Fekete Éva Gabriella: Dübörgő paták

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

Valamikor Amerika a vadlovak nemes, büszke népének hazája volt. Valamikor musztángok millió patadobogásától rengett e föld, de ezek a napok már a múltba vesznek. A zsálya borította hegyek és az egykor oly zord völgyek, ahol szabadon kószáltak a vadlovak, ma ranchokkal van teletűzdelve. A musztángok a marhatenyésztők sorscsapásai lettek, hiszen elvették a marhák elől az élelmet, megdézsmálták a vetéseket. Ezért kezdték el az emberek üldözni, lelőni, vagy csak szűk karámokba terelni őket, hogy onnan rodeókra vagy egyenesen vágóhídra adják el a lovakat. Minden felfedezett ménesre biztos pusztulás várt a vidéken. De sokan vannak azok is, akik hisznek a nyugodt együttélés lehetőségében, és küzdenek a nyilvánosság színpadán, vagy ahogy a lehetőségeik engedik.

Szeretném hinni, hogy ha nem is lehetek Velma Johnson, a vadlovak szószólója, én is tehetek valamit ezekért a csodálatos állatokért. Felfedeztem egy vadlócsapatot a birtokomon, amit próbálok megvédenia helyi farmerektől és Rick Nanninitól.

Ha csak eszembe jut ez a férfi, erősebben markolom a lovam kantárját, miközben egy meredek kaptatón haladok. Pásztázom a vidéket, hogy melyik sziklacsúcson rajzolódik ki egy-egy musztáng fekete körvonala, ahonnan lefitymálóan néz, vagy ősi ösztöntől hajtva a közeledtemre elvágtat a messzeségbe. Látnom kell a musztángokat. Tudnom kell, hogy még biztonságban vannak, még nem fogták be őket.

Gombóc nő a torkomba a gondolatra, hogy milyen könnyen meg tudtam volna szeretni ezt a férfit. Jól emlékszem rá, mit éreztem, mikor megjelent a városunkban.

 

Rick Nannini érkezése nem maradhatott észrevétlen egy olyan kisvárosban, mint Eagle, ahol gyorsan és megállíthatatlanul terjednek a hírek. A NewYork Times sem tudná hamarabb leközölni a híreket, mint Patty kis vegyeskereskedése. A helyi pletykákkal semmi sem vehette fel a versenyt, még a világot megrázó vietnámi háború hírei sem tudták huzamosabban elterelni az emberek figyelmét. De ki is figyelne távoli eseményekre, amikor azt is meg lehet tudni, hogy ki kit csalt meg, és kinek jött már régen látogatóba a gyermeke. Sokszor az új híreket én is itt gyűjtöm be, természetesen mindig mástól, mint akit érintett.

Péntek reggel is gyanútlanul léptem be a kisboltba, amikor észrevettem, hogy fiatal lányok csapata összekuncogva az úttest túloldalán parkoló autókat figyelik. Ekkor láttam meg először őt. Magas, barna, harmincas éveiben járó, lélegzetelállítóan helyes férfit. Mintha maga Marlon Brando lépett volna le a mozivászonról, cowboykalapban egy új Chevy-vel. Azonnal elfejtettem, hogy miért is jöttem be az üzletbe, de a kis verébszerű Patty gyorsan a segítségemre sietett.

– Csak nem azt az új fiút figyeled te is, Samy? – szólított meg.

– Á, dehogy. De, ha már szóba hoztad, ki ez a fickó? – kérdeztem közönyt tettetve, miközben a pultra pakoltam pár csomag kétszersültet.

 De Pattyt nem lehetet ilyen könnyen megtéveszteni. Dauerolt haja alatt felcsillant mindentudó szeme.

– Azt mondta, kibérelte a Kenneth Farmot és egy csomó konzervvel távozott. Ha engem kérdezel, szerintem maradni fog egy ideig – súgta felém. – A szokásosat viszed? – kérdezte, miközben beütötte a kasszába az árakat.

– Látom, felcsigázta a kedélyeket – intettem a lányok felé, akik még mindig a túloldal felé pillantgattak nevetgélve.

– Az összes nő meg fog bolondulni a faluban, ha tényleg itt marad. De győzzön a jobb! – kacsintott rám pajkosan.

– Patty, te sosem javulsz meg! – csóváltam meg a fejem.

Kiléptem a csilingelő ajtón, és egy pillanatra megálltam, hátha még egy pillantásra elcsíphetem a jóképű idegent. Borzasztóan fúrta az oldalam, hogy mi járatban lehet erre. Éppen csomagtartóból húzta ki a fejét, kezében egy köteg papírral. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi vonzott felé, mi volt az, ami annyira megragadott, de ott álltam a déli napsütésben és figyeltem őt. Talán megérezhette, hogy valaki nézi, mert bizonytalanul körbe fordult, majd észrevett. Csínytevésen kapott gyerekként pirultam el, és borzongás futott végig a gerincemen, amikor a tekintetünk találkozott. Rám mosolygott, majd barátságosan intett felém, mire én zavaromban gyorsan más irányba néztem és beszálltam a kocsimba. Azonnal elszégyelltem magam, hogy ilyen bután viselkedtem. Meg kellett volna szólítsam, segítségemet felajánlani, így megismerkedhettem volna vele. Szerettem volna jóvátenni ezt a hibát, de mire kiszállhattam volna, elhajtott. Akkor még nem sejtettem, milyen gyorsan teljesül a kívánságom.

 

Szombatonként gyakran ültem be a Három Kakasba, hogy együtt nézzem a helyiekkel a Denver Broncos meccseit. Akkor este viszont rosszul állt a csapatunk, így bosszúsan mentem a csaposhoz még egy korsó sörért, amikor a semmiből megjelent mellettem Rick Nannini, én pedig mikor megfordultam, majdnem nekimentem.

– Bocsánat! – nyögtem ki zavaradottan.

A közelsége váratlanul ért.

– Én kérek elnézést. Nem vehette észre, hogy jövök – fogta meg a könyököm, hogy el ne essek. Keze forró volt a meztelen karomon, átható, sötétbarna szemekkel nézett rám, a tekintetétől ösztönösen bizsergett a bőröm. Még helyesebbnek tűnt így, szemtől-szembe, mint reggel a távolból.

– Meghívhatom egy italra? Tudja, az ijedségre.

Barátságos mosolya, mély, bariton hangjának melegsége elkábított.

– Nagyon kedves magától, de ne fáradjon, itt van a söröm – emeltem fel a poharam, de nem akartam a váratlan ajánlatot elfecsérelni, így gyorsan hozzá tettem.

 – Lenne kedve az asztalomhoz ülni? A mérkőzés már úgy is eldőlt, így csak unatkozom.

Próbáltam minden csáberőmet bevetni ebbe a pár mondatba, kihúztam magam, barna hajzuhatagom átdobtam a vállamon, és alulról fölfelé pislogtam rá. Csak remélni mertem, hogy én is olyan jól csinálom, mint a színésznők a filmekben. Nannini széles mosollyal az arcán fogadta az előadásom.

– Nagyon hálás vagyok a meghívásáért. Egy ilyen szép nővel, sokkal kellemesebb eltölteni az időt, mint egyedül iszogatni – felelte, csillogó szemekkel. Rendelt ő is magának egy korsó sört, majd követett.

Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, mert Bob halála óta nem flörtöltem és nem is udvaroltak nekem. A férjem fiatalon hunyt el, még csak két éve voltunk házasok, amikor egy motorbaleset elragadta tőlem. Évek teltek el azóta, de nem vettem észre az idő múlását, mert próbáltam a munkámba temetkezni.

Rick megjelenéséig nem is jutott eszembe, hogy hiányozna a férfitársaság, de most, mintha valami megmozdult volna bennem. Elementáris erővel fogott el a vágy, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Ő pedig úgy ült le az asztalomhoz, mintha mindig is ismertük volna egymást.

– Soha ne mondja, hogy egy amerikai futballmérkőzés lejátszott meccs. Tudja, hogy hányszor láttam megfordulni egy biztosnak tűnő eredményt? Nem kell hozzá csak egy TD, és hogy az ellenfél mezőnygólig se jusson – helyezkedett el velem szemben a sarokpadon, majd tekintetét rám függesztette.

– Meséljen egy kicsit a meccs elejéről, mert teljesen lemaradtam, míg a terepen voltam.

– Minden nagyon jól indult – legyintettem, aztán mesélni kezdtem a meccsről.

 – A második negyedben a védelem jó volt, viszont a támadás mindkét csapatnál totál csőd. Nemrég Steve Tensi eladta a labdát, így a Denver lecserélte. Így állunk – fejeztem be.

Kortyoltam egy jó nagyot a jéghideg sörömből.

– Ez lenyűgöző. Mivel foglalkozik, amikor ép nem futballtudósító? – dőlt előrébb a székben kaján mosollyal az arcán.

– Maga kérte, hogy foglaljam össze, így ne vesse a szememre, hogy teljesítettem – válaszoltam színlelt felháborodással. – Egyébként marhákat tenyésztek, úgy, mint mindenki itt a környéken.

 – Az nem lehet könnyű – húzta fel a szemöldökét Rick. Szórakozottan simítottam el a korsón megjelenő páragyöngyöket.

– Rákényszerültem. De már megszoktam – vontam meg a vállam.

Majd folytattam, mert úgy éreztem, ez további magyarázatra szorul. A szűk környezetem is nehezen fogadta el, hogy nőként férfimunkát végzek, egy idegentől még kevésbé várhattam el, hogy megértse.

– A férjemé volt a farm, de ő már nincs velem. Olyan logikusnak tűnt, hogy folytatom a munkáját. Eleinte nehezebben ment, a férjem régi munkásai sem akarták elfogadni, hogy egy nő parancsolgat nekik, sokan otthagytak, de akik maradtak, azokkal jól kijövök. Öt éve csinálom, így egészen rutinos lettem – mondtam, majd egy mosolyfélét csaltam az arcomra.

Megráztam fejem, mert rossz irányba haladt a beszélgetésünk, nem akartam a múltamról panaszkodni. Most ő érdekelt, róla akartam többet tudni.

– Én itt előadom az egész élettörténetem, és még a nevét sem tudom.

Elmosolyodott, szemében megértés csillant.

– Bocsássa meg udvariatlanságom. Rickardo Nannini vagyok – nyújtotta felém a kezét.

– Samantha Stapleton. De szólítson csak Samynek. Ha már így kiterítettem a múltam, akár tegeződhetnénk is.

– Örömmel!

Rick kicsit hosszabban tartotta kezében az enyémet, mint az szükséges lett volna, és a tekintete is fogva tartott. A szám kiszáradt, éreztem, hogy a vágy kúszik végig a gerincemen az érintésétől. Elmondhatatlanul kívántam, hogy közelebb hajoljon és megcsókoljon… de meg is rémített, hogy egy idegen ilyen mély hatással lehet rám.

– Rólad még nem is tudok semmit – húztam vissza a kezem végül zavartan.

– Mi járatban vagy egy ilyen kis helyen?

– Kormányzati megbízásból vagyok itt.

– Hűűű – nyújtottam el a szót – Ez nagyon titokzatosan hangzik. Csak nem a titkosszolgálat? Kém vagy?

– Nem – nevetett fel kedélyesen.

– A földművelődési minisztériumnak dolgozom. Csinálnom kell nekik egy pár felmérést, unalmas papírmunka, de megfizetik, és sok érdekes helyet megismerhetek közben.

– Ezek szerint sokat utazol. A családod, hogy viseli? – miközben a válaszát vártam, a szívem a torkomban dobogott.

– Nincs feleségem. Egy házasság nehezen viselné el a hosszú hónapokig tartó kiküldetéseket.

– Akkor nem is volt még hosszabb kapcsolatod?

Miután kimondtam a kérdést, utána jutott eszembe, hogy mennyire tolakodó, és személyes témát érintettem. De Rick jól fogadta, mert újra felnevetett.

– Azért ezt így nem mondanám. Volt egy menyasszonyom, de végül szakítottunk. Szerette volna, ha valami irodai állást vállalok, de nem tudtam elképzelni magam négy fal közé zárva. Azt hiszem, ma már családja van.

Itt elhallgatott és tekintete elveszett a sörben úszó buborékok között, így kevésbé fájdalmas vizek felé eveztem

– Mesélj, milyen helyeken jártál?

Rick pedig mesélt az utazásairól, hegyekről, végtelen rónákról, vicces kalamajkákról és kalandos történetekről. Beszélt a vadonról, hogy marta meg egy kígyó, fejelte le egy vadkos, hogy száguldott musztángok csapatával a végtelen mezőkön keresztül. Lassan eltelt az idő, és poharaink kiürültek, majd újra megteltek. Olyan végtelen egyetértés volt köztünk, amit azelőtt még nem tapasztaltam. Figyelmem olykor elkalandozott a szavairól, és csak néztem a mozdulatait, szájának ívét, tökéletes fehér fogsorát. Néha azon kaptam magam, hogy elképzelem, milyen lenne megérinteni a mellkasát, izmos karjaiba bújni, megízlelni a csókját

– Jártál már a Grand Canyonnál? – kérdezte váratlanul, kizökkentve korábbi bódulatomból.

– Nem, még nem. Bob és én nem utazgattunk. Tudod, minden olyan gyorsan történt, fiatalon megismerkedtünk, a suli után összeházasodtunk, aztán itt volt nekünk a gazdaság. Nem jutott idő arra, hogy világot lássunk.

A férjem nevének említésétől bűntudat fogott el, pedig semmi rosszat nem tettem, és tudtam, hogy hiába zárkózok újra magamba, őt már többé vissza nem hozhatom. Mégis ott feszült közöttünk nevének visszhangja. A korábbi hangulatunk megtört.

– Rick, mit szólnál, ha hoznék valami rágcsálnivalót? – álltam fel gyorsan. A férfi csak megértően bólintott.

 

– Joffrey, tudsz adni valami rágcsálni valót – hajoltam be a pulton, hogy magamra vonjam a csapos figyelmét.

Ekkor éreztem meg egy gyengéd kéz érintését a derekamon. Rick állt szorosan mögöttem, hogy a vállam fölött átnyúlva elém rakhassa a táskám. Éreztem a hátamon testének melegét, kemény mellizmait, amitől újra megrészegedtem. Elakadt a lélegzetem, a lábaim elgyengültek, a testemen a vágy cikázott, amitől alig hallottam meg, mit mond.

