Fekete Rita: A Volnai fiúk – 2. részlet

Előző részlet

2

Utólag sokat gondolkodtam azon, ami történt, és mindig arra jutottam, hogy a dolgok egész másképpen alakultak volna, ha anya nem akkora sznob. Az egész a nappali függönyeivel kezdődött sok évvel korábban. Anya már egy ideje rosszallóan nézett rájuk, és minden adandó alkalommal megjegyezte, hogy milyen ósdi és divatjamúlt darabok már. Apa meg én akárhogy néztük, nem találtunk semmi kivetnivalót bennük, de anya ragaszkodott hozzá, hogy csak azért, mert nekünk amúgy is minden mindegy.
A függönyöknek tehát menniük kellett. Anya szerzett ízlésének megfelelő anyagokat, és, mivel eredeti szakmája varrónő, lelkesen belevetette magát a munkába. Nem kell segítség, hangoztatta fennen, majd én megoldom egyedül, amit igazából úgy értett, hogy bele ne merjetek köpni a levesembe. Így aztán egy nap nekiállt lecserélni a függönyöket, és azzal a lendülettel rögtön le is esett a létráról.
Nem lett komoly baja, de az egyik bokája megzúzódott. Gondoltuk, hogy most majd egy ideig nyugton marad, de nem: mankóval föl-alá bicegett, átment a szomszédba pletykálni, és önkényesen eljárt a boltba, mint ha a világ megszűnne forogni nélküle. Mutogatta magát mindenkinek, mi meg apával kaptuk a szemrehányó tekinteteket, hogy mennyire nem segítünk neki.
A viszontagságok azonban itt még nem értek véget. Egy kora szeptemberi délután, amikor hazamentem az iskolából, egészen elhűltem: egy idegen lányt találtam a konyhában, amint a hűtőben kotorászott. Besurranó tolvajnak vélhettem volna, ha történetesen nem befelé pakol a hűtőbe, és ahogy jobban megnéztem, megláttam a teli bevásárlókosarat a lábánál. Nem akartam megijeszteni, így megvártam, amíg észrevesz, csak akkor kérdeztem.
–    Hát te meg mit csinálsz itt?
Elmosolyodott. Nem tetszett a mosolya. Mint ha azt kérdezte volna: hát te mit csinálsz itt, kisapám?
Elmondta, hogy ő anya új szárnysegédje. Az ő anyja meg az én anyám régen kollégák voltak a varrodában, és nemrégiben összefutottak, amikor is az ő anyja, látva az enyém állapotát, beajánlotta hozzá a lányát, hogy egy kis zsebpénzért cserébe segít neki. Meglepő módon, úgy tűnt, anya kilépett a világ mozgatójának szerepéből, és elfogadta az ajánlatot, bár nekem kétségtelenül elfelejtett szólni róla, nehogy meglepődjek, és utólag is csak annyit fűzött hozzá, hogy én úgyis lusta vagyok, engem hiába próbált volna meg munkára fogni.
–    És, gondolom, te vagy Miklós – mosolygott újfent, és ez a mosolya még kevésbé tetszett, mint az előző. – Anyukád már sokat mesélt rólad.
A lányt Pék Alexandrának hívták, három kistestvére volt, meg egy neurotikus anyja, aki a tizenkét órázás mellett pluszmunkákkal próbálta eltartani egyedül a négy gyermekét. Szandi ott segített, ahol tudott, és ez láthatólag imponált anyának. Hamar megkedvelte a lányt, akinek mindenről megvolt a véleménye, és amit nagy hangon elő is adott. Anya rákontrázott, aztán együtt kacarásztak rajta. Édes istenem, zsák meg a foltja, gondoltam. Én nagyon nem bírtam. Amit velem művelt, az kimerítette a fizikai erőszak fogalmát. Nem tudott úgy elmenni mellettem, hogy csípőből oldalba ne lökjön, vagy ne pöckölje meg a fejemet hátulról. Egyszer guggolva válogattam szét az újságokat a földön, amikor fenékbe rúgott. Anya csak nevetett, amikor bosszankodva előadtam neki. Csak játszik, mondta. Hát, elég keményen játszott. Arról nem is beszélve, hogy elkezdett „kis hülyé”-nek szólítani, mint ha legalábbis az öcsikéje lennék, és ezzel mindig sikerült felbosszantania.
Még csak nem is volt egy szépség. Fakó arcán csak villogó, fekete szeme volt említésre méltó, a haja pedig mindig egy kissé csapzottan lógott, folyton kibontva hordta, mint ha nem tudott volna mihez kezdeni vele. Simán elmentem volna mellette az utcán, bár egyszer, amikor egy széken állva egy szekrény tetejére pakolt föl dolgokat, amiket én adogattam neki, abból a szögből véletlenül megláttam, hogy igazából nagyon jó alakja van. A pólója fel-felhúzódott a hasáról, ahogy nyújtózkodott, én pedig utáltam az érzést, amit keltett bennem, ha mégoly kellemes is volt, mert utáltam magát a csajt is, és szentül megfogadtam, hogy csak megvetően vagyok hajlandó hozzá viszonyulni.
