1
Jó előre szeretném leszögezni: utólag mindig könnyebb okosnak lenni. Életem során rengetegszer lehettem volna okosabb, ha már akkor birtokában lettem volna azoknak az ismereteknek, amiket a hibák elkövetésével szereztem. Ma már nem gondolom, hogy meg kellene ítélnünk magunkat vagy bárki mást a tévedéseink miatt. A közelmúltban viszont két olyan jelentős esemény is történt az életemben, aminek kapcsán mégis vissza kellett tekintenem az eddig elkövetett hibáimra, és levonni belőlük a tanulságokat. Az egyik esemény miatt felelősség terhel, a másikról nem tehetek. Egyrészt nagyapa lettem. Másrészt betöltöttem a harmincat.
A születésnapom reggelén anya üzenete várt a rögzítőn.
– Drága fiam, apáddal együtt boldog születésnapot kívánunk neked, nagyapád és Eszti is puszil. Remélem, nem felejted el elhozni Lalit az iskolából.
– Jó, hogy szólsz – válaszoltam a telefonnak, míg a konyhában körözve gomboltam az ingemet, szemmel a slusszkulcs után kutatva. – Már majdnem kiment a fejemből.
Anya megint mesterien kiválasztotta azt a tíz percet a hívásra, amit a fürdőszobában töltöttem. Időm nem maradt, hogy visszahívjam, mert máris késésben voltam a tervezett induláshoz képest, de annyira nem is bántam a dolgot. Éppen elég lesz az esti partin bájcsevegni vele.
Amikor először meghallottam, hogy Lali egy bentlakásos gimnáziumba akar jelentkezni, egy klasszikus vidéki kúria jelent meg a szemem előtt, aminek az udvarán kettesével járnak az egyenruhás diákok. Ja, nem, mondta Lali, ez Pesten van, a belvárosban. Először nem értettem: minek menne valaki Debrecenből Budapestre középiskolába, mikor itt is annyi jó iskola van? Meg aztán, gondoltam, anya úgyis rögtön le fogja szavazni az ötletet. Arra nem is számítottam, hogy tényleg beadja a jelentkezést, méghozzá anya áldásával, arra meg aztán végképp nem, hogy még fel is veszik.
Azért, minden rosszban van valami jó, mondtam magamnak, amikor már a kocsiban ültem. Betettem egy CD-t a lejátszóba, és az autópályán nyomva a gázt együtt énekeltem Bruce Springsteennel. Gyanítottam, hogy a visszaút már nem lesz ilyen felszabadult.
Könnyen megtaláltam az iskola épületét, mert a karácsonyi szünet előtt már jártam ott. Kongó, hodálynyi aulába kerültem, ahogy beléptem, fikuszok és más, számomra ismeretlen hatalmas növények és párnázott padok közé. Diákok jöttek-mentek, táskákat cipeltek. Lali még nem jött le.
Az üvegkalicka porta sarkában is állt egy túlméretezett fikusz, alatta echte kékinges portás bácsi ült, és újságot olvasott. Bekopogtam.
– Jó napot kívánok. Az öcsémért jöttem, Volnai Lajosért.
A portás felnézett az újságból.
– Meg van beszélve?
– Meg, igen.
– Akkor legyen szíves, várjon itt. A kollégiumba nem mehet fel.
– Nem tudna neki felszólni, hogy itt vagyok? Kérem.
A portás sóhajtott, de a telefonért nyúlt.
– Szia Magdi, ott van még Volnai Lajos? Ühüm. Szólnátok neki, hogy jöttek érte? – Visszatette a hallgatót, és ismét hozzám fordult. – Még nem jelentkezett ki. Legyen szíves, várjon egy pár percet.
Ahogy az aulában téblábolva figyeltem a diáksereget, azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz viszontlátni őt. Hónapok óta nem találkoztunk: ritkán jött haza hétvégére, én pedig akkor általában dolgoztam, a hét közbeni lemaradásomat igyekeztem behozni. A hazaúton mindenesetre bőven lesz időnk megosztani egymással az elmaradt sztorikat, gondoltam. Nos, igen… nem számítottam nagy mesélésáradatra.
Végre feltűnt a színen, gurulós bőröndöt húzott, a kezében láthatólag nehéz sporttáskát cipelt. Elé siettem.
– Hadd segítsek – mondtam, és kikaptam a kezéből a táskát. Láttam, hogy húzza a száját, de azért hagyta.
– Mondtam anyának, hogy vonattal is haza tudnék menni.
– Szia, és nagyon szívesen. Mi újság?
– Semmi. Különben hívtalak, miért nem vetted fel?
– Mert a mobilom jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik.
– Áh. Sejthettem volna.