– Arra gondoltam, hogy erre szükséged lehet, ha fizetni akarsz, de enged meg kérlek, hogy legalább erre meghívjalak.

És válaszomat meg sem várva, előrelépett, majd a pénzt a pulton hagyva magához vette a zacskót. Közelről szemléltem a markáns vonásait, a szája ívét, a borostáját. Éreztem a testéből áradó citrusok édes és fanyar illatát, ami egyre jobban tüzelte a vérem. Egy pillanatra becsuktam a szemem, kizártam a tudatomból a kocsma hangzavarát és terembe gomolygó füstöt, és nem maradt más, csak a fájdalmasan közeli férfitest. Mi ütött belém? Hogy gyakorolhat rám, ilyen hatást egy idegen? – néztem magamba értetlenül.

– Rick Nannini, igaz? Örülök, hogy találkoztunk – riasztott fel álmodozásomból Tim Howard hangja, aki váratlanul szólította meg Ricket.

Erőszakos típusú férfi volt, aki jól tudta, hogy érjen el azt, amit akart. Most is pillanatok alatt ragadta el tőlem Nannini figyelmét.

 – Hallottam, hogy megérkezett. Már kerestem. Beszélni akarok magával. Kereshetnénk valami nyugodtabb helyett? – nézett körbe a kocsmába, közben az ujját Rick könyökén tartva.

– Ott az asztalunknál, kicsit nagyobb a csend. Talán üljünk le oda – mutatta Rick az utat a farmernek, de közben a szemével az én tekintetemet kereste.

– Csak egy perc lesz – súgta közelebb hajolva.

 – Azonnal ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk – kacsintott rám huncutul és elindult.

– Menj nyugodtan, én kérek még egy sört – mondtam rekedtesen már csak a hátának.

Miközben Joffryra vártam, elmélázva figyeltem Ricket a távolból, hogyan gesztikulál, húzza el a száját, ha valami számára nem tetszőt hall, emeli fel a szemöldökét, mikor kérdez. Figyeltem, ahogy meglazítja az inge felső gombját melegben, és arra vágytam, bár én lehetnék az, aki ezt megteszi. Közben nagyon is tudatában voltam, úgy viselkedek, mint aki megbolondult a férfiból áradó tesztoszterontól.

A közvetlen közelről érkező izzadság és áporodott sör szaga józanított ki, elfelejtetve velem minden kéjes gondolatomat. Matt Curbyn hajolt túl közel hozzám.

– Látom, kezdesz összemelegedni az új fiúval. Elmondta már, hogy a kedvenc lovaidat akarja vágóhídra vinni?

– Miről beszélsz, Matt? – toltam el magamtól.

A férjem halála óta próbált meg felcsípni, de mindig is taszított. Arra gondoltam, most is valami aljas tréfával akarja magára vonni a figyelmemet.

– Azt beszélik, a kormány be akarja fogni a vadlovakat, mert a farmereknek hatalmas kárt okoztak. Túl sok rájuk a panasz, így most felszámolják azokat a dögöket – húzta ki magát, miközben gonoszul vigyorgott. Nagyon jól tudta, mit érzek a lovak iránt.

– Hazudsz! – sziszegem felé.

– Hé, Joy, ugye az új fickó a vadlovak után érdeklődött? – kiáltott oda a tévé előtt álló haverjának, nehogy ő is kimaradjon a jóból, a kínzásomból. Ezzel kellett fizetnem azért, mert nem lettem a barátnője. Nagydarab, negyvenes IQ-jú srác fúrta oda magát hozzánk.

– Ma reggel felkeresett, hogy mutassam meg, hol tanyáznak. Szerintem felesleges bajlódni velük. Ott helyben le is puffanthatná őket és utána neked is adhat egy lövetett. Úgy láttam, ez neked se lenne ellenedre.

 Röhögve bokszolt bele Matt vállába, akinek viszont ez a téma már nem tetszett annyira. Matt közelebb húzott magához, és alkoholbűzt lehelt az arcomba.

– Ha akarod, most azonnal elveszem a kedvét az egésztől – súgta vigyorogva felém.

– Hagyj békén, Matt! – vettettem oda, és könyökkel csináltam magamnak helyet köztük, szerettem volna végre szabadulni. De a felém sziszegett szavai újra megállásra késztettek.

– Látom, már nem olyan fontosak az elveid. Egy szép pofikáért hagyod a lovakat veszni. Talán ha jól megkúr, még te magad adogatod a töltényt a kezébe.

– Rohadt egy görény vagy, Matt!

Felesleges lett volna ellenkeznem velük, mert csak eszközt adtam volna a kezükbe. Együtt röhögtek, és a vállukat csapkodták, gondolták, most jól megmondták nekem. Próbáltam nem törődni a hátam mögötti mulatozással, hanem letettem a pultra a sör árát, amikor Joffry is odahajolt hozzám.

– A fiúk be vannak már állva, és túl nagy a pofájuk, míg valaki jól helyre nem teszik őket. De Samy, nem minden szavuk hülyeség. Az új pasi tőlem is kérdezte, tudok-e valakit a városban, aki segíthet neki a lovak befogásban. Őt tényleg a vadlovak érdeklik.

Visszanéztem az asztalunkra, ahol Rick engem nézett. Tim még mindig beszélt hozzá, de ő csak rám figyelt. Láthatta a korábbi jelenetet, mert hol rám, hol a részeg srácokat kémlelte. A szájáról le tudtam olvasni, hogy azt kérdi segítsen-e. De én már össze voltam zavarodva. Valahogy egy új, számomra nagyon nem tetsző kép állt össze a fejembe. Nem mondta, hogy nem a lovak miatt van itt, de azt sem, hogy értük jött. A kormánynak dolgozik, sokat utazik, de a helyek, amikről mesélt, mind a vadlovakhoz köthető vidék. Tim Howarddal beszélget, aki leghangosabban ellenzi az állatok jelenlétét. És Joffry szerint is a befogásukat tervezi. Miközben elhagytam a kocsmát, nem volt erőm hátra nézni, leforrázottnak, és teljesen hülyének éreztem magam.

 

Miután megtudtam a jövetele okát, mindent megtettem annak érdekében, hogy elkerüljem a szemtől szembeni találkozást, de követtem minden egyes lépését. A munkásaim tájékoztattak a toborzás állásáról, a karám felépítéséről, és merre keresgéli a lovakat Rick.

Én minden szabad időmet a musztángok őrzésével töltöttem. Próbáltam a saját területeimen tartani őket nagymennyiségű takarmány kihelyezésével, nyomaikat pedig a marháiméval fedtem el, ezzel akarva megnehezíteni a megtalálásukat.

Nem számoltam vele, hogy Rick Nannini tényleg érti a dolgát. Az egyik este, mikor szokásos körutamon jártam, észrevettem, amint egy sziklán ül, és a musztángokat nézi. Az állatok pár száz méterre álltak és legelésztek. A szél felőlük fújt, így nem vették észre a jelenlétünket. Rick alakját lassan árnyékba borította az arany és bíborszínben játszó ég. Távcsővel figyelte, ahogy a lenyugvó nap dicsfényébe vonja a musztángokat. Talán a távolság tehette, de nyomaiban sem láttam rajta a vérszomjasságot. Úgy tűnt, mintha ő maga is pont úgy szeretné ezeket a csodás állatokat, mint én.

