(A szerző a 100 szavas írástechnikai játék egyik fordulójának nyertese, regényrészletéről szerkesztői véleményt adunk.)
Prológus
A lány tizennyolc éves volt, a férfi kis híján harminc.
Egy padon ültek egymás mellett, ami úgy emelkedett ki a tér díszburkolatából, mint egy sziget. A lány félrerúgta a papucsát, és meztelen lábával ütögetni kezdte a meleg, színes köveket, mintha valóban vízben pancsolna.
Körülöttük lármás fiatalok ácsorogtak kisebb és nagyobb csoportokban, nevetgélve, kiabálva, a helyüket keresve. Ugyanolyan túlméretezett sárga pólót viseltek, mint a lány a padon, aki elragadtatással nézett rajtuk körbe, miközben öntudatlanul szorongatta a mellette ülő férfi kezét.
A hosszúkás tér végén álló katedrális toronyórái délután négyet ütöttek. A lány oldalba bökte a férfit.
– Az egyikre az van ráírva, hogy Nem vagy itt. –Látva, hogy a férfi nem érti, hozzátette: –Az egyik órán. Olyan apró betűkkel, hogy innen nem látszik, de az van odaírva.
Mindenki felkapta a fejét a mikrofongerjedés hangjára, majd a katedrális előtti színpadon egy napszemüveges fiú elrikkantotta magát.
– Szevasztok gólyák! Indulhat a buli?
Lelkes éljenzés fogadta a javaslatot. A lány mosolygott.
– Ne aggódj már annyit.
A férfi azonban mégis csak aggódott. Annyira törékenynek tűnt minden… Még sosem volt ennyire… valahol.
2000. január
A folyosó félhomályában az egyetlen fényforrás egy vöröslő cigarettavég volt; szürke füst gomolygott belőle a szürke levegőbe. A cigaretta egy szemüveges fiatalember kezében lógott, aki az egyik alacsony, süppedős fotelben ült a térdére könyökölve.
Ez a látvány fogadta Edgar Thorney-t, amikor befordult a sarkon.
– Már mindenütt kerestelek.
A szemüveges férfi nem válaszolt. Edgar odament hozzá, és leült a mellette lévő fotelbe. Mindketten hallgattak.
– Arland… – szólalt meg Edgar egy kis idő múlva.
– Nem akarok beszélgetni.
– Nem is azért jöttem.
Arland beleszívott a cigarettába, és a hamut lepöckölte róla a keze ügyében lévő kuka csikktartójába.
– Nem érdekel a vigasztalásod, se a tiéd, se a többieké. –Halkan, érdesen beszélt, szinte mormolva. –Nem kérek a sajnálatotokból.
– Ez nem csak a te ügyed, hanem mindannyiunké – mondta Edgar. –Nem kötelességből érzünk együtt veled. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed.
Arland ismét a cigarettához fordult.
– Fejbe lőtték, igaz?
Edgar bólintott, bár Arland továbbra is maga elé bámult.
– Hogy lehetett ilyen hülye? – Arland szinte nevetett. –Hogy hagyhatta…
– Nem az ő hibája volt. Hátba támadták őket.
– Mert ő elszúrta.
– Lull egy barom. Nem kell komolyan venni, amit mond.
Edgar valójában hálás volt Lullnek. Elvégre, ő adta a kezébe a tökéletes megoldást, a helyzetet, amitől jobbat kívánni sem lehetett volna. Edgar nem látta, mi történt, de hallotta a híreket: Joakim Lull, egy kissé öntelt figura, félvállról tett egy megjegyzést, valami olyasmit, hogy mégiscsak volt honnan örökölni azt az öngyilkos gént, mire Arland kikelt magából, és nekiesett. A szemtanúk mind azt mondták, még sosem látták így felbőszülve. Ők ketten ordítoztak és lökdösődtek, aztán egyszer csak Arland elrohant.
Edgar vetett rá egy oldalpillantást az egyre mélyülő sötétségben. Nagyon vékony fiatal férfi volt, szinte gyerek még. Ajka összeszorítva, arcán a tompa düh kifejezése. Kezében finoman remegett a cigaretta.