Kiértünk a napfényes utcára. Június 13-a volt, az utolsó tanítási nap. Lali az orrát lógatva, némán jött mellettem, és nem tudtam, hogy ez a melankólia vajon a tanév végének, a velem töltendő következő pár órának, vagy valami másnak szól-e. Talán csak képzeltem, de úgy néztem, hogy nőtt, amióta nem láttam. Komolyabbnak tűnt, mint valaha, és ez aggasztott – Lali már idáig is épp elég komoly volt.
Bedobáltuk a csomagtartóba a pakkot, és indultunk. Kiverekedtem magunkat az iskola előtti parkolóból, aztán át még egy lámpás kereszteződésen, mire kiértünk az útra. Akkor fél szemmel rásandítottam. Az állát támasztva, fejét oldalra billentve bámult ki a kocsi ablakán.
Mivel kettőnk közül én vagyok a szószátyárabb, gondoltam, az én feladatom, hogy beszélgetést kezdeményezzek.
– Milyen jó, hogy ma már nem tartják meg az órákat.
– Mert év vége van, és ez amúgy is egy bentlakásos gimi, és mindenki húz el haza – mormolta ő, továbbra is az állát támasztva.
– Most komolyan, haragszol rám, amiért érted jöttem?
– Anyára haragszom. – Végre kijött az ablakból bámuló pózából, és rám nézett. – Miért kell mindig mindent önkényesen eldöntenie?
– Tudom, hogy nem örülsz nekem, de apa dolgozik, anya pedig azt szerette volna, hogy ne kelljen a nagy táskákkal egyedül cipekedned…
– Na, látod, mondom, hogy mindenbe beleszól.
Jobb, mint a semmi, gondoltam, legalább most anyára neheztel. Nem mindegy a következő három órában.
– Ami azt illeti, velem is csak úgy közölte, hogy ma úgyse dolgozom, tehát ráérek.
Sejtettem, hogy nem kéne erőltetnem a témát, de a kíváncsiságom mégis erősebb volt.
– Miért akartál annyira vonattal jönni?
– Csak úgy.
– Na, most komolyan. Ennyire azért nem vagyok unalmas.
– Jó… mindenki azzal megy.
Az utat figyeltem, úgyhogy nem láttam az arcát, de sejtettem, hogy forgatja a szemét. Sosem volt az a fajta, aki mások után megy, úgyhogy végképp kíváncsi lettem a valódi válaszra.
– Ne mondd. Mindenki? És az a sok Merci a parkolóban?
– Oké, megígértem valakinek, hogy együtt jövök vele.
– Kinek?
– Úgyse ismered.
– Csak kíváncsi vagyok, hogy mifélék a barátaid.
– Lindának hívják. Most örülsz?
Egy pillanatra megbénult minden kommunikációs készségem, majd sikerült összehoznom a létező legrosszabb választ.
– Az egy lány.
– Igen, tudom, hogy lány.
– Remélem, nem egész biztosan tudod.
Sóhajtott, mint akinek az egész világ terhe nyomja a vállát.
– Olyan idegesítő tudsz lenni. Linda egy párhuzamos osztályba jár. Csak beszélgettünk, és kiderült, hogy Ceglédig ő is erre jön, én meg mondtam, hogy akkor utazhatnánk együtt.
– Ez ilyen fontos lett volna?
– Á… úgyis mindegy.
Olyan lemondó hangot ütött meg, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni, és a következő piros lámpánál ki is használtam az alkalmat, hogy megnézzem magamnak a gesztusait is hozzá. Egészen belesüppedt az ülésbe. Éreztem, hogy most nagyon tapintatosnak kell lennem.
– Bocs, nem akartam elrontani a programodat. – Mivel nem válaszolt, folytattam. – Ki ez a lány? Mesélj róla.
– Francia tagozatos – mondta olyan hangon, mint ha csak egy unalmas iskolai napjáról beszélne. – Oboán játszik. Az anyja azt akarja, hogy híres művész legyen, de ő utálja az egész felhajtást. Csak szeret zenélni.
– Na, és szép?
Nem válaszolt, amit én igennek vettem.
– Úgy látom, nem vagy valami lelkes. Gondolod, hogy te nem tetszel neki?
Erre sem válaszolt.
– Hé.
– Tessék.
– Mi a gond?
– Semmi.
– Akkor nem lennél így letörve.
– Nem tudom – mondta. – Ez nekem nem megy.
Na, helyben vagyunk. Sosem tengett túl benne az önbizalom, de annál több eszem volt, mint hogy ezt az orra alá dörgöljem, főleg a jelen helyzetben. Így is annyi sorompó volt még zárva köztünk, azokat kellett felnyitnom, nem még újabbakat állítanom.
– Mire gondolsz?
Nem szívesen, de válaszolt.
– Annyi srác van, akik izgalmasabbak nálam. Mindig az jár a fejemben, hogy miért érdekelnék valakit pont én.
– Hogy miért? Mert jóképű vagy, okos, intelligens… épp egy ilyen művészcsajnak ne jönnél be?