Mosolygott nyugtalanságuk láttán, és néha egy rövid jegyzetet írt a füzetébe, vagy csak álmodozóan rajzolgatott valamit. Ebben a pillanatban olyan nehéz volt elhinni róla, hogy képes lenne bántani őket. Hinni akartam, ez a találkozás megváltoztatta, és letett a befogásukról. Szerettem volna, ha minden tisztázódhatna köztünk, és újra szabad utat engedhetnék a most pincébe zárt vágyakozásomnak, amit bár tagadni akartam – még magam előtt is – mindentől függetlenül tovább élt bennem.

De ez a kép is ép oly hamisnak bizonyult, mint a többi. Talán csak én akartam ilyennek látni, mert reggel az egyik munkásom azzal várt, ma lesz a befogás napja. Tennem kellett még valamit, így elhatároztam, ellenkező irányba terelem őket, mielőtt a hajtás megkezdődhetne.

Rettegtem attól, hogy nem érek oda időben.

 

A nap magasan jár, amikor a kanyonhoz érek. A sziklák mellettem olyan magasan nyújtózkodnak, mintha az eget akarnák megsimogatni. Fülledt meleg van, így megállok egy pillanatra, és megtörölöm homlokom. Élettelen kövek között vezet az utam, csak egy-egy satnya fa vagy árva cserje töri meg a sziklák egyenletes vörös színét. A lovam patája alatt kavicsok ropognak, aminek hangja a kanyon szűk faláról megsokszorozódva pattan vissza. A gondolataim is pont így csapódnak újra és újra Rick Nannini felé, elemezve, latolgatva szándékait.

A merengésemből egy távoli morgó hang ébreszt.

– Talán sziklaomlás – paskolom meg a lovam nyakát, aki egyre nyugtalanabb alattam, és indulnék tovább a célom felé, amikor egy menekülő kígyó csúszik el a hátasom patái előtt.

– Hóóó! – kiáltok rá, de az két lábra magasodva hőköl hátra.

 Későn próbálok megkapaszkodni sörényébe, a levegőbe markolva landolok a földön. Másodpercekig fekszek mozdulatlanul, próbálva számba venni, mim fáj nagyon, mim törhetett el. A lovam már messze jár, mikor sikerül felkászálódnom és újra ráeszmélek, a föld még mindig remeg alattam. A közjáték elterelte figyelmem a zajról, ami mintha erősebben hallatszana. Nyugtalanul egyenesedek fel, amikor egy porfelleg közepette meglátom az első lovat. Ekkor tudatosul bennem, hogy korábban sziklaomlásnak hit zaj, a vágtató ménes dübörgése.

Azonnal futásnak eredek a kanyon bejárata felé. Tudom, időt veszthetek, de nem bírom ki, hogy hátralesve ne mérjem fel a köztem és az üldözőim közötti távolságot. A megvadult ménes lobogó sörénnyel, sárga porfellegbe burkolózva száguld felém. Érzem, minden másodpercben egyre kevesebb a reményem, hogy a lovak előtt érjem el a szűk átjáró végét. Rettegve, futás közben keresem tekintettemmel a kiszögelléseket, valami kapaszkodót, amire felmászhatnék, de a sziklafal tükörsimára van gyalulva.

Verejtéket és porszagot hozó testek érnek be és száguldanak el mellettem. Jobb ötlet híján hátam a falnak vetem, abban a reményben, így nem érhetnek el. Rémisztő, de mégis izgalommal tölt el a körülöttem kavargó szél, megbabonázva figyelem az előttem elhaladó színkavalkádot. Nagyon is tudatában vagyok, ha kinyújtanám a karom, könnyedén megsimíthatnám a musztángok csapzott testét. Soha nem kerültem ilyen közel hozzájuk.

Az ütközés váratlanul ér. Az utolsó állatok egyike nekem csapódhatott, mert hirtelen a földre sodor, és éles fájdalom jár át. Nincs időm magamra figyelni, hanem a fal felé hengeredek. Az életösztönöm felállásra késztet, de térdem megrogy, és szédelgek. Egyre nehezebben tudok gondolkodni, és lassan egy ponttá szűkül össze a világ. Tudatom utolsó szikráiban még felfogom, földrerogyás helyett, a levegőbe emelkedem, és egy vágtató ló marján kötök ki.

 

Nincs kedvem felébredni. Jól esik a fejemet a nekidöntenem kényelmes, meleg vánkosomnak, csak ez a fránya himbálózás ne lenne. Ki kellene nyitnom a szemem, és rászólnom valakire, hogy ne rázza az ágyam, és ne kiabáljon, mert hasogat tőle a fejem. Lilában és kékben táncoló fények hatolnak át a szemhéjamon, nem hagyva, hogy visszasüppedjek a tudatlanságomba, ráadásul az orromba jutó portól tüsszentenem kell.

Egy erős kéz szorít jobban magához ekkor, így feladom, és kinyitom a szemem. A föld himbálózik előttem, felnézve pedig egy kockás inget és egy fekete karimát látok. Ekkor érzem meg az oldalamat nyomó nyeregkápát.

– Jól vagy? – hallom meg Rick hangját.

– Mit keresek én itt? – hördülök fel, közben elhúzódok tőle, hogy ne legyek a karjában.

– Erre én is nagyon kíváncsi vagyok – mondja gúnyosan

Távoli hajtás hangjait hozza felém a gyenge szél, amiről eszembe jut a kanyon, és a csúfos vereségem. Mi lemaradva a lovakat terelőktől, lépésben haladunk a Kenneth farm felé.

Mindenre emlékszem, tudom, hogy Rick engem megmentett, de a lovakat elkapta. Keserűséggel telik meg a szám.

– Állj meg! – ugrásra készen szólok rá, mert egy percig sem akarok ebben a kényes helyzetben maradni. – Innen már gyalog is haza jutok.

– Samy, az előbb még eszméletlen voltál, eszembe sincs egyedül elengedni. Most visszajössz velem a farmra, aztán majd meglátjuk, hogy haza vihetlek-e, vagy inkább a kórházba – mondja, majd megfeszíti az izmait, a lova pedig ügetni kezd.

– Semmi bajom! – próbálom eltolni a körém fonódó karját, de az meg sem rezdül.

Keményen szól rám.

– Erről nem nyitok vitát, már mindjárt otthon vagyunk, aztán megkérhetsz bárkit, hogy haza vigyen.

Gyorsabb ütemre sarkalja lovát, én meg csak remegek a belsőmben dúló vihartól. Dühös vagyok rá, de dühös vagyok magamra is, mert a bőröm bizsereg az érintésétől.

Ekkor bontakozik ki előttem a megrokkant ház, a düledező pajta, és a karám tele musztángokkal. Mikor meglátom a csapdába zárt lovakat, a karámon csüngő srácokat, már nem tudok másra figyelni. A haragom gőz erővel tőr ki belőlem.

– Azonnal engedj leszállni! – tépem ki magam a kezéből, amikor megállunk.

