnek, majd megfogta a bőröndöket és elindult a kijárat felé. Mi pedig követtük. Johanna néni átkarolta a derekamat. Pat mellém állt és azt mondta:
– Hát, ez ciki volt – mosolygott, majd Sam felé rohant. Ránéztem Johanna nénire.
– Ez tényleg ciki volt – sóhajtottam még egyszer, ő pedig megpuszilta az arcomat és a fülembe súgta:
– Isten hozott nálunk.
Egyenesen a reptér parkolójához mentünk. Sam Pat társaságában már egy kocsiba pakolta bele a csomagjainkat. Egy szép kocsiba. Nem ismertem annyira az autókat, de a márkajelzést felismertem.
– Pontiac. – mondtam úgy, mintha elégedetlen lennék vele.
– Valami baj van vele? – Sam kérdően rám nézett. Ekkor már eltűnt a mosoly az arcáról. Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi az égadta világon. Miközben pakoltak jobban szemügyre vettem a kocsit. Rá kellett jönnöm, hogy gyönyörű színben pompázott. Metálezüstszürke. Úgy hatott, mintha az egész autót ezüstből készítették volna. Amikor közelebb mentem hozzá láttam a festésben magam, olyan volt, mint egy tükör. Végigsimítottam az elején a kezem, mikor a lámpához értem vettem észre a mellettem álló Samet.
– Pontiac Trans Am, ’75–ös évjárat. Tetszik? – mosolygott ismét. Oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, és válaszoltam.
– Szép – hirtelen csak ennyire futotta. Idegesen mosolyogtam. Sam felhúzta a szemöldökét, de még mindig mosolygott. Megráztam a fejem és próbáltam folytatni. – Úgy értem, nagyon tetszik. Olyan, mint egy versenyautó. Teljesen elbűvölt – vallottam be. – Csak…– Ebben a pillanatban a nénikém szólt, hogy ideje lenne elindulni, így még egyszer belenéztem Sam szemébe.
– Hagyjuk. Mennünk kell – zártam le ezt a beszélgetést és beszálltam a kocsi hátsó ülésére. Pat mindenféleképpen elöl szeretett volna utazni. A Faygatesbe vezető úton Pat és Sam a kocsiról beszélgettek, miközben én az utat bámultam. Néha amikor elkaptam a fiú tekintetét a visszapillantóból rámosolyogtam. Wichita–ból kiérve kopár vidék vett minket körül. Néha egy–egy benzinkút vagy bisztró törte meg az unalmas tájat. Nagyjából 45 perc alatt elértük a Faygates táblát, aminek nagyon nem örültem. Távol a barátaimtól, az otthonomtól az öcsémmel és a nénikémmel. Csodás nyárnak ígérkezett.
– Ez itt a Fő út gyerekek – mutatta a nénikém. – Ha itt egyenesen mentek, akkor megtaláljátok a Városházát, a Faydinner éttermet, egy tucat boltot, ami a fiataloknak van kitalálva. Az öregek otthona, ahol dolgozok az utca vége előtti háztömbnél található, a faygatesi általános– és középiskola mellett. Ha közvetlenül itt fordultok le, mint ahol Sam, akkor egyenesen a Jefferson útra értek, ami a házamhoz vezet.
Mind a ketten bólogattunk, bár ennyi mindent Pat agya nem tudott befogadni. Az út nyugati oldalán valami elhagyott telep húzódott, míg a keletin egy erdő. Az út végén L alakban tíz családi ház állt. Közvetlenül az út végén lévő fehér ház előtt álltunk meg.
– Üdvözöllek titeket nálam – mondta Johanna néni.
– Ez tök jó – lelkesedett a kocsiból kiszállva Pat.
Én nem voltam lelkes. Egyáltalán nem. Követtem Pat példáját és kiszálltam Sam kocsijából. Körülnéztem, majd megállapítottam, hogy ez rosszabb, mint gondoltam, de legalább a nénikém háza normálisan nézett ki. A hófehér falak nemrég lettek festve, ugyanúgy, mint a terasz és az ablakok. A ház előtt egy apró kert tele kaktuszokkal. Két lépcsőfok vezetett fel a teraszra, ami a ház bal oldalán volt található. A teraszon egy kisasztal és két fonott szék helyezkedett el, rajtuk egy–egy fehér krémszínű ülőpárnával. A nénikém kinyitotta az ajtót, majd visszament Samhez. Az előszobában néhány virág és egy kis újságos asztal állt. A falak sárga virágmintás tapétával voltak befedve. Az előszobából egyenesen nyílt a konyha, ami nem volt túl nagy, abból pedig egy apró étkező. Ezeknek a falait is ugyanolyan tapéta fedte, mint az előszobát. Az előszobából balra nyílt a nappali, melyben baloldalon a lépcsőfeljárótól jobbra állt egy öregnek tűnő kandalló. A nappali közepén háttal nekem egy öreg virágmintás kanapé, vele szembe két ugyanolyan fotel, középen egy kávézóasztallal, a kandalló tetején pedig egy öreg tévé állt. A falak színe leginkább az almazöldre emlékeztetett. Az emeleten a lépcsővel szemben állt két fürdő, az egyik fehér, a másik kék színű volt. Baloldalon egy háló, ami feltételeztem a nénikémé volt, mert a polcokon apró csecsebecsék álltak. A jobboldali folyosó végén egy ablak állt. Az ablak előtt két szoba volt egymással szemben. Az egyik világoskék színű, sötét bútorokkal, a másik mályvarózsaszín, fehér bútorokkal. A szobák viszonylag kicsik voltak. Egy kétszemélyes ágy, egy asztal, egy szék és egy nagyobb szekrény állt mindkettőben. Lepakoltam mályvaszobába, Pat pedig a kékbe. Az ablakhoz sétáltam és kinéztem rajta. Pont Sam kocsijára nyílt a kilátás. Valaki a hátam mögött termett, mire azonnal megfordultam. Pat volt az egyik bőröndömmel. Lementem a lépcsőn, majd ki Sam kocsijához. Kivettem belőle a táskámat és becsuktam az ajtót.
– Na, milyen? – kérdezte lelkesen. Mosolyra emeltem a számat, majd lehorgasztottam.
– Igazán visszavihetnél a reptérre – motyogtam. – De legalább a szobám elmegy – vontam meg a vállam és mentem be a házba.
Hallottam, ahogy Pat telefonja megcsörren és hosszasan ecseteli, hogy milyen jó volt az út. Anyáékkal beszélt. Kezével kérdezte, hogy én is beszélni akarok–e velük, de jeleztem, hogy inkább nem. Sam autója beindult és hallottam, ahogy elhagyja a házat.
Bementem az étkezőbe és leültem az egyik székre. Nem sokkal később Pat és a nénikém is csatlakozott hozzám. Elmondta, hogy köttetett be internetet, amit nyugodtan használhatunk, elmondott néhány apró szabályt, amit amúgy is mindig megcsináltam, majd közölte, hogy reggel társaságunk lesz. A polgármester fia fog körbevezetni minket. Nagyon örültem a hírnek, más se hiányzott, mint idegenvezető. Mire kipakoltam a szekrénybe és berendezkedtem a szobámban, addigra este kilenc is elmúlt. Elővettem a laptopom és írtam egy e–mailt Kate–nek, amiben beszámoltam mennyire utálok itt lenni, pedig még tizenkét óra sem telt el az érkezésünk óta. Elmentem megfürödni, majd azzal a nyomasztó ténnyel feküdtem le az idegen ágyba, hogy pokoli nyaram lesz, a szó szoros értelmében.