– Nem tudom, annyira még nem is ismer…
– Na, látod. A novelláidat mutattad neki?
– Á, isten őrizz.
– Miért, egész jókat írsz.
Amint kimondtam, már tudtam, hogy ezt nem kellett volna.
– Te elolvastad őket?!
– Mit vártál? Lent hagytad a füzetet a nappaliban.
– De nem azért, hogy elolvasd!
– Én csak azt mondom, hogy semmi okod a kishitűségre. Ha tetszik neked az a lány, hát rajta, tegyél érte. – A kormányt markolásztam. Mondjam? Ne mondjam? Itt kellett volna abbahagynom. Végül mégis mondtam. – De szeretnék veled beszélni valamiről.
– Miről?
– Tudom, hogy tizenöt éves vagy, és hogy egyszer ennek is el kellett, hogy jöjjön az ideje…
A tizenévesek világfájdalmával kiáltott fel.
– Jaaj! Kérlek, ne!
– Légy szíves, hallgass végig.
– Ugye, nem fogsz nekem méhecskékről mesélni?
– Ki beszél itt méhecskékről? Én a szexre gondoltam.
– Ne aggódj. Tudom, amit tudnom kell.
– Igazán? A te korodban én is ezt hittem.
Ismét befordult az ablak felé, és éreztem, hogy sikerült végérvényesen magamra haragítanom. Gratulálok, gondoltam. Az előbb még olyan jó fej voltam, erre elszúrom az egészet. Bamm, az összes sorompó le. És még csak ki sem értünk Budapestről.
Van tehát egy szép és művelt lány, akinek Lali keresi a társaságát, és tudtam, hogy ez önző dolog, mégis, először azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit szólok mindehhez én. Összezavarodtam. Támogatnom kellett volna őt, örülnöm kellett volna, hogy elkezdte érdekelni valaki, még akkor is, sőt, főleg akkor, ha az ügy csak plátóinak tűnik – annak meg végképp örülnöm kellett volna, hogy ezt hajlandó velem megbeszélni, de e helyett inkább ideges lettem. Az ujjaim remegtek a kormányon. Mégis, hogy jutott eszembe épp most felvilágosítást tartani? Bármilyen más esetben persze nem lett volna baj. Ha normális tesók lettünk volna, kitárgyalhattuk volna a lányokat, én pedig nagy testvérként mesélhettem volna az élet dolgairól az öcsémnek.
Az öcsém. Annak kellett volna lennie. Néha azt kívántam, bár az lenne.
Ejha!
Ez aztán! 🙂 Jól indul, gördülékenyen folytatódik, na és a lezárás! 😀
Egymás után faltam a mondatokat, és hirtelen azt vettem észre, hogy vége. Nem ér! Kérem a folytatást is! 🙂
Egy dolog akasztott csak meg: „Végre kijött az ablakból bámuló pózából (…)”. Ez a mondat nem tetszik, nyakatekert. Inkább végre elfordult azt ablaktól.
Gratulálok a kikerüléshez, remélem lesz alkalmam tovább olvasni. 😀
Gratulálok a kikerüléshez! Olvasmányosan írsz, nekem nagyon tetszett. A történet felvezetés is. Nem húztad az időt, a cselekmény lényegre törő, lefoglalta a figyelmem. Nem is igazán tudok hibát mondani most 🙂
Bár előre vetíted a bonyodalmat, mégsem válik tőle nyomottá a történet! Gratulálok, jónak ígérkezik!
Kedves Rita!
A cím van annyira figyelemfelkeltő, hogy olvasásra csábítson. Először is gratulálok a kikerüléshez! 🙂 Kíváncsi lettem, olvasnám tovább a történetet.
Viszont volt egy nagyobb problémám az első sortól egészen az utolsóig, amit nem tudtam kiűzni a fejemből. A narrátorunk egy harmincéves férfi? Na, itt leesett az állam. Simán, minden további nélkül egy húszéves lánynak gondoltam.
Nem érzem azt, hogy ez a gondolatmenet, szóhasználat megfelelő lenne egy harmincas férfihoz.
Mivel nem vagyok óriási nyelvész, így néhány szóismétlésen kívül az igék helyetti „va-ve-vá-vézást” tudnám megemlíteni. Rengeteg helyen használod őket, és talán érdemesebb lenne átalakítani a mondatokat, hogy igéket tegyél beléjük.
Mindettől függetlenül tagadhatatlan, hogy érdekes és izgalmas nyitás volt, a stílusod élvezhető és gördülékeny. Tetszett, és sok sikert kívánok! 🙂
Tetszik a felvezetés, a történés előrevetítése. Az elején kicsit sok a szóismétlés, de másba nem tudok belekötni.
Gördülékeny, érdekes, reális.