Amint földet értem, elindulok a kapuhoz. Egy percig sem bírok itt lenni.

– Állj meg Samy, hadd hívjam fel az orvost? – kiálltja utánam, de nem válaszolok.

 

Egy könnycseppet morzsolok el a szememből, és dühösen rúgok bele minden utamba kerülő kavicsba. Motor zaja hallatszik mögöttem, mire megfordulok. A szemem elé emelem a kezem, így tudom kivenni a vörös kocsit a tűző napsütésben. Nem kell lássam a sofőrt, akkor is tudom, hogy Rick ül a volánnál. Nem akarok vele újra beszélni, de nevetséges és értelmetlen lenne elfutni előle.

Sárga por száll fel, amikor lefékezz mellettem.

– Gyere, szállj be! – nyitja ki előttem az ajtót.

Végig nézek az előttem kígyózó úton, ahogy a déli forróságban gőzölög és fénylik. Már most csontszáraz a torkom. Kelletlenül beülök a kocsiba, ő pedig indít.

– Felhívtam dokit, hogy jöjjön hozzád, mindjárt haza viszlek, de azt mondta, hogy ha saját lábadon indultál haza, akkor nem kell aggódni érted, de azért tartsalak szemmel, és ha valami nem stimmel, vigyelek kórházba. Meg van a véleményem az orvosotokról… Ez egy felelőtlen disznó!

– Nem kellett volna telefonálgatnod, én is mondtam, hogy semmi bajom – mondom nyersen. Nem nézek rá, inkább az elsuhanó tájat nézem, közben el kell ismernek, gyorsan kiismerte a háziorvosunk jellemét.

– Samy, én kaptalak el, eszméletlen voltál, nem hiszem, hogy miden rendben lenne – hangjában aggodalom és indulat elegye hallatszik. – Tudom, hogy most tiltakozni fogsz, de nem hagyhatlak magadra…

– Azt már nem! – vágok a szavába, de ő hangosabban folytatja.

– A doki is egyetértet velem, hogy felügyelet alatt kell maradjál.

– Akkor aludhatsz a marhákkal, mert én nem engedek be – zárom le a vitát és csak bízok benne, elvettem a kedvét a hülye ötletétől.

Elfordulok tőle, hogy ne érezzen késztetést a beszélgetésre, de nem sokáig élvezhetem a csöndet, mert újra kérdez.

– Még nem válaszoltál, hogy mit csináltál ott a kanyonban?

– Még van képed azt kérdezni, hogy én mit kerestem ott? Hogy merészeltél a birtokomra lépni? Azt a kanyont csak úgy lehet megközelíteni, ha a legelőimen keresztül mész. Birtokháborítást követtél el – köpöm felé.

Az arca elsötétül, korábbi atyáskodó hangulata eltűnik, és szikrázó szemekkel fordul felém.

Ha elfelejtetted volna, a szomszéd telket bérlem, onnan is könnyedén meg tudom közelíteni a vadlovakat. Téged nem is az érdekel, hogy kerültem oda, hanem az miért? Elvakult gyűlöletetekben képesek vagytok akadályozni a munkámat, csak hogy saját kezűleg végezzetek a musztángokkal – csap dühösen a kormányra. Csak bambán pislogok rá, mikor felfogom szavainak értelmét.

– Te most azt hiszed, hogy bosszú miatt mentem oda? – kérdezem hitetlenkedve.

– Hát persze. Nem győztem az elmúlt napokban levakarni magamról a segíteni akaró gazdákat. Vagy lelőni akartátok, vagy a szikláról a mélybe hajtani őket. Jobbnál, jobb tanácsokat kaptam.

Mintha keserűséget fedeznék fel a hangjában. Egy kicsit elbizonytalanodok tőle, de még mindig tudatában vagyok annak, ha nem is fogadta el az ajánlatokat, ő maga is hasonló sorsot szán szegény musztángoknak.

– Hát persze, mert vágóhídra küldeni sokkal jobb… – mondom neki nyersen, amire ő még dühösebben villantja felém a tekintetét.

– Gondolom, attól igen, mint halálra zúzzák magukat a kiálló sziklákon. Igen, attól is jobb, hogy félrészeg farmerek kegyetlenül vadásszák őket. Ezektől igen, jobb!

Szinte fullasztó a feszültség a kocsiban kettőnk között. Az út előttünk vörösen izzik a lemenő nap sugaraitól, a távoli erdők még nem sötétedtek el teljesen, hanem haragoszölden olvadnak össze a láthatárral. Az autó lassít, lekanyarodunk a murvakővel felszórt bekötőre, ami felvisz egész az ajtóig. A házam ablakai a lenyugvó nap színeit tükrözik vissza.

– Meg többet is kaszálhatsz belőle. Gondolom, majd a nyereség egy része szépen a te zsebedbe landol – vágom hozzá még cinikusan, majd kiszállok.

Válaszolni akar, de bevágom rá az ajtót. Amikor meghallom, hogy ő is kiszáll, hátra sem fordulva még odavetem neki:

– Felejtsd el, hogy vigyázz rám!

A hűvös szobában az ajtónak vetem a hátam. Szeretném megnézni, elment-e már, de nem teszem, csak próbálom lenyugtatni kavargó elmémet. Itt, a ház biztonságos csöndjében tudom, hibáztam. A lovak érdekében, inkább meg kellett volna kérnem, hogy engedje el a lovakat, vagy megvesztegetnem, de ez a csatározás nem vezet sehova.

De ahogy számonkért, meg amiket képzelt rólam…nem hagyhattam szó nélkül. A meglepődéstől nagyot ugrok, amikor a hátam mögött kopogás hallatszik.

– Attól függetlenül, hogy sértegetsz, én megfogadtam, hogy vigyázok rád.

Betolakszik a résnyire nyitott ajtón, majd, mint aki jól végezte dolgát, leül a kanapémra a tévé elé.

– Feküdj le! A doki azt mondta, jobb, ha ágyban maradsz. Két óra múlva felkeltelek – azzal felém se nézve elkezd váltogatni a csatornák között.

Ég a nyelvemen egy sértő visszavágás, szeretném újból kidobni a házamból, de inkább lenyelem a dühömet és felmegyek zuhanyozni. Józanul kell gondolkoznom, mert csak akkor tudok segíteni a lovakon.

 

Nem tudok pihenni, csak ketrecbe zárt vadként körözök a szobában, ötletelve, mi tévő legyek. Lehet,hogy az első csatát elvesztettem, de a háborúnak még nincs vége. Végig játsszok magamba egy elképzelt, ideális forgatókönyvet, amivel hiszem, megpuhíthatom, majd lemegyek a földszintre. A konyhában sört veszek ki a hűtőből, magamnak pedig egy kis hideg limonádét töltök, ezekkel felszerelkezve lépek a kanapéhoz.

– Nem szomjaztál meg? – nyújtom felé az italt. Lassan, végigmér, majd látványosan nyel egyet. Frissen zuhanyozva, leomló, barna hajzuhataggal, ingben és egy szűk farmerben állok előtte. Tudom, hogy dögös vagyok.

– Neked ágyban kellene lenned – mondja rekedtesen, majd arrébb csusszan, hogy mellé ülhessek.