– Pedig igaza van. Egy roncs vagyok. – Arland hangja elcsuklott.
– Ne mondj már ilyeneket.
– Ha az apád, aki rátelepedett az egész életedre, és folyamatosan azt éreztette veled, hogy semmire sem vagy jó, hogy két fűszálat nem tudsz keresztbe rakni, egy napon ráadásul még ki is nyíratná magát a drogmaffiával, és téged otthagyna egyedül a pácban, te mit szólnál?
– Sosem mondott ilyet.
– Nem volt rá szükség. Tudtam magamtól. A rohadt életbe…
A szükségesnél nagyobb erővel nyomta el a cigarettát a csikktartóban.
– Semmi értelme az életemnek.
Egy rövid folyosón ültek, a kinevezett legfelső emeleti dohányzóban. A folyosó egy nem használt raktárhelyiséghez vezetett, oldalt még két használaton kívüli tároló nyílt belőle. A főfolyosóval egy kitámasztott duplaszárnyú ajtó kötötte össze. Edgar most fölállt, kiment az ajtón, és körülnézett. Látva, hogy senki sincs a környéken, visszament, és megállt Arland előtt.
– Azért jöttem, hogy adjak neki. Munkát ajánlok.
Arland most először ránézett, olyan arckifejezéssel, mintha nem volna biztos benne, hogy jól hallotta.
– Szükségem van egy megbízható emberre.
– És nem találtál egyet sem, hogy éppen hozzám fordultál?
– Akkor fogalmazzunk másképp. Ha kell, könyörögni fogok, de segítened kell nekem.
Arland egy ideig dermedten hallgatott.
– Most mi van?
– Volna egy feladatom számodra, nem nagy ügy, viszont fontos.
– És senki más nem képes megoldani, csak én. –Arland tompa hangjába némi cinizmus vegyült. A zsebébe nyúlt a cigarettásdobozért, és újabb szálat vett elő belőle, de egyelőre nem gyújtotta meg.
– Mint már mondtam, a segítségedet kérem. Kifejezetten a tiédet.
– Az előbb még az életem értelme miatt aggódtál.
– Igen, nos… – Edgar megdörzsölte a szemét, hogy nyerjen egy kis időt. Annyival könnyebb volt, mikor még csak elméletben készült erre.
Már csak sziluettek látszódtak a kintről beszűrődő alig valami fényben, ezért Edgar a falhoz lépett, és felkapcsolta a villanyt. Arland a szeme elé kapta a karját – szürkének és kopottnak látszott a fényben, mint egy denevér.
– Az ügy bizalmas, benned pedig megbízom.
Arland hunyorgott.
– Mióta vannak neked bizalmas ügyeid?
– Valakit el kellene vinni valahová. Ez minden.
Arland hátradőlt a fotelben, egészen elfeküdt benne. A kezében tartott cigarettával játszott.
– Veszélyes?
– Nem. Védett személy. Nagyon nagy szívességet tennél vele.
– Nem hinném, hogy ez szabályszerű. Erre ott vannak a tanúvédelmisek.
– Most nem tudom megmagyarázni. –Edgarnak lassan lépnie kellett. Ha még sokáig folytatják ezt, a helyzet kicsúszik az irányítása alól. –Ha velem jössz, megtudsz mindent.
– Most azonnal?
– Van jobb dolgod?
Arland nem válaszolt, de a viselkedése nem volt kifejezetten elutasító, és ez jó, gondolta Edgar, nagyon jó. Kíváncsi, de még nem tudja, mit kérdezzen.
– Már este van – mondta tétován.
– Pontosan. –Edgar egy pillanatra elgondolkodott, majd zsebre dugott kézzel elindult az ajtó felé. –Odalent várok a parkolóban. Amíg csak kell.
A tágas parkolót betonfal vette körül, az egyik falon kívül fasor állt. A téli szél dobálta a belógó kopár ágakat, amik így állandóan változó mintákat rajzoltak a lámpák földre hulló fényébe. Edgar a kocsi sötét belsejéből hallgatta a szél süvítését. Testet átjáró hideg volt – de nem olyan, ami a lelkét is le tudta volna hűteni.