Az elején közölt „nagyapa és 30 éves lettem” infó akkor esett le, amikor az utolsó pár bekezdést olvastam.
Remélem, nem érzelgős, hanem elgondolkodtató történet bontakozik majd ki a soron következő részletekben.
Sok sikert kívánok!
Csatlakozom Sárközi Erika (Nilla) kommentjéhez. A narráció kicsit nőies.
Meg van benne néhány nyakatekert szókapcsolat. De ezeken viszonylag könnyen lehet javítani, ha erre szükség lesz.
Gratulálok! Eddig ez az első történet, ami úgy igazán felkeltette az érdeklődésemet. Már maga a cím is nagyon érdekes, és sikerült egy olyan kezdést összehozni, hogy már olvasnám is tovább… Én viszont nem értek egyet az előttem szólókkal. Miután végigolvastam, csak akkor ugrottam vissza egy kicsit a címre és akkor néztem a szerző nevét is, és szerintem egyáltalán nem érzékelhető a szókincsben/beszédstílusban, hogy esetleg nem egy harmincas férfiról van szó, hanem egy lányról. Persze, ez majd a továbbiakban kiderül (remélem, lesznek továbbiak 😀 ), hogy mennyire sikerül megtartani. Csak gratulálni tudok! 🙂
Előfordultak esetlenebb, suta mondatok, főleg az eleje döcög kicsit, de mindig olyan jókor jön valami csattanó, valami rejtélyt előrevetítő megjegyzés, hogy szívesen olvastam volna tovább. Valaki írta a harmincéves férfi dolgot. Én mondjuk pont akörül vagyok, és kicsit néha tényleg fiatalabbnak tűnik ennél a narrátor. Különösen az zökkentett ki, ahogy az anyukájával beszél. Illetve talán ennyire nem érdeklődő egy tipikus harmincéves férfi, vagy talán nem éppen így. Nehéz ezt megmondani, és igazából olyan erősen van az egész felépítve, hogy belementem a játékba, és elfogadtam, hogy ez az ember ilyen, és annyira különben messze nincs is félrerajzolva, hogy hiteltelen volna. Inkább csak elsőre különös, de voltaképp szokható. Nekem legalábbis. Amúgy az eddigiek közül a kikerült részletek alapján ez az írás tűnik a legjobban összerakottnak, a legtisztességesebben megírtnak és a legátgondoltabbnak. Szóval gratulálok, és hajrá!
Sok mindent szimpatikusnak találtam az írásban. Szeretem a hazai helyszíneket, és szeretem, ha nem öntenek nyakon az első oldalon valamilyen világnézetet erőszakosan sulykoló nyelvezettel, divattal és viselkedéssel. Tetszett az írás tömörsége, és az, hogy ennek ellenére sokat megtudtam a szereplőkről. Az útra kelés tömörsége kicsit zavart. Én balhéznék, ha reggeli közben kellene megtudnom, hogy három óra múlva Budapestre kell utaznom (Debrecenbe), ezért rövid pillanatig nem tudtam, hogy a tesó a saját budapesti lakásából vagy honnan utazik a koleszba. Ez persze elég lényegtelen hiba, hamar elhárultak a megértés akadályai. Az amerikai filmek ismert közhelye itt is felbukkant, ezt már szívesebben kihagytam volna. „- Szia, és nagyon szívesen. Mi újság?” A goromba üdvözlésre mesterkélt szívélyességgel válaszolt az egyik szereplő. A mostani szemelvény és legutóbbi között számomra nemcsak annyi a különbség, hogy itt csak egyszer kaptam meg a klisés poént.
Találtam viszont más valamit, ami kevésbé tetszett. A felvilágosítás kis és nagy fiútestvérek között nem olyan programszerű, mint ahogy azt kabarékban ábrázolni szokás. Talán azt mondhatom, hogy az folytonos cselekmény. A nagytesónak ehhez nem kell egy adott pillanat, bőséggel szóba kerülnek a szex dolgai tizenöt éves kor előtt, és azt hiszem, többnyire tényleg felesleges abban a korban erről ilyen direkt módon szót ejteni. Ettől még tetszett az írás. Pont arról tájékoztatott, amire kíváncsi vagyok egy regény elején. Megtudtam, miről szól majd a regény. Sok sikert kívánok!
Egészen gördülékeny, kellemes írás és hála istennek, nem fut fölösleges tiszteletköröket az elején, így mindjárt az első kikerülő részletből sejtjük, hogy mi lesz a probléma forrása. Annak ellenére, hogy nem az ilyen történeteket keresem a könyvesboltok polcain, lekötötte a figyelmemet és fenntartotta az érdeklődésemet, ami alapvető dolog. Talán a legfontosabb egy regénynél.