– Nem tudtam aludni, így arra gondoltam, inkább felfrissítem magam, és ha már úgy is önkéntes őrömnek szegődtél, jobbnak látom, ha békességben leszünk.

Lehuppanok mellé a kanapéra, de már látom, hibáztam. Talán a lazaságom az, ami gyanút kelthetett benne, mert jól láthatóan tartózkodóvá válik, arca megkeményedik.

– Most milyen játékba kezdtél, Samy? – leteszi a sörét a kis dohányzóasztalra, kikapcsolja a tévét, majd oda fordul hozzám.

– Most mi jön? Megint flörtölünk, hogy utána képzelt sérelem miatt elszaladhass, majd holnap újabb vádakkal illess? Tisztázzuk, mit is akarsz tőlem?

Fagyosan néz rám. Úgy érzem, átlátott rajtam, és nincs időm puhítgatni, köntörfalazás nélkül kell elmondanom a problémám.

– Nem akarok semmi ilyesmit csinálni. Üzletet szeretnék ajánlani.

Megköszörülöm a torkom, hogy időt hagyjak magamnak a megfelelő szavak megtalálásához.

– Nem azért mentem a kanyonba, hogy a lovakat bántsam. Tévedsz. Soha nem tudnám bántani a musztángokat. Korábban kellett volna lépnem, de hinni akartam abban, hogy teljesen szabadon kell élniük. Nem akartam őket karámokba zárni, de most már belátom, a többi farmernek túl sok kárt okoztak, így tovább nem maradhatnak. Szeretném őket tőled megvásárolni. Kifizetem azt az árat, amit a rodeósok, vagy a vágóhíd adna értük. Csak mondd meg, mennyit szeretnél.

Az arcát fürkészem, hogy lássam, mit várhatok tőle. Egy pillanatig mintha meglepődést, majd örömet látnék megcsillanni a szemében, már-már úgy érzem, jó irányba tapogatózok, de aztán újra bezárul az arca, és egy áthatolhatatlan maszkot ölt fel.

– Nincs szükségem pénzre – válaszolja mereven.

– A szarvasmarhák is sokat érnek. Elcserélhetnénk őket – licitálok gyorsan újra, nehogy elveszítsem.

– Nem akarok marhákat sem cserébe – mondja és feláll mellőlem.

Ne hagyd elmenni, csinálj valamit! – visítja egy hang a fejembe, így eléállok.

– Rick, kérlek – teszem a mellkasára gyengéden a kezem, de ő azonnal lefejti azt magáról.

– Tényleg nem veszed észre, hogy mennyire sértőek ezek a kérdések? – vágja hozzám dühösön.

Reakciója teljesen összezavar. Tanácstalanul nézek rá, közben elbizonytalanodok, hogy talán mégis rosszul ítéltem meg.

– Már a kocsiban is mondtad, de úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a sértegetésed, mert szükséged lehet rám. Felelősnek éreztem magam érted, de te újra és újra megalázol azzal, hogy korruptnak és megvesztegethetőnek tartasz – megrázza a fejét, és már inkább szomorúnak, mint bosszúsnak látszik.

– Félreismertük egymást. Ha rosszul érzed magad, kint leszek

– Kérlek, ne haragudj. Csak a lovak….

Rick  megáll az ajtóban és onnan nézz vissza rám.

– A lovaknak nem lesz semmi bajuk!– veti oda, majd kimegy a házból, hogy egyedül maradjak megalázottan, rengeteg kérdéssel.

 

A délutáni fülledt meleget szélvihar söpörte el. Hallom, hogy süvölt keresztül az udvaron, tépve a redőnyöket, rázva a lemezeket a tetőkön. Minden mozog és nyugtalan kint, mint én a lelkem mélyén. Órák óta rágódok Rick szavain, hogy mit is jelenthetnek, de megmagyarázni nem tudom őket. Úgy döntök, nem hiszek neki. Mindent azért mondott, hogy engem lerázzon, így nem adhatom fel. „Jöjjön a „B” terv.”

A zsigereimben érzem, hogy eljött az idő a cselekvésre. A kezemben fogom a cipőm és hangtalanul osonok le a földszintre. A tévé előtti kanapén Rick fekszik békésen, mély álomba merülve. Hosszú szempillái árnyékolják be az arccsontját, és a mellkasa hívogatóan emelkedik és süllyed. Ismét rám tör egy furcsa érzés. Olyan meghittnek tűnik, úgy vonz, könnyedén oda osonhatnék, és a karjaiba feküdhetnék. „De nem! Nem is tudom, hogy megint mi ütött belém” – rázom meg a fejem.

Erővel ragadom el a tekintetem az alvó férfiról, és hangtalanul kilépek a házból. A levegő feszültséggel és esőszaggal van telítve, az udvar kihalt, tanúk nélkül szaladok az autóhoz.

 

A műút majdnem a Kenneth farmig vezet, a sötétben sem téveszthettem el a magányosan álló kis házat. A magas fák között újra kibukkan a régi gerendaház, fekete, élettelen ablakain csak az autóm fényszórói csillannak meg. A nagy karámban a táj halottságával szemben vad kavargás fogad. A motor zajától megriadt lovak keringenek körbe, menekülést keresve, egymáshoz tömörülve.

Ahogy kiszállok a kocsiból, egy erős szélroham csapja be az ajtót, befúj a blúzom alá és a laza hajfonatomból is kitép egy barna tincset. Megborzongok. A ház száraz csontvázként nyikorog és rázkódik az elemek csapásai alatt. A távolban egy villám cikázik végig, mire az egyik ló felnyerít.

A karámhoz sietek, de a kapu reteszein lakat van. Dühösen rántom meg, majd a ház felé nézek, mert ott kell lennie a kulcsnak.

Ekkor elered az eső. Először egy-két nehéz csepp koppant a porban, majd mind hevesebben szakad, és pillanatok alatt elmossa az eső a látóhatárt. A karommal körbe fogom a testem, fejemet félre fordítva harcolok az elemekkel, és szaladok a házhoz, hogy ott biztonságot találjak, és megkereshessem a lakatkulcsot.

Szerencsére az ajtót nyitva van, bár nincs is mit őriznie, mert a ház üresen kong, csak egy kopott kanapé és egy rozoga szék árválkodik a szobában. A hatalmas konyha, ami régen a melegséget és életet jelenthette a házban, most hidegen, üresen áll. Az emberi élet apró jeleként, az abrosztalan asztalon halomba rakott papír fekszik. Rick jelentései. A jegyzethalmot átforgatom abban a reményben, hogy itt tartja a lakatkulcsot is, de sehol semmi. A kutatásomtól egy levél hull a padlóra, amit miközben visszateszek, akaratlanul egy sorát olvasom:

„Velma várja a jelentkezésed. Minden mehet a megbeszéltek szerint. Sok sikert a ….

Nyerítésre kapom fel a fejem. Nem érek rá kíváncsiskodni, így folytatom a keresgélés, de hiába nézem át a konyhát, az előteret és a hálót is, nem találok semmit.

Fogy az időm, így újra kirohanok és kétségbeesetten kutatom át a tornácot valami használható eszközért, amikor meglátom az ajtó mellé katonás sorba állított fahasábokat. Reménnyel telve tapogatom át a fa környékét, bízva, hogy meglelem a favágáshoz használt eszközt is.