Szandi úgy vélte, hogy az életet ki kell használni. Amennyire csak tudott, a mának élt, és azon kívül, hogy segített az anyukájának a testvéreit ellátni, semmivel sem törődött. Az iskolát időpocséklásnak tekintette, ha csak tehette, délutánonként tanulás helyett a haverjaival lógott, és olyankor fene tudja, miket csináltak, de mindig vihogott, amikor erre célzott. Azt is tudtam, hogy titokban cigizik, párszor kiszagoltam, amikor hozzánk jött.
Én se voltam épp eminens, de ez a hozzáállás akkoriban még erősen megbotránkoztatott. Én úgy gondoltam, hogy egy nap jó nevű ügyvéd leszek, vagy irodalmár, láttam magamat, ahogy feltűrt ingujjal, fel-alá sétálva az előadóteremben elbűvölöm a hallgatóságot. Ilyesmi álmaim voltak, nem az, hogy húsz éves koromra kiégjek, és elmenjen a kedvem az egész élettől.
Viszonylag hamar meg is szabadulhattam volna Szanditól, mert anya pár hét alatt felgyógyult, csakhogy közbejött valami – mit ne mondjak, események egész garmadája. Annak örömére, hogy újra tud rendesen járni, anya rögtön el is fogadott egy szalonnasütésre szóló meghívást a barátaiktól, Baloghéktól. Aznap jött volna Szandi utoljára. Anya egész délután várta, mert akkor akarta odaadni neki az utolsó fizetését, ám Szandi nem került elő, így anya kénytelen volt indulás előtt nekem meghagyni, hogy ha esetleg mégis felbukkanna, adjam neki oda. Nem fűztem komoly reményeket hozzá, hogy még aznap előkerül, de azért bólogattam.
Baloghéknál töltöttem gyerekkorom néhány legunalmasabb estéjét. Mivel se gyerekük, se kutyájuk nem volt, a könyvespolcukon pedig nem turkálhattam, az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy ültem a kanapéjukon linzert majszolva, és hallgattam a felnőttek beszélgetését számomra ismeretlen emberekről, amíg ki nem dőltem, és át nem vittek a kisszobába aludni. Amióta kinőttem abból a korból, amikor még nem lehetett egyedül hagyni otthon, nem láttam rá okot, hogy velük menjek. Ilyenkor inkább olvastam, vagy csináltam egy vagon pattogatott kukoricát, és videót néztem.
Aznap este úgy döntöttem, hogy itt az alkalom, hogy meghallgassam a Jozsó barátomtól kölcsönkapott dzsesszkazettákat. Végtére is, enyém az egész ház, és a saját kis magnóm helyett használhatom a nappali hi-fijét. Beraktam a zenét, behúztam az új függönyt – amit végül mégis csak apa tett fel -, felkapcsoltam a rejtett díszvilágítást, és elnyúltam a kanapén.
Még az első oldal sem járt le, amikor csöngettek. Ránéztem az órára – fél kilencet mutatott. Ez nem lehet igaz, gondoltam, és az ablakhoz ugrottam. Egész nap ide se tolja a képét, muszáj pont most zavarnia…
Már messziről vigyorgott rám, amikor kimentem a kapuhoz.
–    Szia, bocs, hogy nem jelentkeztem, a kisöcsémmel kellett egész délután az orvosnál ülnöm, aztán meg balhé volt, szóval, remélem, még nincs nagyon késő – hadarta egy szuszra. Majd hozzátette: – A pénzemért jöttem.
Szívem szerint kiadtam volna neki a kerítésen, hogy menjen innen minél hamarabb, de már csak muszáj voltam beengedni. Jött is, külön kérés nélkül. Anya a konyhaszekrényen hagyta az összeget, de mire visszaértem vele az előszobába, Szandi már bent is járt a nappaliban.
–    Váó. Ez rohadt menő…
Alighanem a hangulatvilágításra gondolt. Megkocogtattam a vállát, és amikor felém fordult, a kezébe nyomtam a pénzt.
–    Kösz – mondta, és eltette, de láthatólag eszében sem volt gyorsan távozni. – Na, és, a szüleid?
–    Nemrég mentek el a barátaikhoz.
–    Á. Szóval, tiéd az egész lakás. – Elégedetten körbenézett. – Nem is tudtam, hogy ilyen komoly zenéket hallgatsz. Mi ez? – kérdezte, de addigra már a hi-finél termett, és az üres kazettatokot tanulmányozta.