Ami most így az elején problémának látszik, a mások által is felvetett narrációs hang. Nekem is egy kicsit fiatalabbnak és sokkal nőiesebbnek érződik a kelleténél. Kérdés, menet közben mennyire hangolódik össze a mesélő hangja a történettel. Mindenesetre az nyilvánvaló, nem könnyű egy nőnek férfiként mesélni, és ez persze fordítva is igaz. Igazi írói kihívás!
Gratulálok és várom a folytatást!
Kedves Rita!
Gratulálok a szép munkához! Nekem ez lett az egyik kedvencem az idén kikerült részletek közül. Sikerült megfognod az első bekezdésben, és utána sem engedtél el. A hosszú párbeszédet sem untam, mert elhitetted velem, hogy minden egyes mondat fontos lesz a későbbi cselekmény szempontjából, hogy minden szónak van mögöttes jelentése.
Az is fenntartotta az érdeklődésem, hogy a főszereplő gondolatban mindig reflektált az elhangzottakra. Ráadásul ezt egészen őszinte és érzékeny módon tette, és engem talán ez fogott meg benne a legjobban. Ugyanakkor valószínűleg éppen ez az, amit a többiek úgy értelmeztek, hogy a karakter „túl nőies”.
Szerintem pedig ez az érzékeny reflektálás teljesen egyedi hangot adott a narrációnak. Végre egy nem sablonos főszereplő! Egy férfi, aki nyíltan felvállalja, hogy már előre aggódik egy beszélgetés lefolyása miatt, aki próbálja kerülni a konfliktushelyzetet, aki őszintén leírja, hogy ellentmondásos érzései vannak bizonyos dolgokkal kapcsolatban… Egy férfi, akit nem macsóként, hanem emberként mutat be a szerző. (És akkor megkapja rá, hogy túl nőies lett a karakter…)
Szóval nekem nagyon tetszett az írásod. Mind a bemutatott élethelyzet, mind a főszereplő kidolgozása. Akinek sikerül kitörnie a hagyományos és sztereotíp karakterábrázolásból, az engem máris meggyőzött! Sok sikert kívánok a továbbiakhoz, és alig várom, hogy elolvashassam az egész történetet.
Nekem nagyon tetszett, pláne az utolsó pár mondat.:)
Azon agyalok, mennyire van igaza a többieknek a nőies hangban, és hogy mit lehetne ez ellen tenni. Lehet, hogy tényleg így van (mivel nem vagyok sem harminc, sem férfi, nem tudom:D), talán a lelkizésből lehetne kicsit visszavenni, illetve az érzelmeket taglaló belső monológokból.
Amit szerintem kicsit jobban felvillanthattál volna, a családi háttér. Hol egy nagyon rossz sorsú, rossz szociális helyzetben lévő és nem éppen felvilágosult család jutott eszembe(, ahol nem gondolnak a védekezésre), hol pedig egy amerikai felsőtízezer, akik partikat tartanak és evidens, hogy a bentlakásos elitsulira van elég pénz. Erről lehetne még egy-két bekezdést betoldani, hogy világosabb legyen a helyzet, nem hinném, hogy ez amolyan „titkolandó” infó. 🙂
Amúgy nagyon tetszik, gördülékeny és olvastatja magát, már ebből a részletből is látszódik, hogy vezet valamerre a történet.
Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, és örülök, ha tetszett! Többen említettétek, hogy a narrátor nem épp egy harmincéves férfinek tűnik, és azt kell, hogy mondjam, örülök, hogy észrevettétek. A főszereplő ugyanis valóban egy kissé komolytalan, és ha nem is épp nőies, de vannak bizonyos feminin vonásai, már ami a személyiségét illeti – ettől többet nem szeretnék előre belemagyarázni, remélem, idővel kiderül, miről is beszélek, de a lényeg, hogy valóban nem egy komoly, érett férfiról van szó, legalábbis, első pillantásra biztos nem. Ritkán használok E/1-es narrációt, itt mégis pont azért döntöttem e mellett, mert szükségem volt a mesélő hangjára. Ezek szerint valamit jól csináltam 🙂
Attila, a telefonos jelenetnél épp az lenne a lényeg, hogy nagyon is tudja, hogy mennie kell, épp induláshoz készülődik, az anyja mégis rászól, mint ha elfelejthette volna. Az a „jó, hogy szólsz” ironikus megjegyzés akar lenni, lehet, hogy nem ártana egyértelműbbé tenni ezt a jelenetet. A végét illetően pedig, épp ez az, hogy nem igazi testvérekről van szó, de ez a továbbiakban teljesen egyértelmű lesz. (A „nagyon szívesen” tényleg ennyire közhelyes? Ezek szerint nem nézek elég amerikai filmet, mert nekem nem rémlik, hogy sokszor hallottam volna, de ha azt mondjátok, hogy az, elfogadom, tényleg nem nézek elég filmet 🙂 )
Phoenix, köszönöm, hogy észrevetted, valóban, nagyjából ilyen lesz 🙂
Kedves Rita!