Valami benne nem nyughatott, körbe-körbe pörgött, mint zárt szobában egy riadt kis állat. Maga sem értette, hiszen mindenki jól jár, nem csak ő. Nem is elsősorban ő.
Ujjaival a térdén dobolt, és igyekezett elterelni a figyelmét az ülése aljáról. Tulajdonképpen, gondolta, ahogy egy pillanatra sikerült kívülről látnia a helyzetét, egészen szánalmas, ahogy itt ül, és úgy tesz, mintha bármi különöset találna a dologban. Talán a korral jár. Így ötvenen túl már a veszély sem vonzza úgy az embert.
Ismerte Arlandot, jobban, mint azt akár ő maga is sejtette volna. Nem sokszor beszélgettek, akkor is leginkább munkáról vagy semmiségekről, afféle jó kollegiális viszony volt az övék. Edgar azonban figyelt. A fiú rendőr volt, akár az apja, de nem volt annak való. Nem mintha nem tett volna meg minden tőle telhetőt, sőt, még annál is többet: olykor mocskosabbnál mocskosabb ügyeken dolgozott, fizikai és lelki teljesítőképessége határait feszegetve, és mindig úgy tett, mintha minden rendben lenne. Azonban a vágya, hogy megfeleljen, hogy jó legyen, állandóan összeütközésbe került a természetével. Előfordult, hogy összezárta a hullazsákot egy drogos fiatal holttestén, majd egy fél órára bezárkózott a vécébe.
Nem, Arlandot egészen más feladatra szánták, nyugtatta magát Edgar.
Visszanézett az épületre: sok ablakban még égtek a lámpák, a parkolóban azonban senkit sem látott. Végül megadta magát a késztetésnek, és benyúlt az ülés alá – vaksötét volt a kocsi aljában, csak tapogatni tudott egy szatyor után, amiből némi keresgélést követően előhúzott egy lapos kis flakont.
Sosem vezetett ittasan. Most mégis, remegő kézzel úgy tekerte le a kupakot, mint egy kiszáradt alkoholista, és mohón kortyolt egyet az üvegből. Aztán még egyet. Vodka volt, vízízű, vízszagú, hidegen is forró – a testét melegítette, a lelkét csitította.
Mozgást látott oldalról, mire gyorsan visszacsavarta a kupakot, az üveget pedig a kabátzsebébe süllyesztette, mielőtt a sietős alak megkerülte a kocsit, és beszállt.
Edgar szó nélkül indított, Arland azonban elkapta a kezét, és vele együtt visszafordította a slusszkulcsot alapállásba.
– Előbb mondd el, hová akarsz vinni.
Edgar fáradtan hátradőlt.
– Meg kell bíznod bennem.
– Tudnom kell, mit akarsz tőlem. Különben nem megyek sehová.
A fiú kétségtelenül mindig is makacs volt egy kissé, de leginkább úgy, mint egy gyerek. Ez a karakánság viszont meglepte Edgart: a határozott hang, a szigorú tekintet a szemüveg mögött. Még mindig fogta a kezét a kulcson.
– Mit akarsz, mit mondjak?
– Mi ez az ügy, és miért nem a tanúvédelmisek intézik? Miért kellek pont én?
Edgar hallgatott. Elhagyták a szavak. Összpontosítani próbált, de elméje már nem volt a régi, most végtelenül lassúnak tűnt. Öregszik, csak ez járt a fejében, és mégis, azon kapta magát, hogy nem érdekli, semmi nem érdekli, még az sem, hogy válaszolnia kellene, mintha egyszerűen kivonhatná magát a helyzetből azzal, hogy nem vesz róla tudomást, mintha ott se lenne.
– Bajban vagy?
Edgar kezdett visszatérni. Tudta, hogy fontos dolga van, és kezdett előtte megvilágosodni, hogyan fogja csinálni. Szelíden lerázta Arland kezét.
– Út közben elmondok mindent, amit tudni akarsz – mondta, és indított.
Arland ezúttal nem akadályozta meg. Edgar áldotta érte.