–    Egy barátom nagyon szereti a dzsesszt, és azt mondta, nekem is jót tenne, ha nem csak azokat a vackokat hallgatnám.
A tok olvasgatásába merülve leült a szőnyegre. Aztán egyszer csak felpillantott rám.
–    Bocs, ne haragudj, nem zavarok?
–    Nem – válaszoltam, és állva maradtam, hogy lássa, nem mondok igazat.
–    Ez a hapsi a borítón ismerősnek tűnik – mondta, és elkezdett csacsogni a nagybátyjáról, aki még mindig bakelitlemezeket hallgat, meg az apukájáról, akinek szintén volt egy lejátszója, de miután ő meghalt, azt is el kellett adniuk.
Ülj már le, mondta, én meg döbbenten engedelmeskedtem. Nekem egy kicsit kellemetlen volt ez a helyzet, de ő nem zavartatta magát. Elmondta, hogy az apukája rákban halt meg két évvel azelőtt, és ezért vannak most gondban, mert a kezelése sok pénzt emésztett föl, és eladósodtak, az anyukája pedig egy fizetésből nehezen tudja törleszteni a kölcsönöket. Kérdezte, hogy én mi szeretnék lenni, és mondta, hogy ő híres színésznő lesz, az apukája is mindig biztatta, hogy az embernek azt kell tennie, amit a szíve diktál.
–    Mi a jó a színészetben? – kérdeztem.
–    Mi a jó abban, hogy dumálsz az irodalomról? – vágott vissza megjátszott éllel.
–    Az irodalmárok legalább nem dilisek.
–    Dilis, aki mondja! – kiáltott föl, és a karomra vágott.
Bizisten, nem verek lányokat. Akkor is csak meg akartam csiklandozni, de azt jó alaposan. Elegem volt a verekedéseiből. Elégtételt akartam. Nekiugrottam, és letepertem a földre – sikoltozott és hadakozott, de nem törődtem vele, teljes testsúlyommal fogtam, és a kezemmel megkerestem a hasát. Megvonaglott, sikolyaiba kacagás vegyült.
Aztán váratlan dolgot tett. Egyik kezével elkapta a pólómat, magához rántott, és megcsókolt. A döbbenettől elernyedve lazítottam a szorításán. Mikor ő is elengedett engem, csak néztünk egymásra, lihegve, mozdulatlanul egymáson.
Egy kis ideig fürkészte az arcomat, majd megszólalt.
–    Gyerünk.
A mai napig meglepődöm rajta, de rögtön tudtam, mire céloz. Jesszusom!, futott át rajtam a gondolat, és teljesen ledermedtem. Elmosolyodott.
–    Na, mi van, kis hülye, beijedtél?
Még mindig ugyanúgy fel tudott húzni a modorával. Meg akartam mutatni neki, hogy nem ijedtem be. Nem volt nehéz dolgom: az alattam fekvő Szandi volt közel s távol a legerotikusabb dolog, amit egész addigi életem során láttam.
Akkoriban még hírből sem ismertük az internetet. Mindent, amit a szexről tudtam, titokban átlapozott magazinokból, elkapott pár kockányi korhatáros filmekből, és egy olyan osztálytársamtól tanultam, aki azzal dicsekedett, hogy ő már csinálta – hogy abból, amit elmondott, mi volt igaz és mi nem, azt nem tudom, de az biztos, hogy mi, többi fiúk szájtátva hallgattuk.
Lehet, hogy nem tudtam sokat, de ami történt, arra egyáltalán nem számítottam. Szandi utána szinte rögtön a bugyijáért nyúlt, és öltözni kezdett. Nem gondoltam volna, hogy ez így megy – azt hittem, a lányok ennél érzelmesebbek. Ő viszont felpattant, és magyarázkodni kezdett, hogy az anyja megnyúzza, ha nem ér haza időben. Majd elmondta, miközben a nadrágját húzta – szinte kibukott belőle, mint ha eredetileg nem is akarta volna mondani -, hogy már régóta tetszem neki, és hogy annyira hülye voltam, hogy nem vettem észre, és nem csináltam semmit. Versenyt öltöztem vele, amikor láttam, hogy kifelé indul, és utána mentem, de akárhogy kértem, nem mondott többet arról, hogy most akkor mi van. Csak jó éjszakát kívánt, és elment.
Aznap este összegömbölyödve folyattam magamra a meleg vizet a zuhanyból, és arra gondoltam, hogy most nagyon menőnek kéne éreznem magam, de nem megy. A csalódottság utólag elhomályosított minden kellemes emléket. Ennyire hirtelen, ennyire gyorsan… ennyire mellékesen? És épp ezzel a csajjal? Mi ütött belém? Ott, a nappali szőnyegén, a félhomályban iszonyúan vonzódtam hozzá, de aztán nagyon hamar visszaváltozott a szememben azzá az idegesítő csitrivé, akinek ismertem. Úgy éreztem, ellopott tőlem valamit.