Pár, kikerült részlet óta a tiéd az első, ami nem csupán leköt addig, hogy elolvassam, de még fel is kelti az érdeklődésem. Tetszik a stílusod! A karakter nőiessége nekem is feltűnt, de nem éreztem zavarónak. Vannak ilyen férfiak, én is ismerek párat. Az sokkal inkább zavart, hogy nem éreztem a korkülönbséget a két karakter közt, pedig a tizenöt év az jelentős idő. A narrátort éreztem fiatalabbnak a koránál, Lali tipikus tinédzser, jól eltaláltad.
Már hamar leesett, miről is lesz itt szó. Egy kicsit akkor zavarodtam össze, mikor Lalit a narrátor (csak most tudatosult bennem, hogy nem tudjuk meg a nevét) az öccseként emlegette. Azonban a részlet végére minden a helyére került.
Nem baj, hogy már az elején megkapjuk a nagy rejtélyt, nincs titkolózás. Az odáig vezető út lesz a kalandos, és bízom benne (jó előérzetem van ezzel kapcsolatban), beváltja a reményeimet.
Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!
Kedves Rita!
A vitatott rész működik, ha egyértelműre írod. Én nem vettem le a megfelelő következtetést, hát egyértelművé kell tenni. Apróság. A közhelynek nevezett mondathoz magyarázatot fűztem. Ha nem nézel elég amcsi filmet, akkor nem értheted alaposabb magyarázat nélkül.A lényeg abban van, hogy a megsértett, leordított, felbosszantott… stb. egyik fél úgy tesz, mintha bókot hallana. – Mi a frász tartott ennyi ideig? – kérdi John – Én is örülök, hogy látlak, John” Közhelyként terjed a hazai irodalomban. Az írásod ettől függetlenül – ismétlem – tetszett.
Nekem ez a részlet rövid volt 😀 Nagyon olvastatja magát, tényleg csak néha volt egy-két kizökkentő mondat, de hamar túltettem magam rajta, ezek nagyon könnyen javítható dolgok. 😉
Meglepődtem, hogy Lali a főszereplő testvére, azon pláne, hogy tizenöt éves. Eleinte azt hittem, hogy a fiáért megy, és amikor találkoztak, azon gondolkodtam, hogy nem normális ez a pasi, úgy beszél az öccsével, ahogy az apák szoktak a fiaikkal. Valahogy nagyon nincs a helyén a kapcsolatuk, és nagyon kíváncsi vagyok, miért, mi lehet a háttérben. (Sejtek valamit, de no :D)
Élők a karakterek, a főszereplőről elsőre nekem is olyan érzetem volt, mintha fiatalabb lenne, meg valóban egy kicsit nőies, de utána az volt róla a benyomásom, hogy még nem igazán sikerült felnőnie, és mintha az átlagnál egy kicsit érzékenyebb lenne.
Nagyon sok lehetőséget látok benne, sok belső konfliktust, karakterek közötti feszültséget, és sok-sok pszichológiát. Csupa olyan dolgot, amit nagyon nehéz jól megírni, és neked már az elején sikerült.
Engem megvettél, gratulálok 😀
Kedves Rita,
gratulálok a kikerüléshez, és az első részhez: a téma érdekes, lélektani szempontból igazi dráma várható (kíváncsi vagyok). Olvastatja magát, a kamasz hozzáállás nagyon életszerű. Fiatalos a stílus, szerintem választékos szóhasználat jellemzi a részletet. Várom a folytatást, sok sikert kívánok: F. Szandra
Rita, szeretnék kérdezni valamit a regényedről privátban, de nem vagyok benne biztos, hogy a rengeteg hasonló nevű ember közül a facebookon melyik vagy te… Elkérhetem az emailcímed? 🙂
Laza, könnyed, gördülékeny, fiatalos… Ezek az első savak, amik eszembe jutottak. Az első történet a pályázat során, ami annyira feldobott, hogy azonnal akarnám a többi részletet. 🙂 És persze imádom az apró morzsákat, amik nem engedik még felfedni, hogy hová tart a történet, de az agyamra megy, hogy nem tudom, mivel fog folytatódni. Harmincéves nagypapa… mi van? 😀
Gratulálok!