– Megvagy! – kiáltok fel ujjongva, mikor feldöntöm a baltát.

Nem törődök az arcomba csapó esővel, a karom fáradtságával, a csúszóssá váló nyéllel, csak a reteszt tartó fát látom magam előtt, ami minden csapásnál vékonyabb. Mindjárt, már mindjárt szabadok lesznek a musztángok újra.

Ekkor egy kar kapja el a csuklóm. A sikításomat dörgés nyomja el, miközben lefog és kicsavarja kezemből a baltát. Küzdeni próbálok, hogy szabaduljak, de erősen tart. Mikor sikerül szembe fordulnom a támadómmal, hátra csúszik a viharkabátjának a kapucnija, és Rick Nannini áll előttem.

– Engedj el! – visítom és csapkodom a mellkasát dühödten, de ő állja az ütéseim és tovább szorít magához.

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, már nem is rá haragszom, hanem magamra, hogy újból kudarcot vallottam.

– Samy, hagyd abba! – szól rám.

Majd elkapja a karomat és megszorítja, hogy már fáj, de ez kijózanit. Felszisszenek, mire enged rajta.

– Elengedlek, ha megígéred, hogy semmi hülyeséget nem fogsz csinálni. Beszélnem kell veled! – próbálja túlkiabálni a folyamatos dörgést.

Nem akarom megadni neki azt az örömöt, hogy küzdelem nélkül teljesítem a kívánságát, kapkodva nézek körbe menekülés útját keresve, de Rick követi a tekintetem, és felmordul.

– Na, azt már nem!

Könyökömnél fogva elhúz a házhoz, majd bent a kanapéra lenyom.

– Nem tarthatsz itt! – állnék fel, de újra lenyom.

– Ó, de igen – gonoszul vigyorog rám, miközben a hajából az arcomra potyog a víz.

– Betörésen kaptalak, így míg ide nem érnek a rendőrök, itt tarthatlak.

– Akkor menj és hívd őket, mert nem akarok sokáig itt időzni­– vetem oda színlelt flegmasággal, majd elhúzódok, és keresztbe font karral, másfelé nézek.

Eddig abban bíztam, hogy pont Rick fog nekem alibit biztosítani, miután felfedezik a vadlovak szökését. Rágom a szám szélét és rettegek a következményektől.

– Ha most meghallgatsz figyelmesen, eltekintek a feljelentéstől, és ha még az után el akarod elengedni a lovakat, nem állok az utadba. Rendben? – kérdezi türelmesen.

Nem hiszem el, hogy csak ennyit kell tennem. Ez túl szép, hogy igaz legyen, valami csapdának kell lennie valahol, de jobb ötlet híján beleegyezem.

– Rendben.

– Előtte öltözz át, mert megfázol.

Egy inggel és takaróval a kezében tér vissza. Míg én öltözködök, ő eltűnik. Kiszolgáltatottnak érzem magam így, lengén öltözve, de szó, ami szó, már rázott a hideg a nedves ruhámban. A takaróba beburkolózva várom, hogy visszatérjen, közben egyre jobban a furdal a kíváncsiság, hogy mit akarhat mondani. Miért olyan biztos benne, hogy feladom a tervemet, miután meghallgattam?

Két csésze, forró teát hozz magával, majd velem szemben foglal helyet.

– Azt mondtam, hogy a földművelési minisztériumnak dolgozom. Ez igaz, de nem csak nekik… Van egy egyesület, ami azért állt össze, hogy segítse a vadlovakat, és megmentse őket, aminek én is tagja vagyok. A munkám által tudok a legproblémásabb területekről, ahol a lovak legtöbb kárt okozzák. Maga a hivatal küld ki ezekre a területekre a bejelentések alapján, hogy kárfelmérést csináljak. Ezeket a jelentéseket megküldöm nekik, de közben úgy tehetek a gazdák előtt, mintha az állam sietne a segítségükre, ők szorgalmaznák a musztángok befogását. A háttérben viszont az egyesületünk áll, és az állatokat olyan családokhoz költöztetjük át, ahol befogadják őket átmenetileg.

Hitetlenül, kétkedve hallgatom, de minden szavánál egy apró kép villan fel bennem: az arca, ahogy Tim Howarddal beszélt, ahogy a sziklán a lovakat nézte, ahogy megvetően beszélt a farmerekről és amikor azt mondta, hogy nem lesz bajuk a lovaknak. Így már lenne értelme a szavainak, de az is lehet, hogy egy újabb figyelemelterelés, hogy hagyjam őt nyugodtan dolgozni… Ekkor villan fel bennem egy név, amit a levélben láttam.

– A levél az asztalodon…Velma… Ki az? Miért várja a jelentkezésed?

Rick csak somolyog a kérdésemen.

– Velma Johnson várja a lovakat, az ő családja fogja befogadni ezt a ménest.

– De erről miért nem beszélhettél? Egy csomó félreértést elkerülhettünk volna – fakadok ki.

 Nem tudom megmagyarázni miért, de már minden szavát elhiszem. Így minden értelmet nyer.

– Mert az állásommal játszom. Ez a hivatalommal való visszaélés. Hogy reagálnának a gazdák arra, hogy természetvédők akarnak itt állatokat menteni? Egyszerűen elzavarnának.

– A kormányhivatalod miért nem tesz semmit?

Rick szomorkásan mosolyog a kérdésemen.

– Velma sokat küzdött ezért. Van egy javaslat, amit beadtunk a minisztériumba. Hosszú, bonyodalmas procedúrán kell keresztül mennie, hogy törvény legyen belőle. Ha Nixon elfogadja, akkor természetvédelmi területeken élhetnének védelem alatt a musztángok és a vadszamarak. De nincs idő ezt kivárni. Mára már kb. 14000 példány maradt.

– Nagyon kevés – mondom szomorúan.

– Igen, ezért muszáj tenni valamit.

– És az én lovaimmal mi lesz? Miért nem maradhatnak nálam?

– Tim Howard hagyná? És a többiek?

– Nem – mondom lehorgasztott fejjel – Annyira haragszanak, hogy képesek lennének megmérgezni őket.

– Nevadába viszem őket, ott biztonságban lesznek. Hatalmas terület vár rájuk, jó dolguk lesz ott.

Feláll a székből és lehajol hozzám, mint aki apró csókot akarna lehelni a homlokomra, de nem teszi. Hezitál, majd kezemet megfogva a szobába vezet.

– Gyere. A doki szerint sok pihenésre van szükséged. A hálóban is tüzet raktam, már jó meleg lehet. Aludhatsz az ágyban és majd holnap mindent megbeszélünk.

Azzal felhúz és bevezet a hálóba. A szobába a vetett ágy mellett egy telepakolt bőröndöt látok, ami fájdalmasan emlékeztet rá, hogy holnap Rick elutazik. Villámként cikázik keresztül rajtam a tudat: elmegy most, amikor minden tisztázódott, amikor rájöttem, hogy sokkal jobb ember, mint gondoltam, és esélyem sem lesz, hogy közelebb kerüljek hozzá. Ha most hagyom, hogy kilépjen az ajtón, soha többé nem láthatom. Elkapom a kezét, megállásra késztetve.