Nem voltam belé szerelmes, egyáltalán nem, és azt sem akartam, hogy ő az legyen belém. A vallomása megdöbbentett, bár nem tűnt különösebben érzelmesnek, talán az ő vonzódása is éppen annyira felszínes volt, mint az enyém, de én akkor már végképp nem tudtam, mit higgyek. Lassan kezdtem felfogni, hogy az undok viselkedést is csak figyelemfelkeltésnek szánta. Ennek ellenére nem akartam járni vele, de nem tudtam, hogy most mi lesz, vajon meg kell mondanom a szemébe, vagy már soha többé nem is találkozom vele? Mit vár tőlem? Ezernyi kétség gyötört.
És vajon nem azért hagyott itt ennyire sietve, nyilallt belém, mert szánalmasan béna voltam? Erre a gondolatra elöntött a szégyen, és nem lett volna annyi víz a világon, amennyi lemoshatta volna rólam.
Ezek után Szandi eltűnt. Vártam, hogy majd jelentkezik – minden nap szorongva mentem haza, hátha ott találom, de sosem így történt. Egyszer összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem anyát, hogy nem hallott-e felőle. Ki kellett térnem a kérdései elől, hogy miért érdekel, de legalább megtudtam, hogy ő sem tud róla semmit.
Benne jártunk már a szeptemberben, az idő hűvösebbre fordult, amikor egy délután az iskolából kilépve valaki elkapta a karomat.
–    Gyere velem.
Szandi fogta a dzsekimet, és magával húzott, de nem volt hajlandó elárulni, hogy hová. Furcsa érzések kavarogtak bennem, hogy viszontláttam, pláne, hogy ilyen körülmények között. Nem tűnt jókedvűnek. Odafelé menet nem csak egy szál cigit szívott el, éreztem rajta.
Bevonszolt egy közeli csöndes mellékutcába, és hozzám vágta a kérdést:
–    Te komolyan tizennégy éves vagy?
Nem értettem, hogy mit akar ezzel, és nem tudtam, miért, de egyszeriben elkezdtem szégyellni magam miatta.
–    Igen.
–    És miért nem szóltál?
Úgy tett, mint ha jogosan lenne felháborodva, amiért elmulasztottam.
–    Nem tudtam, hogy érdekel.
–    A pofám leszakad! Ez egy kibaszott általános iskola! Egy áltsulissal dugtam!
Egy kissé sértett, ahogy beszélt velem, de megembereltem magam, és nem szóltam rá, hogy fejezze be a csúnya beszédet.
–    Nyolcadikos vagyok – mondtam hűvösen. – Lehetnék gimis, de csúsztam egy évet.
–    Amikor anyukád elmondta, hogy hova jársz, azt hittem, elsüllyedek. Azt gondoltam, te is tizenhat körül vagy, mint én, most meg azt se tudom, hogy bűncselekményt követtem-e el. Én nem megyek dutyiba, hallod? Ki vele, kinek mondtad el?
–    Senkinek. – Ez így is volt. A legjobb barátaim se tudtak róla. Jozsó úgyis csak húzgálta volna a vállát, és megjegyzéseket tett volna, Ervinnek meg… nos, neki csak úgy simán nem mertem elmondani. Úgy gondoltam, amíg ez a titok idebent marad, addig nem tud nekem ártani.
–    Esküszöl az életedre?
–    Esküszöm!
–    Ajánlom is. Erről soha, senkinek nem beszélünk, világos?
Éreztem, ahogy zsugorodom előtte. Nem értettem, miért lettem most egyszeriben szégyenteljes a számára.
–    A múltkor még azt mondtad, hogy tetszem neked.
–    Felejtsd el. Kicsi vagy még ehhez. És ha bárkinek elárulod, hogy mi történt, kinyírlak, megértetted?
Nem kellett volna fenyegetőznie. Magamtól se beszéltem volna, és így végképp rosszul esett a hozzáállása. Otthagyott, mint a múltkor, és ahogy néztem, amint távolodik, csak arra tudtam gondolni, hogy túlreagálja ezt az egészet. Egy kicsit fiatalabb voltam nála, na, és? Hajlandó lettem volna megígérni neki, hogy a dolog köztünk marad, ehhez képest ő feldúltan nekem esett, és még jobban felkavart engem is. De legalább nem akart tőlem semmit. Most már tudtam, hogy szégyell. Jól van, gondoltam. Majd csak túlteszem magam rajta.
Ma már tudom, hogy ő már akkor sejtette, hogy valami nagyon nincs rendben.