Kedves Rita és Attila,
„Attila, a telefonos jelenetnél épp az lenne a lényeg, hogy nagyon is tudja, hogy mennie kell, épp induláshoz készülődik, az anyja mégis rászól, mint ha elfelejthette volna. Az a “jó, hogy szólsz” ironikus megjegyzés akar lenni, lehet, hogy nem ártana egyértelműbbé tenni ezt a jelenetet. A végét illetően pedig, épp ez az, hogy nem igazi testvérekről van szó, de ez a továbbiakban teljesen egyértelmű lesz. ”
Nekem ezek mind lejöttek, az is egyértelmű, hogy a narrátor „öccse” ki valójában, meg az is az volt, hogy a narrátor nem aznap tudja meg, hogy el kell autóznia egy másik városba. Szerintem az eleje világos, csak a történet elejébe mindig bele kell rázódni egy kicsit. A „testvéres” szálhoz meg olyan gondolkodásmód kell, ami az ilyen típusú, félig kimondott jelekre van ráállva. (Izé, ezzel most nem lehülyézem az embereket, attól függően, milyen jelekkel operáló történeteket olvas az ember, más és más jelekre áll rá az agya.:) Jó sok „jel” egy bekezdésen belül!:D)
Csak gondoltam, „megvédelek”, van akiknek ez elsőre összeáll, szerintem nem a szöveg hibája, nem is az olvasóé, hanem az áll fenn amit fentebb írtam. 🙂
Az meg külön érdekel, mit hoz még a név nélküli narrátor jelleme, ha a nyelvhasználat ennyire tudatos volt. 🙂 (A nevét is direkt titkoltad?)
bocsánat, de nekem az elején azonnal a jobbikos téma ugrott be, a harmincéves nagypapáról. elsőre azt gondoltam, hogy hűha, akkor ez most egy véresen komoly, aktuálpolitikai, szociológiai cigánytémát is fejtegető regény lesz? aztán persze világossá válik, hogy nem, csak hát ugye mire asszociál az ember… nem tudom, elég kényes ügy.
a másik, ami eszembe jutott, többen kifogásolták a karakter hangját. a zsánerirodalomban óriási kérdés ez, de a szépirodalom elég lazán kezeli. sőt, mintha divat lenne az ellenkező nem nézőpontjában írni… én azokkal értek egyet, akik nem rugóznak ezen annyit, elfogadom, hogy ez egy 30 éves férfi hangja, gondolatai. az, hogy általában nem így beszél egy 30 éves férfi, engem nem érdekel, mert egy átlag 30 éves férfi nem lesz 30 évesen nagyapa, tehát innentől kezdve bármit el tudok képzelni… hiszen ez egy fikció és annak ígéretes. gratulálok.
Annának igaza van, én is ezért írtam, hogy az elején szerintem jobban bontsd ki a családi háttért! Nekem is ez volt az első asszociációm, csak kevésbé direkt módon fogalmaztam meg. 🙂
(Erre gondolok: „bocsánat, de nekem az elején azonnal a jobbikos téma ugrott be, a harmincéves nagypapáról. elsőre azt gondoltam, hogy hűha, akkor ez most egy véresen komoly, aktuálpolitikai, szociológiai cigánytémát is fejtegető regény lesz? aztán persze világossá válik, hogy nem, csak hát ugye mire asszociál az ember… nem tudom, elég kényes ügy.”)
Phoenix, persze, írj nyugodtan! batornyul7 kukac gmail pont com 🙂
Ági, alias Meggie, köszönöm a visszajelzést, ezek szerint kinek egyértelmű, kinek nem. Még gondolkodom a jeleneten 🙂 A családról azért nem ejtettem még szót, mert nem éreztem, hogy ilyen korán még szükség lenne rá, ebben a viszonylag rövid első fejezetben egyelőre csak el akartam helyezni a történetet, most jön a magyarázat, amiből, többek között, a főszereplő neve is kiderül 🙂
Anna, nem, nem lesz semmi ilyen aktuálpolitikai vonatkozása, illetve, ami lesz, az nem ilyen témában. Ez egy személyes történet, ahogy Mil Dithean említette, a pszichológián lesz a hangsúly és a belső konfliktusokon.
Egyébként szeretek férfi szemszögből írni :D, talán egy kicsit jobban is, mint nőiből, lehet, hogy pont a kihívás miatt, ahogy Mason mondta, nem tudom. Vannak „férfiasabbnak” mondható szereplőim is, bár nem gondolom, hogy aki „lelkis”, az nem lehet férfias (sőt…). Az én karaktereim valahol mind azok, még az is, aki mást mutat :D, de én, mint szerzőjük, elsősorban úgyis az érzéseikre vagyok kíváncsi.
Még egyszer köszönöm, hogy elolvastátok és véleményeztétek a részletet! 🙂
Kedves Rita!
Repkednek még bennem a hűhák meg az asztapaszták, szóval lehet, hogy nem lesz teljesen értelmes a mondandóm 🙂
Nagyon tetszett. De tényleg. Bele tudtam élni magam, jó volt a narráció, a párbeszédek,a szereplők… Ugyan sejtem (majdnem biztosra), hogy mi ez a „harmincéves nagypapa”, sőt számomra az elejétől fogva elég valószínű, de ez nem vette el a kedvem. 🙂
Továbbolvastam volna. Gondolkodás nélkül.
Gratulálok!!!
Noémi
Szia Rita!