–  Kérlek, maradj velem.

Rick meglepődik, de leteszi a kezében tartott bőröndöt. Leoltja a lámpát és oda jön az ágyhoz. Meglazítja ingjét, de nem öltözik le, úgy fekszik le mellém az ágyra. A hajnali szürkület egyre bosszantóbban kúszik be az ablakon. Nincs sok időm.

– Nagyon sajnálom a korábbi viselkedésem. Ha tudtam volna róla… Szégyellem, hogy olyan sok szörnyűséget gondoltam rólad – súgom neki, majd oda bújok hozzá, átölelem, és a mellkasára hajtom a fejem. Érzem a forró kezét a hátamon, amint gyengéden magához szorít.

– Ne mentegetőzz, mert a hibát én követtem el. Tévedtem veled kapcsolatban. Általánosítottalak a többiekkel, s nem bíztam meg benned. Jó okom volt rá, de ez nem ment fel teljesen. – mondja megbánóan.

 – Akkor kvittek vagyunk. Akár tiszta lappal is kezdhetnénk ­– mondom neki, arcom a mellkasához szorítva, mire ő csókot lehel a hajamba.

 Felszabadító érzés, ahogy a karjaiban tart, hogy megszabadulhattam minden kétségtől és kínzó zűrzavartól, nem maradt más csak a bizonyosság, hogy összetartozunk.

 Pont olyan érzés a karjában lenni, mint amilyennek elképzeltem, mikor még békésen feküdt a kanapémon. Nemrég történt, de olyan, mintha ezer év választana el attól a lánytól, aki gyűlni akarta ezt a férfit. Kibontakozok az öleléséből és fölé hajolok. Az arcom csak pár ujjnyira tartom az övétől, úgy nézem őt. Szeme csukva van, arca kisimult, nyugodt, várakozó. Átengedi nekem az irányítást, a mozdulatlanságával üzeni, bármit tehetek vele. És én csak nézem a hajnali fényben, feketében játszó haját, szemöldökét, arcélét, száját.

Amit most érzek, annyira meglepő számomra, hisz voltam már szerelmes és soha nem kételkedtem benne, hogy Bob volt számomra az igazi, de most minden más. Ennyire soha nem akartam közel kerülni egyetlen férfihoz sem. Nem tudom levenni a szemem a szájáról, ami egyre csak hív és csalogat.

– Samy –  súgja felém alig hallhatóan, mire találkozik a tekintetünk. A világ ebben a pillanatban megszűnik körülöttünk. Előrehajolok, csupán csak néhány ujjnyit, s a lélegzetem elakad, majd megcsókolom.

Érzem Rick borostájának érdességét az arcomon, a leheletének melegét a bőrömön, tenyerének gyengédségét a hátamon. Egy belső hang követelőzik bennem, mely arra ösztönöz, hogy többet kapjak belőle, minél hamarabb, mert csak ez a pár óra áll rendelkezésemre, hogy örökre az emlékezetembe véshessem testének, mozdulatainak minden részletét.

Felgyorsul a lélegzetünk, vadabbul ver a szívünk, és összeforr a testünk. Már nem tudom, hogy hol kezdődik ő, és végződök én, csak a vágy van köztünk, ami egyre többet akar. Nem vettem észre, mikor vette át az irányítást, de lassan eltűnt rólunk minden ruha, és nem maradt más, csak a csupasz bőrünk.

Elnyújtózva fekszem alatta, ő fölém magasodva néz, közben kezével végigjárja tekintete útját, majd megállapodik a mellemen. Őrületbe kerget, ahogy az ujjaival körberajzolja a mellbimbóm sötét körét, majd megemeli a halmokat, szájába veszi és keményen megszívja. Felnyögök és hajába túrom a kezem, közben önkéntelenül megemelem a csípőm, és a combjához dörgölöm a szeméremdombom. Akarom, most azonnal akarom! Kezem lecsúszik a hasára, majd a fekete szőrszálak által mutatott úton, lejjebb, a forrón lüktető vesszejére. Most ő mordul fel kéjesen a mellemen, mikor rákulcsolom a kezem. Nem bírom megállni, így fölé hengeredek és lecsúszok a kemény húshoz és megérintem a nyelvemmel. Újabb nyögéssel jutalmaz, amitől felbátorodva a számba veszem. Finoman mozgatom körös-körül a nyelvem, szívogatva, nyalogatva, míg egyre sűrűbbé nem válik a lélegzetvétele, majd felül, és kezével el nem toll magától. Lihegve állít meg.

– Lassíts! Engedd, hogy én is kényeztesselek! – mondja, majd fölém könyököl.

A szeme most még sötétebb a szenvedélytől, és én megbabonázva várom, hogy mit akar velem csinálni. Kéjesen nyújtózok el a párnák között, míg ő ajkával lefelé halad a nyakamon, majd fogaival karcolja végig a bőröm, ami jóleső borzongással tölt el. Kezével és csókjaival bejárja testem minden, régóta elfelejtett pontját, míg én teljesen elveszek az érzésben. Puha szájának kényeztetésétől szinte magába szippant a vágy örvénye. Ahogy nyalogatja, szívogatja, és a nyelvével köröz a középpontomon, teljesen elveszek. Sóhajtok a kéjtől, és ívbe feszül a testem. Talán, ki nem mondott vágyamat érezi meg Rick, mert nem hagyja abba a nyelvével a kényeztetést, de az ujjával is utat keres magának lényem legbelsőbb magjához, és tökéletes összhangban mozog, ami egyre gyorsabban hajt a csúcs felé.

De nem engedem, őt is érezni akarom…

– Kérlek… – súgom neki bizonytalanul, de ennyiből is megérti, és fölém könyököl, majd belém hatol. Egyszerre nyögünk fel.

Mozdulataival egyre közelebb csalogat a gyönyör szakadékához, amire annyira vágyok, de mégis szeretnék minél messzebb kerülni tőle, hogy az oda vezető utat tovább élvezhessem. Aztán ott vagyok a szélén, vele együtt, amikor egyre sürgetőbben, gyorsabban mozdul, és együtt zuhanunk bele a kéj hullámaiba. Felkiáltok, magamhoz húzom, mert tudom, egyedül csak ő lehet a kapaszkodóm.

Kielégülten bújunk össze, egyikünk sem tud mondani semmit, csak szorítjuk egymást, úgy mintha soha nem jöhetne el a holnap.

De a hajnal hangtalanul kúszik be az ablakon, és az ébredő világ zajai nem hagyják elfelejteni, hogy nemsokára minden véget ér. Egy elnyújtott nyihogás a jel, ami mindkettőnket cselekvésre késztet, mert egyszerre szólalunk meg.

– Gyere velem!

– Engedd, hogy elkísérjelek!

Válaszolni már nem tudunk, mert csak nevetünk, felszabadultan, megkönnyebbülten és végtelen boldogsággal.

– Tudom, hogy nem lesz könnyű, hogy sok problémát kell még megoldanunk, de azt is tudom, hogy melletted akarok lenni a lovakért folytatott küzdelemben – mondom kijózanodva, szorosan hozzá bújva

– És még utána is… – búgja már bele a számba, majd újabb csókban forrunk össze.

*