Nagyon tetszett a részleted. Csak azt sajnálom, hogy gyorsan elolvastam. Élvezetes, gördülékeny mondatok és párbeszédek egymás után. Igazi csemege. Érdekes történetnek tűnik, főleg az utolsó néhány mondat után.
Gratulálok! Eddig ez a kedvencem.
Az eddigi regényrészletek közül ez tetszett a legjobban. Okosan megírt, távolságtartó próza, ami remek ütem- és arányérzékről tanúskodik. Ez az, amit nemigen lehet megtanítani: valaki vagy érzi, hogy miből mennyi elég, vagy nem.
Ami külön örvendetes: alig találtam benne a kezdő írókra jellemző „pózőrködést”, vagyis az író nem törekedett arra, hogy bebizonyítsa, mekkora stiliszta ő valójában. A történetre koncentrál, illetve a karakterekre – ezek a legfontosabbak a prózában. Ráadásul inkább bemutat, semmint elmond; úgy értem, nem rágja a szánkba a lelkiállapotot, a helyzetből adódó érzelmeket, nem magyarázza el, hogy mi a jelenet üzenete, hanem bemutatja azt. Márpedig az E/1-es narráció miatt könnyen beleeshetett volna ebbe a csapdába, de nem tette, és ez azt mutatja, nemcsak szívvel, hanem intelligensen is közelít a témához. Író, vagyis mesemondó, történetmesélő módjára.
Nem azt állítom, hogy nincsenek benne hibák. Vannak, persze, hogy vannak. (Márquez, a Száz év magány írója nyilatkozta anno, hogy utálja visszaolvasni a regényeit, mert valahányszor megteszi ezt, mindig talál benne újabb és újabb hibákat.)
Ezek a hibák azonban olyanok, amiket a lektorral meg lehet beszélni. A szerkesztő-lektor ugyanis azért van, hogy az esetleges stílustörést, logikai bukfenceket, túlírtságot (stb. vagyis a makroszerkezeti gondokat) kijavítsa, nem pedig arra van, hogy megtanítsa a szerzőt a fogalmazás legalapvetőbb szabályaira.
Kedves Fekete Rita!
Csak annyit tennék hozzá a véleményemmel, hogy a fiú testvérek sokkal jobban megtudják érteni egymást, mint a lányok.
Kedves Rita!
Elérted, hogy érdekeljen a folytatás. Nem mindennapi kalandnak ígérkezik a főhős és Lali története. Remélem, minél előbb kiteszik a következő részletet is! 🙂
Tök jó! 😀 Olvastatja magát, gördülékeny, szépen megfogalmazott. Bár én nem az ilyen típusú történeteket kedvelem, mégis továbbolvasnám. 🙂
Gratulálok! 😀
Egyik kikerült részletnél sem akarok belemenni nyelvtani, stilisztikai elemzésbe, mert tökéletes kézirat nem létezik, és ha a mű eljut a szerkesztők elé, ők úgyis kigyomlálják a hibákat. Azt figyelem, hogyan hat rám az írás, milyen érzéseket vált ki belőlem, kíváncsivá tesz-e az író.
A Volnai-fiúkat csak olvastam, és olvastam, és olvastam volna tovább. Remélem, lesz rá lehetőség. 🙂
Én is csak klisékkel tudok jönni: gördülékeny, amit írsz, és olvastatja magát, kíváncsi lettem a folytatásra.
Gratula!
Kedves Rita!
Nem hasraesős a történet alapja (mindenki mástól esik hasra, ugyebár 🙂 ), mégis a „tetszikésérdekel” sávba tettem magamban 🙂 Amivel pedig nem értek egyet más kommentekben: a harmincas férfi jelleme. Számomra triviális és elfogadható, ahogy elképzelted, én sok érzékeny, érzelmes, szülőkkel szépen beszélő stb. férfit ismerek, némelyikük ezzel együtt nagyon is vagány… Nem attól férfi a férfi, hogy nincsenek érzései vagy nem mutatja ki! Bocs, hogy a Te részleted alatt fejtem ezt ki, de már máshol is szúrta a szemem, hogy sokan nem tudnak elfogadni egy tőlük távol álló karaktert, ami pedig igenis létezik. Nincs semmi gond a főszereplőddel, legalábbis az én olvasatomban. Gratulálok!
Köszönöm szépen a további hozzászólásokat is, örülök, ha tetszett Nektek, és kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni a folytatáshoz! 🙂
Írisz, hát, ez egy ilyen dolog 🙂 Többen mondták, hogy pont az tetszett nekik, hogy a narrátor ilyen érzékeny, páran meg azt, hogy ez furcsa. Újra csak azt tudom mondani, hogy kíváncsi vagyok, hogy mit szólnátok hozzá „hosszabb távon”. És szerintem sem attól férfi egy férfi, hogy nem mutatja ki az érzelmeit, úgyhogy egyetértek 😉